hősök, áldozatok, erőszak

Mostanában azon filózom, hogy jobb emberré tesz-e a trauma. Ez egy erkölcsi–elvi típusú poszt, tele dilemmával, reflexiókkal, és nagyon szívesen megvitatnám Lobsterrel mindezt.

Ilyesmiről volt már szó (de hát miről nem volt öt év alatt?): hogy mi magunk bánjuk-e azt, ami velünk történt, amibe oly könnyű szívvel belementünk. Talán ez a poszt a leginkább rokon a maival: a szenvedésnek nincs romantikája. Írtam arról is, hogy teher alatt nő-e a pálma, s hogy kívánnánk-e mindezt a szenvedést a saját lányunknak. Ez mindig a tesztkérdés, a lányunk. Mert lehet, hogy magadat kevésbé szereted, a saját szenvedéseidet romanti- és bagatellizálod, nosztalgikusan szemléled, lehet, hogy azt gondolod, szükségszerű annyi kín, ami neked jutott, sőt, jobb emberré tett – és lehet, hogy tévedsz.

Vajon mikor van hamisság és manipuláció abban, ahogyan a szenvedéseinkről szólunk?

Nekem bajom van például azzal – beriaszt az érzékelőm –, amikor valaki a traumájával harsánykodik. Morális, írói és emberi ízléstelenségnek gondolom a vádaskodó, hatásvadász cikkeiket. Bővebben…

de akkor legyél teljesen őszinte

Én ÚGY utálom a fat pride, a fat acceptance hamis öntudatát. Írtam már erről sokat, meg itt is. Most viszont szeretném kiemelni, mert lehet, hogy ez eddig nem domborodott ki, hogy én nem a kövérséget, a tökéletlenséget, a nem-sportolást utálom. Nincs is dolgom azzal, ki hogy él. De az ítéleteik elérnek.

Én nem a magam példáját, “portékáját” igazolandó beszélek anatómiáról meg az edzés öröméről. Egészségfasiszta se vagyok, kinézetnáci még kevésbé, de ha mégis, akkor magamon kezdem.

Én a hamisságot utálom, a feljavítást, a megszépítést. A tagadást. És a női média boldogan asszisztál ehhez. Bővebben…