…egészen? Vagy csak félig? Szorítsuk tenyerünkbe a pihegő befejezést, csillogjon a rémült szeme ott, és majd egy másik bejegyzésben repüljön csak a magasba?
2007 júliusa van, nagy forróság, van egy szeretőm, még épp megvan, én szeretem őt, szeret ő is, ha hazudik is, de hát ezt nem lehet, ezt meddig? Aznap, tizenhatodika van, megnéztünk egy megrázó, spanyol filmet, én javasoltam, igen, kivégzik a fiatal, heves terroristát benne, eltörik a csigolyáját, realista film, pedig az utolsó pillanatig hittük, hogy nem, jaj, mennyire bizonyos volt, hogy ott tekeredne le az összes európai film, és aztán bemegyünk a Rossmannba.
Az Oktogonnál.
Az egyetlen drogéria, amelyikben lehetett nagyon vicces Benetton óvszert venni, akkor még, és azóta sem. Egy megvan belőle még.
Persze minek az?
Ezúttal terhességi tesztet veszünk, mert valami négy nap, vagy nem is tudom, nem gondolok semmit. Könnyű játék ez is, minden az, tequila a libegőn, ribizli a fanszőrzetben. Július.
Pisilni kell, minden cseppje kincs.
Mint valami frappé, most olyan ez az egész, olvad az aszfalt. Kétezerhét július tizenhatodika. Moziban voltunk előtte, említettem már? A Művészben.
Egy épp hatvanéves férfiú, derűs, erős és nagyon szeret, fogom a kezét, húzom, tudom az útitervet, nem beszélünk, tompaszögű a sarok, aztán egyenesen, szobor jobbról és balról, aztán zebra, aztán még egy zebra, ott árnyas épp, platánfák, amelyeket mi mentettünk meg pont egy évvel azelőtt. És bemegyünk.
Mindig mindent tudtam. Akkor még szorongtam ettől, hogy én tudok mindig mindent. De hát kénytelenek vagyunk.
Bemegyünk az ernstmúzeumba, még előtte odapillantok a radnótiszínházra, épphogy, vagy nem is, csak most gondolom, hogy odapillantottam, a létnek arra a saroképületére, július van. Biztos mindig odapillantottam, nem lehet, hogy nem.
Bemegyünk, be. Moziból jövet, drogéria, múzeumba menet.
Föl az emeletre, egyenesen föl, mint a tank, tudjuk, hová megyünk. Tudom, hova megyek, ő meg úgy jön, hogy hát mindig beleviszel engem mindenbe, őrültségekbe, de aztán mindig kiderül, hogy igazad van. Üres a lépcső.
Ezt persze most mondom, innen, akkor ez a mondat nem volt még sehol.
Igen, jól emlékszik a figyelmes olvasó, ezt mondta akkor, akkor mondta, amikor annyira nem tudott járni aztán bő öt évvel később, és én kicipeltem az onkológián a klotyóra, nehogy már pelenkába, és mindezt némán, nehogy bejöjjön a rémüldöző nővér, mert könnyű ám elesni egy testtel, amelyik nem tud járni, sőt, a fejét megtartani sem, de röhögünk azért.
A női vécé ott van rögtön. A kezemben maradt a mozi előttről egy fehér műanyagpohár, abba pisilek.
Pisilek én. Minden cseppje kincs. Július.
Józan vagyok és szakszerű. A szerelmem kint kínlódik, őrködik, de meg ne lássa a jó ismerős, a művészettörténész asszony, aztán bejön mégis. Addigra én már előrehaladtam a szakszerűségben. Derűs minden. Mint a karikacsapás, olyan a világ, dőlnek el a sorsok. Megvan a csík, jó, de míg végigér… ja, hát persze, a közelebbi, szép, vastag piros csík az, ami számít, el is felejtettem ezt, a távolabbi a kontrollcsík, akkor ez pozitív, kiöntöm, bizonyos vagyok, kimondom, milyen szóval mondtam vajon, nem tudom, de nézi is. Lemegyünk a lépcsőn, milyen rövid lefelé. Hallgat, el sem hiszi, én sem, nem hiszem, hanem tudom, egyszerű minden. Hallgatok. Július van.
A Két Szerecsen előtt megszólal, azt mondja: és arra nem gondoltál, hogy… És én felelek, ránézek: nem. Arra nem. Nem fejezheti be a mondatát. Hova megyünk? Banánturmixot inni.
Ennyi az élet, és ekkor kezdődött a mi jövőnk, ebből lett minden, ebből a bizonyos válaszomból. Nem akart ő gyereket, nem akartam én gyereket, nem volt játszma, nem volt eszköz, csak a tudás, az volt, sors volt, de hát ezek csak szavak, jaj, de könnyű ilyeneket írni, a másik énem parodizálja ezt szinkronban, de mit csináljak, így történt, július volt, minden cseppje kincs, és szerettük egymást, igenis.
És hozzáigazítottuk az életet ahhoz a négy milliméteres csíkhoz. Volt persze még mindenféle, esemény, fájdalom, más sorsok, de ennyi a lényeg. A lényeg sosem bonyolult. Ilyen is van. És ezt magyaráztuk évekig aztán. Soha semmi kételyünk nem volt. És hát olyan is.
Csak úgy elmondtam most ezt, mert rozét ittam ma este, három pohárral, ott, ahol nem voltunk és nem is lehetünk már együtt, és nem is szeretne itt. És, hogy is mondják, erősen progresszív dzsesszt hallgattam közben, és ilyen szaggatott lettem, fájdalmas és könnyű egyszerre, és egyszer csak elmondható lett ez is, a szépsége, hogy utólag milyen egyszerű már, sorssá tűnik át a véletlen, és hogy így volt, mégis, pontosan így volt, minden cseppje kincs. És vannak még más történetek is.
csak az olvassa. én szóltam 
Mibol lesz a cserebogar… Meg ribizlilekvar. 🙂
KedvelésKedvelés
Ebben a történetben még felismerem. A későbbiekben már nem. Sokat változott melletted.
KedvelésKedvelés
Olyan jó mondat ez a “sokat változott melletted”.
KedvelésKedvelés
Olyan, mint Erőss Zsolt meg a Kancsendzünga. Ez nem vita, mindkettő igaz lehet.
Milyen szép ez az eleje! Köszi. És nem jelszavas, igazi fényes szőrű nagy, lusta macska lettél tényleg.
KedvelésKedvelés
Azonban nem lehet engem megsimogatni.
KedvelésKedvelés
rohadt szipirtyó, Murinai Angéla
KedvelésKedvelés
Aztán amikor Adél (Angéla) blogot akart, és engem el akart tüntetni, hogy ne legyen nyilvánvaló az aljas, csalárd lopás, és a saját lelkét könnyebbítse, már így értelmezte az itt még ünnepelt, szubmisszíven csodált, okkal irigyelt történetet:
KedvelésKedvelés
Én meg itt vitázom örökké magammal: 1.) csak így volt érdemes élni, 2.) ebbe halt bele.
KedvelésKedvelés
Bennem vannak ezek a mondataid és mindig kérdéssel válaszolnék: ő vajon mit mondana?
KedvelésKedvelés
Ha a rákot pusztán lelki okokra lehetne visszavezetni, nekem soha nem alakult volna ki. Nálunk volt anyai nagyanyámnak, anyámnak, nekem. Ez genetikai hajlam.
KedvelésKedvelés
sis nagyon nem okos és csak nagyon halkan:
szerintem a diagnózis öl, nem a rák – aztán meg a “kezelés”. én ezt látom.
KedvelésKedvelés
Nem, nem az életetekbe halt bele. Szerintem lődd ki a második választ, mert hazug. A rák hosszú, hosszú évek alatt alakul ki, egy része genetika, más része egyszerűen az, hogy bizonyos kor felett baromi gyakori. Lehet, hogy nem volt hosszú, ami nektek adatott, de amennyi ebből a blogból átjön, az az, hogy csak így volt érdemes élni. Nektek volt élet a halál előtt (pont most néztem újra a filmet), és ezt elég kevesen mondhatják el magukról.
KedvelésKedvelés
Sok haldokló mellett álltam és hallgattam. Nem vagyok kompetens a meghalásban, így hallgatok. Két dolgot senki nem bán(t) meg halálos ágyán: a viszonzott szeretetet és a gyerekeket. Az élet két formája… A csík csak egy ráadás volt, hogy ne féljetek az élettől. Szerintem…
KedvelésKedvelés
A sok évtized, elfojtásban, nem igazi létben, nem igazi szeretetben, sőt, és megfelelésben és mások által kijelöl úton, öntudatlanul, kontrolláltan és feszengve, nem élve – ezekből lesz a rák. És talán lett volna mindenféleképp, de mielőtt vége lett volna egészen, még lettetek ti, fény a végére, enyhítés, ajándék, elismerés, tanulság. Én inkább így látom.
KedvelésKedvelés
mindkettő
KedvelésKedvelés
“…és hogy így volt, mégis, pontosan így volt, minden cseppje kincs.”
Ez az Ady vers libbent elém:
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
KedvelésKedvelés
szerettem a verset.
haragudtam Adyra.
KedvelésKedvelés
Kinek gyereket, kinek szívmutetet hozozz az a nyar. De apam meg el hal Istennek, nem teptek ki tovestul bolond noszemelyek.
KedvelésKedvelés
remélem, megdöglöttél már
KedvelésKedvelés
Ez nagyon szep… Megkonnyeztem. Olellek.
KedvelésKedvelés
És, ugye, olvashatunk még más történeteket is?
KedvelésKedvelés
Nagyon szép történet és milyen kerek, minden cseppje kincs. Igazán mindent megért ez a kis csík.
KedvelésKedvelés
“sorssá tűnik át a véletlen” – csodaszép!
KedvelésKedvelés
Olyan szépen megírtad! Köszönöm, hogy elolvashattam!
Így vitt egy kis nő rég engem is… Legalább is sok szempontból hasonlóan kezdődött az én életem is…
KedvelésKedvelés
nekem az egyik barátnőm jutott eszembe, aki mindig azt mondta, milyen kár, hogy ő lett, mert miatta maradtak együtt a szülei és tették tönkre az életüket egymással. a ti kislányotok viszont azzal, hogy így vállaltátok, megkapta a legtöbbet, amit kaphatott a szüleitől.
KedvelésKedvelés
2007 augusztusa: akkor született a lányom. Akkor, szeptemberben nem ment vissza a férjem dolgozni. Mást akart. Azóta meg már nem is tudja, mit akar. Nekem a 2007 augusztusa előtti évek minden pillanata kincs, abból próbálok meg ma is élni, de lassan annyira megfakul, hogy már azt se tudom, miért szerettem belé, miért szültem neki gyereket, kettőt. Ő nagyon akarta. Most is akarja. Engem nem akar.
KedvelésKedvelés
Ez szomorú… nehéz lehet az ilyet leírni. 😦
KedvelésKedvelés
Nehéz, nehéz, most legszívesebben például elszaladnék valahova nagyon messzire. De inkább megyek fürdetni. Csak nem leszek ott.
KedvelésKedvelés
Én is mindig attól félek, hogy elfogynak a szép évek emlékei, amik most kapaszkodók és remény épül belőle, hogy majd folytatom, ahol abbahagytam.
KedvelésKedvelés
2007 augusztusa: akkor ismertem meg a ma már ex-férjemet. Akkor éjjel szólt egy kis hang belül, hogy gyorsan fordíts hátat és fuss, ehelyett maradtam… lett két közös gyerek, akiket imádok, de ha tudom akkor éjjel, hogy egyedül maradok majd, lehet, mégis futok inkább.
KedvelésKedvelés
Nagyon szép.
2013 július. A vonalak nem jöttek, elrontottam, kincs volt minden csepp és elpazaroltam. Aztán egy héttel később már a szívét is hallottam. Most tele vagyunk várakozással és reménnyel és szeretettel, remélem, a mienk is élésre érdemes. Mármint az életünk.
KedvelésKedvelés
Jaj, de jóóóóóóóó!
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: posztvakációs szindróma | csak az olvassa
Mindig mindent tudtam: a legnagyobb és legváratlanabb dolgok sosem értek igazán váratlanul. Józan voltam, és tudtam. Az úgy volt, és máshogy nem lehetett.
Szép ez, amit írtál, érzem a bort, a dzsesszt, bár csak akkor tudtam, hogy tényleg, ez az, amikor leírtad.
Én ilyenkor olyan “felpuhult” vagyok, kissé meghatódott, csodáló és csodálkozó, és hálás, és szeretettel teli.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: olyan romantikus | csak az olvassa
” A lényeg sosem bonyolult.”
KedvelésKedvelés
annak, aki átlátja…
mer ez a Hajnalkánk, ez olyan! luvja!
KedvelésKedvelés
Nem kérdem meg, hogy érted, hátha jobb nekem, ha nem tudom. 😀
Mitú, te angyal 🙂
KedvelésKedvelés
ez a nő a legalja gonosz kavarós szipirtyó volt. ami neki nincs, azt, nosza, elfoglalni, behízelegni, tönkretenni…
KedvelésKedvelés
hogy nem sül le a pofádról a bőr, ezeknek a gyerekeknek a keserves sorsán (?) örömködtél a sugárzó életedből
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: de nekem első | csak az olvassa
Én ezt most megint újraolvastam, és Évus, tökéletes bejegyzés, esszencia, álom. Nekem most ez a leg.
KedvelésKedvelés
te is elárultál
KedvelésKedvelés
álszenten szeretőkről elmélkedtél a béna blogodon rám célozgatva, miután már nem tudtál az én farvizemen szerepelni meg szexiskedni, pedig, hajaj, a te morálodat ne piszkáljuk meg, de még az is oké, csak lenne benned egy szikra tehetség, de hát… még a szopáshoz se
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a gyerek nem életcél | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: én akkor majdnem odaértem | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: szültem, de visszaszívom | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: szeretők és hazugságok | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: a legjobb posztok – szerintetek, szerintem, a blogmotor szerint | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: akkor most szüljünk vagy ne? | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: nők, akikért elválnak, meg akik teherbe esnek | csak az olvassa. én szóltam.
Visszajelzés: fény a méhben | csak az olvassa. én szóltam.
Visszajelzés: mitől lenne kevesebb az abortusz? | csak az olvassa. én szóltam
Visszajelzés: engem rohadtul zavar, hogy így beszélnek a szexről | csak az olvassa. én szóltam