Jaj, nőjetek már fel, jajdultam fel ezen a reggelen – is, ezúttal kissé el voltam kapatva a bulis-szuverén berlini meg kényeztetős lombardiai napok után. Megszoktam, hogy csak a saját fogmosásommal kell foglalkoznom, nincs vita ilyen szinten senkivel, magam döntök – az ételt meg elém teszik.

Sokan szorítják a gyerekeiket, és helyettük élnek – jaj, csak fel ne nőjenek! Addig jó, amíg kicsik! Üres lesz a ház, elárvul a kerti hinta! Kinek főzök? Egyedül maradok, nézhetem a férjem buta fejét, ha megvan még…

Aki olvasott itt, tudhatja: én ezt nem komálom, ezekben a mondatokban minden megvan, amit nem bírok. Egyenesen azt állítom: a gyerekkel, gyerek által megélt érzelmi szükséglet bántalmazási forma, és súlyosan kontraproduktív a gyerek lelki egészsége szempontjából is.

Ugyanakkor nem toljuk el magunktól áldozatot játszva a feladatot, mert magunk vállaltuk őket, szerelemben. Nem gyűlöljük amúgy gumiszobásan a koktél, pasik, heverészés jegyében a gyerekes teendőket.

De ha felnőnek, akkor majd nem lesz ez a stressz, amely most is csak nekem stressz. Te meg szépen hátradőlsz és rám tolod azt, hogy odaérjél mindenhová és meglegyen mindened. Akkor majd nem nekem írogat az igazgatónő meg a tanár, nem kell összeugró gyomorral benyitnom, hogy édesdeden alszol, míg a többiek témazárót írnak. Nem én leszek a hibás, ha itthon hagysz valamit, meg a felelős, hogy ne legyél éhes… Azért az jó lesz.

(Amúgy már most se: a legnagyobbam örömmel eszi, ha főzök, és szó nélkül főz, akár vásárol is magának. Mos magára, tereget. Vele nagyon kellemes élni, enni, utazni, színházazni, ő csak az iskolát nem veszi komolyan. Hanemha: le van nyelvvizsgázva /a visszatérítős pénz a tied, fiam!/ sőt, osztályozóvizsgázva angolból, tesz is előrehozott érettségit.)

Szóval ábrándozom a nyugalomról, de aztán eszembe jut: hány éves leszek én már, mire a gondoskodás-elem, legalábbis ezek a kiszolgálós, felelősségvállalós részei eltűnnek a kapcsolatunkból?

Negyvenöt-ötven. A naggyal már majdnem végeztem, onnantól övé az élete, és nem hiszem, hogy szarból kell majd kirángatnom, nem olyan. Csak együtt lakunk majd. Keveset lesz itthon.

Milyen lesz szabadnak lenni ötvenkét évesen?

És milyen lenne, ha nem huszonöt, hanem harminc évesen kezdtem volna szülni, és mindenkit öt évvel később születik? Akkor vajon jobban bírnám türelemmel, magamról lemondva, öt évvel idősebben a keltegetést, ruhakeresgélést, iskoláztatást, nemszeretem emberekhez való igazodást? Vagy elfogytam volna még jobban benne? Milyen lett volna húszévesen szülni? Szoptattam, hordoztam volna-e ekkora Jeanne d’Arc-i elszántsággal, vagy akkor bele tudtak volna dumálni az elidegenítő nevelés kötelező elemeibe?

Van ilyen, hogy abban az életszakaszban konkrétan az a feladat, nem kerülhető meg, akkor kell csinálni, később már nehezebb, előbb pedig lehetetlen vagy nem bírható? Mikor könnyű tanulni, gyereket gondozni, betegségből felállni? Sokat dolgozni? Veszteséget elszenvedni? Építkezni? Újraházasodni? Más gyerekeit nevelni?

És mikor késő már szerelmesnek lenni, barátokat szerezni, életet élvezni, mindent elölről kezdeni?

És milyen az, hogy minden barátod, kortársad, az emlékeid szereplői meghalt már? Sőt, azok gyerekei is. Irén mamának a húsz meg harminc évvel fiatalabb barátnői is mind meghaltak.

Bármekkora egyéniségek vagyunk, bármilyen erős bennünk, hogy cáfoljuk a normákat, nyilván számít az, hogy abban a konkrét társadalomban, sőt, rétegben, helyen mit szokás húsz, harminc, ötven meg nyolcvanévesen csinálni, mert erre szabják a törvényeket, juttatásokat, és emiatt segítőkész és helyeslő a közösség, vagy ettől leszel ellenszélben, ha neked más életszakaszodban kerül elő az a feladat. De egyet tudj: Dániában nem akkor és nem azt szokás.

Itt nálunk is vannak olyan feladatok, amelyekben sok a kivétel: ha nem vagy készen húszévesen a felsőoktatásra, vagy nem úgy alakult az életed, akkor nem baj, ha jóval később vágsz bele. És vannak boldog, negyvennyolc éves kismamák is, tele vannak velük a pletykaújságok.

Én már nem ülnék vissza az iskolapadba. Mármint nyelvtanfolyamra simán, de egyetemibe vagy szakmaiba nem. Ez azért van, mert 18 éves koromtól 33 éves koromig jártam a magyar és az angol szakomra, csak egy év, illetve később, Juli születése miatt fél év szünettel. És elég volt. De amúgy könnyű nekem, az akarok most is lenni, aminek taultam ifjan. És nem hiszek a végzettséghalmozásban. Erről Lobster írt feledhetetlent:

https://oriblog.blog.hu/2014/12/15/papirom_van_rola_1_a_kizsakmanyolasert_esedezo_onbizalomhiany

További példa. Gyerek, anyuval lakó, körbeugrált szemefénye kamasz nem maradhatsz sokkal tovább büntetlenül, személyiségtorzulás nélkül, ez biztos. Szülni sem igen fogsz 45-50 fölött, sőt, a jogszabály miatt örökbe fogadni sem, hiába vagy fitt.

Ha most foganna még egy gyerekem, hogy döntenék? Hogy bírnám az igent? Tudnának paráztatni az időskismama-szindrómával, hogy tízezreket fizessek “a biztonságomért”?

Ha most vállalnám az elsőt, reszketnék-e, futnék-e a termékenységem után? El tudnám engedni a témát? Benne maradnék-e rossz kapcsolatban, csak mert tőle, vele lehet gyerekem? Menniyre akarnék egyáltalán gyereket? Jobban, mont 25 évesen akartam, vagy kevésbé?

Néha arra gondolok, jól jártam azzal, hogy nem nagyon gondolkodtam, nem mondták nekem keserű nők a netről, hogy “ne szülj”, és szültem fiatalon meg középfiatalon is. A szép szabályosság jót tett nekem e téren. És az életigenlés. Nincs vád, megbánás, eü probléma, hiányérzet.

Mit bír az ember 30 meg 50 meg 70 évesen? Mikor ápolja szüleit? Mikor a legnehezebb bírni, ha beüt a krízis, a beteg gyerek? Mikor képes éjszakázni? Ha még fiatal – vagy ha muszáj? Mikor kezd az ember életmódváltásba, új hobbiba? És mikor költözik, vált hazát?

Ti szoktatok ilyeneken gondolkodni?

Még egy Lobster:

https://oriblog.blog.hu/2015/12/01/40_vagyok_de_elni_akarok