hősök, áldozatok, erőszak

Mostanában azon filózom, hogy jobb emberré tesz-e a trauma. Ez egy erkölcsi–elvi típusú poszt, tele dilemmával, reflexiókkal, és nagyon szívesen megvitatnám Lobsterrel mindezt.

Ilyesmiről volt már szó (de hát miről nem volt öt év alatt?): hogy mi magunk bánjuk-e azt, ami velünk történt, amibe oly könnyű szívvel belementünk. Talán ez a poszt a leginkább rokon a maival: a szenvedésnek nincs romantikája. Írtam arról is, hogy teher alatt nő-e a pálma, s hogy kívánnánk-e mindezt a szenvedést a saját lányunknak. Ez mindig a tesztkérdés, a lányunk. Mert lehet, hogy magadat kevésbé szereted, a saját szenvedéseidet romanti- és bagatellizálod, nosztalgikusan szemléled, lehet, hogy azt gondolod, szükségszerű annyi kín, ami neked jutott, sőt, jobb emberré tett – és lehet, hogy tévedsz.

Vajon mikor van hamisság és manipuláció abban, ahogyan a szenvedéseinkről szólunk?

Nekem bajom van például azzal – beriaszt az érzékelőm –, amikor valaki a traumájával harsánykodik. Morális, írói és emberi ízléstelenségnek gondolom a vádaskodó, hatásvadász cikkeiket. És rögtön jön az ellen-önvád: hogy akkor én áldozathibáztatok.

A tabutörés és tematizálás persze fontos, de az egészen biztos, hogy a trauma nem való sem szereplésre, sem önigazolásra. Nem használható pajzsként, arra, hogy bírálhatatlanokká váljunk, csak mert átéltük azt, amit. Hogy a világ egészét ostromolhassuk bátornak hitt szavakkal olyasmiért, amiért a vakvéletlent, a sorsot vagy épp magunkat okolhatjuk. Olyasmiért, ami bárkivel megtörténhet.

A harsánykodás motivációja a következő: ha a személyes szenvedéstörténetemben megtalálom a rendszerokokat, akkor elviselhetővé válik. Akkor nem a hülyeségem az ok, és nem is a véletlen, hanem a világ. És talán nem kell feltennem a kínos kérdéseket magamnak.

Így keletkeznek az “Ügyek”, így licitálnak egymásra a sérelmeikkel az álsorstársak.

Háy János Nőnek lenni című novelláját olvastam nemrég, a Hozott lélek című kötetben:

…elnevette magát, önmagán nevetett, a hülye panaszáradaton, ami abból az egyszerű tényből fakadt, hogy elhagyták, és csak áttételesen van ahhoz köze, hogy ő nő, s hogy emiatt a szerelmi csalódás miatt vette vád alá a teremtést. Nevetett, hogy a saját sérelméből mennyire le tud gyártani az ember egy globális problémát, hogy megszüntesse ekként a magányát a fájdalomban.

Amikor a dráma eszközzé válik, hírértékké, és az illető a dráma által, nem pedig az emberi nagysága, íráskészsége vagy tehetsége révén kelt figyelmet és válik dögössé. A tragédiája pajzsként védi is: ugyan ki szólna be egy túlélőnek, egy súlyos betegnek? Senki nem fogja szóvá tenni, hogy az érvelésed nem okés, a mondatod nem sikerült, a sorstársaid pedig reflektorfény nélkül szenvedik meg a magukét, míg te a lájközönre gyúrsz. Az a gyanúm ilyenkor, hogy használ engem, lehúz, altat, befed. Kizsarolja az együttérzést, és nem ad semmit. Én ezt nem kedvelem, de persze nagyobb baj sose legyen a galaxisban ennél. Ugyanakkor sűrűn tűnődöm azon, amilyen vagyok, hogy én magam a 2012–13-as, kezdeti sikereim idején mennyiben csináltam ilyesmit, mi mindent igazoltam az írásaimmal magam előtt, és mennyire volt a düh, a néven nevezés, a hatalmi viszonyok feltérképezése szükségszerű gyógyulási fázis. Egyáltalán: mennyire volt szó azokban az írásokban a saját történetemről, és mennyire az elvekről. Mert mindig úgy értették, hogy én itt vádolok, hibáztatok, magamról vallok, elégtételt akarok,  pedig már rég nem éltem benne, nyolc évvel voltam utána. Illetve: mi az, amit én nem meghatásnak és de-szörnyű-ez-a-világ mondandónak szántam, mégis úgy értették.

És: vajon ez a netes közeg, amelyben a blogot kezdtem, miért fogadja hálásabban, nagyobb érzelmekkel a drámát, azt a bloggert, akit sajnálni lehet, mint a szembenézést, a megerősítő, igenlő tartalmat, vagy épp a harsánykodás nélküli önképviseletet, a nemet mondani tudást, a kiállást? És: hogyan lesz mindenki okos az én ügyemben, hogyan válik minden félismerős mindentudóvá, és hogyan lettem pont attól népszerűtlen, hogy én nem csak panaszkodtam, hanem cselekedtem is

Vajon én, ha nincs kedvem kiállni a féllábú házmesterkislányokért is, része vagyok az erőszaknak? Cinkossá válok a hatalommal, ha azt gondolom: mindent már ne nekem, ne rám…? Mindenki része az elnyomásnak, aki nem üvölt?

Továbbmegyek. A héten Han Kang Növényevő című regényét olvastam, és a következmények nélküli bántásokról, a nők csendes szenvedéseiről, az intézményes (pszichiátriai) erőszakról gondolkodtam. Hogy mennyire érdeke a Fennállónak, hogy a hagyományos házasságok megköttessenek, működjenek, milyen erős a nyomás, ugyanakkor az emberek nem és nem működnek benne. További téma az önrendelkezés jogának lábbal tiprása és a tiprás konszenzusos vállvonással való elintézése, sőt: jóindulatnak, segítségnek való beállítása. És senki egy pillanatig nem mérlegeli a valódi okát Jonghje leépülésének, pedig tudván tudható.

Mindannyiunkban ott munkál Dickens, de a szenvedést nem érdemes romantizálni, heroizálni, pátosszal megközelíteni. Ezt pedig az Enslaved című, a modern kori rabszolgaságról szóló fotókiállítás miatt is gondolom, amelyet pénteken néztünk meg a KOGARTban (május 26-ig meghosszabbítva). A 2010-es fotózás kísérőszövege szerint ma harmincmillió ember él rabszolgaságban, adósrabszolgaként vagy kizsákmányolt munkaerőként: kőhordó gyerekek, kőtörők, téglacipelők, szövők, selyemfestők, aranybányászok és -mosók, halászok és szexmunkások világszerte. Arcok, gyulladtan is szép szemek, gyönyörű izomzat és bőr.

Kultúrafogyasztóként kimondottan jó tanuló vagyok: hajlamos vagyok betölteni az alkotói szándékot. Nem szoktam lázadni, nem keresem az ellenértelmezéseket, legalábbis nem reflexesen, így bennem is lezajlott a kiállítótérben az elvárt, “szabályos” hatás. Micsoda tiszta arcok, mennyit szenvedtek, megérdemelnék az emberhez méltó életet. Ez és csak ez (a rabszolgaság) a problémájuk, ha ez nem volna, minden rendben lenne. Sorsukat dokumentálni, a világ figyelmét felhívni a kizsákmányolásra a legnemesebb aktivizmus. Kézenfekvő és csábító ennyit gondolni a témáról. A sajtófotószerű, kampányba-plakátra való képek, a megrendezettség, az esztétizálás és különösen a gyerekarcok láttán ennyi a megértés: minek bántjuk egymást, Isten képmásai vagyunk mindannyian, hát milyen szép lehetne ez a világ! További gondolkodás nélkül hazaindulunk. Gyomortájékon nem nyüszög semmi. Jó emberek vagyunk.

A giccs és a mellébeszélés is bűn, nem csak az erőszak. Amikor én elborzadok, és olyan nagyon morális lénynek érzem magam, aki bezzeg nem része az erőszaknak, mindig elfog a gyanú, hogy nem úgy van az. Hát ki szedi az én banánomat, kinek a földjén termeli a világcég a kávémat, és mennyiért dolgoznak az ottaniak? Honnan származik az aranyékszerem? A kizsákmányolás haszonélvezője vagyok.

Az érzéseim intenzitása ott a képek előtt inkább abból fakad, hogy ismét megtaláltam a módját, hogy a jók oldalán álljak. A lényeg: szörnyű, mi van a vailágban, de én ezen kívül állok. Én nem vagyok, nem lehetek bűnös.

És ez az, ami átszövi a posztban említett példákat.

Igenis tovább gondolkodom, mert következményei csak annak lesznek, és mert már nem csak jól viselem, hanem igénylem is a kognitív disszonanciát. A kézenfekvő értelmezésnél jobban érdekel, hogy mi termeli és működteti az erőszakot, általában és univerzálisan. A kiállítás koncepciója súlyosan dekontextualizálja – önmagában tárgyalja, összefüggései nélkül mutatja be – a problémát. Azt hiszed, például, hogy csak Nepálban meg Ghánában történik hasonló? A felvilágosultságára oly büszke, humanista elveket normaként kezelő nyugati polgár ugyanazt a fajta erőszakot, kihasználást követi el. Álma mély és nyugodt: ő ott se volt, nem is tud róla. És nem csak a gyarmatokon követi el, nem csak a fogyasztói döntéseivel, hanem a saját kultúrkörében, akár a honfitársaival szemben is, és nem is csak áttételesen, kifosztós, felelősséget nem vállalós mechanizmusokon keresztül, hanem egy:egy emberi kapcsolataiban is.

Vajon túl sok amerikai filmet láttunk, amelyekben eltökélt emberek és mögöttük a meghatott közösségi helyeslés oldotta meg a társadalmi problémákat? Túl sokszor drukkoltunk a jólnak, nyugodtunk bele morális voltunkba, hogy aztán a magunk életében elkövessük a magunk kis erőszakocskáit?

Ha a képen látható rabszolgák felszabadulnak, mi lesz a szegénységgel, a kulturális hagyományból származó erőszakkal, a klímaváltozással, a mérgezett talajjal? Mi lesz a társadalmi egyenlőtlenséggel? Az éhínséggel? És mi a különbség a de facto rabszolga és az éhenhalással zsarolt, alulfizetett munkás helyzete között? Mindjárt nem harmincmillió a szám, inkább kétmilliárd. Baloldali barátaim állítják: maga a kapitalizmus az ok, abból következik minden, a patriarchális erőszak is.

Menjünk tovább: miért romantizáljuk az ártatlanok szenvedését, és vagyunk közömbösek a többieké iránt? Van bennünk egy ítélőbíró, aki állítja, hogy létezik olyan, aki rászolgált. Egyenesen sóvárogjuk a bosszút, netán fantáziálunk arról, hogy mit tennénk azzal, aki megérdemli… mi csak védekezünk! Hajdan itt is kommenteltek olyanok, akik gondolkodás nélkül akasztást, elevenen megnyúzást vizionáltak indulatos kommentjeikben az elkövetőnek. Ők nem értik, hogy a halálbüntetés eltörlése, a kínzás feltétel nélküli tilalma hogyan teszi jobbá mindannyiunk világát.

Hazamegyünk a kiállításról meg a moziból, hogy ugyanolyan kirekesztő, alterofób, idegenkedő, csúfondáros, rosszat kívánó módon viselkedjünk akár a legközelebbi ismerőseinkkel is.

Hogyan gondolkodunk gonoszságról és áldozatokról, miféle hamis dichotómia vezérli az ítéleteinket? Miért sajnáljuk annyira a háborúkban a civil lakosságot, és miért nem sajnáljuk a katonákat?

Az áldozat sem okvetlen jó ember. Nem ezért kell kiállni mellette, mert ő jó. Ezt a morális imperatívuszt nem sokan értik ám, helyette azon vitatkoznak, hogy ki az áldozat, vagy ki a nagyobb áldozat. A rabszolgaság, a kizsákmányolás, az erőszak, az abúzus olyasmi, amit senki nem érdemel meg – nem azért elfogadhatatlan, mert a gonoszok csinálják a jókkal, és a prostitúció sem azért elfogadhatatlan, mert kényszerítették a prostituáltat, hanem mindenestül. Nincs igazolása.

A másik: nem tudsz kimaradni sehogyse. Áldozat is, elkövető is vagy, s ha elkövető nemigen, akkor talán csak mozgástered, hatalmad, legitimációd nem volt ahhoz, hogy másokat bánts. A megfosztottak nem lényegileg (morálisan) különböznek azoktól, akik a szenvedéseiket okozták, és nem is személyes döntés, hogy ők nem követnek el erőszakot: ők csak hatalom híján vannak. Az erőszak a túlhatalomból következik. A kérdést végső formában Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regénye teszi fel.

Vedd észre: a szegény, tudatlan, jogfosztott tömeg mindig ártalmatlan, könnyű őket homogén módon sajnálni. De köztük is ott vannak a házi diktátorok, akik a saját gyerekeiknek továbbadják a bántást vagy az elhanyagolást. Vannak, akiket pont a nyomor tett erőszakossá, bármire kaphatóvá. Aki csak a holnapi élelmén aggódik, az nem fog elvszerűen viselkedni.

Aztán, arról is beszélgettünk pont egy nappal korábban – antropológus-filmes és pszichológus ült még a asztalnál –, hogy a korai kirekesztettség és depriváció az agyban hoz létre súlyos, visszafordíthatatlan változásokat, illetve nem hagy létrejönni fontos kapcsolatokat. Videó:

Azért legyél intellektuálisan  éber, amikor a szenvedést szükségszerűnek, romantikusnak állítják be, az erőszakot pedig az emberi természet sajátjának, mert az agresszorok mindig ezzel maszatolnak. És nehogy már ők megúszhassák!

Te is hajlamos vagy romantizálni a szenvedést, jó-rossz dichotómiává butítani a problémát? Soktál szimpátiakérdést csinálni az együttérzésedből, az elvszerűség helyett? Látod a rendszer embertelen működését, és hogy te magad hogyan vagy része ennek? Voltál már agresszor? Extrapoláltál már rendszerszintű okot a személyes történetedből, hogy enyhítsd a magányos fájdalmadat?

 

 

45 thoughts on “hősök, áldozatok, erőszak

  1. Gyerekkoromban családon belül és kívül számtalanszor és rendszeresen ért szexuális bántalmazás.
    Nem keresek okokat, se rendszerszintűt, se mást, néhány szar ember és a szeretetlenség-oda nem figyelés összjátékának tartom az egészet. Túlzottan nem jó belemenni az okok keresésébe, ha nem akarok meghülyülni.
    A hozzám legközelebb állókon kívül senki sem tudja, egyik legbelsőbb magánügyem.
    Irtózatosan nagy mínuszból indultam miatta, úgy-ahogy kikeveredtem belőle nagy munkával, ami most is folyik.
    Igazságtalan és értelmetlen dolognak tartom, egy hatalmas űrnek bennem, összesen két pozitívummal: büszke vagyok arra, ahová ennek ellenére (és nem emiatt!!) eljutottam és a tapasztalataimat használni tudom a munkámban, ilyesmit megélt gyerekekkel is foglalkozom.
    A harsánykodást nem értem, a személyes emberi odafordulást hiányolom a bántalmazottak felé, – ők nem egy homogén, sajnálnivaló massza – ezt próbálom megadni, magamból kiindulva.

  2. Eltévedtem, és találtam magamnak: “klimax nincs,… .a középkorú nőkkel ki van baszva…”. Namost velem momentán nincs kibaszva, jól vagyok. Tehát nem lesz klimax. Köszi!
    Jelen posztot sokáig kell emésztenem. Súlyos.

  3. Pont erre, amit én csináltam, nem kérdezel rá, de igen. Szégyenteljes, természetesen. Kamaszkoromban nagyon durván, de a húszas éveimben is.

    Az én legbetegebb tünetem az volt, hogy tragédia, gyász vagy szenvedés révén akartam különleges lenni, ha már saját teljesítménnyel nem tudok. Ebből kiemelkedik, és különösen undorító volt a testvéreim gyászolásával kapcsolatos önsztárolásom, annál is inkább, mert amikor csináltam, akkor ez már egy 6-7 éves történet volt, de én bizony “most újraélem a tragédiát”, “most tudom csak feldolgozni”, “most jön elő”. Ilyeneket mondtam, holott nem történt más, mint hogy eszembe jutott a dolog, és jó lehetőségnek találtam sajnálat révén figyelmet kicsikarni. Természetesen beteges megjátszással csináltam ezt is, nem is nagyon értem el vele a célomat, egy közeli barátom volt nagyon empatikus (szegény elhitte, vagy nem is tudom), de a többség ignorálta a harsány, görcsös szenvedésemet, valószínűleg azért, mert nagyon erőltetett volt és átlátszó, valamint olyan ember közelében, aki tragédián keresztül akarja definiálni magát, nem jó lenni. Taszító, és hát unalmas is. Nem lehet vele mit kezdeni, nem lehet neki mit mondani már egy idő után, mert akinek a gyászolás élete célja és teljesítménye, annak nyilván egyetlen legitim témája is ez (“annyira kivagyok, képtelen vagyok bármivel foglalkozni”, például). A Gyászban Zsófi mellett sem marad senki.

    De volt kitalált orvosi vizsgálat is, pont akkor kellett sürgősen valaki másnak a TB kártyája, amikor épp tudtam, hogy az egész társaság lent van a szokásos kocsmában, és minél nagyobb a közönség a “nagyon diszkrét” kéréshez, persze részletes indoklással, hogy mi az a krónikus nemtommilyen betegség (valami kézcsontbetegséget találtam ki), amihez most azonnal kell egy TB kártya, mert most van itt a nemtommilyen orvos, és most tudnak meggyógyítani végre… igen, hát még nem mondtam soha, mert én ilyen kis szerény vagyok, nem panaszkodom… Hát persze, hogy nem mondtam soha, ott helyben találtam ki az egészet.
    Talán mondanom sem kell, hogy nem működött ez sem. Kaptam TB kártyát, meg egy kis értetlen sajnálkozást, de mindenki leszarta úgy egyébként, nagyon helyesen. Én meg kimentem és sétáltam jó két órát, mintha akkor lennék a “vizsgálaton”. Azt már nem tudom milyen szöveggel adtam vissza a kártyát.

    Kilábaltam belőle, de szégyellem és gusztustalannak tartom akkori viselkedésemet, amellett, hogy megértem, minek a tünete volt. Ez azonban nem ment fel. Nem szoktam erről beszélni, mert szégyellem, most írtam le először. Annyira hihetetlen, hogy én tényleg csináltam ilyeneket.

    Az oka tényleg az volt, hogy antiszociális, tanácstalan létemre mohón vágytam én is olyan lazán közkedvelt lenni, mint mások. Nem ment magamtól, és ilyenekkel (is) próbálkoztam.

    Arra is emlékszem, hogy irigyeltem azokat, akiknek volt valami konkrét, valós idejű személyes tragédiája, mert rájuk figyeltek. Például amikor az egyik osztálytársamnak meghalt az apja, és nem jött iskolába, akkor ajándékot küldtem neki, meg szirupos levelet írtam, de valójában nem azért, hogy a fájdalmát enyhítsem, hanem azért, hogy velem barátkozzon, és így közelebb kerüljek valakihez, akit tragédia ért, és jusson nekem is egy kicsi a reflektorfényből. Nem vagyok rá büszke, és akkor enyhén fogalmaztam.
    Talán mondanom sem kell, egyébként, hogy nem jött be.

    • Basszus, milyen erő kell ezek felismeréséhez és vállalásához!

      Mondjuk te nem a neten akarsz befutni a sztorival… én a tüntetés óta gondolom, hogy basszus, ne keverjük már a közösségi problémákba egyéni szenvedésturnét, mint ha egylényegűek volnának. Ez annyira demagóg. Meg hogy ha minden nőt elküldene a beszédében szűrővizsgálatra, vagy a tünetekről informálna, az valamivel közösségibb és értelmesebb lenne, mint ez a vádaskodás, amellyel milyen jól LEORDÍTOTTA (a Fideszfigyelő fogalmazott így) a hatalmat: “míg én kórházról kórházra jártam az áttétes rákommal, addig Vajna Tímea középénzből masztizik Malibun, Mészáros Lőrinc pedig felvásárolta a fél Balatont”, jézusom. Mintha ML-nek nem lehetne hererákja, VT-nek meg pont hasonló…

    • Megnyugtatnálak. Hazudni, manipulálni gáz, de mindenki figyelmet és népszerűséget akar, és fiatalon azt hisszük, ez jár valahogy, vagy legalábbis van valami titkos módja, ahogy megszerezhető. Nem tudtad, mit cselekszel. Nem ártottál senkinek, ön-facepalm volt ez. Most pedig nem tagadod le, nem szépíted azt, amit mások igen. Pasiért, barátnőt elárulva, puszta helyezkedésból miket követnek el emberek, sőt, passzióból is, magukat, énerejüket próbálgatva, és simán jónak érzik magukat. A sajgó én, a figyelemvágy még a legkevésbé immorális indíttatás.

      Én arra vágytam 8 és 14 éves korom között kb., hogy legyek nagyon-nagyon beteg, vagy érjen baleset, mertén is romantizáltam a szenvedést, és azt láttam, hogy nem halnak meg, nem is szenvednek nagyon, viszont mindenki róluk beszél, velük foglalkozik. Nem láttam, milyen meló ez a környezetnek, miért vagyok köteles vigyázni magamra. És nem gondoltam arra sem, milyen fájdalmas akár csak egy lábtörés utáni rehab, mekkora érték ez az én gyomnövény-szerű egészségem.

      De soha nem lett kutya bajom sem.

  4. (És hogy is van ez? Amíg nem csattan rajtunk a tízezer méterről is büdös, férfivízfejű, női test fölötti kontrollból és lelkiismeretlenségből dúskáló nőgyógyászi hatalom, addig hírhedt mulasztásairól nem tudunk? nem a mi dolgunk? nem is úgy volt? Ha meg minket is elér a félrediagnózis, akkor hirtelen felhánytorgatjuk ezeket is? Miért nem zavart téged korábban, amit mindenki tudott Herczeg Szabolcsról? Valami nagyon rég és elemien irritál engem ebben a narratívában…)

  5. “Az áldozat sem okvetlen jó ember. Nem ezért kell kiállni mellette, mert ő jó. Ezt a morális imperatívuszt nem sokan értik ám, helyette azon vitatkoznak, hogy ki az áldozat, vagy ki a nagyobb áldozat.” – amikor egy kommentben ezt alátámsztandó egy Viktor Frankl idézetre hivatkoztam, undorítónak neveztek ezen a blogon.

    Megint penge, amit írsz. Mindig szívesen olvaslak.

    • Ott, ha jól emlékszem, belekeveredett némi férfi-önsajnálat és nőhibáztatás. Agymosógép is kurva boldog volt az ugyanaz, nőbe’ alatt, hogy akkor mindegy, férfi-e vagy nő. Pedig nem mindegy. Férfitúlhatalom van.

      Amit itt írok, az nem jelenti azt, hogy ne létezne nők elleni rendszerszintű erőszak.

      Köszönöm.

      • És azt ki tagadta? Ha tudnád, hány emberrel vitáztam azóta, amióta itt olvasok. Igazából ebben is te nyugtattál meg, hogy nem kell meggyőzni másokat, elég, ha összevillan a tekintetünk azokkal, akik másként gondolják.

        Nem tudom, miért még mindig az én és ők, a “ti” kategóriába sorolsz engem, mintha azalatt az öt év alatt nem fejlődtem volna semmit. Őszintén nem értem. Szolgálatos troll nem akarok lenni. Ha azt hiszed, hogy kötekedni és önigazolni járok ide, tényleg nem kommentelek többet.

        Nem, nem ebben a kontextusban jött elő, ezek szerint kétszer is idéztem. Azt hiszem, akkor jött elő, amikor valaki seggfejnek nevezte az aradi 13 vértanút.

        Akkor sem akartam a szenvedést idealizálni, itt is csak azt akartam mondani, hogy akkor nem értette senki, mit akartam mondani. És nem is tetszett, hogy pont egy túlélőt idézve mondtam ezt. Pedig így van. Az áldozat önmagában nem jó…

        Ui. remélem, nem rólam írtad, hogy azt állítottam volna hogy miattad elmélyült a depresszióm, mert én rólad rosszat a blogviták legmélyebb pontján sem mondtam senkinek.

        • Tudom, hogy fejlődtél. De ha sérelmed van, mindig a blog egészét hibáztatod, mint akik ellened vannak, és nem az adott kommentelőt. Mint ahogy a személyes történetedért a nőket. Vagyis, te is extrapolálsz.

          Én olvastam ezt a könyvet, éles emlék belőle az üvegcserepes borotválkozás, és nekem nem legitim attól, hogy túlélő írta. Ez egy fölöslegesen ítélkező, koncepciózus, gyenge könyv, sajnos. Ahogy jelezték (ha figyeltél volna az állításukra), nagyon problémás morális elvek szerint az áldozatokat taglalni, és nem a fogvatartóikat. De még a kápókat vagy a Sonderkommandót is, akiket azért minimum a Saul fia óta másképp látunk, azóta a köztudomás része, hogy a nácik ezt a borzalmat gondosan úgy csinálták, hogy az ő kezükhöz a legkevesebb vér, aktív ölés és halottgyalázás tapadjon, és a tiszta lelkiismeret, az áldozati bűntelenség se adassék meg a kiirtandóknak. Váradi Júlia Saul útja című interjúkötetében lehet olvasni erről.

          Azért problémás a morált elemezni, mert 1. nem tudják megvédeni magukat már, 2. fogalmunk sincs, pontosan mit csináltak és mi dolgozott bennük, meredeken szubjektív Frankl értelmezése is, 3. aki nem őrült meg az első hat órában, mindenki hős – innen, a soha el nem hurcoltságból, a jólétből baromi könnyű ítélkezni.

          Mi lenne, ha az összegződne a posztból, hogy mindenképpen ki kell állni az áldozatokért, és nem a jóságuk miatt, nem érdemalapon kell kiállni, hanem azért, mert _amit ellenük tesznek, az bűn_? És akkor ezzel a bűnös áldozatok mellett is kiállunk. Én nem érzem, hogy Frankl mondata azt támasztja alá, amit én írtam. Devorah és Cris pedig pontosan érvelt.

          Nem tartalak trollnak, de van egy tabu benned, egy furcsán maradi merevség önfeláldozás- és mártír-ügyben. Igenis, a heroikus és férfiarcú pátosz, a hűségnek és hazaszeretetnek nevezett idegengyűlölő, nacionalista csökönyösség, a bukott forradalmak és ügyek ünneplése jogosan kap kritikát.

          A depressziót nem neked írtam, hanem Foxitrollnak.

        • “én rólad rosszat a blogviták legmélyebb pontján sem mondtam senkinek” – és ezt meg külön köszönöm… eredetileg norma, minimum volt, aztán tanúja lettem, hogy vetkőztek ki magukból egykori nagy rajongók…

          • Igazad van abban, amit rólam mondasz, valóban ilyen voltam (vagyok egy kicsit most is)… csak azért jutott eszembe most, mert úgy tűnt, te is ugyanazt mondod. Ha már itt tartunk, három évig nem a blogtól voltam távol, hanem elfáradtam a kommentelőkkel való állandó vitában, és harcban, ezért csendesen, nem ünnepélyesen, nem tüntetően félrevonultam… a kommenteléstől. Azóta is olvaslak, sok értékes gyöngyszemet kaptam tőled. A “megcsaltál ezerszer” ezerszer elolvasott alapmű lett… szerintem az egyik legütősebb. És a könyvedet is megvettem a nyáron, és lehet, hogy dedikáltatom is, ha megtisztelsz vele. Nem rajongtam érted soha, a rajongást nem szerettem. De amit csinálsz, azt most is szeretem. Különben nem olyan nagy érdem, hogy nem mondtam rosszat, mert én pont egy-két hónappal hamarabb leálltam a kommenteléssel, mielőtt kitört a vihar, így már nem érintett annyira. A testépítős korszakod elején nem értettelek, de most már nagyon is értelek. Épp gyűjtöm a nem is tudom mit, hogy ne pusztuljon bele az egyre kopó testem az ülő életmódomba. Na, bocs, kissé off topic lett.

            • Köszönöm. És örülök.

              Nekem rengeteg energiámba telt, hogy ne utájam meg gyanakodva a korábban oly aktív, hirtelen elnémulókat. Olyan igazságtalan okok miatt haragudtak rám…

              Mondjuk aki abba a gerjesztett, érdekalapú, hirtelen forduló hangulatba képes volt beleállni, annak amúgy is meleg megvetéssel gratulálok. Miközben velem nem is volt interakciója, csak megnézegetett, figyelt, véleménye volt.
              Vagy aki elhitte a mocskolódást… olyan nyilvánvalóan egyértelmű ma már, hogy ezt a sérelmeikkel turnézó nem elég tehetségesek csinálták, tiszta irigységből.

              “Testépítés”: emlékszem az elnémulókra, megleptek, nekem is volt magyarázkodási kényszerem, és bizony, nagy elégtétel, hogy a sport ennyi embernek vált lassan meggyőződésévé, és nekem sem múló szenvedély. De hogy milyen előítéletek vannak teljesen ártalmatlan dolgokkal kapcsolatban az emberek fejében… döbbenet. Amikről én egy személyes blogon, a saját blogomon annyit állítottam, hogy 1. nekem örömet szerez, jól megy, sikerem van benne, 2. újságírói szempontból és lélektanilag izgalmas, a sporttal kapcsolatos attitűd is, a médiabeli kép, az életmódváltottak kirekesztettsége, az életmódot nem váltottak önfelmentése és ítélkezése…

      • Persze, hogy mindegy. Az elmebaj akkor kezdődik, amikor embereket olyan attribútumaik alapján osztályozunk -ha jobban tetszik “szelektálunk”, láttunk már ilyet, igaz?- amiről nem tehetnek. A biológiai nem tipikusan ilyen. Nem választás kérdése. Ez alapján diszkriminálni szimpla fasizmus.

        • Teljes tévedés, amit állítasz. Ennyit olvastad ezt a blogot, olvastad, mi mindenre hatalmaz fel a nemi szerep, a férjség, a “szerelemféltés”, a szexkövetelés, az apaság megúszása, a gyerekek otthagyása, és 2017 májusában leírsz még egy ilyet?

          Agymosógép, bután érvelsz vagy, koncepciózus, erőszakos (kitiltottként csak, csak jössz), ráadásul csúnyán hazabeszélsz.

          • Nem hatalmaz fel semmire, ez tévedés, a te életed tragédiája. Ahol felhatalmaz, ott mindig két ember, két fél játszmájáról van szó és nem a rendszerről. A rendszer -és itt most természetesen a nyugati liberális demokráciákról beszélünk- deklaráltan nem támogatja egyik fél túlhatalmát sem. De ez a játszma nem nemek szerint oszlik meg, a világ nem ennyire egyszerű, hogy vannak a csúnya, gonosz férfiak és a szegény, áldozat nők.
            De mivel a te egész életműved a sorstragédiádra és az ebből következő sajnálatosan egyszerű és hamis világképre épül, nyilván nem fogod ezt belátni.
            Mint ahogy azt sem, hogy minél jobban jobban sulykolod a nemi szerepek szerinti túlhatalmat, paradox módon annál inkább hozzájárulsz a létéhez és terjedéséhez. De azt hiszem, ezt is mondtam már párszor.
            Az meg, hogy ki vagyok tiltva, elég vicces, mert amióta kitiltottál, pár kommentet írtam, amiknek a nagy része meg is jelent…

            • Az is az én döntésem. 🙂
              Egy automatizmus zúzza értékes, sok gonddal és még több olvasgatás után (na, ezt nem értem, ha ennyire szar, mit sürögsz itt?) megformált kommentjeidet a lomtárba.
              S onnan, ha szimptomatikusan ordító baromság a kommented, kiszabadítom: íme, az ember, aki okosnak hiszi magát, pedig csak koncepciózus és rosszindulatú. Pedagógus alkat vagyok. A remény hal meg utoljára. Küzdök a sötétség ellen.

            • Én azt kérdezem: miért írsz annak ellenére, hogy ilyen világosan nemet mondtam rád? Miért tolod rám, hogy kiszórjalak, miért erőlteted, miután sokszor, világosan jeleztem, hogy NEM? Ovis diadal ez, csakazértis?
              Egy hétköznapi helyzetben, ha elhajtanak, sosem csinálnád ezt. Itt miért?
              A többire döbbenten visszakérdezek: milyen sorstragédiám? Mire gondolsz? Nem az olvasatod a sajnálatosan egyszerű és buta? Mert én nem azt gondolom, amivel te itt vádolsz. A sorsom sem az. A bántalmazóm nem tragédia, eljöttem, nyolc meg tíz évvel kéőbb írtam bántalmazós posztokat, akim pedig meghalt, azzal skandináv házasságban éltem, és senkit nem vádolok a halála miatt. Hol a tragédia? miért szeretnétek ti engem sajnálandónak, nyomorúnak tartani? Mikor ordít az irigység az ön-megnemvalósításotok, uncsi munkátok, szar életminőségetek miatt…
              És az se véletlen, hogy nem az adott posztok alatt érvelsz, hanem itt offtopik, összegyűjtve, csúsztatva, egyben, egymondatos igényességgel.
              Biztos, hogy nem keversz valakivel? Vajon ha el kéne mondanod az én személyes történetemet tíz mondatban, miket mondanál? Szerintem fogalmad sincs az életemről, rámhúzol valami sémát, amiért persze engem hibáztatnál, hogy neked “ez jött le” az írásaimból, és gyűlöletszemüvegen keresztül nézel.
              Miért teszed ezt? Mert zavarnak a világos, ELVI állításaim. Sértik a kis kényelmes jóembertudatodat. És hát irritáló, ha valaki leszarja a sok nagyokost, csak csinálja, amiben hisz, és be is fut vele. Ugye?
              Szerinted ahogyan élek, az valami nyavalygós áldozati sors? Nem arról beszélek most, hogy hogy élem meg neten kívül a mindennapjaimat, és annak mennyire semmi köze a te mószeroló értelmezésedhez, hanem hogy azok, akik nem ilyen rosszindulatúak, mindig a pozitív, erőt adó hozzáállásomat emelik ki.
              Én nem magamról beszélek, az a Gumiszoba. Csak a “személyes” címkével ellátott posztokban van adalék az én életemről. Bután, sztereotip módon olvasol, valamit eleve hinni akarsz rólam, hogy ne lehessen igazam, vagy pedig magadat projektálod. És soha nem azt cáfolod, amit én állítok.
              Én nem magam miatt, a saját történetemből kiindulva mondom, amit mondok, hanem mert ezresével figyeltem meg sorosokat, összefüggéseket, újságírói érdeklődéssel, az derült ki, hogy jó a szimatom, és a nők tömegesen, de néhány férfi is visszajelzi, hogy az ő életüket írom meg, pontosan. És hogy amit írok, az fontos, és tudatosítja őket, javítja az életüket. Ezt nem tudod meg nem történtté tenni, hiába hadakozol meg koslatsz utánam.
              Attól, hogy nem reflektálsz az előjogaidra, nem tudsz róluk, nem akarsz tudni róluk (hát persze, hogy nem), attól még élhetsz és visszaélhetsz velük. Nem hit kérdése, hogy léteznek-e. Pl., gondolom, pocakosnak sem gondolod magad. Vagy alkesznak, ha az vagy. De az sem hit kérdése.
              Nincs külön nyugati-liberális és másik világ (mondjuk az már valami, hogy nem tagadod le hogy Indiában, Afrikában van gond, gratula!). Mindenhol patriarchátus van, és nekem mint nőnek, de nem csak nekem, hanem nálam sokkal szerencsésebbeknek és sokkal szerencsétlenebbeknek is ebből adódik egy csomó korlátozó következmény. Pedig én sokszorosan könnyített helyzetben élek. Nyilván ezeket a hátrányokat te nem érzed a bőrödön, szankció nélkül semmibe veheted ezeket az állításokat, utálhatod azt, aki kiáll és elmondja azt, amit nem szeretnél észrevenni. Mert nem érdeked észrevenni őket – így vagy cinkos, a tagadással, bagatellizálással.
              Mindenhol dübörög a prostitúció, az ejakulációcentrikus szex, a szexipar, kihasználás, alkalmazott bugyijába nyúlás, a megvető megjegyzések, testszégyenítés, feministaekézés, rágalmazás, férjterror, a párkapcsolatban a lenyomó kommunikáció vagy a manipulatív némaság. A “meg akarjuk oldani a házasságot”, amit mindig nő csinál. Az ígynemkellesz-majdjólegyedülmaradsz zsarolás.
              Több mint kétszáz posztom szól ezekről fő témaként, az egyenlőtlenség és a hétköznapi hímsovinizmus címkék szerint megtalálod, jó olvasgatást!

              • Miért írsz, ha aztán vigyorogsz a válaszon?
                Mit erősködsz? Ez ovi.
                Nem érted, hogy nem látnak szívesen? Lehet, hogy nem csak itt?
                Elmondom még sokszor, ha gondolod.
                Mot akarsz tőlem, minek olvasol egyáltalán?

                • De komolyan, neked valami diadal, ha kicsikarod a választ?
                  Nem érzed ezt nagyon olcsónak, gyerekes játéknak?
                  Inkább az a kérdés, miért írsz (sőt: mit nézegetsz, kotorászol itt), ha ki vagy tiltva. Ez milyen emberi tartás, büszkeség, érzékenység?
                  Ez az én blogom, én persze, hogy írok rá. Neked viszont nem kéne (nem lenne kötelező) itt lenned. Ezt érted?
                  Miért kell ráerőltetni magad valakire, aki nem kér belőled?
                  Az alapállás amúgy is az, hogy te vagy kíváncsi rám, téged érdekellek én, ezért te olvasol engem.
                  Ez nem változhat.
                  Évek óta így van.

            • “a világ nem ennyire egyszerű, hogy vannak a csúnya, gonosz férfiak és a szegény, áldozat nők” – ezen a ponton feladnám, tényleg ennyire nem ment át semmi egy ennyire lelkes olvasónak? Hol olvastál ilyet ezen a blogon? Mit nem értesz? Soha nem olvastál máshol egyénen túli összefüggésekről, rendszerszerű működésről, hatalmi csoportokról, szerepekről, stratégiákról, közítéletről, hiedelmekről, bújtatott ösztönzőkről és szankciókról? Társadalomtudományról?
              Az a gyanúm, hogy _ehelyett_ személyeskedsz.
              “Nem értesz egyet.” De azért itt figyelgetsz… nem értem én ezt.
              A valóság az, hogy szeretnél magadnak te is egy szószéket, azért rángatod az enyémet. Nyugodtan építhetnél magadnak egyet, sok sikert.

        • A biológiai nem olyan, de a nemi szerep nem olyan (tényleg nem érted a különbséget?). Senki sem bírált senkit a biológiai neme miatt. Nem olyan, hogy itt hüppögni kéne, hogy te nem tehetsz róla, és ellened fasizmus van. Ennyire buta azért te sem vagy, ez 1.0-ás értelmezés, mi meg már a 17.0-s verziónál járunk. Hol maradtál le? Hiszen folyton itt vagy, azonnal reagálsz, ha csak megemlítelek.

          A választott és önként tolt (amennyiben felül nem vizsgált) nemi szerep erőszak-legitimáció – én ezt teszem szóvá, nem azt, hogy farkad van, hajt a tesztoszteron, próbálkozol nőknél, whatever. Pont ez a blog kitűnő alkalom lett volna, hogy lenyomás, kekeckedés és önigazolás, szándékos félremagyarázás helyett reflektálj a viselkedésedre mint férfi, annyiféleképpen és olyan régóta, olyan sokan mesélték el, hogy nekik nőként milyen, de te befogtad a füled, sállálá. Nem éltél vele, és egyetlenegyszer sem érveltél értékelhető módon, módszered a csúsztatás, a kibelezés, a remélt szimmetria, ha meg nincs érv, akkor kussolás. Aztán újrakezdted. Sőt, nem csak nem éltél vele, hanem ezt a helyzetet is lenyomásra, kioktatásra használtad. Úgyhogy nem tudlak komolyan venni.

          Azt teszem szóvá, hogy visszaélsz az előjogaiddal, és cinkos vagy azokkal, akik ugyanezt teszik, még nagyobb mértékben. Azt teszem szóvá, hogy bocsánatos a törtetés, a nyomakodás, a molesztálás, a családleszarás, a lustaság, a tehetetlenség, a függőség, az elhízás és egy csomó minden, csak mert a férfi nemi szerep ezeket bocsánatossá, és ezeket vígan élvezed.

          Én pont ennek a nagyképű, névtelen, sunyi erőszaknak lettem a célpontja. Sokkal több felől sértettként, lenyomottként, pont általatok célpontként téve is folyamatosan tudok önkritikát gyakorlolni, reflektálni, fejlődni, bosszú nélkül létezni, képviselni azt, amit fontosnak tartok. Neked miért nem megy?

  6. Van az a mondás, hogy “ami nem öl meg, az erősebbé tesz”. Ez nem igaz. Illetve, van, akit erősebbé tesz, aki tud a traumával is növekedni, akinek ha levágja a lábát a vonat, akkor megtanul a műlábbal járni, táncolni, hegyet mászni, felmegy a Himalájára és megalapítja a Féllábú Hegymászók Egyesületét. Más meg nem kel fel onnan, és megvan a kifogása bármire, hisz neki fél lába van, és panaszkodik folyton.
    És lehet, az első traumát még feldolgozza az ember, az ötödikbe beleroppan.
    És mindenkinek van. Inkább az a kérdés, mit kezdünk velük.

    Sajnos az emberiség traumák gyűjteménye és sorozata, valami mindenhol van: éhezés, rabszolgaság, háború, özvegyégetés, gyerekmunka, genocídium, őslakosok kiirtása, és akkor ehhez jönnek még az egyéni élet traumái, betegség, gyász, meddőség.

    Te például özvegy vagy, amit okosan nem hájpolsz túl. Kevés dolog uncsibb, mint ha valaki minden héten ír egy cikket a traumájáról.

    • Ennek az oka pedig az, hogy nekem meghalt a férjem, ennek ellenére nem érzem magam özvegynek. De nem tudom, ebből ki mit ért. Feleségként sem fél voltam, nem tartozék, és többet kaptam az együtt élt öt év alatt, csak növekedtem, épültem, mint más harminc év házasságtól.

        • De, elment (illetve az más kérdés, hogy bennem él, jelen van, erről nem szoktam beszélni), de özvegy, az nem vagyok. Mindenestül meghatározza az életünket, hogy egyedül vagyok érzelmileg, illetve a gyerekekre, hogy én vagyok a felnőtt, és mégsem engedem, hogy ez definiáljon.

          • Én is inkább úgy értettem, hogy nélküle sem tudok már olyan lenni, mint amilyen voltam anno egyedül. Egyszerűen annyi mindenre tanított meg, hogy a hiánya is mércévé alakult. Elárulnám azt, ami együtt voltunk, ha visszatérnék a régi automatizmusokhoz. “Elment és mégsem ment el”.
            Érzelmileg egyedül lenni a legnehezebb. Nagyon vékony a határ a küzdés és a küszködés között.

            • Nem könnyű.
              Én nagyon szerettem a férjem, sok mindent leküzdöttünk együtt, komolyan becsültük egymást.
              Érdeksérelmet az hozott, ami jött vele, a múltja, szerettei és kollégái ítélkezése, szarkeverése, képmutatása.
              De azt nem érzem, hogy ő a másik felem.
              Hogy most úgy kéne élnem, hogy az ő akaratát betölteni, egyáltalán: azt találgatni, ő mit akarna.
              A gyerekeinkért pl. most már én felelek, és akik őt szerették, és akikhez ő igazodott, vagy akiknek meg akart felelni, azok lábbal tipornák az érdekeiket.
              Szóval, én vagyok én, máshogy látok dolgokat, mint ő, és nem dolgom kapcsolatban lenni olyan emberekkel akik csak megtűrnek vagy csak akkor vesznek elő, amikor kell nekik valami.
              Az ő kedvéért/emlékére sem.Próbálnak zsarolni amúgy.

  7. Én személy szerint szívesen megrekedtem volna az átlagos unalmas szinten egy szép kis trauma-mentes élettel.

    Nem adatott meg, hát amit tanultam előnnyé fordítottam és -időnként belátom idegesítően – büszkélkedek azokkal a képességekkel / tudással amit a megküzdés folyamatában összeszedtem.
    Nem szép dolog. De nekem ez az elégtétel azért hogy szükségtelenül át kellett mennem dolgokon.
    Egyébként óvtam már meg barátokat szükségtelen (esetleg traumatizáló) szenvedéstől mert kérdeztek dolgok előtt és én elmondtam. Őszintén. Vagy segítettem, vagy ‘csak’ együttéreztem.

    BTW az hogy kit mennyire borít ki egy életesemény sok mindentől függ. És sose tudatjuk mi hogy reagálnánk vagy hogy neki ez már hányadik az idén / az életében.

  8. Nem kérünk angol nyelvű, kamunévről és -címről érkező, kimásolt, nőgyűlölő, önérdekvédő, sértett ostobaságokat sem. Ettől nem oldódnak meg a frusztrációid, nem leszel vonzóbb, sem boldogabb.

  9. Dehogy nézem. Csak értelmes, egyenesen kapcsolódó kommentelőkkel beszélgetek, akik figyelembe veszik a kéréseimet. Olyan sehol nincs, hogy a másiknak a szempontjait leszarod, gyűlölöd, de azért ott lihegsz meg csaholsz folyton körülötte, és ő köteles rád figyelni. Aki a posztot ürügyként használja, és új meg új álnéven erőszakolja rám a nőgyűlöletét vagy a személyeskedő, irigy zaklatást, az pedig olvasni fog engem. Merthogy az egész helyzet így kezdődött: úgy döntöttél, hogy kíváncsi vagy rám, olvasol. Én viszont nem döntöttem úgy, ezért nem is olvaslak.

    Lehet, hogy ezt valamiféle harcnak, vagy párbeszédnek, vagy ügynek gondolod, hogy idetuszkolod az önigazoló szarságaidat… de nem az.

    • Nem sajnálom. Jól értem: az a sérelmed, azért írogatsz, mert neked sem jött össze? Nem jár a kapcsolat, a szex, a közelség senkinek, nem ígérte ezt senki. Fel kéne nőni, és nem a bulvárból keresgélni az önigazolást. Csak férfiak gondolják így, hogy jár. Aki nem vonzó, vagy nem tud felmutatni valamit, annak nem lesz társa, ez mindig is így volt. Velünk nőkkel is így van, csak mi nem erőszakoskodunk se a célszeméllyel, se a világgal. Ez az egész jaj-de-magányos-vagyok, és az is, ahogy idelinkeled, érzelemzsarolás, nőgyűlölet.

      Akiket én hősnek tartok, és akik mellett kiállok, azok a sokkal csendben nagyobb terhet cipelők, a sérült gyereket nevelők, a közösségért cselekvők, a molesztálók áldozatai. Nem a lúzer társkeresők.

      Szerintem jól tudod, hogy ezt gondolom. Eleget olvastál itt. És ennek az egésznek semmi köze a poszthoz.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s