nem bánok semmit sem

Még kamasz voltam, és a tesóm (ez a jelöletlen, alanyesetű a háromból) mesélte, hogy az egyik díva, aki, gondolom a mai fejemmel, Honthy Hanna archívtól Psota Irénen keresztül Udvaros Dorottyáig akárki lehetett, nyilatkozta valami rádióműsorban, hogy ő ha újrakezdhetné, bizony mindent ugyanúgy csinálna. Így volt szép.

És mondja erre az én 16 kötőjel huszonnégy éves bátyám (hat évvel idősebb nálam), hogy ő meg nem, ő bizony mennyi mindent másképp csinálna, és ez micsoda hülyeség.

Ezen azóta is gondolkodom.

A mondat persze jól hangzik, meg ki is jön a ritmusa mint dalszövegnek.

Vajon milyen ezt huszonévesen megítélni, és milyen egy leélt, megszenvedett, sikeres élet végén? Visszanézni valamire, amit a tehetség röpített, egy szuverén, alkotó, nagyszabású életre? Megbocsátónak lenni magunkkal szemben, utólag?

Hát, az nagyon más lehet, mint azt sajnálni, hogy nem kértem el annak a csajnak a számát a villamoson.

Mi, egyszerű emberek (tudom, hogy misztifikálom némileg a művészeket) bánjuk-e, amikor nyilvánvalóan hibáztunk?

Vagy személyiségfejlődési lépcsőnek tekintjük?

És ami sikeres lett, azt is ugyanúgy tolnánk?

Egyáltalán, mennyi a döntés az életben, mennyi a véletlen, mennyi a sors?

Bánjuk-e, hogy kikkel barátkoztunk, kiben bíztunk?

Hogy milyen pályát választottunk?

Hogy házasságot kötöttünk, és pont vele, és nem a Huff?

Hogy lett gyerekünk, vagy hogy hány lett?

Hogy mennyit dolgoztunk, mennyit családoztunk, és mennyit “éltünk”?

Bánjuk-e, amikor minden energiánkat, szeretetünket zúdítottuk a másikra, mert azt hittük, attól majd jó lesz, és kiderült, hogy nem, ez nem elég, sőt, ez teljesen mindegy, mert úgyis az van, amit ő akar, nekünk legfeljebb az marad, sovány, fakósárgaőszi fíling, hogy mi legalább igyekeztünk, mi nem voltunk közönyösek, némák?

Hogy kit nem szabad közel engedni, kinek a rajongása hamis, hogyan fog majd átbaszni?

És mennyi bagatell véletlen.

Hogy véletlenül rossz helyre küldtem egy e-mailt?

Hogy nem volt nálam a kulcsom meg a telefonom aznap?

Vagy hogy azt mondtam, hirtelen, nem emezt, és onnan már nem lehetett visszacsinálni, mert valaki, akire nem gondoltam, azt hitte, hogy, pedig nem is neki?

És többet nem szót hozzám?

Ezeket lehet másképp csinálni?

Hogy linkeltem egy cikket, és abban azt mondja Bojár, hogy Szaturnusz, és arra olvasó kikeresi, mi a bánat ez, és kijön az isteni Violetta, és odalinkeli, és akkor valaki megjegyzi, hogy ő is asztrológus, és akkor én írok egy mondatot, hogy nem is az a baj, hanem… és erre…?

Hát ezeken tud múlni?

Nem tudok válaszolni. Vagyis nem mindegyikre. Történt, ahogy történt, és volt, hogy döntöttem, és volt, hogy nem figyeltem, de rosszat én nem akartam, mármint annak nem, aki nem acsarkodott. Én csak mondtam, hogy hagyjatok már, ne piszkáljatok már.

Aki rosszat akart, azt mondjuk… és ezt nem bánom, mert mindenki lapít és panaszkodik és fél. És igenis fel lehet lépni hatékonyan.

Ha tudtam volna, akkor persze másképp, meg előbb, meg mégis, de hát nem tudtam, ez a lényeg, és nem fogom tudni egy következő helyzetben sem. Sőt, abban majd jól másképp csinálom, és akkor meg a ló túloldala, és amiatt verem majd a fejem a falba, a túloldalon.

Mint anyám, aki borzalmasan félt a háború után iskolából hazamenni, és mindig elém jött, fényes délben, egy sarokra, én meg nem értettem, miért nem mehetek egyedül haza.

És hát amitől nekem jó, az nem annyira döntés, az leginkább történt, áradt, lett, ott nem kellett gondolkodni, egy irányba működtek, csattantak a dolgok. Csodálatos véletlenek.

Amúgy ez az egész kérdés egy nagy marhaság.

39 thoughts on “nem bánok semmit sem

  1. Bánok pár dolgot. DE: így van pont ez a két gyerekem, akiket meg nagyon szeretek, és pont ők nem lennének. Lehetne más gyerekem, és nyilván akkor meg pont ő(ke)t szeretném. Szóval nem tudom, más döntések mentén más életem lenne, amivel valószínűleg nagyjából-egészében szintén elégedett lennék.

  2. Ó, ezen én nagyon sokat gondolkoztam, pedig nem vagyok egy bölcs öreg. De még az olyanokon is, amit nem tudtam volna befolyásolni. Például nagyon szenvedtem, amikor tizenhárom éves koromban felköltöztünk a fővárosba, és vagy egy évig utáltam érte az anyámat. Később levontam magamban, hogy ha akkor nem költöztünk volna fel, akkor nem találkoztam volna a későbbi nagy szerelmemmel, meg a legjobb barátnőmmel. Persze minden bizonnyal lett volna másik szerelmem meg barátnőm, de ezen kár is agyalni. Aztán mikor úgy éreztem, hogy nem ér semmit a diplomám, azon is elgondolkoztam, hogy ha visszamehetnék a tizennyolc éves állapotomba, biztos valami “hasznosabbat” választanék. Aztán eltelt pár év, és most itt csücsülök Rigában, és semmire nem cserélném el. És igen, voltak totál “meggondolatlan” (idézőjelbe teszem, hisz a szerelem nem gondolkodás kérdése) szerelmeim, amelyekből főleg fájdalom és zavarodottság keletkezett, de valahogy mindig oda jutok ki, hogy ezek nélkül nem jutottam volna el a megértés és önismeret azon szintjére, ahol most vagyok. Valahogy én ilyen egymásba csúszónak látom az eseményeket, mint egy teleszkópos antennát, aztán lehet, hogy ez csak az elme manipulációja, és semmi nem függ össze semmivel, csak jól esik megnyugtatni magunkat, miután hülyék voltunk. Meg ugye van az a mondás is, hogy addig esünk bele ugyanabba a gödörbe, amíg…
    Most jött velem szembe egy idézet Polcz Alaine-től (szeretek idézetekbe kapaszkodni):
    “Amikor azt hittem, hogy számomra vége az életnek, mert még az a kis falusi tanítónői út is lezáródik – akkor nyíltak meg a nagy utak. Egyetem, Miklós, a szellemi élet, alkotás és hivatás. Aztán lassan, sokára megértettem: minden egyes szenvedés, ami lecsapott rám, azért volt, hogy tovább lépjek, mert valamit már megtanultam, jobban értem az embereket és új út nyílt előttem.”

  3. “Bánjuk-e, amikor minden energiánkat, szeretetünket zúdítottuk a másikra, mert azt hittük, attól majd jó lesz, és kiderült, hogy nem, ez nem elég, sőt, ez teljesen mindegy…”
    Nem. Életem talán legnagyobb felismerése. Ha nem kapok visszajelzést, mai napig azthinném, hogy a világ meseszerűen működik. Az más, hogy van aki megzakkan a nagy “igazságtalanságok” miatt.

    “Egyáltalán, mennyi a döntés az életben, mennyi a véletlen, mennyi a sors?”
    Megfigyeléseim alapján hiszek abban, hogy a sors (genetika?) nem véletlenszerű.

    “Mint anyám, aki borzalmasan félt a háború után iskolából hazamenni, és mindig elém jött, fényes délben, egy sarokra, én meg nem értettem, miért nem mehetek egyedül haza.”
    Jó példa arra, hogy fogalmunk nincs mások belső világáról. Anyánk-apánk világát is csak utólag értjük meg (már aki). A Szaturnuszos történet is hasonló. Valaki valamit elolvas és a saját képei alapján “okosakat” következtet.

  4. Rengeteget agyalok ezen évtizedek óta (naná hogy mindent másképp csinálnék, ha annyi eszem lenne, mint most) – valószínűleg teljesen feleslegesen, mert az egész kérdés egy nagy marhaság. Non, rien de rien, non, je ne regrette rien, ni le bien […] ni le mal… Ha nem is a top tízben, de egyértelműen a kedvenceim között szerepel ez a szám is jó régóta.

  5. Nekem főleg az utóbbi időben fordult meg nagyon sokszor a fejemben, hogy milyen fura, hogy a szüleim soha nem szóltak bele egy döntésembe se (utoljára akkor, amikor 14 évesen elküldtek egy bizonyos elitgimnázium felvételijére, de azt is csak úgy. hogy “szerintünk azért legalább próbáld meg, max nem fog tetszeni” – de akkor se azt mondták, hogy “max nem vesznek fel”, szóval rám bízták – mondanom se kell, tetszett); és hogy micsoda óriási felelősséget kaptam tőlük azzal, hogy én dönthettem el, hol és mit tanuljak tovább, és azóta is mindent. Néha elgondolkozom, hogy valami csodának kellett történnie, mert eddig minden továbbtanulással vagy szakmával (de hobbikkal) kapcsolatos döntésem jól sült el.
    Azért van, amiről néha, magam-alatti pillanataimban azt gondolom, bárcsak ne úgy csináltam volna, ahogy csináltam, de azt nem szoktam megkérdőjelezni, hogy megtenném-e újra.
    Hogy sors…? Én általában abban hiszek, hogy magam irányítom az életemet, és ezt a szüleim is csak megerősítették bennem. Tanácsot persze kérek (és néha kéretlenül is kapok), de azt is én döntöm el, hogy megfogadom-e.
    Ezért egy-egy nagyobb horderejű döntés meghozatala előtt néha nagyon tudom irigyelni a hívő embereket. Ők csak várnak a válaszra, amit persze saját maguk interpretálnak az igazából már meghozott döntésüknek megfelelően. De van kire áthárítani a felelősséget, és ez biztos megkönnyebbülés, ha kiderül, hogy másképp kellett volna mégis dönteni.

    • Erről, hogy magam irányítom a sorsot, az jutott eszembe, hogy hányszor néztem én az Égre, hogy ó, Uram, küldj egy jelet! És igen, persze, hogy a jelet én értelmezem. Ha meglátok egy rendszámot egy férfi monogramjával, akkor az azt jelenti, hogy viszontszeret? Nem, azt a rendszámot már évekkel ezelőtt megkapta valaki, aki véletlenül épp ott parkolt, ahol én megláttam. Vagy mégsem?
      Arról is tanultunk, hogy az ember általában attól kér tanácsot, akiről előre tudja, hogy meg fogja erősíteni abban, amit ő is vél. Még ha tudat alatt is.
      De én nem szoktam hárítani a felelősséget, kooperációban működöm Istennel. :)Szerintem olyan, mint egy pszichológus, hogy rávezet a megoldásra, meg helyzetet teremt, amelyben megláthatsz, megtapasztalhatsz valamit.
      Továbbá: “Életünk elrontása elidegeníthetetlen jogunk.”

      • na, ez az “küldj egy jelet” dolog, amitől startból rám tör a habzószájú lábrázás. miért kell nekem Indiana Jones-t megszégyenítve kódfejtenem a saját életemben? ha van isten, sors, mintázata a dolgoknak, vagy akármi rendezőerő a világban, nem szégyelli magát, amiért csak ilyen szánalmas “vagy van jelentése, vagy nincs” – lutri szinten tudja kifejezni magát?! annyi időt és energiát fektettem abba, hogy megtanuljak világosan, egyértelműen és erőszakmentesen kommunikálni a gyerekeimmel, hogyan bízhatnék meg istenben vagy bármilyen felsőbb hatalomban, ha nem képes erre?
        (mondom ezt úgy, hogy senki vallásosságát nem akarom bántani, és kifejezetten sajnálom, hogy nem tudok hívő lenni.)

        • Ó, nem baj, én nem veszem magamra. Nekem nem az a klasszikus vallásosságom van, amit az egyház ad, hanem magánépítkezésű. Egyszerűen kell nekem egy felsőbb lény, akihez beszélhetek lefekvés előtt. Bár néha napközben is nagyon vicces tudok lenni. Átmegyek ilyen alkudozásba, hogy ha most időben beérek a munkahelyemre, akkor utána jó leszek, mondjuk kevesebbet facebookozok. 🙂

          • Igen, de igazából Te magad döntesz úgy, hogy kevesebbet kéne FB-oznod, különben nem ezt ajánlanád fel “cserébe”. Ez szerintem azzal lehet összefüggésben, hogy milyen ideál él benned saját magadról, és az összes ilyen alku során megpróbálsz afelé tendálni (ld. a klasszikus “nem eszem több csokit” – mert nyilván TUDOM, hogy egészségtelen/árt a fogaknak/hizlal, és nem szeretek magamra Gombóc Artúrként gondolni).

  6. Hogy bánok-e valamit. Igen, jó pár dolgot. De a megbánás nem a legmegfelelőbb kifejezés erre. Én inkább úgy mondanám, hogy vannak dolgok, amiket utólag visszanézve másképp csinálnék. Későn érő típus voltam és éretlen fejjel hoztam rossz döntéseket. Viszont már nem tépelődöm a múlton. Miért tenném? Változtatna az bármin is?

  7. Ez az én lelkiismeretfurdalós számom.
    Sokszor eszembe jut; és olyankor rögtön az jön, hogy én ilyet nem gondolhatok. Mármint olyasmit, hogy le van szarva a múlt, és minden most kezdődik.
    Annál már csak azt gondolhatom kevésbé, hogy minden így volt jó, mert így találkozhattam csak a mostani szerelmemmel.
    Pedig néha elfog ilyesmi érzés az igazán boldogságos napokon, órákban, percekben, és nyilván olyankor a “de jó most” motiválja az egészet; úgy értem, abban a pillanatban föl sem merül az ára mindennek. De a következő pillanatban már igen, és akkor jól ráütök a lelki kezemmel a lelki számra, amelyik ilyeneket beszél.
    Aljas, kegyeletsértő árulásnak érzem; pedig hát tudok én az eszemmel mindenfélét, csak érzések ellen az mindegy.

  8. Gondoltam, sebtiben ideposztolom már ezt a napi hírlevélből, mert annyira aranyosan jött ki:
    “És mondja erre az én 16 kötőjel huszonnégy éves bátyám (hat évvel idősebb nálam), hogy Read more of this post” 🙂

  9. Fogalmam sincs, még mindig, hogy nem volt-e életem legidiótább döntése kiköltözni Párizsba.
    Pedig akkor, ha ezt nem teszem meg, azt mondtam volna magamnak egész életemben, hogy “de hülye vagy, hogy nem mentél”. Mert ilyet, hogy kiköltözhetünk Párizsba, papíron nem lehet kihagyni az életünkből. Most, hat év után egyre inkább csapdában vagyok, mert ha visszamegyek, akkor ez a hat év kiesik az életemből, felelsleges engeriapazarlás volt, ráadásul a magyar munkaerőpiacról is kiestem már. De az itt töltött idő alatt született egy gyerekem, ez mondjuk maradandó élmény (és szintén csapdahelyzetet teremt).
    A legrosszabb a bizonytalanság, a döntésképtelenség, mert ezalatt nem élünk, csak szorongunk, szenvedünk, agyalódunk. Pedig akár élhetnék is.

    • Igen. Én két bugyi közül is kurvára nehezen választok, nemcsak a boltban, hanem reggelente is. Hogyan tudnám akkor eldönteni, jó lesz-e, ha új életet kezdek? Ha a két gyerekem apján végre túljutok? Tavasszal valahogy volt bennem lendület, de a mai napig egy lakásban élünk, kicsi rá az esély, hogy ez mostanában változzon. Az állandó tépelődés már annyira felőrölt, hogy szeinte folyton fáj e gyomrom.
      Az vajon égi jel, ha egy hétfő esti randira (egy nagyon-nagyon vágyott új pasival) készülve hétfő délben belázasodik a gyerekem? Randi lemond, járomba fejem visszahajt.
      Azért nem adom fel. Lesz még egy jó hétfőm.
      Hat év Párizs nem lehet energiapazarlás, ezt nem fogod bemesélni nekem:) Csak viccelek, figyelem, amit magadról szoktál írni, tudom, menniyre nehéz.

      • Borso, velem ugyanez tortent, konkret randi kilatasban, gyerek – aki amugy soha de soha nem volt lazas fajta, ovibol-sulibol egy napot sem hianyzott – varatlanul estere belazasodik. Ekkora veletlen nincsen. Randi elusz, hazassag nehany honappal kesobb ujjaepit (beteljesult randistul ez kvazi lehetetlen lett volna). Nem mondom, hogy torvenyszeru, csak vicces, hogy milyen az elet.

  10. Én is rengeteget gondolkozom ezen, és azt hiszem, bánni nem bánom, ami és ahogy történt, mert az akkori fejemmel úgy éreztem jónak, de mai ésszel sok mindent másképp csinálnék. Talán nem lenne ennyi gyerekem, vagy később szülnék, vagy kitartóbb lennék és mégis pszichológus lennék. Szerintem mindenki hibázik, hiszen nem bölcs öregnek születünk, kérdés, ki mennyire tudja elfogadni, együtt élni ezekkel, esetleg módosítani, javítani később az elhibázott döntésen (válni pl.).

  11. a csodálatos véletleneket nem bánom. ha nem küldtem volna félre az állásjelentkezős levelet (illetve nem ment volna félre), a fene se tudja, hol lennék most, egész más irányban, de annyi mindent meghatároz ez, hogy akkor nagyon régen félrement ez a levél, hogy őrület. most gondoltam csak bele, a poszt hatására. amit bánok, és máshogy csinálnám: sok év baszakodása, töketlensége, az évek, amikor folyamatosan, mondhatni életformaszerűen bántottam azokat, akiket nem kellett volna, az évek, amiket elrontottam, pedig lehetett volna, nagyon is egyszerűen lehetett volna másképpen is. csak egy döntésbe került volna, amit nem hoztam meg. az is döntés, ha nem hozunk döntést, és csak sodródunk, nem? az évek, amikért bármennyi kárpótlási jegy sem kárpótol. ezeket bánom, és visszacsinálnám, vagyis máshogy csinálnám, mert visszanézve nem lett volna olyan nehéz máshogy csinálni. szerintem lehet, hogy például egy csomó bántalmazott, vagy csak rossz házasságban élő ember is hasonlóan van vele, hogy nehezen békél meg a tudattal, hogy mennyi ideig volt szar, és mennyivel előbb kellett volna véget vetni a dolognak. azoknak a döntéseknek az esetében lehet így, legalábbis így képzelem, amiket halogattak, nem hoztak meg, és nem azoknál, amiket valaki felvállalt, belegázolt nyakig, és aztán mégse sikerült. a töketlenkedést, szarakodást, döntéstől való félelmet, évekig húzást jobban lehet bánni, mint a karakán, belemenős, utólag rossznak bizonyuló döntést. vagy ez irtó nagy tévedés?

  12. Ha nekem ez a kérdés eszembe jut, a falba verem a fejem. Hogy ott és akkor mennyi mindent máshogy csinálhattam volna. De nem csináltam. Mert akkor még nem tartottam itt, ahol most tartok. Mert nem volt önismeret, nem volt tudatosság, semmi nem volt. És most már hiába. Családi programozás, amiről nem tehetek, csak beleszülettem. Most kezdem leépíteni, és ezt soha nem fogom megbánni.

  13. Nem bánok semmit sem.
    Sok marhaságot csináltam, sok szar döntésem volt. De akkor és ott az volt a lehető legjobb döntés. Persze ha a mostani negyvenhat éves agyammal lehetnék hat éves, biztos másképp csinálnám a következő negyven évet. Mivel ez sci-fi kategória, inkább maradok a saját tyúkszaros életemnél.

    • Így értettem, hogy marhaság a kérdés. Az ember alig tehet mást, mint ami akkor és ott belőle következik. Illetve van, amikor tépelődik: jobbra vagy balra? Olyankor talán feltehető a kérdés, hogy megbánta-e, amikor két, hasonló súlyú választási lehetőség van (és vsz rosszul döntött).
      Vagy valaki elmegy zsírt leszívatni, és fertőzést kap. Vagy rosszul méri fel a kockázatot.
      De a helyzetek többsége nem ilyen.

  14. Én is úgy vagyok, mint Gyöngyi – hogy akkor és ott, az akkori fejemmel úgy döntöttem, ahogy, és lehet utólag okosabbnak lenni, de nem sok értelme van. Amúgy nem érzem, hogy sok rossz döntésem lett volna – párkapcsolatilag abszolút elégedett vagyok, semmit sem csinálnék másként, és azt sem bánom, amit esetleg elszalasztottam. A munkában… Szeretem a mostani munkám, de ha újra kezdhetném, tudatosabb lennék a tanulásban és a pályaválasztásban, az biztos.

  15. Ha újra kezdhetném, akkor azzal kezdeném, hogy azt csinálom, amit most csinálok. Akkor teljesen másként alakult volna az életem. De csak a mai eszemmel tudnám, hogy azt akarom csinálni, amit most csinálok, ráadásul, akkoriban egy csomó minden, amit most csinálok, nem is létezett, vagy ha igen, akkor nem volt elérhető. Még szebb, hogy a mai eszem meg annak köszönhető, amit eddig átéltem, vagyis akkor régen csak véletlenül, és nem tudatosan választhattam volna ezt, ami ma van. És simán lehet, hogy éppen most keresgélnék új utakat. Akkor most hogy?
    Megette a fene az egészet. 😀

  16. Én nagyon ritkán gondolkozom ezen a kérdésen. Igen, vannak dolgok, amiket megbántam, amelyeket másképp csinálnék. Viszont akkor és ott úgy döntöttem ahogy. Ezt már nem tudom megváltoztatni és felesleges időveszteségnek tartom azt, hogy ezen gondolkodjak, rágjam magamat (ez csak magamra vonatkozik).

  17. Nem egy olyan dolgot tettem életemben, amit jobb lett volna nem megtennem. Ha visszanézek, akkor többségükről tudom, hogy igaz rájuk: akkor és ott így tudtam dönteni és tenni, másként nem. De van néhány helyzet, amikor igazából éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Nem szabad, nem így kellene. Dönthettem volna másként. Visszaléphettem volna. Az egyik ilyen volt a legelső szakítás után újra összejönni, és aztán ehhez az emberhez férjhez menni. Igen, nem lenne, nem az lenne most a gyerekem, aki. Genetikailag és ezért természetben is más lenne. De akkor azt a gyereket szeretném nagyon, neki lennék az anyja. Viszont akkor talán nem jön ilyen korán, akkor több időm lett volna átgondolni a felnőttséget, akkor talán tanulok, akkor valaki más lett volna a párom, akkor talán nem maradok egyedül. Hogy akkor az igazán nagy szerelmem sem ismerem meg később? Lehet. Még azt az élményt is elengedném valami hétköznapibb, emberibb, de biztos szeretetért, társért. Hiszen ő sem maradt velem, ő sincs most itt. A másik a tanulás. Felvettek az egyetemre, két szakból, amire jelentkeztem, az egyikre, és nem mentem el. Azt kellett volna, nagyon. Vagy, és, újrapróbálni a másik szakot, ahova nem vettek fel. Én most nagyon azt érzem, hogy árnyéka vagyok önmagamnak, aki akartam lenni, amilyennek láttak, amilyen lehettem volna. Most próbálom újra felfedezni azt az embert, és azzá válni. Késtem vagy tizenöt évet. Igen, azt hiszem, látszott akkor, hogy ezek rossz döntések, csak gyenge voltam, strucc, nem figyeltem eléggé.

  18. Érdekes ez, tényleg, ami jó volt, az velem is csak történt, nem kellett hozzá dönteni. Megjelent és csodás volt, és könnyed és végtelenül egyszerű.
    A döntésekkel minden máshogy van, azok nem alakulnak maguktól, ott van felelősség, azt el lehet hibázni, annak meg ára van. Hol kisebb, hol nagyobb.
    Kevés embert ismerek, aki képes belátni, hogy hibázott. Aki képes kimondani, hogy tévedett, hogy rosszul mérte fel, hogy elszúrta. Pedig ez bátor dolog, és nagyon tiszteletreméltó. Nekem egy-egy hibám után anyám mindig jóindulatúan megjegyezte, hogy reméli tanultam belőle. Én meg olyankor bólogattam, hogy perszeperszepersze. Aztán más helyzet jött, más ember és próbáltam az újonnan nagyon megtanult leckét alkalmazni. Azt a hibát nem követtem el, sőt pont ellenkezőleg csináltam, de tádámmm, nem jött be. Az sajnos általában tényleg a “ló másik oldala” szokott lenni. 😀 Hiába tanultam valamiből, azt más élethelyzetekben nem igen tudtam kamatoztatni. Vagy csak igen ritkán. Új helyzetek, új hibák.
    A lényeg szerintem inkább az, hogy tudunk-e megbocsátónak lenni magunkkal szemben. Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés. Nekem ez okoz/ott nehézséget. Én nem vagyok túl nagyvonalú magammal, főleg ha jelek is mutatkoztak rá, hogy ökörség, mégis belesétálok. Ilyenkor bennem, a hiba mértékével egyenesen arányos hosszúságú, 5 lépcsős folyamat játszódik le.
    1. Kerülöm a tükröt.
    2. Belenézek és nagyon nem vagyok büszke, nem szeretem, akit látok.
    3. Rájövök, hogy miért nem szeretem, akit látok. (Beismerem és elfogadom, hogy elcs*sztem.)
    4. Belenézek a tükörbe, és tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy újra szeressem és büszke legyek arra, akit látok.
    5. Gond nélkül belenézek.
    És olyankor meg már azt is tudom mondani, hogy nem bánok semmit sem. 😀
    Különben dédmamám, aki ritka bölcs asszony volt, 97 évesen is megrendíthetetlen derűvel és életkedvvel, mindig azt mondta: “Sose tudhatod, mi mire jó, mi miért történik, és azt sem, hogy mitől menekültél meg.” És tényleg. 🙂

  19. Én bánok egy csomó mindent.
    Nagyon is.
    Azt bánom, amikor nem hallgattam magamra.
    Megtettem, amit nem akartam, mert ez a szokás, és “más is ezt csinálja”.
    Mindig rossz vége lett.
    Hiába tukmáltam magamra idegen szerepeket, sose bírtam sokáig.
    Fölösleges volt, úgyis visszatértem saját magamhoz, csak pocsékba ment egy rakás erő, meg idő.
    Nem kellett volna.

  20. Spiró Fogságát azért szeretem, mert ott a hős folyton gondolkozik a korábbi döntésein, és a későbbi élethelyzetek fényében ezek folyamatosan át- meg átértékelődnek, egy élet során többször is.

    Én több dolgot ma másképp csinálnék, de ez inkább csak olyan önmagammal szembeni szégyen, nagyon rossz következménye semminek sem lett.
    Nem is az életveszélyes vetélésemet szeretném visszacsinálni, hanem azt, mikor 16 évesen sokoldalas leveleket küldtem egy fiúnak, akit nem is ismertem. Semmilyen következménye nem lett, nem derült ki, nem reagált, semmi. És mégis, ma olyan ciki.

  21. Amit én látok, nem annyira a saját döntéseink mint a körülöttünk történő változások határozzák meg életünket. Még egy nagy művész életsorsa is nagyon függ a környezetétől, a társadalomtól amiben él.

  22. Tényleg marhaság ezen tökölni, és mégis tököl rajta az ember. Pillanatnyi boldogsági állapotom határozza meg, mit csináltam volna másképp, és egyáltalán csináltam-e volna bármit is másképp. Amikor körbesandítok a szobán, ahol most élek, akkor nagyon bánom, hogy egy olyan üzleti nemdöntést “hoztam”, amire ráment mindenem, és ennek van a jelenlegi élethelyzetemre a legnagyobb/legközelebbi hatása. És nem mondhatom, hogy “ha tudtam volna”, mert a lelkem mélyén tudtam, de nem a tudása (érzése) volt a probléma, hanem a hideg szembenézés és felnőttember, üzleti szemléletű reagálás. De akkor az és úgy voltam. Hülye barom. Tény, hogy megtanultam valamit, de lesz e még alkalmam hasznosítani az életben, ez ugye akárhogy lehet majd.
    Vannak nagy “kihagyott” nagyfontosságú pontok. 20 évesen meghívtak Kanadába élni. (Akkor ez még disszidálás) És akartam. És a végén nem mentem. Hívtak Párizsba névházasággal. A végén nem mentem. Ezek olyan választások voltak, amik gyökeresen döntöttek valami felé. Azon vetyengeni, mi lenne most velem Kanadában? Talán már nem is élnék.. Ezekbe belegondolni kb. olyan, mint a végtelenbe.. ahogy próbál az ember a végére érni.
    Bánok egy-két bántást, meggondolatlan rossz szavakat, valahogy nem állandó a feloldozás..
    Bánok néhány mások által hozott döntést, aminek tudatlanul is szenvedő alanya voltam.
    Persze, hogy mindig lehet arra hivatkozni, hogy ezektől lettünk ilyenek, szebbek-okosabbak-erősebbek.. igen, ahhoz egyszer nagyon meg kellett, hogy verjenek, hogy soha többé ne tudjanak.. át kellett, hogy csesszenek, hogy annyira ne legyen könnyű utána.. persze, gondolom, akármerre mentem volna a nagyvilágba, ezek ugyanúgy meglettek volna… azért Alaszkához közelebb lettem volna, ami a szívem csücske… na, nem megyek túl messze a végtelenbe… 🙂

  23. Visszajelzés: a láncfűrészem | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: hősök, áldozatok, erőszak | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s