nyolcperces

Azt hittem, meg lehet menteni valamicskét. A talmi mállik le a tömbről, hullik a semmibe a felszínes, az álnok, a helyezkedő, a nőellenes része – marad a lényeg, ott van az középen! Az én eszmém, a szép szobor!

Hát nem? Tízezrek jöttek rá itt, hogy lehet méltósággal élni! Regények születtek ebből, van jó is. Csak marad valami az eszméimből, abból a jóakaratból!

Nem. Akkor volt, most már az nincs, mert eltömegesedett. Nem is eszme, hanem ideológiavezérelt aktivizmus volt. Elvárták tőlem, irányítani akarták, használni, divatos lett, olcsóvá vált – és büntettek, amikor a valódi gondolataimat írtam az eszme helyett, vagy bíráltam a korrumpálódott hirdetőket.

Ezeknek…? Minden próféta eljut idáig. Csak a kellemest kérik. A férjük a szemét, a nárcisztikus és őket meg lehetett érteni. Empátia! De nem fognak később jobb döntéseket hozni, nem ez a céljuk. Pedig tényleg szemét a férjük – zsák a foltját.

Hogy a nőkért! Mert az elnyomás! Mert megtévesztik, belecsalogatják, és a család csapda, és tönkremegy benne (random generikus Angéla-rizsa).

Hát ezt TŐLEM TANULTÁK! És egy csomó nőt, akinek a sorsán meghatódtam, ma számítónak tartok, jellemtelennek, és azt érzem, hogy semmit nem akarok. Rosszat se, csak nincs ehhez közöm. Sosem volt.

Vannak pocsék ideológiák meg kellemesek, csak tudni kell, hogy ideológia, azaz: viszketeg világmegváltási késztetés, jobb-rosszabb világmagyarázat. Nem a valóság.

Ha a viszketeg késztetéshez hozzáadjuk a netet és az egység sugarú felhasználó igényszintjét, kényszeres véleményezhetnékjét, kész is a katasztrófa.

A valóság megélt, jelenvaló. Gyarló. A megélése változékony. Nincs benne érdek. Olyan, amilyen, nem ment át előzetesen purista szűrőn, hogy megfelel-e. Az ideológia mögött mindig hatalmi törekvés és érdek van. Intézmény, politika, könyöklés – nem az enyém, nem a lényeg. Akadnak emlékezetes ideológiai regények: az 1984, az Ennyit erről Shrivertől – na de a generált izék, “Olga ekkor már tudta, hogy ő egy nap jogász lesz, ott áll majd büszkén a pulpituson, bátran és büszkén kiosztja a bíró urat, és mindenki tapsol majd, ő nem fog férfiak árnyékában élni, mint a darócból készült édesanyja, a korán megőszült Etelka, aki látástól vakulásig csirkét kopasztott a suvadó gáton, és az alkoholista férjétől, Oszkártól rettegett”, és mellérak egy gagyi AI-képet… ANNYIRA primitív!

Hatalmas tömb volt az én Eszmém. Ez volt a lényegem. Tőlem senki sem kérte, hogy a nők jogairól, problémáiról írjak, bíráljam a Rendet – ez mind saját volt, szerves. Nem volt mögöttem ideologikus szerkesztőség, civilszervezet, feminista közösség, másik blog élménye, nem vettem át posztokat. Saját mondatokkal, az élményeim, beszélgetéseim és néhány olvasmány alapján alakult ki az egész. Ezért találtak ide, ezek vannak a könyvben, ezt idézik azóta is! (És erre mondják, hogy belőlük írtam… :D)

Ez például. Ez már az első hőskor utáni, a kockahas időszakából:

A minap csak gépjárművel sikerült a reggeli nagy kör és a feszes teendők. Kérdezi az út végén (a Flexnél egyébként) a taxis, hogy kérem-e a nyugtát. Kértem, és hozzátettem, mert kényszert érzek, hogy kiszóljak a hétköznapból: ki tudja, miféle gyilkosság gyanúja alól tisztáz majd ez a kis papír. De tényleg nem én öltem meg. A fickót nem Örkény István méhe nevelte, úgyszólván, és hozzátette: meg kell a férjnek is, elszámolni.

Szóval nekem csak férjtől lehet taxira pénzem, és olyan pénzem lehet csak a férjemtől is, amellyel el kell számolnom.

Vagy bizonyítani, hogy tényleg ott voltam és oda mentem, amit állítok.

Eleve: van férjem.

Teherán ragyogott a kora reggeli napfényben.

Ez nem rossz. De nem is fontos. Akkor ismertem fel, hogy ez ideológia, amikor mások kezdtek ezekről, részben tőlem lopva, vagány pózra és imádatra sóvárogva írni és kiütközött a smink mögül a hulla vigyora. Amikor megláttam az önigazolást, a jópontszerzést, a hökkenetes ellentmondásokat: a nők elleni erőszak szörnyű, de a pornó menő. Egyetlen egyenlőtlenség-témájú régi posztomat, a míveseket sem tudom már úgy olvasni, hogy ne hallanám Angéla nyafogó rikácsolását.

Elég durva az is, hogy én Budán, kocsmáktól és buliktól tartózkodva, művelt barátaim között, Krétakör-előadásról Milánóba libegve negyven körül jöttem rá, hogy egyébként az van, amit a taxis mond. Hogy érthettem volna meg random Mézgánékat?

Tehát arra jöttem rá, hogy az egész ideológia, minden, amit a lényegnek, a LÉNYEMNEK hittem. Ideológiával nem lehet előrébb jutni.

Írni csak a valóságról lehet, és az zavaros. Van például a gyermeteg vegán extremista. Én tudok friss halat belezni, megtanítottak rá gyerekkoromban. Simán szeletelem a nyers húst, semmi durvát nem láttam a Testről és lélekről vágóhídi jelenetében (sőt). Viszont soha nem égettem nagyítóval legyet, nem bántottam békát, nem tördeltem fák ágait – a tárgyakat, növényeket, állatokat is féltő szeretettel, tisztelettel öveztem. Nem néznék végig szarvasvadászatot, lovak betörését, oroszlánidomítást (A TISZA ELTÖRLI!), disznóvágást, mert barbárnak tartom. Ugyanakkor vadászó eleink anatómiáját birtoklom, remek a húgysav- és koleszterinszintem, ipari húst, tejet, tojást eszem. A tejben levő gennyet buta riogatásnak tartom (a genny sűrű sárga vagy barna; hőkezelt tejben az esetleges genny nem más, mint fehérje. A takony is fehérje). Tablettában eszem a Nutriest belsőségkapszuláit (“the same nutrition Vikings relied on – without the funky taste”).

Ha rámteszed az ideológia sorvezetőjét, kérdheted: mi ez a krikszkraksz? Az élet fésületlen.

A pszichológusom is ideológiaalapú volt: sűrű balos, childfree, anyák iránt gyanakvó (“gyerekpárti”), vegán és LMBTQ-katyvasz. Állandóan szorongtam, hogy milyennek kéne lennem.

Nem kell sorvezető, csak élni kell. Nem fogom bűnösnek érezni magam. Nehogy már olyanok mondják meg nekem, miféle magasrendű eszmékhez rendezzem a mindennapjaim, akik testpozitivitásról és az oktatás gyerekközpontúságáról szónokolnak, miközben arra képtelenek, hogy néha sétáljanak, vagy félévente elolvassanak egy rendes könyvet! Sőt: az egészség és a műveltség szobrainak is állítják magukat! Velem szemben, aki túledz, orthorexiás, sznob…

Nem kell eszme. Szép tőlünk, hogy egyáltalán élünk, bírja a szívünk. Hogy néha nevetünk és nem sántítunk. A nagy szellemeknek sem áll jól az eszme, hát még ha a középszer lenget üres szólamokat! A bűvésznek a kezét kell figyelni, nem a száját.

Mindig ugyanaz: kinyitom az ajtót, és nem az érdemes, szelíd, rászoruló jön be, hanem az aljas. Rabolni jött, rombol. (Majd a neten vádaskodik, hogy milyen az ajtóm, a parkettám, stílusom…)

Én már a szemetet sem azért gyűjtöm szelektíven, mert klíma, mikroműanyag és: “ha mindenki így tenne”… dehogyis, jézusom. Micsoda hatalmaskodás! Így neveltek, egyszerűen.

Borzadok ettől is, hogy hangot kell adni a nőknek, fontos ügyekről írni. Mert a lényeget, a számító húspiacot (Tinder, a szex mint alku), a prostitúciót és a pornót, az aljas (nem tudok erre szót: deranged, deprived) perverziót soha nem fogjátok szóba hozni. Azt tiltja pont az ideológia. A cáfolatnak sem állok neki, csak azt tudom, én hogy élek, mi az érték, és mivel akarok hatni a gyerekeimre, az olvasóimra. Ti a valódi sportot sem hozzátok szóba, csak ha brand, lötyögés, kihívás, workshop. Fecsegtetek a testképtől, a relatív szépségeszményről, és hogy a jó test, a konditerem patriarchális. (De ha magyarpéter, akkor “szinte Európa…”)

Túl sokat beszél mindenki, és hülyeségeket. Épp a zaj a baj. A tabutéma is monopólium és helyezkedés, kizárólagos bevételi forrás. Szentesi Éváé a női rák. A nagy sisterhoodban ki is kaparja Rubint Réka szemét, ha az meg mer szólalni. A trónust nem engedi!

Nemhogy szabad, kell is a kóklereket bírálni. Az írócskákat. Minden butaságot. Akik a bántalmazástémával, traumával házalnak… ők a legálnokabbak.

Mindaz, amit a patriarchátusról locsognak, műveletlen katyvasz. Senkinek az élete nem lesz jobb tőle. Nincs közöm Facebookon mutogatott, összevert nőkkel, nem tűröm az irányított felháborodást, főleg ha a pártfogójuk önimád és magamutogat. Nem ugrok arra, hogy BÁNTALMAZOTT. Őszintén szólva sűrűn gondolom, hogy minek ment oda. Tudok arról, hogy rossz, veszélyes egy csomó minden, amibe belesétálunk. Nincs válaszom az abortuszra, csak sajnálom a magzatot. Nem kéne ennyit szexiskedni, anyagi előnyért vagy unalomból pasizni, szórakozni a férfiak agyi ködével, mindjárt nem lenne probléma. Az nem megy, hogy jól tudod, mire képesek, amikor begerjednek, ezt kihasználod, aztán meg sírsz, mert másra is képesek. Én szóltam, erről is: a legelejétől írom, hogy emberi, kölcsönös, szerelemből fakadó, skandináv (és még úgy is érhet baj). Bíróként nem tudnék mit mondani egy vérző prostituáltnak, mert komolyan kellene vennem a bizonyítottságot. Közülük a többség megnyomorodik, tönkremegy, sok meg is hal, mi a tanulság? Ne add el magad. Döntéshozóként kriminalizálnám az egészet, sőt, azokat a férfiakat is, akik jelentős pénzeket költenek szexiparra a családjuk helyett (erről miért nem beszél soha senki?). Kínai módszerek is jöhetnek. Ja, és nem érzem önmagában üdvösnek, ha nők kerülnek a hatalomba, mert ezen az ajtón is az ügyeskedők osonnak be. No, de senki nem kérdezte, én mit tennék, szerencsére nem vagyok aktivista, a saját életemet élem, nem teszek nagyívű állításokat.

Sejtettétek, hogy én már “a nőket” sem…? Meglehet, csalódást okozok. Az nem baj. Ami fontosabb: ki vagyok akkor én, ha nem hiszek már ebben? Miben hiszek akkor?

Mit akarok? Írni. A saját valóságomat közvetíteni, ami velem, bennem történik. A felismerés az ideológiákról a regény felét kidobatta. A hazugság nem bug, hanem feature.

Pedig micsoda nyelvi színvonalon írtam az egyenlőtlenségről csacska korszakomban! Jó az, pontos. Csak a világmegváltás igénye és mögötte az önimádat, a fontoskodás a baj: egyszer mindenki megérti, ha sokat mondjuk, majd szégyenkeznek, megváltoznak, csak EDUKÁLNI kell…

Csak önigazolni akarnak. Megdicsőülni.

Tőlem súlyos dolgokat kértek számon utóbb azok, akik tolongtak ide az edukációra. Vagy a személyemre, a jó mondatra, ki tudja már? Amikor nem tudtak használni, akkor ostoroztak.

A legjobban a kettős játékot játszókra neheztelek: akik tudták, miféle mérgezett alkukba mentek bele, és lubickoltak benne, aztán amikor jöttek a bajok, mindent megtagadtak és elvárták a közösség szimpátiáját. Lehet feleség, tehetségkutatós sztár, influenszer, politikai celeb, prostituált. (Én 2004-ben hagytam fel a kettős játékkal a személyes életemben – ma csak hálát érzek, mert olcsón megúsztam.)

Értem a drámáját mindenkinek. Szörnyű. Igen, erőszak. Igen, sokan belemennek a mérgezett alkuba. De én ebbe a közösbe nem adok, és szerintem nem is lehet mit tenni, nincs megváltás, mindegy, mit kiabálunk, nem lehet már “felhívni a figyelmet”, csak showműsor van, területfoglalás, drukkerek.

Nem adok egyébként drogfüggő, lakókat terrorizáló élőhalottak tengődésének meghosszabbítására és zavaros, tiktokon verető állami gondozott cigányfiúknak sem. Ezekre is durva volt rájönni.

Ugyanez az érettségivel is, ott is az igénytelenség könyököl gyerekközpontúság és modern iskola jelszavai alatt, jó ügynek álcázzák, de arról majd később írok (átveszem a facebookposztot).

Nem azért írok, hogy meggyőzzelek titeket. Nem éhezek interakciót. Azt gondolom, érdekeseket írok. Igen, az én hangom szóljon (hányszor vágták libusok a fejemhez, hogy miért nem ők, miért nem figyelek!). Kiérdemeltem, mert talpon maradtam, hű maradtam tizennégy éven át.