ökolány vagyok-e még?

Ez a bejegyzésem egy régire reflektál, ahhoz képest és azzal párbeszédben fogalmazza meg a jelen helyzetet:

azért ökolány vagyok

Ebben a korai posztban, még 2012 nyarán összegeztem zöld döntéseimet. Midőn ezt írtam, napfényes, teljes családunk volt még Jánossal, teljesen máshogy éltünk, más feladataim és erőforrásaim voltak. Hardkór puritánként írtam azt a posztot, akit autó nélkül neveltek, ő maga biciklis lett; jellemformáló zöldképzést kapott kamaszként, később még az ökopolitikában is részt vállalt, eléggé naivan, nem látva, hogy ezek gyűlölik a baloldalt, és ez fontosabbá vált, mint az ökogondolat. (Meg aztán volt ott választási csalás is, ezt nem írtam meg még sose, de ma már miről hallgassak?) Mindez 2006 forró hónapjaiban történt, és ezt utólag bánja, habár, férje is ott lelt rá. Nem kellett neki babakocsi, bimbóvédő, kiságy, járóka és gyerekszoba-bordűr, semmi szar, mert van teste, szíve, ereje, agya, és van az emberének is. Tandembicikli is lett a házasság szentségében. Bővebben…

gyarmatosítók

Lionel Shriver (srájver), aki jelenünk provokatív, eszes és izgalmas írója az igényes-populáris palettán, tartott egy nagy beszédet, részben a regényírás feladatáról és jellemzőiről, részben egy cultural appropriationnek nevezett jelenségről: van-e jogunk mások identitását használni, értelmezni, sztereotip módon megjeleníteni, szimbólumokká és kereskedelmi termékké laposítani, hovatovább: tequilapartit rendezni sombreróban – íróként pedig más identitások bőrébe bújni, helyettük narratívákat szőni.

A The Guardian leközölte az egész beszédet. Kitettem a csakazolvassa facebookjára is. Aki bírja a cizellált angolt, itt olvashatja, nekem hatalmas élmény volt, Katának köszönhetem (tudjátok, akivel szerdán úszom):

I hope the concept of ‘cultural appropriation’ is a passing fad

(Fényképekkel az épp hatvanéves Shriverről. “Nem a legrosszabb, ami az emberrel történhet, hogy egy lóra hasonlít.” Ez a The Mandibles-ben – A Mandible-család 2029–2047 –, a magyarul legutóbb megjelent, a jövőben játszódó disztópia-regényében van, az egyik női karaktert jellemzi így.)

A szöveg idézi a cultural appropriation nevű jelenség definícióját:

taking intellectual property, traditional knowledge, cultural expressions, or artifacts from someone else’s culture without permission. This can include unauthorised use of another culture’s dance, dress, music, language, folklore, cuisine, traditional medicine, religious symbols, etc.

Az egész megint a safe space meg az egyéni triggerek, érzékenységek, egyenlőség és píszí témájába tartozik. Én tartózkodnék a reflexes na-ez-már-túlzás dohogástól, mert szerintem sem ez, sem más jellegzetesen angolszász témák és jelenségek, az elhízottság, a szépészeti műtétek vagy a fat acceptance nem ítélhetők meg innen. A cultural appropriation ügyében Európában, gyakorlatilag homogén (szegregáló) ország többségi lakosaként nem foglalnék állást, mert mit tudhatom én, milyen egy multikulti olvasztótégelyben, egy tradicionálisan bevándorlás-célpont jóléti államban latinnak vagy feketének lenni – legfeljebb épp Shriver regényéből (aki emlékezetesen ábrázolja őket, és szellemesen visszaadja az említett regényben a mexikóiakat ért sok évtizedes megaláztatást).

Shriver mindenesetre érzékenyen, okosan érvel (elítéli és túlkapásnak tartja a dolgot), és az írói autonómia ügyében biztosan igaza van. (Rendkívül ironikus, szatírára hajló, tabumentes, éles íróról van szó, egy valóságos regényíró-Tarantino ő.)

Mégis elgondolkodtam a téma kapcsán arról, amit már többször említettem a blogon: hogy én nem vágyom Európán kívülre semmilyen értelemben, és értetlenül figyelem az Egyiptomba, Indiába, Dél-Amerikába, Kínába utazókat, meg azokat is, akik rákattantak e kultúrákra. Bővebben…

a szegényember-érv, valamint más hárí- és halogatások

Sokan károgtak ám körülöttem, hogy minden csoda három napig tart, majd megelégelem én ezt a sportmániát. Vagy tartották jóindulatúan múlékony fellángolásnak a “fogyókúrámat”. Így szokott lenni: abbahagyják. Én se tudtam, mi lesz. Nem tudtam, és nem is határoztam el összeszorított foggal, hogy én aztán nem csúszom vissza.

Valódi szenvedélyeim tartósak. De ez csak visszatekintemben látszik.

Nem fakult a motivációm, sőt, egyre jobban élvezem az edzéseket, hajtanak a célok. Valahogy újabban mindenben, nem csak edzésben, meglátom az értéket, a pozitívumot, a lehetőséget, az örömforrást. Amit csinálok, szívből csinálom, a többit leszarom. Nem ugyanúgy csinálom, mint két éve, de sport és önmeghaladás. Változnak az edzéstársak is, a helyszín, a szenvedély tárgya, és egyre nagyobb rész belőle a képzés, a közösségi, motivációs tevékenység, meg a fotók. Ezzel a testtel kiemelt statiszta is lehetek egy komoly ügynökségnél.

Új elem a futóverseny: különösebb ambíció és előkészület nélküli részvétel. A legutóbbin már a kislehányommal voltunk, aki komolyan belelkesült a kis két kilométere után, mire is kapott egy futócipőt. Többszörös megesketés, hogy de akkor rendszeresen és tényleg. Ősszel már 5-öt szeretne futni. Én pedig minden, fővárosban rendezett, nagyobb verseny 5 vagy 10 kilométeres távján szeretnék indulni. Bírom a tömeget, egyenesen imádom, ha nem céltalanul, hanem azonos tevékenységben vannak együtt emberek. Sportünnep és közösségi élmény minden ilyen verseny. Futásból nekem pont elég ennyi.

Aztán, újabban hátrafutunk sokat a futópadon a teremben, ami nagyon vicces, pompásan formálja a vádlit és a comb hátsó részét, meg még a fart is (itt olvashatsz róla), valamint ügyesít. Ma már 6,8-as sebesség volt a max, negyedóra volt összesen.

Van a labda, ez a tornadresszes-lesoványodós-hajlékony irány. Mámorító, hogy nem köt semmi, arra megyek, abba fogok, ami jólesik:

labdagyakorlat2017jún

Azért megható ez az ügyetlenkedés, mert tizenkét éves korom óta nem volt ilyen célú labda a kezemben, sőt, ha meggondolom, profi szer még sosem, csak a nyolcvanas évek pótmegoldásai (kötélnek horgászzsinór volt, labdának majdnem akkora, kicsit leeresztett játékbolti csíkos gumilabda, szalagbot is üvegszálas, horgászszaküzletből…) Most nem magyarázom, hogy hol mit akartam, mi lenne a sikerült mozdulat, de majd fejlesztem még.
Bővebben…

hősök, áldozatok, erőszak

Mostanában azon filózom, hogy jobb emberré tesz-e a trauma. Ez egy erkölcsi–elvi típusú poszt, tele dilemmával, reflexiókkal, és nagyon szívesen megvitatnám Lobsterrel mindezt.

Ilyesmiről volt már szó (de hát miről nem volt öt év alatt?): hogy mi magunk bánjuk-e azt, ami velünk történt, amibe oly könnyű szívvel belementünk. Talán ez a poszt a leginkább rokon a maival: a szenvedésnek nincs romantikája. Írtam arról is, hogy teher alatt nő-e a pálma, s hogy kívánnánk-e mindezt a szenvedést a saját lányunknak. Ez mindig a tesztkérdés, a lányunk. Mert lehet, hogy magadat kevésbé szereted, a saját szenvedéseidet romanti- és bagatellizálod, nosztalgikusan szemléled, lehet, hogy azt gondolod, szükségszerű annyi kín, ami neked jutott, sőt, jobb emberré tett – és lehet, hogy tévedsz.

Vajon mikor van hamisság és manipuláció abban, ahogyan a szenvedéseinkről szólunk?

Nekem bajom van például azzal – beriaszt az érzékelőm –, amikor valaki a traumájával harsánykodik. Morális, írói és emberi ízléstelenségnek gondolom a vádaskodó, hatásvadász cikkeiket. Bővebben…

hordjon mindenki burkinit

A hír meglepett:

http://444.hu/2016/08/22/a-burkini-betiltasa-nem-old-meg-semmit-de-letrehozhat-par-uj-problemat

Nekem nagyon nem tetszik, hogy most minden muszlim nőt vegzálnak. Nem értem, a jogokra, igazságra, közjóra, civil hangra oly érzékeny Franciaországban hogyan történhet meg ilyesmi. Nem tudom, meddig tart ez, de ettől senkinek sem lesz jobb.

A válasz viszont, hogy szolidaritásból hordjunk minél többen burkinit a nyilvános strandokon, merthogy attól elfogadható verzióvá válik, igencsak meglepett. Bővebben…

én akkor majdnem odaértem

P. I. L-nak

Valahogy feltolul most a múlt, pont meséltem ma Julisnak, milyen volt őt várni, 2007 nyarán.

Én akkor, nem Jánossal, mert ő azokban a hetekben a végleges elszakadását és hozzám tartozását intézte, hanem vegyes egyetemistákkal és a fiammal elmentem egy hétre Gyimesközéplokra, kulturális antropológusok közé keveredve, tanulmányútra. Vonattal.

Magdi néni etetett minket, nála is laktunk. Bővebben…

mesélek a testépítésről 2.

Itt van az első rész.

A folytatás előtt, az egyes sportágak, kategóriák bemutatása előtt jelzem, hogy

a blogomon semmit nem azért írok, hogy propagáljam, rábeszéljek bárkit. Sok téma csak azért érdekel engem, mert újságírói aranybánya. Amit ismerek, arról kézenfekvőbb írnom, persze. De egy-egy téma felvetése nem állásfoglalás, voksolás a “helyessége” mellett. Nem gondolom, hogy amit én csinálok, azt csinálja más is, mert az a jó. Csak azt gondolom, hogy merevnek, zártnak lenni, ugyanazt a kedvtelést űzni évtizedekig nem egy szerencsés állapot. Én amúgy is képtelen vagyok helyességben gondolkodni, csak verziókban tudok, nem kedvelem a sarkítást. Aki fél egyes témáktól, akit nem érdekel valami és ezért idegenkedik, és nem érti, én miért írok róla, miért ilyen fontos nekem, az egy kicsit önös (megrendelő: arról írjak, ami neki tetszik), másrészt nem intellektuális, és annak nem való ez a blog — ez megint nem értékítélet, hanem verzió. Nem minden értelmes ember intellektuális. Azért írok bármiről, mert érdekesnek tartom, a gondolat, a világ összefüggései mint olyan érdekes. A közgondolkodás viszont lomha, normatív, önigazoló, és ezt tételezi fel másokról is, nem lehet ám csak úgy csacsogni, rögtön ügyek képviselője leszel, rádaggatják. Márpedig én csacsogok, agyalok, magamról, jelenségekről, mindenféléről — ha nem tenném, nem tudnék mit írni a blog negyedik évében. És csacsogni is lehet profin, meg húsba vágó sorskérdésekről írni is lehet szarul. Nemsokára a csacsog, a normatív ás az agyal szavak fel fognak bukkanni az engem mószerolók nagyokos kommentjeiben. Szia, Abszolút Igazság nevű kommentelő, élmény számomra, hogy ezt is olvasod.

Ezt az egészet most azért írom, mert a reakciókból ítélve sokan olvassák úgy a posztokat, mint ha én terelni akarnám az olvasót, pedig istenuccse, csak a megismerés felé terelem, a részletekbe menő kíváncsiság, a buta reakciók meghaladása, az árnyaltság, vagyis a gondolkodás mint létforma felé, és nem a ketogén vagy a dán filmek vagy a testépítés felé. Nincs olyan felelősségem, amelyet állandóan nekem szegeznek, mindenkinek magának van felelőssége abban, hogyan él, kinek hisz, és mit kezd az olvasottakkal. Lehet, sőt, valószínű, hogy soha nem lépsz be egy edzőterembe sem, erre ezeregy okod lehet, és én nem gondolom magasabbrendűnek azt, aki belép — csak gáznak azt, aki úgy ítél nagy magabiztosan, hogy nem is tud róla semmit. Te mondjuk nem leszel a súlyzók lánya, mert nem ez az utad. És mégis érdekel a téma, vagy az, ahogyan én írok róla. Ez esetben neked való blogra kattintottál.

A másik: én magam nem vagyok, nem lettem testépítő, nem tartom magam annak, és nem azért, mert ciki volna, és nem is azért, mert nem versenyzek, hanem mert többnyire és lényegében nem azt csinálom: nem úgy edzek, nem azt eszem, és nem is az a célom, mint az övék. Hanem a terembe járok, lelkes amatőrként, és a testem formálásában, edzésében felhasználom a testépítés eszközeit is, illetve van egy testépítő edző, aki hetente egyszer edz, célzottan, a lemaradt testrészeimet (időközben találtunk többet is). Ja, és szeretek izmos lenni, de ez nem tesz testépítővé.

Na, tovább, tartalmi rész:

Sokan űzik a fitneszt, izomépítést hobbiként, én is, de a versenyszerű testépítés egészen más. Sok kívülálló szerint nem esztétikus, és senki szerint nem egészséges. Azt a berken belüliek is mondják, Ed is, hogy a női testépítés nem esztétikus és nem egészséges, erre azt mondom, hogy a férfi sem, csak a nőknek az egészsége és a kinézete hagyományosan köztulajdon. A nők a társadaloméi, magasabb célokéi, a férfiak önmagukéi. Bővebben…