én akkor majdnem odaértem

P. I. L-nak

Valahogy feltolul most a múlt, pont meséltem ma Julisnak, milyen volt őt várni, 2007 nyarán.

Én akkor, nem Jánossal, mert ő azokban a hetekben a végleges elszakadását és hozzám tartozását intézte, hanem vegyes egyetemistákkal és a fiammal elmentem egy hétre Gyimesközéplokra, kulturális antropológusok közé keveredve, tanulmányútra. Vonattal.

Magdi néni etetett minket, nála is laktunk. Áldott jó asszony volt, megannyi légy és csikk közepette főzött, és az étek finom is volt, de én majdnem megbolondultam, mert Gyimesben nem terem meg semmi, de semmi, ami zöld, harsogó, eleven, csak a káposzta, és bennem a placenta — ma már tudom — szénhidrátot követelt. Skorbutom volt, tízhetes terhes voltam.

Két házra laktunk Zerkulától, a vak prímástól, aki akkor még élt, és egy legenda volt, és asszonyával együtt súlyos alkoholista. Néha cincogott otthon is.

Volt egy ilyen alkotótelep, táborozás fiataloknak messze, messze, valami két faluval odébb, és megtudtuk, hogy ott lesz egy táncház csütörtökön, és ő játszik. És mink Verocskával, aki kulturális antropológus, nekivágtunk este, csütörtökön, a babonák napján, amikor a legnehezebb (erre tessék rákeresni), miután a fiamat, kinek neve Lőrinc Hovhannesz a keresztségben, lefektettem és álmát társainkra bíztam, elindultunk az éjszakába, hogy akkor most meghallgatjuk a legendás prímást.

Ez ott Gyimesben még ebben az évezredben is eléggé kockázatos vállalkozás volt. Nem volt közvilágítás, nem volt járda, nem volt lámpa nálunk, voltak viszont kamionok, és ketten voltunk csattanó leányok (én egy megesett leány). Ittunk valamit, és csak mentünk. Erősek voltunk és várakozók.

Szürreális volt. Mentünk, mentünk, rendületlenül, hogy meghallgassuk, ahogy Zerkula János, a csoda, egyébként egy két házzal odébb lakó földi, élőben játszik.

És valahogy megnyúlt a térkép, órákig mentünk, rettenetesen mentünk. Így akartam én meghallgatni most, július 3-án Keith Jarrettet is, és nem hallottam végül, és ebben az a durva, hogy hallhattam volna, csak nem mertem kérdezni, nem írtam vissza, olvasó meg, tolakodásnak vélvén, nem merte mondani, hogy tud egy jegyet… elmentem azért, nem jutottam be, és aztán haza. Na, Zerkula és Jarrett, ők ketten azok, illetve hát a gyimesi (és még a moldvai) zene és a progresszív dzsessz az, amit én nem hallok szolmizálva, mert nekem a zenével az a rettenetes, hogy annyit képezték a fülemet, hogy mindent, az először hallott dallamokat is szolmizálva hallom, kontrollálni akarom, prediktíve, mintha én alkotnám, vagy nem is tudom, hogy mondják ezt. Olyat, akinek alvásparalízise van, már találtam, de ilyet soha, vajon átélte már ezt valaki? És, hogy őszinte legyek, meg kapcsolódjak az előző bejegyzésekhez, van ez a szexszel is, azt se hagyom, hogy elsodorjon, szép meg jó, de szolmizálok, és attól vagyok most ilyen mámoros: végre egy nem szolmizált áradás! egy géniusz! aki nem is nagyon értené amúgy, mit beszélek itt, a szavaimat mármint.

Na, odaértünk a kanyarhoz, végre nem az országút, onnan már csak fölfele a völgyben valami három kilométer, nosza! mentünk, mentünk, és míg, elég sok mindent átbeszéltünk, nagy leányi bizalomban — sajnos, elsodródtunk azóta egymástól a Verocskával. Megtaláltuk a világos ablakokat, és muzsikát hallottunk. Felujjongtunk, mert annyira késő volt, hogy már korán: még ott vannak…! Beléptünk, vagyis hát megálltunk az ajtóban.

És hallottuk Zerkulát.

Hallottuk, hogy azt mondja:

…és, ti fiatalok, a jó Isten áldjon meg benneteket a hazaúton, szépek vagytok, fiatalok vagytok, erősen táncoltok…

Köszönt el. És jött ki a hangszerével, elment mellettünk, elvitte valaki haza.

És akkor egymásra néztünk Verocskával, és nagyon röhögtünk, olyan kelet-európai, hamisítatlan jelleggel, és elindultunk haza mi is, két házzal odébbra, azon a szörnyűséges úton, visszafele is hosszú volt, azzal a tudattal, hogy mi vagyunk azok, akik majdnem hallottuk élőben Zerkulát. Mindenesetre megtettünk mindent, ami a magunkfajta lánylényektől telhet, és nekem eközben a méhemben volt az univerzum legtökéletesebb lánylénye is, akiről ekkor már tudtuk, hogy extrém hosszú a combcsontja.

*

Ugyanezen az úton, hazafelé a vonat megállt Brassónál, hosszan vesztegelt. Szolid negyvenkét fok volt a kupéban, és előttünk állt még tizennégy óra út, zászlós megállóhelyek egész sora, és ki tudja, mennyi álldogálás, nyílt pályán is akár. Az volt a fantasztikum, hogy — helyjegyeink birtokában — ülhettünk, nem mindenki járt így.

És akkor jött egy asszony, egy román asszony, de két nyelven szólt. Méretes, a helyi élelmiszerkereskedés-lánc logójával ellátott szatyor volt nála, és abból csöpögött a padlóra a híg pirosas lé. És megkérdezte, előbb románul, aztán magyarul az utasokat:

Húst?

Döbbenten hallgattunk az augusztusban, a kupéban.

Van máj is.

Ezt már csak magyarul.

Jól hangzik, mondta erre Rita, az egyik kulturális antropológus, és én ma is azt gondolom, hogy igen lényeglátóan.

Az asszony közönyösen továbbment. Hanem én akkor ezen, amit Rita mondott, röhögőgörcsöt kaptam. Órákig tartott, nagyon durva volt, igazi, idegi röhögőgörcs, arcizomzsábával. Ez is szép volt azon a nyáron, és még mennyi minden.

12 thoughts on “én akkor majdnem odaértem

  1. Mi mindenhonnan elkésünk… de legalább elindulunk.
    Egy emlék: 1974? 1972 inkább vagy 1970? – az Egyetemi Színpadon Izgága Jézusok-est. Mezey Mária, boldogan, a primadonna-álarcot végre levehetve, és hát Latinovits persze, meg tán Nagy Attila? Akkor hallottam a verset, a babonák napjáról. Nagy László a szünetben ezüst kiskirályfi-fejével, botjával sétált köztünk. Most, a 13 éves unokalányommal benéztünk a Szent István körúti Juhász Ferenc kiállításra, mutattam a veresesköteteket, a Szent Tűzözön regéi nem volt köztük. Otthon elővettem, mutattam, hogy dedikálva van – nekem! Nagy László-kötetem is volt akkoriban, persze. Dedikáltattam vele is, de másik példányt, másnak, szívességből… Azóta nem olvastam őket. De volt, meg lesz is sok más, a költők halnak, az irodalom él, vagy hogy?

  2. Írjunk együtt valamit, komolyan. Teljes misztikum. Tegnap tíz éve látványos hidzsrámnak, hogy Budapestről ebbe a bájos faluba költöztünk/hogy Budapestrol ebbe a bajos faluba koltoztunk. Két hét múlva a helyi fesztiválon bekövetkezett a teljes őrület. Megjelent váratlanul a világutazó Jarek, akivel pár hónappal korábban Szudánban osztottuk meg a szállásunk, ahol nem volt villanykapcsoló (már ahol volt villany), s a körtét egy székre állva kellett minden este kicsavarni. Volt persze hivatalos fesztiválprogram, de senkit nem érdekelt a sorrend: a zenekarok egybefolytak, már egyszerre három-négy banda volt a színpadon és egyszerre húzták. A technikusok közben beleőrültek. A cigányok a Besh o Drommal, miközben Karcsi, a helyi fuvaros és amorózó kannát püfölt a színpad sarkában (ez hagyománnyá vált, mármint Karcsi rendszeres színpadi jelenései, mondjuk később a Harcsa Veronika koncerten kicsit osztályidegennek tűnt) Egyszer megállt egy busz, kiugrott belőle egy teljesen ismeretlen banda, akik meghallották, hogy a Parno Graszt épp nálunk: a puszizkodás utáni pillanatokban már ők is a színpadon… A Nadara volt, a fura, francia harmonikás lánnyal, aki Tony Gatlif-fel érkezett Romániába a Transylvania forgatására – és ottragadt. Nem lehet tudni, kinek zenéltek: maguknak, a másiknak, a közönségnek? A Szamos mentén spontán hippitábor alakult ki, olyan tábortűzzel, hogy szemben, Szamosszegen világégést vizionáltak az éjszakai megfigyelők. Hajnalban Fax Petinél kötöttünk ki, ahol egy víz nélküli, lavórállványos, apró konyhában, a tévémacis subaszőnyeg alatt egy random banda – teljesen ismeretlen emberek – mindenfélével doboltak (volt dob is, de jellemzően a lyukas csatornák miatt az udvarra álltott diszperzites vödrök kerültek elő), majd átmentünk a szemközti vendégházba, ahol az egyik szobában a gyimesközéplokiak zenéltek, volt vagy hajnal öt. Zerkula az ágyon ülve, Florin bácsi meg a leértékelt, ikeás jokmokk vagy mittudoménmilyen dohányzóasztalon állva húzta. És pont tegnap jutott eszembe ez az egész, hogy micsoda sodrása volt, micsoda különösség volt, miközben egy lombikbébi-program hormonszabályozós szakaszában voltam épp. Fejben már terhesen. Baba nem született, ez a sodró erejű, az eszközeimmel leírhatatlan, életteli közeg, aminek ez a nap csak egy ritka és egyedi eszenciája volt, nem volt elég nekünk. Semmi nem lett volna, mi magunk kellettünk volna hozzá. Zerkulát – és a nagyfülű Florin bácsit, az örömzenét, a bolond Alexandrát, a jokmokk asztalt meg a tévémacis subaszőnyeget nem lehet elfelejteni. Elment tíz év, nem taglalnám, eddigi éltem legintenzívebb, leggyötrelmesebb, legnagyobb hullámzású évei. Zerkulával és meglepő, libabőrös pillanatokkal kezdődött, amiket – már tudom -, nem ingyen kaptam. Én most látom azt az éjszakai bolyongást, érzem a bőrömön a gyimesi éjszakádat és az alkalmi húsbolt is ismerős pillanat. Még a tízhetes terhesség érzése is kísért. Köszi.

  3. “nekem a zenével az a rettenetes, hogy annyit képezték a fülemet, hogy mindent, az először hallott dallamokat is szolmizálva hallom, kontrollálni akarom, prediktíve, mintha én alkotnám, vagy nem is tudom, hogy mondják ezt. Olyat, akinek alvásparalízise van, már találtam, de ilyet soha, vajon átélte már ezt valaki?”

    Igen. No szerencsére nem én. De két ilyen ismerősöm van. Kín (lenne) velük (, ha még velük akarnék lenni).
    A lány, az ahogy hallja, szolmizálja, jajdeokosan, oly modoros, oly kodályi.
    A fiú, ő szakért. A zenekarból kiemel.”Hallod a fuvolaszólót…? Az a hegedűfutam…”
    Nem bazdmeg, én az összhangzatot élveztem volna, kussolj már!

    Mindazonáltal szexben és hétköznapokban én is. Kontroll és kommentár. Állandóan pofázik belül. Utálom.

  4. Ó, pont gondoltam rád a Keith Jarrett-en. Hogy ott lennél, de nagyon sokan voltak. De nem baj, a Kölni koncert jobb volt. Nekem végig az ment a fejemben. De ez a mostani letisztult, zen változat is jó, csak rossz úgy nézni, hallgatni valakit, ahogy talán utoljára látom. És még ő is utal rá, amikor megfeddi a közönséget… hát ez a szomorú, és a sok temetés az idei nyárban. Bár nincs brutálisabb nyár a 2014-nél e tekintetben. Na, de. A 2013-as és a 2012-es.
    Szolmizálok én is, – zenei áltisi – jelentem. És magamban mindig kommentelek életem eseményeinél.
    Az élményemről írnék inkább, mikor a Téka táborban, a táborzáró esten, hajnalban, a jazz-zenészek a lakodalmas zenét és a népzenészek pedig jazz-t játszva körbe-körbe masíroztak, végül be a tóba és ott is folytatták, amíg a nap fel nem kelt.

  5. De jó! 🙂 Hasonló túrám nekem is volt, én Külsőrekecsinbe tartottam stoppal, a moldvai tánctáborba, 2000 nyarán, eleinte egyedül (később csatlakozott hozzám egy srác). Nem volt rajta az Erdély térképemen (hát persze, nem is oda tartozik), ígyhát kábé irányom volt csak, arra stoppoltam (volna), amíg még volt út, amin autók mentek, mert egyszercsak nem volt… És akkor lett a stoppolásból egy napi járás, hegyeken-völgyeken, “az esztenákat elkerüljétek ám, a kutyák miatt”. A tábor utolsó napjára (éjjelére) értem oda. 🙂 Közben volt, hogy nem volt hol sátrazni, és román család befogadott éjszakára. Megkaptam A családi ágyat, megfőzték (újra) nekem az utolsó kávézaccot és csirkenyakakat… Pedig mégcsak közös nyelvünk sem volt.
    Hatalmas élmény volt ez is, meg az egész 30 nap, amit táncolással és stoppolással/túrázással töltöttem arrafelé. 18 éves voltam, és azt hiszem, agyoncsapnám a lányom, ha lenne, és ha ilyen őrültségeket találna ki :D…

  6. Jé, most látom, hogy örmény második nevet adtál a fiadnak?:) Ezt a posztot már egyszer elolvastam, de elég felszínesen ezek szerint:)

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s