Itt értettem meg, mi történt velem, ki vagyok, írás közben és által, és azt is e tíz év alatt éltem meg, milyen az igazi szeretés, közelség, a bizalom, a kirobbanó öröm, az egészség és a kreatív trollkodás.
Ebben a kommentelőknek rengeteg szerepe volt, főleg pozitíve, de a negatív ténykedés sem lebecsülendő: abból is erő lett. És látom, hogy élnek azok, akik hajszolni próbáltak.
A feketeöves trollok, akik aljaskodásaiért végül engem tettek felelőssé a magukat fennakadt szemmel jóságosnak, sőt, megtámadottnak álcázó, legaljasabb kavarók. Ez volt a dinamika: rám kenni mindent, amit magukban nem tudtak elviselni. Háromszázöt álneves, mocskolódó e-mail és ezerkétszáztizenegy szemét komment: dús anyag most a bíróságnak. Soha semmit nem törlök.
Én meg itt, a mondatok formálása, 2596 bejegyzés megírása közben, lassan, ahogy a szél dűnét épít, értettem meg, hogy mindig befelé kell figyelnem, a saját igazságomra, azért kiállni, soha nem engedni belőle. Ettől semmi és senki által nem hagyom magam eltántorítani.
Köszönöm, hogy itt vagytok! Akár tíz éve lehettek itt, de van is olyan, aki hat, nyolc, kilenc, tíz éve, az elejétől olvas, ért, velem változik. Tudjátok, hogy a nyíltságommal, megmondós szerepemmel rengetegen próbáltak visszaélni, ezért most külön köszönöm mindazoknak, akik emberien kapcsolódtak, vagy sehogy, mert csak olvastak, nem bántódtak meg akkor sem, amikor a téma miatt magukra vehették volna a bírálatot, és soha nem léptek át határt.
Az idő igaz.
A címet Márqueznek köszönöm, a blog címét pedig József Attilának.
Tegnap Estherrel szolidan lefutottuk a 15-öt laza tempóban, kicsit felhős, néha enyhe napfényes, összevissza kanyargó, kétkörös pályán az Európa-napon. Nem annyira nyomtuk meg a tempót. Esther, aki egy kört tervezett (a térde miatt), végül végigjött, mert nem érezte, hogy fájna neki féltávnál! Majdnem együtt futottunk be.
Aztán robogás bringán tisztálkodni, összeszedni magam. Mert délutánra lefoglaltuk (bevettük!) a fél Menzát! Blogszületésnap és a sajátom előestéje. Hétéves múlt a blog, én pedig negyvenhárom lettem ma.
Ilyennek kellett volna lenni mindig is! Semmi túlzás, bonyodalom, fölösleges para, hiányérzet és a többiek is azt jelezték vissza, hogy szuper volt. Lőrinc szerelme és neki az anyukája is ott volt.
Aztán Balázs, Esther, Gergő, Dóra, Judy. Két szívemből szeretett meghívottat a saját születésnapja tartoztta távol!
Aztán Lőrinc mondott egy részletet a Minden olyan, mint minden című Varródani-szabadversből, és az Ithakából Odüsszeusz nyitó monológját. Ez nekem is nagy élmény, én is ritkán látom őt szerepelni!
Kaptam rengeteg meglepő-jóleső mondatot. Ritka végre-találkozásokat. Kaptam könyveket, nekem valókat. Egy Nanushka felsőt Ritától! Neki is van:
Narancssárga gerberát kaptam, és, igen, biciklin hazavittem a csokrot, amelyik kibírt még egy színházi estét is. Dóra, Esther, Judy összedobtak nekem egy Bialetti indukciós mokkát! Ha kifogyna a kapszula. Bár ebben is Illyt főzök.
Kora reggel, hétfőn bontottam ki. Letettem az ágy mellé.
Idén először nem fotóztunk, és nem írtuk ki a neveinket, de ott volt a Kultikus Vendégkönyv:
csak az írja
Utána még átsétáltunk az Örkénybe Macskajátékot nézni Estherrel. Pogány Judit, Molnár Piroska, Csomós Mari, és Cs. Bruckner Adelaida szerepében Békés Itala! Fájt a lábunk.
Rettentő fáradt és boldog voltam hazafele. Micsoda nap! A facebookról még éjfél előtt leszedtem a születésnapom nyilvánosságát, mert nem akartam azok köszöntését, akik csak a figyelmeztetésből tudják, hogy születésnapom van. Valahogy sok lett – jaj, gyerekek, hagyjuk ezt (eddig ez nem jutott eszembe).
Persze azért köszönöm. Nektek a blogot is, anyukámnak meg önmagamat.
Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).
Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.
Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:
Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.
Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.
Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.
G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.
Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?
Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.
Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.
Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)
Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.
Hétfőn Milánó:
Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.
Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:
Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!
Elkezdtem egy szellemesnek szánt posztot, amelynek szövegszervező elve (műfaja) az álpanasz, a de szörnyű minden kikacsintása, egy peches nap címmel, a következőképpen.
Hát először is, sütött a nap, és én ennek bedőltem, sőt, dudorásztam is, mint Malacka, és agilis (tevékeny, energikus, kezdeményező) módon lefürdettem a kutyát, aki ezt utálja, és a legbecsesebb könyveimet tartalmazó polc előtt tört rá a bundakirázhatnék.
Ugyanezt írtam a Facebookra is. Ne olvasd el kétszer, olvass helyette Márquezt, Ian McEwant, Nádas Pétert, Muscle and Fitness magazint, Newsweeket vagy Murakamit! Bővebben… →
Egyáltalán: gondolkodni. Nem azt hinni, hogy gondolkodunk, és ontani az önigazoló ideológiát, vagy hogy a finnugor ügy most, Béla király DNS-ének elemzésével mennyire meg van cáfolva (olvasó írta), hanem valóban.
Az van, hogy a Julis ma levizsgázott újra, és igen más eredményekkel, mint augusztusban. mert most senki nem akarta kihozni, hogy ő mennyire nem tud semmit, és mi mindent kéne, nem is pontozták le a tökéletes szórendű mondatát, meg hagyták ki a javításból az ötpontos feladatát, gyöngybetűkkel, természetesen, az a fő.
Most megpróbálok egy bejegyzés erejéig olyan blogger lenni, mint aki az ismerőseinek ír az internet egy zugában, és nem akar semmi magvasat, protest-érvelést, éleset, megrázót, mert nincs is semmi vélemény vagy dráma… csak úgy írja, hogy hm, mik is történtek mostanában. Nem rossz ez amúgy, van, aki ízesen nyomja, az olyat élvezet olvasni! Bővebben… →
Ötéves a csakazolvassa ma, ami azt jelenti, hogy 2012. április 16. volt az a nap, amikor regisztráltam a worpressre, teljes kezdőként. Azonmód meg is írtam és közzé is tettem a beköszönést (invokáció), ez kicsit ma már izé, de akkor még nem tudtam, mi az irány, mit akarok, csak valami helyet, írni, ahol nem baszogatnak többet a sivár anyatársak (ez pont a mamamiról való távozásom időszaka). Az első tartalmas posztot pedig két nappal később írtam: azok a szemét kurvák, ebben az ellen érveltem, hogy a csábító fél, a szerető volna a bűnös a “házasságok” “szétveréséért”. Bővebben… →
Nemsokára blogszületésnap (szervezem!), ezért izgalmas kvízzel jelentkezem, amely a törzsolvasóknak érdekes. Nekem is visszajelzés, mert innen nézve a blog nagyon más: a sokat ismételt, vagy konszenzusos-köztudomásúnak tekintett információk (ki hinné, hogy resztelt orrszarvúmájat reggelizem, például) mennyire vannak benne azok fejében, akiknek a csakazolvassa napi betevő. Ezúttal 100 százalék a küszöb, de többször is végigmehetsz rajta. A hibátlan teszt jutalma pedig egy jóleső kocogás a parkban! Bővebben… →
Valamit, valahogy írni kéne, én belevágok. Mindig írok, amúgy is, jól ismert vagy jól elképzelt címzettnek, összeszokott és kiismert közösségnek, vagy nyomtatott sajtóba. De hogy ide mit? Milyen műfaj, kihez szólok? És van-e itt valaki?
Én nem hittem volna, sejtelmem se volt, hogy van ilyen, nemhogy ambícióm lett volna. Hogy ilyenek, amik velem ez alatt a négy év alatt történtek, léteznek egyáltalán, bármely irányban, és az összes szín, az énélmény, a szövegmély, a helyzetek az emberekkel, a sztorik. Bővebben… →
Ahogy dolgoztam A lányom nélkül soha lányának a fordításán, szóval, a Nélkülem sohán, belém döbbent az antifeminista értelmezés, annak a logikának a csűrés-csavarása, amelyet annyira kiismertem: a luvnya nem elég, hogy elszedte a gyereket a szerető apjától, és összevissza hazudozott róla, még világhírű és gazdag is lett.
Betty Mahmoody, az anya nem csak kijutott Iránból, és új életet kezdett, Bővebben… →
Ez egy jelszavas poszt, csak azoknak küldtem jelszót, akik ott voltak. Kérlek, szóljatok, ha ennek ellenére valamiért nem jó nektek, hogy megjelenik itt a képetek.
Egyáltalán, mindent mondjatok.
Nagyon köszönöm a rákészülést, azt, hogy eljöttetek, megismerhettelek titeket. A segítséget pedig külön köszönöm Pillanatak, aki messziről buszozott, három napig segített, és Weszternek! Nélkülük ez az este nem lett volna ilyen.
Továbbá köszönöm a tombolafelajánlásokat Bagolynak, aki a horgolt mellényeket készítette, és fenchurch-nek, aki gyűrűkkel járult hozzá az izgalmakhoz.
Én később érkeztem, mert anyukám kórházba került, ez beárnyékolta az estét.
Amúgy én jól éreztem magam, de többé nem tudom megkülönböztetni, hogy a blogon is megírt szorongásmentesség miatt, meg mert eleget problémáztam és görcsöltem már életemben ilyen események előtt és alatt: ez egy jó este lesz, és kész, vagy a testi felszabadultságom miatt, netán mert ezúttal sem elsőbálozó, sem durván szerelmes nem voltam, avagy azért, mert ez tényleg egy nagyon jó buli volt.
Nektek milyen volt, mi volt jó, mi legyen másképp jövőre?
Tény, hogy kevesebben voltunk, hogy az egyes olvasók között nem volt olyan szoros kapcsolat és előzetes szervezés, sem központi ajándékozás — ezt kértem is, hogy ne legyen. Ez nagy különbség, ugyanakkor jobb ez így mindenkinek, és most diplomatikus voltam.
Kapásból devorah-t, Crist és koit tudom, akik mindháromszor eljöttek. Maggie, bringásék és Mau talán kétszer? Segítsetek összeszedni, ez olyan szívmelengető!
Köszönet azoknak, aki előre utaltak hozzájárulást! A helyzet az, hogy sokan a hosszú hétvége programjai vagy betegség miatt nem jöttek, emellett legalább húszan voltak, akik nagyon is írták, hogy jönnek, de végül mégsem (esetleg nem találták meg a helyet). Ez mindenképp veszteség, és tényleg lesz pót-kávézás, időpont-szavazással — szervezem!
Az estnek viszont elég komoly költségvetése volt, a következők szerint:
Ottani közös fogyasztás, borok, rágcsálnivaló: 29 ezer forint
dekoráció: 4700 Ft
torta: 22 ezer+ tűzijáték
dj: 10 ezer
fotó: 20 ezer
tombola: 54 ezer (sokkal kevesebb jegy kelt el a tervezettnél)
Így aztán én most erőteljes mínuszban vagyok. Amikor kértem, hogy előre utaljatok, hó vége volt, nekem is. Ha valaki még utalna, mert nem tette, vagy kiegészítené, azt megköszönöm. De semmiképpen ne utaljon az, aki aktív segítséggel vagy 4 ezernél többel támogatta az estét, és az se, akit ez megterhelne.
[Gerle Éva Anita]16200199-00152303 MagNetBank
Kérem továbbá, hogy jelentkezzen az, aki a Szatyor utalványt nyerte (blaci, és Cris talán?), illetve a lazac grilltál nyertese (a Retek utcai Il Trenóban), mert minden nyeremény komoly!
Két közösségi kezdeményezést igyekeztem promózni: az egyik a hangak.hu, a “zöldre érett nők közössége”, róluk poszt is lesz hamarosan. Ők tízezer forint értékben felajánlották az utalványokat. Nézzetek szét az oldalon, és rendeljetek tőlük, mert nem drágábbak, viszont etikusabbak, mint a vegyszerboltok! A másik a szatyorbolt, igazi üzlettel és webshoppal.
Emellett nagyon melegen ajánlom a figyelmetekbe koi (Veres Anikó Natália) felajánlását, az arcmasszázst (és a krémet), és arany kezét. Háromgyerekes elváltként állt talpra, Cris és én sokat mesélhetnénk az általa masszírozott szempillákról! Telefonszámát kérésre közzétesszük.
A Kőlevesben mulattunk, amelynek kivételesen korrekt üzletvezetése és konyhája, valamint remek terei miatt lettünk hívei harmadik éve. A felszolgálónk Karesz volt, akit nem kellett kétszer biztatni, hogy táncoljon velünk, sőt, később spontánul is beállt.
A legvégén táncoltunk csak, de akkor komolyan, mintegy hatan, és volt vonatozás is! (Y. M. C. A.)
Egy hibát követett el, kétszer fizettünk egy fogyasztásért, ez kínos. Elnézést az olvasótól!
A dj Samantha (Sami) Alhassan volt, tehát idén nem bakelit szólt, viszont nagyon jól, köszönjük!
Két fotósunk volt, hagyományosan Raffay Zsófi, akit Jánossal először 2011 nyarán, a kastélyba költözésünkkor kértünk fel családi fotózásra (övé a nevezetes aranyhalas kép), azóta több sorozatot készített: az összes születésnapon, 2013 augusztusában (hátamon Dáviddal biciklizős kép) és most a kézenállósakat is ő készítette. Olvassa a blogot.
A másik Spingár-Westerlund Anita, aki fotózást tanul, és fekete-fehérben, analógban és papíron (is) utazik. Lenyűgöző a kétféle látásmód, a különbségek, a kompozíció, a fekete-fehér és a színes különbsége (mindkettőjüknek lettek színes és fekete-fehér képei is).
És akkor következzenek a képek! Több részletben tudom csak feltölteni őket.
Bringásahegyen, férj, Valentin, én meg tombolaszelvényeket gyártok
Ágica nagyon figyel
Eddig Zsófi képei, este töltöm föl Anitáéit (a fekete-fehéreket), meg feliratozok, addig örüljetek, kommenteljetek, és szóljatok, ha technikailag gebasz a sok kép. És köszönök mindent!!!
Akkor most már elárulom, hogy lesz blogtalálkozó idén is, természetesen, sőt, csak egyeztettem itten a manageremmel, a házi zeneszerzőmmel, a dietetikusommal, a sztájliszttal meg az egzotikusvadászommal (a fácánvadászt elküldtem lazítani Balira).
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két születésnap, a blogé (2012. április 16.) meg az enyém (1976. május 13.), ezek csúnyán összevesztek egymással, elannyira, hogy nárciszhagymákkal és eprekkel dobálták a másikat, majd jött az anyukájuk, és akkor kiegyeztek 2015. május 2-ben, a nárciszhagymákat pedig a legnagyobb egyetértésben megették.
Délután 4-től kivilágos kivirradtig.
Mondogassad, hogy idén végre eljössz, nem jöhet semmi közbe, nem fog esni, nem lesz fülgyulladás.
Ne kérdezd meg, mindent lehet, mackónadrágban, az új szélesszájú orrszarvúddal, motorostalálkozóról jövet is, igen, más kérdés?, a hetedik gyerekedet se hagyd otthon. Illetve mindenki felszabadultabb gyerek nélkül, de jöhetnek. Van elég tér és luftbalmok immár hagyományosan.
Én mondjuk szeretek megjelenni, ha már, de azért nem feszes a casual. Veriférje abszolút rózsaszín ingben lesz szíves pölö. Házastársi csókolózás is a must. Nem, nem védett női tér, hanem a legjobb értelemben vett emberi pezsgés.
Lesz szabadtéri kiülés, dohányzás, lesz zene és torta és mindenféle információ- és árucsere (sok más mellett marczinorso átveheti a lime jellyjét, amely a februári hónapkommentje-nyeremény, itt figyel a hűtőn!), fotózás, tombola és kacagás, valamint egy kísérleti atomrobbantás. De igazából semmi különös ne legyen, hanem beszélgessünk.
A jövés úgy van, hogy írj nekem egy e-mailt mintegy jelentkezésül, de a privátra: geerle.eva kukac gmail pont com, és akkor én tudni foglak, és megmondom a budapesti helyszínt.
Ittalvás a tavalyihoz hasonlóan felajánltatik, kb. tíz fő, igény szerint, másnap élénk grillezések, valamint erdei séták képzelhetők el.
Minthogy még itt igen újak vagyunk a Sitges nevű katalán üdülővárosban, azért semmi új dolgot nem írhatok többet, hanem csak azt írom időtöltésért, hogy valami nagyon ütős bejegyzést szeretnék nektek írni így a blogszületésnap katarzisa után, és ahogy telnek az órák, egyre inkább. De nem hagynak. Most volt üdítő hetven másodperc, de visszajöttek, hogy hideg van kint, illetve hogy egy spanyol kislány elvette az egyetlen rózsaszín duplót. Amúgy meg hol egy kantáros kék rövidnadrágon kitört, krokodilkönnyes dráma, hol egy szauna-szessön (nyolcvannyolc fok, háromszor tizenhét perc), hol egy göngyölt borjú karfiolkrémmel, hol a Lőrinc által szorgalmazott biliárdozás, és leginkább a kellően kemény matrac–ropogós ágynemű húzza el napozástól meggyötört testem-elmém az irodalmi-közösségi munkásságtól.
A nyaralás kemény meló. Pálmafák, szemgyulladós fény, csoki a párnára készítve, már megint hol a szobakártya, jégmorzsák a szauna előtt, és a vendégarzenál: világoskék, könyékig felgyűrt, laza eleganciájú ingek vászonnadrággal, mokasszinnal — francia családapa –, szőke, hosszú hajú nők rövidnadrágban, akik narancsbőrről csak olvasni szoktak (és azt én írtam), piros szemüvegkeretek, csupa kopasz (ra borotvált) fej, francia, olasz, német középosztály. Ismeretlen nemzet egzotikus polgárai lehetünk itt, különös érzés, főleg, hogy engem is, Balázst is következetesen külföldinek néznek Pesten.
Én ezt beblöfföltem, megtetszett a booking.com-on, amikor a barcelonai szállást foglaltam, és meg vagyok döbbenve. Ez nagyüzem, kívül a városkán, a tengertől pedig egy golf-komplexum választ el, de ma biztosan megtaláljuk az átjárót. Elképesztő a munkaerő-tömeg, amely mindezt üzemelteti. Az embernek az a benyomása támad, hogy a világ és benne Európa úgy általában működő hely, nem volt válság, nincs leszállóág, aztán, olvasó, figyelmes baloldali lévén mindjárt el is szégyelli magát ezért az illúzióért. Minden negyedik munkaképes korú spanyol állampolgár munkanélküli.
Az elképesztő profizmus mellett a mi kis szürke, keleti nyomoraink. Egyikünk sem hozott kontaktlencsefolyadékot. Eljöttem, írd és mondd: kettő darab tamponnal. És miért, de tényleg: miért kell bejelenteni, hogy “nem kérem” és “kakilni kell”, “ehetek még fánkot”? Miért kell, és különösen: hogyan lehet egyetlen pohár vízzel négyféle balesetet okozni négy perc alatt a sohamég-étteremben? Miért kell visszaadni a taknyos zsepit, miután nyüszögött már egy sort, hogy nincs neki, és főleg miután már az exkluzív bútorhuzat is merő takony? Élvezhető-e németül a Verdák, és ha nem, miért igen? S eltűnik-e vajon az időben el nem távolított ragtapaszom fehérsége szerdára? A lét végső kérdései ezek.
Mindamellett annak van néminemű gyönyöre, és ez néhány perce történt, ahogyan a félig hegyeket, félig tengert láttató üvegfal előtt, félretaszítva egy szerény ananászszeletet és egy sült bacont, egy külön rendelt, rohamosan hűlő dupla eszpresszó mellett az ember leánya és annak fia áttanulmányozza a blogszületésnap professzionális fotóit, amelyek tegnap éjjel érkeztek. Raffay Zsófi fotózott idén is, figyelt, kivárt, mint mindig, besurrant ide-oda, hátak és vállak között csípett el egy gyanútlan arcot, finoman utómunkálkodott és szigorúan válogatott.
Egyben kérdezem, és így lesz a hedonisztikus posztból ügyrendi, hogy mi legyen a képekkel. Különös tekintettel arra, hogy már megint elkövettem egy indiszkrét baklövést, többet nem fogok. Kinek-kinek elküldjem-e az őt ábrázolóakat vagy az összeset, legyen-e belőle jelszavas poszt, legyen-e külön jelszóval külön poszt csak azoknak, akik eljöttek, van-e olyan, aki sehol, semmilyen körülmények között nem akar látszani, van-e, aki fejlécben sem bánja a buráját.
Van igen frivol kép bajuszcicről, van róla éneklős, van egy csodálatos sorozat Liliről és a magassarkúról, van sok két-háromfős beszélgetős, egy-egy portré, néhány ablak mögül fotózott, és nagyon sokan nincsenek benne a válogatásban, mert a legjobban sikerültek kerültek csak bele.
a legendás csokoládémisszió-térkép
jövőre beszélgetünk, ne haragudj rám, sőt, kávézzunk a jövő héten!
Aki elsőként megfejti, honnan idézet az első mondat, az augusztusban velem nyaral itt.
csak az olvassa. én szóltam 