fény a méhben

A blogomon 2014 februárjában jelent meg a gyermektelenség témája, és ez forradalminak bizonyult. A poszt virálisan elterjedt, termékeny vitát, gondolatokat indított el, és sokakat megvigasztalt, hogy lám, ők nem ufók, amiért nem lett vagy nem lehetett gyerekük. A gyermektelen című posztot én magam nem tudtam volna megírni, mert mélyen meghasonlottam volna attól, hogy a magam legmélyebben megélt döntése, női alkata, életöröme ellen érvelek. Azonban közösségben gondolkodó, másokra is gondoló, intellektuális lény vagyok, a magam horizontján túli látókörrel, így született meg egy vendégposzt (amelynek szerzője már nincs itt).

A poszt arról szólt, hogy nem kötelező gyakorlat gyereket vállalni, az anyaság nem feltétlenül része a női sorsnak, és szabad a döntés. Rengeteg a rossz tapasztalat: ne váljon anyává se véletlenségből, se nyomasztásra senki.

Nagyon helyes. De rögtön egy kicsit árnyalatlan vagy-vaggyá vált: szülés-szívás-többségi igazodás vs. nemszülés-önazonosság-kisebbségi bátorság. Amúgy is figyelem, ahogy mindent kétfelé, két pólusúvá éleznek a közbeszédben. Pedig többnyire nem két, egymást kizáró lehetőség van, hanem skála. Vagy nem is skála (számegyenes), hanem sík, merőleges vonalak. Vagy tér. Gömb!

Gömb vagyok, életet hordozó, és a nőiségem, sőt, talán egész emberségem kapcsán ez a legfontosabb. Bővebben…

hűséges típus

Szépen kell írni és fontosat, csakis. Szelídet, okosat, igazat. Ezt súgja az ősz.

Igen, az vagyok: hű. És ez nem “a pasimmal” jelent egy bután elvárós, birtokba vevős, szenteskedő magatartást, nem bizony.

Habár, ez is jellemző, de ez normakövetés, és én arról most nem írok. Meg nem is érdekes. A hűség, ha valódi, magától megy, körülvesz, akkor nem érdem. Ha meg nem megy magától, akkor hazug.

Arról beszélek, hogy kötődöm a dolgok rendjéhez és létéhez. Bővebben…

nem haragszom én senkire

De akkor miért írok ilyeneket?

Azért írok, mert hiszek valamiben, és ezt ki akarom fejezni. Ez a valami fontosabb, mint a személyes érzékenységek.

Hiszek például az erőfeszítésben, annak értelmében, és elutasítom, ezért bírálom ennek a devalválását, amikor a semmit mutogatják.

Meg lehet kérdezni tőlem, és meg is szokták, hogy mi bajom nekem örökké az emberekkel, miért pécézek ki folyton valakit, akire aztán rárontok, belekötök és szétszedem. Hogy irigy vagyok tán. Vagy valami mély elégedetlenség van bennem?

Bővebben…

fragen sie

Két negyvenes nő azon veszekszik a net nyilvánossága előtt, hogy ki utánozza a másik cuccait…?

Ez méltatlan volna, ha így volna, de én nem tudok róla, hogy ez történik. Nem veszekszem senkivel, soha nem utánoztam senkit. Nem tulajdonítottam a tárgyaknak a használatukon túli értelmet, egy-egy tárgynak vagy az Illynek minimális jelképisége van. Én a cselekvésben hiszek. Soha nem voltam márkamániás, divatozó, kifele élő.

Sok jó cuccom van, szeretem, ha egyedi vagy legalábbis ritka, ami rajtam van, de erről nem szoktam beszélni, és kicsit sem érdekel az úgynevezett divat.

De azt érzékelem, hogy sokan vergődnek unalomban és élethiányban, és ők a neten nézegetik éhesen: mit kéne csinálni, hogyan kéne élni, kitűnni, megcsinálni magát? És van ebből ez a kikaparom-a-szemét-amiért-tehetségesebb típus is. Ijesztő és szánandó.

Most ugye a rajtam röhögcsélő díva őrülten sportol, biciklizik, fogyózik, menő holmikat vesz, haját lengeti, félmaratont és maratont emleget és flörtöl, hadd lássa mindenki az egzaltált, önimádó posztokban. Ti mivel töltöttétek az előző éveiteket, mi dühít ennyire, miért rivalizáltok, és miért mindig a másé kell? Miért beszéltek maratonról, félmaratonról, ha lusták vagytok futni, és nem látszik a sport halvány nyoma sem a testeteken? Én vagyok az inspiráció már pár hónapja, szépen lefogytatok (ehhez gratulálok, akkor már sejtitek, mi az a meló, amire én büszke vagyok), de közben ellenem acsarkodtok, nekem üzengettek? Negyvensok évesen?

Ostoba, felszínes, kínos, morálisan megvetendő ez az egész. Egy olyan világban cuccokon rugózni, azokat fotózgatni, giccseket fabrikálni, amely ökológiai katasztrófa előtt áll, ahol tombol a nyomor. A középosztály Decathlonra is sajnálja a pénzt, nem sportol komolyan szinte senki.

Én meg évek óta a saját keresetemből, munkámból tartok el három gyereket, keményen sportolok, ronggyá nyűvöm a darabokat, ezért mondhatom erre a ti hajszátokra, hogy bekaphatjátok.

Érdekes az értékrendetek.

Hogy miért “nem szarom le”? Neked volna csak könnyebb úgy, harmóniára vágyó, nyugalmat kereső olvasóm, nekem nem. Mindig szóvá fogom tenni a zaklatást, hogy ne egyedül cipeljem, nem tudtok elhallgattatni. Ha rám neheztelsz, akkor gondold át még egyszer: igazságos-e, becsületes-e, célszerű-e ez? Nem, nem én okozom, nem én váltom ki és nem is én eszkalálom a zaklatást. Az erőszak annak a felelőssége, aki erőszakoskodik és képtelen privát intézni a konfliktusait.

Azért teszem szóvá, mert előfordulhat, hogy egy nap baj lesz. És ne az legyen, hogy én nem szóltam.

miért legyek mindenkivel jó fej?

Nem tisztességes, ahogy azt József Attila veti fel Két hexameterében

(Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.)

– hanem külön, extra jó fej. Mint ha járna, alanyi jogukon nekik. Ennek az imperatívusza nehezen múlik belőlem.

Egy: mint erkölcsi imperatívusz. Extra jó fejnek lenni mindenkivel és bárkivel nem más, mint alapértelmezett működés, morális kötelesség. Minden más hitványság, de legalábbis mulasztás, lustaság, “most miért nem teszed meg”. Bárkinek bármit, gondolkodás és feltétel nélkül, teljes bizalommal, a magam rovására is akár, sőt: úgy az igazi!

Kettő: a jófejség mint bocsánatkérő ajánlat. Ne haragudjatok, hogy ilyen vagyok (amilyen – bármilyen), szerettek azért, ugye? Rimánkodás: szeressenek! Rászorultság, félelem.

De múlik azért. Mert hát bírhatatlan, és nagyon rossz helyzetek lettek belőle.

A következő mondatban szólítsd meg önmagad. Állj a tükör elé, Éva, és mondogasd:

Aki nem a családtagom (olyan, akiért én vállaltam felelősséget), vagy a legközelebbi, legrégebbi barátok egyike, aki épp bajban van, vagy olyan, akinek egyszer a szemébe néztem, és azt mondtam: te a tied, én az enyém (igen), de azért főleg együtt, azzal addig és annyira leszek jó fej, ameddig tartja a megállapodást.

Minden futó vagy régi ismerős, szerződéses viszony, régi osztálytárs, munkahelyi ember ilyen.

És egyébként meg simán elég az, ha az ember nem görény. Felfogni, megérteni, mi a szitu. Határt húzni, kimondani, továbblépni. Mostanában többször sikerül ez. Megtehetném, de nem teszem inkább, késő van, bonyolult.

Vajon hányan vagyunk olyanok, akiknek a dühe ebben fogant? Hogy azt hitték, meg kell tenniük a szívességet, várni órákat, adni, segíteni, helyette fizetni, mert neki nehéz, és elegük lett, mert kizsigerelték magukat? Akik most végre széles mosollyal mondják: nem leszek balek, áldozat, nem vergődöm többé senki miatt; én vagyok a fontos, tudom az igazamat, jogos az érdekem, nekem kell képviselni, nem is szerénykedem többet?

Van önkizsigerelős történeted? Kósza ismerőssel volt? barátnővel? Rokonnal? Vagy a nagy menlevél: hogy a szerelmed volt az illető?

Fantasztikus, innovatív felismerés ez ennyi idősen, ugye? (Van még más is – az jelszavas lesz, és új jelszó van, amellyel kinyitom a régi jelszavas írásokat is. Írj, ha volt jelszód!)

kérdés a futásról

Mit jelent az, hogy félmaraton?

A félmaraton a futás sportjának egyik nevezetes távja, a még nevezetesebb maratoni távnak kereken a fele, 21097,5 méter, általában egyszerűsítve 21,1 kilométer.

A futás azt jelenti, hogy a láb váltott mozgása közben van repülő szak, tehát olyan időpillanat minden egyes lépés után, amikor egyik láb sincs a talajon (ezt javítottam). Ez különbözteti meg a gyaloglástól. A saját lábon való haladás pedig egészen más, mint a többi, eszközt, járművet igénybe vevő haladási mód. Tehát a gyaloglás nem futás, a túrázás sem futás, sőt, a biciklizés és a motor sem!

Persze lehet 21,1 kilométert bringázni, csak az nem túl nagy teljesítmény: egy olyan fárasztó táv biciklin, mint a futós félmaraton, az mondjuk 120-150 kilométer bringával, terepen.

Ha nem akarod kinevettetni magad, illetve magaddal szemben támasztasz némi követelményt, akkor nem nevezed teljesítésnek azt, amikor jelentős mértékben gyalogolsz a futóversenyen, és nem nevezel félmaratonnak semmi mást, mint hiteles, lemért pályán 21,1 kilométernyi futást. Ennek a világcsúcsa egy óra alatt van, egy ügyesebb, edzett, futóalkatú amatőr pedig 1 óra 45 perc és 2 óra között futja. (Én nem. Sőt, a 2:10 sincs meg. Viszont a tavalyi maratonom óta futottam nyolc félmaratont, és hetente négyszer edzek legalább.)

Nem szeretem a korrumpált szavakat, az elvett-átalakított-dicsekvésre való használatukat.