antiédzsing

nyilvános poszt, mert szeretném, ha eljutna a bírálat célpontjaihoz – pl. wmn-ék eddig igenis megfogadták/abbahagyták, amiket megírtam itt

Pedig hogy megígérte, miután a “jogvédő” oldal ellen fordult a felbőszült ostobák kommentelése! Kettő füves cigi, és a mi hatalmas tudású médiakutató-publicistánk újra SZEMLÉZ. Tehát Mérő Vera Bővebben…

mit nem lehet lenyomni a torkokon?

A névnapomon (24.), a nagy hegykerülő sétánkon arról beszélgettünk G-vel, hogy a jelenlegi, behergelt facebokos miliőben mi volna az a téma, vélemény, kontent, amit ne lehetne beadagolni embereknek mint menőséget. Egy kicsit felérzelegni, átlelkesedni, becsomagolni jóügynek, vagy őszintének, ESENDŐNEK, emberinek titulálni. Vagy épp bohónak és ártalmatlannak valami fullciki szokást. Esetleg felháborodni, az ellenséggel szemben morálisan fellépni, jól lekeresztényezni.

Pár hashtag, és mehet.

Az alapok megvannak. A találat egyenesen a szívbe megy: nemhogy cikinek nem érzik, de normává tették, hogy érzelmileg és indulatokkal nyomatékosítanak, ami nulladik újságírói alapelv, hogy csak silányék élnek ezekkel. Közben a legalja politikaibulvárt csócsálják, ezeregyediknek is hozzá kell szólni, és persze ugyanazt. Mimézis:egymás utánzása, én is megosztom. Hétezer megosztó, az hétezerszer akkora ügy tehát.A tájékozódás facebookposztokból történek, a sajtóban még a szalagcímeket sem olvassák végig. Norma az is, hogy semmilyen józan állításuk nincs, akinek van, azt lehurrogják, nem értenek ahhoz, amiről beszélnek (társadalom, politika); norma lett az érzelmi húrok pengetése, a személyes és ellenőrizhetetlen anekdoták érvként való használata, ellenvéleményre a puszta beszólogatás és gyalázkodás, a veszteség-licit, az ‘érintettség mint érv”. #meddigmég #jóügyek.

Szóval arra jutottunk, hogy bármit le lehet.

Simán belefér progresszívéknél, hogy emberi jogi és áldozatvédő kiállásások alatt követelnek akasztást, kínhalált, kiherélést. Ezerszer rájuk szóltak, EDUKÁLTAK, mi a baj ezzel, és mégis, cunamiszerűen mindig ugyanaz, lájközön.

Lement a torkokon, hogy férfiból lehet nő és hogy ezen nagyon meg kell hatódni. Hogy taps és közönség kell nekik, nem pedig segítség. Hogy aki nem vesz részt a valóságtagadásban, az gyűlölködő.

Lement a torkon, hogy ha a születési nem fel van tüntetve az okmányban, akkor az jogsértés és olyan, mint a sárga csillag.
Bevették, hogy a felnőtt+macska, felnőtt+fikusz IS család, hát persze, milnek ezt ilyen feszesen definiálni.
 
Hogy az anya nem nő, az apa nem férfi (vagy én nem értem?).
 
Péterfy Gergelynek nagyobbak az ambíciói, mint amit a jelen kurzus és olvasótábor nyújtani tud, és akkor a kommentelő már azt írja, hogyTILTÓLISTÁRA tették.
 
Lemegy a torkokon, hogy bárki aki a mi kutyánk kölyke és panaszkodik, hős.

A megcsalást poliamóriának elnevezni, ez is átment, úgy menő és etikus, de a megcsalás az továbbra is nagyon jujuj (a legprimitívebb születettfeleségek reflexeire alapozva).

Hozzáértőnek elfogadják azt, aki fel van háborodva, sokszor azért is, mert valakinek a valakije, és akkor ő ettől gyermekjogi szakértő, jogász, politológus, pszichológus, pedagógus, szociológus lesz a szemükben.

Beveszi a nőgyomor, hogy PNÉ 28 hetes magzatot abortált és ez rendben van, és az az ellenség, aki megnevezi, hogy ez melyik BTK paragrafus.

A bőrkabát menő, ide nézzetek, a következő posztban a szőrme ellen sírós tiltakozás és millió lájk, mert Berkiék ellen könnyű hergelni.

A mentális baj egyszer stigma és romboló, mert közveszélyes és manipulatív, tehát ciki, máskor viszont, ugyanezeknél a progresszíveknél a depresszió a menő, amiről #nemszabadhallgatni és #nemszégyen.

Ez is. Mindkét oldal mellé tudnék megerősítő érvelést köríteni. Ne aggódj, természetes, hogy idén tévéztél, zabáltál, és zaklatottak voltak az éjszakáid! #ölelés

 

Júzerek tömegei megkajálták, hogy írónő, újságíró és megható, miközben egy önillegető, kapzsi influenszer, nulla saját gondolattal.

Megeszik a kurvás, húszévesektől is kínos fülledt “erotikát”, szeretőséget, ha sejtelmes-izgin van tálalva, “novella” (vagy ha odateszi a rákot a másik serpenyőbe).

Lement a torkokon, hogy a “love brand” az egy szem kritikus kommentelő ellen közöl bosszúcikket, miszerint őket támadják.

Hősnő odaírja a szarrá botoxolt arca és túltöltött, még gyulladt ajka mellé, hogy a száját az anyukájától örökölte, ezt amúgy Vájf csinálta nyilvánvaló töltögetések meg hajkezelések után 2013-ban, és már akkor is röhögtünk. Meg nofilter meg nosmink. Látjuk, tudjuk. Legalább ne írd oda.

Hősnő, ha nem bír el egy helyzetet, nem képes érvelni, azzal érvel, hogy ő rákos volt és rosszul lesz. Bármit el tudott adni ezzel, márkanagykövet, jutalékért nem-diagnosztikus, nem-specifikus, nem-standardizált HPV-teszt.

Nőket aláznak, röhögnek ki kinézet, megjelenés alapján a nagyon feministák, mert miniszter.

Állatvédelemnek csomagolnak beteg szokásokat, macskának torta és rá gyertya, a kontentnek használt kutyát masnikkal ékesítik, fülszőrét kékre festik. De édes, hogy az összes szaloncukrot lette! Közben az állatok érdekeire hivatkozva embereket zaklatnak és önbíráskodnak, gyepálják azt, akit odaraknak eléjük.

Bevették, hogy az egyszülő pont olyan jó, mint két szülő, mert szeretetre vágynak, és ezért JÁR nekik az örökbefogadás, holott minden egyéb körülmény változatlansága esetén nyilvánvalóan jobb a két felelős felnőtt, mint az egy. Egyszülőként nevelni krízisállapot.

 
Voltaképpen milyen izgalmas intellektuális píárkodás is volna, hogy “tedd szexivé a zoofíliát!” Meg tudnám írni így a pedofíliát is. Vagy hogy elevenen enni meg állatot, ez menőség. Ha jól megfizetnék – és ugyanannyira volnék cinikus, mint ezek. Ha dicsekedni van kedvem, akkor a diadamas fotó mellé kell írni, hogy szeretet, harmónia, meg hálás vagyok meg életöröm.

A fent soprolt típusú kontenteket naiv, valóban könnyező és számító drámakirálynők is kiteszik. Sőt, férfiak is hisztiznek újabban, pedig lehetnének viccesek, gyilkosan ironikusak is. De biztos van, aki tényleg hisz a nagyon frappáns-erőszakosan odavágott kontentjében. Hogy az az igazság, és ezt terjeszteni fontos.

Csak mondjuk egy József Attila-díjas író vagy egy történész, és mégis elkurvul így.

Egy ilyen megható sztoriért 4,7 ezer lájk, szívecske, ölelgetős miafasz jár:

Miért kell az érzelem és az indulat?

Mert ha nincs érzelemköd vagy felháborodás, akkor jól látszik, hogy a kontent, műalkotás, állítás közhelyes, hogy a publikáló semmi különöset nem tud, egy sima, kövér, küszködő átlagember, aki meghittséget akar hazudni a vacsora főzésébe.

Megy az indulatgenerálás, pedig volna mit kritizálni okosan, metszően is. 

Ez a kommentelő nem is rejti véka alá, hogy a tamtamot a lájkok miatt veri:

Mintha kérdezte volna valaki. A tamtam nagyon jó szó erre.

Ne hallgass rájuk, ne hagyd magad elvinni a valóságtól, a saját értékrendedtől, megéléseidtől, mondván, az gyűlölet meg előítélet meg bigottság. Jól tudtad, két nem van. És mivel ez sopánkodáskultúra, és azt bünteti, aki felelősséget vállal és jól van, ne engedd magad eltávolítani az életörömtől, az egyszerű, valóságos, szép dolgoktól. Ami soha nem kaja- meg utazásmutogatás, hanem képesség, meló és vállalás.

tabuk, prüdéria, magánügyek

Amiről be lehet szélni, arról be kell szélni,

amiről hall lehet gatni, arról hall kell gatni.

Wittgenstein, Tandori szerint

Új felismerésem ez is mint kimondási, megnevezési, elmesélési kényszerben szenvedőnek, hogy nem minden elmondható, nem kell mindent elmondani, sem az elmondhatóságra örökké törekedni, szavakat találni. Wittgenstein így hangzik eredetileg:

Amit egyáltalán meg lehet mondani, azt meg kell mondani világosan; amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Logikai-filozófiai értekezés

És azt jelenti, de legalábbis implikálja, hogy csak hazudni és felszépíteni nem szabad.

Arról fog szólni ez a poszt, hogy mi az oka annak, hogy bizonyos témákról nem beszélünk nyilvánosan. És ha ezekről mégis beszélünk, kiállunk, hogy elmondjuk, az bátorság-e, vagy valami egészen más? Hogyan lehet stilizálni és lágyítani az őszinteséget is annyira, hogy az már pont annyira cukros, mint a hazugság?

Vagy épp karrierépítési, jövedelemszerzési érdekek szolgálatába állítani.

Bővebben…

hogyan fogadd el magad? de igazán

Erről írtam már:

hogyan szabadultam meg az öngyűlölettől?

Egyrészt ez, hogy úgy néznek rám, hogy attól istennő leszek (most kevésbé, akkor, 2014-ben nagyon, de most már nincs szükségem megváltásra). Másrészt hogy puritán, aszkéta vagyok, minden sallangot levetek, lecsupaszítom a testemhez való viszonyt. Elviszem a böjtbe, verítékbe, maratonba, szex-eksztázisba, és ott a szemébe nézek: ki vagy te? Milyen vagy? És AZT AZ IGAZIT elfogadom.

A sminkkel, a “jól sikerült” fotóval, a csini cuccal nem lehet igaz kapcsolatban lenni. Bővebben…

mi az, hogy nincs élete?

Amit gyakran leírok, összegezve egy-egy visszás, hivalkodó, ingerkereső viselkedést, hogy az illetőnek

nincs élete,

annak pont az a jele, hogy folyamatosan azt mutatja a közösségi médiában, hogy mennyire van. Bővebben…

mi a kritikám a nőirák-szűrésekkel?

A tegnapi posztban erről csak röviden írtam: nem kérek abból, hogy a társadalom, az intézmények rátenyerelnek a női testemre. A szülésemre, a szoptatásomra, a rákkockázatomra. Hogy belém nyúlkálnak, paráztatnak, nyomnak, miközben engem nem lát a tudásuk (aki nem ismeri a történetemet: atipikus, de egészséges a testem, étrendem, vérképem, vérnyomásom).

Hagyjanak békén, én úgyis egészséges vagyok? És mindenkinél okosabb is?

Dehogy.

Bővebben…

mit jelent nőnek lenni? 2.

Az első rész itt:

mit jelent nőnek lenni? 1.

Hogy neked, transznemű embertársam, szenvedést okoz, ha nem tekintenek annak, akinek szeretnéd?

Bizonyára. De nem zsarolhatsz ezzel másokat. Végtelen a szenvedése azoknak is, akik hangokat hallanak, vagy akik szomorúfűznek élik meg önmagukat, de senki nem hisz nekik.

Eleve, hogy lehet ez, hogy transz vagy, de pont ezt megpróbálod elrejteni, és úgy viselkedsz, lépsz fel, mint egy cisz nő? Meg ne tudják? Mert akkor gyűlölet? Dehogy. Azt akarod magadnak, ami a nőknak adatott. Adott esteben tűsarkat, stílusos instafotót, nőgyógyászati vizsgálatot, magassarkút és anyaságot. Pont azt nem vállalod, ami vagy: transznemű. Csupa műtéttel, szintetikus hormonnal, lézeres szőrtelenítéssel jöhet létre az illúzió, a magadé és másoké.

A belső valóságod, megélésed nem válik senki számára valósággá. Ez egy színjáték. Nem annyi ez, amit mindig mondotok, hogy “csak hagyjanak minket élni, békében”. Ami a nőké: kvótát, a női sportversenyt, a szülést is akarjátok. Vannak országok, ahol a nők védett csoport, pozitív diszkriminációban részesülnek. És az is kell.

Ha valaki a másik oldalról az elnyomott csoporthoz akar tartozni, és ezzel annak identitását is szenvedéstörténetét is magáénak tudni, majd ezt hangoztatja, turnézik vele a médiában, vérrel és könnyel, az rendkívül kellemetlen. A szemen köpése ez a nők szenvedéseinek, a nőségnek; a méhtranszplantáció mint heroikus ügy pedig a szülésnek. Bővebben…

a rendkívül költséges, idenézzetek hobbim

A nőies elfoglaltságok elleni kirohanásom már blogközhely. Eszméletlen életekbe láttam bele a netes barátkozásaim éveiben.

finom, nőies hobbik

gyerekverziója, kurva vicces:

de szépet rajzoltál!

Ahh, de rég volt. Lett is sértődés, Bővebben…

min hatódsz meg?

Te min hatódsz meg? Mitől vonódsz be érzelmileg? Mire vagy hajlandó a szíveddel, teljes emberségeddel reagálni? Annyira, hogy ez az értés tettekre is sarkalljon? Hogy adakozz, melót tegyél bele, azonosulj, hirdesd, kattints?

Ez ugyanis a te döntésed: amit adnál, az nagyon értékes. Ne add akárkinek.

Észreveszed, amikor meg akarnak hatni?

Meghatódsz olyankor engedelmesen? Vagy nemet mondasz: én ugyan nem hatódom meg akármin!

Én is onnan jövök, engem is rángattak, jaj, mennyit voltam ügyékért küzdő jóember, azonosultam érzelmileg, melóztam ingyen, mardostam magam, hogy nem vagyok elég elkötelezett, hogy unom, hogy ezek az emberek bénák – de rossz volt. De ma már tisztán látom, meddig tart a másik ember, mit akar, és én mit, és nem engedem közel a zajt.

Csak akkor érintődöm meg lelkileg, ha velem vagy közel álló személlyel van valami helyzet: veszteség, emlék, közös öröm.

Hasonló a katarzis, az is maghat: film, olvasmány, színház, festészet, zene. Olyankor az univerzális emberi lényeg érint meg.

Erre nem alkalmasak ama a termelők produktumai, akik a meghatásból élnek, és fegyverként szegezik mások ellen a fájdalmat, különleges élményt. Csakis a legjobbak, az egyszerűek, a játékosak és az okosak, az élvonalbeli kultúrtermék jöhet. Meghat az ábrázolt szépség és a szenvedés is, de inkább az ábrázolás mikéntje nyűgöz le. Arra treníroztam magam, hogy az alkotást figyeljem, abban oldódjam fel, sajátos törvényszerűségeiben gyönyörködjem, és nem nagyon érdekel a költő magánélete, az csak információ. Ezért nem igaz, hogy “szeretem a verseket“, sőt, a tehetségtelenség, a szenvelgés és a meghatási szándék elidegenít. Ha meg pénzt, lájkot, figyelmet is akarnak ügyetlenkedéseikkel, attól külön ideges leszek.

Gyásszal vagy rákkal turnézni, az a legalja. Előbb mesél, meghat, könyvet ír, felépül a brand, beágyazza a gépezet. Aztán jön a termék, és azért már jutalékot kap. Külön alfaj a sérült sztár: nyomja a marketinget, ecseteli, milyen nehéz neki, mennyit szenved ő, és tartja a markát, és tízszer jobban él nálad. Mit mondhatnál? Nincs lába. Még beszólni se szabad.

Emberi kapcsolataimban tehát csak a közeliekkel, a fontosakkal, a rég ismerősökkel élek meg fontos érzéseket. Nem vagyok általában érzelmes, érzelmesebb csak attól, hogy nő vagyok, nem szeretem, ha ezt elvárják tőlem, ha ezt tartják nőiesnek, ha a közösségiség jegyében szeretnem kell embereket. És nem, ez nem keménység. Egyszerűen nem bírom, ha nyomnak. Figyelek, értek, de légyszi, ne akarj a meghatásommal kivívni valamit, ne zsarolj érzésekkel.

Úgy általában racionális, kíváncsi vagyok, legfeljebb empatikus, de ez egy általános, egyenletes állapot, nem érzés. Gyakran vagyok távolságtartó, nem érzem, hogy közöm van emberek saját dolgaihoz, és ezért ítéletem, tanácsom sincs, nem nyüzsgök senki körül, hogy elmagyarázzam neki önmagát. Nem is szoktam gondolkodni sem rajtuk, nincs dolgom velük.

Távol tartom magam mindenfajta érzelmeskedő kontenttől és iparias meghatós terméktől. A tévétől, mert nagyon tompít. A facebookos vallomásoktól is. A kiskutyák stb. szenvedéseinek állandó mutogatása, a drámázás taszít, és nem értem, Greta miért hüppög a tengerek élővilága miatt. Talán mert 16 éves?

Mindaz, amivel gond van, ami felháborító, ami változásért kiált, az agyunk és tettrekészségünk ügye, nem az érzelemvilágunké. A morál és a közéleti tett nem vegyülhet érzelmekkel, mert az zavaros, hisztérikus masszává teszi a jó szándékot is, és az ilyennek mindig vannak haszonlesői.

Érzelmekkel kitűnően lehet zsarolni. Tudják rólad, hogy jóindulatú vagy, nő vagy és van fölös kapacitásod. És használnak. Az egyik fajta az, amikor az elnyomottság és a szenvedés hangoztatásával beállítanak a saját érdekeik tolásának melójába: te is vonulj, tüntess, terjeszd az eszméjüket, írj róluk blogposztot, hiszen “egyetértesz”, “megindított a történetük”, vagy adakozz érzelmi alapon, sajnálatból. Az érzelem ezekben az ügyekben keveredik a meggyőződéssel, civil kiállással, ettől okosnak és hitelesnek tűnik, de elég csak százat olvasni ilyen elkötelezett nők kommentjeiből segítő, nőjogi oldalakon, és világos lesz, hogy nekik erre érzelmileg van szükségük.

Én sosem azt firtatom, hogyan van ennyi fightra, szenvedélyre idejük, hiszen ideje pont lehet bárkinek, van olyan élethelyzet, nem bűn az. A neten tényleg könnyű elsodródni, másokat követni, és rengeteg a düh, a támadás, a gyűlölet, a rászállás, a hazudozás is az érzelemfelhőben. Én azt nem értem, miért igényük ennyire bevonódni, miért élvezik. Mi hiányzik nekik ennyire, mit gyógyítanak a hangoskodással? És pont ez az a közeg, ahol elhallgattatják a jogos kritikádat: azért nem mondhatsz semmit, mert a másik érzékeny, depressziós, nehéz neki.

A másik fajta használat (manipuláció) a médiából jön: az érzelmes kontent, a személyes történet, a romantikus dráma mint filmműfaj, a szerelmes sorozat, a füzetes regény, a szexi irodalom és egyébként a társkeresős kapcsolódás is mind-mind pótlék, a saját gazdag, belső világ, mély emberi kapcsolatok helyett van. Ezek tömegessége, sikere annak köszönhető, hogy a nők rettenetes állapotban vannak emberi kapcsolataik terén, lelkileg, fájdalmakat cipelnek, és szomjazzák az erős érzelmi élményeket, illúziókat, a vigasztaló fantáziákat. Ezek ellen a jó ízlés, az iskolázott kultúrafogyasztás véd: olvass remekműveket, keress tudatosan filmeket, kerüld a tévét.

És legyenek mélyek, valósiak az emberi kapcslataid.

Nem, engem nem hat meg, hogy XY, akit nem ismerek, túlélte a rákot, szereti anyukáját, sámántáncot jár, gyönyörű szülésélménye van. Viszont kíváncsi vagyok, éspedig jóindulattal, hogy hogy zajlik egy ilyen szülés, vagy milyen a rák lefolyása, mit lehet tenni, mi az általános tanulság, az emberi tapasztalat. Az agyamat foglalkoztatja. Akkor már megnézem azt is, hogyan és miért sztárkodik ennyire. Nem akarok azonosulni, egyesülni, és a neten főleg nem, az megtévesztő és veszélyes is. Nagyon sokszor játszottam el udvariasságból, amikor írtak nekem, hogy érzelmileg is viszonyulok. Hogy mi máris szeretjük egymást. Máskor azt éreztem, hogy ő egy rokon lélek, melenget, szép dolgokról ír, őszinte, könnyen értem a szavát.

Ezt továbbra is szoktam, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. A lelkemnek csak az a fontos, akiben megbízom annyira, hogy tud rólam mély és fontos, meg apró dolgokat is, és ott van, amikor nagyon jó és amikor nagyon nehéz, nem csak nézeget, írogat, bunkeréből ítél, hanem tényleg érzem a törődést, a szeretetet, és persze ennek feltétele az, hogy én is kíváncsi vagyok rá, energiát teszek a kapcsolatba. Lassan tanultam meg ezt, pedig teljesen egyértelmű és múlhatatlanul fontos.

Csak megint az a mi női érzelmességünk, a dús-zavaros, fájdalmas lelkünk, az harap a csalira. Soha semmi jó ebből még nem lett.

*

Van még egy pörgésem, bevonódásom, és az a trash. Kis mérlegelés után úgy látom, külön posztot nem ér meg, mondjuk ide is csak épphogy való, mert nem katarzis, nem is megható, csak hogy miket fogyasztunk, mibe vonódunk bele, és miért. (Nem baj, majd írok a végén még a karfiolpüréről, és akkor ahhoz képest mégis ide illik). Főleg ha főzünk, heverünk, olyankor szenvedéllyel nézzük Csides Katát, hallgatunk underground zörejzenét, vonathang-kollekciót vagy kommunista indulókat (ezek között amúgy vannak nagyszabásúak is, nem csak ilyen stílusszörnyek, mint a Kun Béla), olvassuk Andris blogját vagy Szentesi Évát, pörgetjük a lúzerinstákat, de bele-belekapunk a Szomszédokba és a Szex és New Yorkba is. A trash fontos, mert szórakoztató, lelki egészségvédő hatása van, látókört tágít, nélküle beszorulnánk a saját, általánosnak hitt ízlésünkbe. Közös referenciát teremt későbbi beszélgetésekhez, kijelöli az eddig és az ezen túl határát, segít megérteni, elhelyezni dolgokat, megmutatja: nem, nem vagy előítéletes, amikor ránézésre leszaroztad. Tényleg szar.

A karfiolpüréhez finoman vajon, vízen párolok egy fej friss, rózsáira szedett karfiolt, aztán lecsöpögtetem, összeturmixolom botmixerrel, tejszínnel, vajjal, sóval, fehérborssal, és megszórom rengeteg petrezselymmel. Lecsós, hagymás tarja körete volt ma.

amikor hamiskodsz

Van azért, aki sportol.

Az önmotiválás, a kis sikernek való örvendezés érthető, gyakori, de csúfosan ciki tud lenni, hogy a megmutatásakor kicsit úgy fel van javítva – nem tudom megszokni.

Nem, nem lehet mindennek örülni, mindenért lelkesedni, mert az devalválja a teljesítményt.

Most elmondom, miért zavar az, amikor

1. odabiggyesztik, bármilyen módon megemlítik a maraton és félmaraton szavakat azok, akik nem futnak, Ragen Chastain híres rekordja is ilyen: a legsúlyosabb teljesítő ever,

2. a lelkes blogoló ujjong, hogy ő keményen készült, és lám, megvan a maraton – ez valóban futóverseny volt, és a nő meg futó, de a nagy helyzet az, hogy a táv nagyobb részét gyalogolta, és ezt elhallgatja, elkeni (“teljesítettem”, “megvan a maraton”). Majd idevirítja nekem, aki soha versenyen egy métert sem gyalogoltam, hogy ő mekkora példakép, milyen boldog és szép a teste és bezzeg neki nincsenek ellenségei.

Féltávig jól haladtam, élveztem a futást, az emberek zaját, a szurkolók buzdítását. Aztán a második fele már szenvedés volt. Nem holtpont, hanem holtvonal. Folyamatosan, egybehúzva, javulás nélkül.

 

Az ötórás futás

 

5:20:47, a szerk.

alatt volt időm átgondolni az élet nagy kérdéseit. Főleg, hogy minek kellett ez nekem. Végső konklúzióm, hogy talán pont a szenvedés miatt. Hogy megmutassam magamnak, hogy kellő munkával, odaszánással, kitartással elérhetem a célomat. Hogy ezt lássák a gyerekek is: ha nem is minden sikerül rögtön, elsőre, akkor se adjuk fel. Hogy nem a cél az öröm, hanem az út maga. A tervezgetés, az előre átélése a célnak. Az uralkodás saját magunk felett. A lustaság legyőzése. Hogy akkor is tesszük, amikor semmi kedvünk hozzá. Hogy a végén aztán megjön a kedv is. A megérdemelt fáradtság érzése. Az elégedett tudat, hogy nem telt hiába a nap. Hogy nem rajtam múlt, ha esetleg nem sikerül.

 

Most sikerült, és ez nagy öröm. Meghozta a gyümölcsét a sok munka. Már tervezem a következőt.

https://szerencsefia.reblog.hu/

(Persze honnan tudom mindezt? Onnan, hogy gyanús lett, éreztem a hamisságot a soraiban, és kikerestem, és megnéztem a nyilvános versenyfotóit és eredményeit. Nézik az enyémet is. Először azon röhögtem, amit ideírt valami zúzós poszt alá, hogy ő bezzeg, “vizespalackkal a kézben futva az izomépítés is megoldódik”… Aztán a többi, az egész kamu, nulla megélés, hiún lobogtatott kontent, nagyon kezdőnek vagy jóindulatúnek kell lenni, hogy valaki ezt ne vegye észre. És a blog, ami az enyémhez képest, ugye, kedvet csinál meg pozitív, csupa hazugság, elkenés, egó. Soha nem szggatná magát nyilvánosan, tényeket sem ismer el, ünnepli magát.)

És az én Hollandiámat nézegették irigykedve. Soha nem hamisujjongtam szét, és soha egy métert nem gyalogoltam az eddigi húsz versenyemen.

3. Ragen Chastain spárgája:

4. Amikor komfortzónán belüli lötyögéssel nagy deklarációkat tesznek a kezdők, példaképpé avatják magukat: baby steps, “de én büszke vagyok rá, tőlem ez is nagy dolog, magamhoz képest”; amikor tanácsadói szerepbe lépnek olyanok, akik szinte el sem kezdték, semmi eredményük, mintha volnának olyan okosak, hogy másoknak “segítsenek”…

Lám, nekem ez se jó, én olyan szigorú vagyok, hogy nem csak az a bajom, ha valaki kifogásokat keres, hogy miért nem sportol, hanem az is, ha sportol ugyan, de alig van eredménye, és felnagyítja.

Bizony, ezek ciki viselkedések, és én tudok jobbat, olyat, hogy igazán büszke lehess, egy pillanatig ne érezd, hogy ezt meg kell utómunkázni meg magyarázni, meg hogy az egész azt szolgálja, hogy végre te is oda tartozz, a menők közé… hogy képes legyél vállalni azt, ami van.

Vagy amikor a ki sem talált, szinte el sem indult blogot, vállalkozást agyondizájnolják: van logó, grafika, névjegykártya, hirdetés, kiírják, hogy a közösség finanszírozza, és nekik ez a munkájuk. Jéjzusom. Amikor egymást díjazzák körbe-körbe a bloggerek, és elbüszkélkednek, hogy díjat “nyertek”.

Eddz hónapokig csöndben, kínlódva, vívd meg a harcodat, majd utána mesélj és buzdíts. Legyen meg a blogod teste, tartalma, minősége előbb. Én akkor, amikor a napi sportot elkezdtem (2014 szeptemberében), már évek óta blogger voltam, érdekelte az olvasóimat  a személyes életem is, mégse mutattam bő fél évig semmi konkrétat abból, hogy edzek, mert nem tudtam, van-e üzenete másoknak is, és nem tartottam különösebb csinnadrattás teljesítménynek. Fotót meg később is csak alig, és soha nem felesztétizáltat, agyonszerkesztettet.

Akkor álltam ki a sporttal, amikor kockahasam lett és négyféle sportban fejlődtem hatalmasat. Pofátlanságnak érzem, amikor valaki az eredmény elé vág a szavakkal. (Más eset az apró magánblog, ahol tényszerűen, oktatás, ujjongás, céggé válás nélkül, önironikusan beszámol valaki, miket edz és eszik, és magát motiválja.)

Korábban a lábam volt a legkevésbé formálható testrészem.

elefántboka, cölöpvádli

5. De még az is ide való, bár emberileg érthető, amikor a helyüket nem találó, ugyanabban a szarban keringő emberek egy konkrét, magasztos cél felé tartó útnak láttatják a körözésüket. Kis nekibuzdulások, nagy deklarációk, sok fotó, részeredmények, feladás, ekkor kiírják a motiválós dumát, hogy “mindneki elbukik, megigazítom a koronám, megyek tovább”. Hát, ilyen az élet, ugye. Nem, nem ilyen, ez bénaság. Vagy elöl jársz, vagy nem. Nem olyan nehéz ez, hiszen te határozod meg a céljaidat, más nem tukmálhatja rád, hogy te pont milyen legyél – én sem gondolom, hogy vagy fitneszversenyzői tested van, vagy ásd el magad. De ha a saját céljaidat évek alatt nem éred el, sőt, távolodsz tőlük, ha kis emberi botlásnak láttatod azt, ahogy az általad hirdetettek és vállaltak ellenkezője szerint élsz, akkor ne akarj motivációs guru lenni. Ha mindezzel pénzt kerestél, akkor meg szégyelld is magad.

Erre példa 160 gramm Lupui Iza tevékenysége: testileg egyre rosszabbul van, mégis egészségügyi tanácsokat ad másoknak. Közben ő is rájött, meg lett a kuruzslótörvény is, és feladta az inzulinrezisztens meg életmódváltós vonalat.

6. Sajnos, ezt sok éves törzsolvasók is csinálják: lelkesülten blogolnak, innen vett fogalmakkal, mondatokkal, ötletekkel vagy témákkal állnak elő, miközben nem jelzik soha, ki volt az inspiráció, sőt, egyértelműen nem vállalnak engem. Ki ne derüljön, csak privátban hálálkodnak. Ezen mindig megdöbbenek. Az én tollaimat használod! A másét akarod! Neekd ez rendben van?

Azért zavar mindez, elemien és gyomortájt, mert a kifelé élés, az elismerés e mohó vágya ront rajtad is. A villogásra megy a kapacitás. Pedig a teljesítmény lényege, teste, törzse az, hogy egyedül vagy Isten ege alatt, és megszállottan, némán, ellenzékben, makacsul csak csinálod. Hogy lemész a kígyós sötétségbe, átverekszed magad rajta, megszenveded, és utána lehet kijönni a fényre és elégedettnek lenni egy-egy pillanatig. És nem azonnal jelszavak, vigyorgás, hashtag, mozgalom, biznisz, tapsvihar, táborba tömörülés, egyetértők hada. És nem sorolod, hogy jaj, ezért nem edzettem, meg azért nem, nem használod kifogásnak a kiskutyád műtétét…

Amikor nagy szavakat használsz és nyilvánosan örülsz magadnak, akkor devalválod és kisajátítod azok munkáját, akik valóban dolgoztak.

Legyél komoly ember.

Akkor deklarálj, amikor már megcsináltad.

És akkor is ismerd el, kik indítottak el, kiktől tanultál.