abortusz és lombik

Mi köze e két témának egymáshoz? Mindkettő a nők életét érinti, mindkettőben babák vannak/lennének, és mindkettő ellen felléptek egyházi személyek mostanában.

Amiért úgy döntöttem, megírom ezt a posztot, az az, hogy e vitában agresszív “jól odavágunk” hangok vannak, mert újabban az a menő a nőjogok képviseletében. Ismeret, érzékenység és figyelem nem sok van. A nők vagy keresztények, akkor Isten, család, de szépek az ő gyerekeik (le is veszem a képet!), de nem érvelnek. A “progresszívek” kiabálnak, mert a lengyel nők vagányak, itt meg Orbánt utáni menő. A nőpolitikusok, a szélsőjobb ájtatosait leszámítva, soha nem fogják vállalni az abortusz-ellenérveiket. Nem lehet. Akkor ők nőellenesek.

A szigorítás nem jó. Az abortusz viszont rossz, ennél sokkal nagyobb, sokkal eredendőbb rossz. Ritkán szükséges, akkor válságketzelési végső eszköz. Máskor csak azt mondják, szükséges, de csak kényelmes. Meg még azt mondják, ők döntik el. Nos, nem egészen, illetve eldönthetetd, de számolj a következménnyel. Ez a bejegyzés lényege, ha sietsz.

Az abortuszpártiak magukat pro-chice-nak, ellenfeleiket anti-choice-nak nevezik. Az ellenzők magukat pro-life-nak, a másik tábort anti-life-nak…

Inkább abortuszellenes vagyok. Egy ideális világban Bővebben…

hogyan lettem kirekesztő – és boldog 2.

Itt az első rész. Összehányom itt a sok visszás képernyőfelvételt. Remélem, értitek, mi a közös bennük.

Olvasókérdez: honnan mindez? Hogy találkozom én ennyi mindennel? Van egy baráti köröm,  beszállítunk egymásnak hüledeznivalókat csetben. Nekem meg újságíróagyam van, és személyesen is traumatizált ez az elfogadástéma.

Tehát mi zajlik itt?

Valakinek van valami nyomora: nem megy neki a szexualitás, elhízott, vagy van egy enyhe mentális baja, emellett kegyetlenül unatkozik.

Kitűzi ezt a mellére: jelszó-zászló-hashtag (az elnevezési kényszer külön érdekes!), olvasgat, youtube-ozik. Onnantól ő elnyomott, becsatlakozik a hasonló sorsúak vigasztalgatására, láthatóvá tételére, érdekképviseletére létrehozott csoportokba (vagy alapít egyet).

Valójában magukról beszélnek, csak az zavarja őket, ami nekik nincs. Nyesedék támadja a macsókat, kudarcos párkereső a bulikirálynőt, macskatartó borong a családanyán. Maguknak követelnek figyelmet, fontosságot, relatív jobb-színben-feltűnést. A kisszerűségüket és a következményes hatalomvágyat leplezik a komolykodó szövegekkel. Boldog-boldogtalan zavarosan magyaráz a facebookon a trendinek hitt társadalomtudományi zsargonnal.

Ezért van az egész jogvédő, identitáspolitikai, szolidaritásra intő irány bukásra ítélve. 2020-ban ez biztosra mondható.

És ebben a közegben a nyomorú tag szörnyeteggé hízik. Ha nem, akkor vicces semmicséplővé.

A csoportok végezhetnek valódi és fontos munkát is őszinte indíttatásból, meg alig leplezett, pénzért progresszív lobbiimportőrök is lehetnek. A belépő viselkedése a lényeg.

Érintett, TEHÁT igaza van. Innentől jóságos is, nem szabad róla rosszat feltételezni, és van hátországa, akik megvédik, bátorítják. Ezzel a stratégiával nem csak azt éri el, hogy mindig igaza lesz, és hogy nem bírálható, hanem azt is, hogy bárkit, aki nem nyomorult (vagy nem ízlése ezzel házalni), betámadhat: privilegizált elnyomó kirekesztő!

Bárkit, aki nem kér a meghatósdiból. Bővebben…

fény a méhben

A blogomon 2014 februárjában jelent meg a gyermektelenség témája, és ez forradalminak bizonyult. A poszt virálisan elterjedt, termékeny vitát, gondolatokat indított el, és sokakat megvigasztalt, hogy lám, ők nem ufók, amiért nem lett vagy nem lehetett gyerekük. A gyermektelen című posztot én magam nem tudtam volna megírni, mert mélyen meghasonlottam volna attól, hogy a magam legmélyebben megélt döntése, női alkata, életöröme ellen érvelek. Azonban közösségben gondolkodó, másokra is gondoló, intellektuális lény vagyok, a magam horizontján túli látókörrel, így született meg egy vendégposzt (amelynek szerzője már nincs itt).

A poszt arról szólt, hogy nem kötelező gyakorlat gyereket vállalni, az anyaság nem feltétlenül része a női sorsnak, és szabad a döntés. Rengeteg a rossz tapasztalat: ne váljon anyává se véletlenségből, se nyomasztásra senki.

Nagyon helyes. De rögtön egy kicsit árnyalatlan vagy-vaggyá vált: szülés-szívás-többségi igazodás vs. nemszülés-önazonosság-kisebbségi bátorság. Amúgy is figyelem, ahogy mindent kétfelé, két pólusúvá éleznek a közbeszédben. Pedig többnyire nem két, egymást kizáró lehetőség van, hanem skála. Vagy nem is skála (számegyenes), hanem sík, merőleges vonalak. Vagy tér. Gömb!

Gömb vagyok, életet hordozó, és a nőiségem, sőt, talán egész emberségem kapcsán ez a legfontosabb. Bővebben…

szültem, de visszaszívom

Elmesélem a poszt kontextusát. Én ugye “homályos ellenségekkel hadakozom”, emiatt elmebetegnek tituálnak, mert nem írtam ki, kik ezek, nem doxolok, és nem szabadítom rá a saját “táboromat” az “ellenségre”, én futni hagyom őket. Pedig nyilvános tartalmak voltak.

Nincs is táborom, nem akarok ellenségeskedni. Hanem nem nyugszanak.

Mindig legyen gyanús az, amikor valaki mohón figyelget, majd kötözködik. Ha rákárog erkölcsi érvekkel arra, aki örül, jól van és erről – érdek nélkül – beszél.

Murinai Angéla (szeretőmvan blog, Gumiszoba, itt Adél(/szereto, ezernél több kommenttel) és Milánkovics Kinga (klimaxolom wordpresses blog, Tudatos Öregedés, egy ápoló naplója blog, itt hirlando néven több száz komment szerzője) kikezdték az anyaságomat, személyes ügyeimet. Nem kritika, nem vélemény, hanem bosszú, irigységben fogant aljas kavarás. 

Amikor ezt a bejegyzést írtam, a blog első éveiben még inkább, én bizonytalan, szeretetéhes és magyarázkodó voltam. A blog úgy nézett ki, hogy (ekkor még a mamamis csordának): “figyeljetek, én elmegyek egy lakatlan szigetre a neten, belátom, hogy nincs helyem közöttetek, ne zavarjak senkit, ide csak az jön, aki akar, és elmagyarázom nagyon részletesen, húsz órán át írok egy posztot, finoman fogalmazok, minden állításomat rögtön visszaveszem, finomítom, említek kivételeket és aki nem tehet róla, azt megkímélem, ti nem tartoztok bele, nektek van mentségetek! ugye, értetek, ugye, elég jó vagyok, pc vagyok, elég körültekintően érveltem, ugye nem fogtok bántani?” Sőt: “ugye nem zavar titeket, hogy három penge és szép gyerekem lett, értelmiségi férjeim voltak, egészséges vagyok, egyetemet végeztem, befutottam bloggerként, Budán lakom, kipattintottam magam, utazom, és gyönyörű teste van a szerelmemnek is, aki él-hal értem?” Nem voltam elég erős. “Tiszteltem” nőket meg érzékenységeket, pedig simán ki kellett volna röhögn.i őket.

Ma már nem magyarázkodom, tudom az igazamat, tudom: pont ők azok a gányak, aljasok, akiket bírálok (rnert mások se aljasabbak), és nem tartozom senkinek se kímélettel, se figyelemmel, se mentségkereséssel.

És mivel már nem magyarázkodom, elmondom, hogy a blog története röviden annyi, hogy az íráskészségemre, saját gondolataimra és a sorsom szépségére, az ekörüli pezsgésre tömegesen jöttek ide élethiányos nők. Ámultak és nézegettek.

Egy részük aktívan kommentelt, illetve járt eseményekre, de “barátilag” az otthonomban is, és egymással is barátkoztak nagy méretekben. Se íráskészségük, se önálló gondolat, se utánajárás, csak rinya-rinya feminista kritikának csomagolva, meg vádaskodás a tehetségesebb ellen. A pezsgés tetszett nekik, megkívánták. Hogy aztán, amikor “csalódtak a blogban” (pedig a max az volt, hogy amikor itt a jelenlétemben aljaskodtak ellenem, 3. személyben írogatva-célozgatva, rájuk szóltam, hogy ezt ne itt), odfas hazudozásba, kavarásba, kicsinálásba kezdjenek..

A nagy feministák, a Női Passzív Ellenállás nevű kezdeményezés szerzői, akik itt tanulták el a feminbizmust és am menőséget, évekig egymás között pletykálták a személyes (nem blogos), kifigyelt és kitalált dolgaimat, de ellenem a civil nők és más, nemblogos közösségekben is áskálódtak, munkáimat akarték meghekelni (nem sikerült), iIlletve ott felfutattni akarni a végzetesen ostoba, tehetségtelen, sértett, koppintó libát, Murinai Angélát.

Ne szülj, rikácsolják negyvennyolc meg örótven évesen, többszörös anyaként, mindenkit alázgatva, aki élvezte, vállalta, kötődően nevelt, bosszúból, mert ők nem tudtak lelazulni.

És emennek nagy barátnője, Milánkovics Kinga is. A legnagylelkűbb, legmegbízhatóbb egykori blogos ismeretség. Aki úgy fog majd elmenni, hogy nem fog köpködni, ezt is ideírta a blogra. Ő is irigységből, szerelemhiányból, a ketós-gyúrós formámtól sápadozva kötött belém.

De a legundorítóbban az anyaságomat eézték azok, akik sosem neveltek gyereket egyedül.

Előbb csak pezsgést, részvételt, illykávét, biciklit, szerelmet akartak. Aztán ők is blogot, figyelmet, vezérszerepet, és ennek a nagy előd, a valóban tehetséges blogger megtagadása, eltüntetése és lejáratása is része volt. Ők is meghatottan írtak magukról, ők is eredetiek, továbbá regényesek, felelős és szuper anyák – folyton figyeltek, célozgattak, évekkel a nagy csalódás után, a férfitörténeteimre (tök magánügy), gyereknevelésemre (ideje volna elvenni tőlem a gyerekeimet és micsoda jogsértés), edzésemre, diétámra, testemre, megjelenésemre. Mindenre. Mert keserű varjak.

 

 

Hosszú, de az cenzus is. Ebben a posztban a blogger megfogalmazza, Bővebben…

vendégposztok hete 1.

Most átadom a szót az olvasóknak. Egy kicsit úgyis kifutottam magam a múlt héten. Ez a hét a vendégposztok hete lesz. Változatos témákban, hét szerző, hét poszt. A mai szerzőt nem nevezem meg. Meséljetek, kérdezzetek.

a nem hibátlan életükben

Huszonnégy voltam. Bővebben…

levél a hitvesnek

Bajuszcic vendégposztja, de azért többször éreztem, hogy ezt én írtam, és felkiáltottam, míg olvastam. Lássuk, mi minden rejlik a sugárzó alkotó személyiség mélyén. Bővebben…

mások meg évekig hiába

Abortusz, váratlan terhesség, lombik — a babás fórumok, általában a közbeszéd örök, első számú mondata, nőgyógyászati rendelők honlapjának mottója (kukkantsunk be a keresőbe): egy nő két dologért hajlandó bármire: hogy legyen gyereke és hogy ne legyen. Ezt persze mindig rosszallva mondják, a nőket azonnal 1. erkölcsös, ám sorsüldözött, illetve 2. léha, ám érdemtelenül megajándékozott típusra osztva ezzel. A felosztást az 1. csoport végzi. Bővebben…

az én feminizmusom

Itt mondom, hogy hát persze,

feminista vagyok,

Itt meg hárítom alant,

inkább a líra és a lant:

Tétje van a dolgainak, Vasárnapi Hírek

Harcos feminista, írják rólam máshol, természetesen gúnyos-idegenkedve. Az valami állatfaj.

Hogy van ez? Bővebben…

korai búcsú

Ezek amúgy mostanában az én meg nem jelent, magazinba szánt írásaim.

Néhány éve (ez a kilencvenes évek azért) olvastam egy cikket az egyik népszerű, fényes borítójú női magazinban. Most, hogy nem ugyanannak a szerkesztőnek küldöm a cikket (másik lapba), a nevén nevezem: a COSMOPOLITAN volt az. A trendi élet egyéb kellékei mellett azt tanácsolta a hosszú írás, hogy ha baj van, üljünk repülőre, keressük fel ezt meg azt a franciaországi klinikát, ahol kíméletesen és száz százalékos biztonsággal, gyógyszerrel végzik el a terhességmegszakítást. Bővebben…

még mindig abortusz

Ettől viszont kiborulok, próbálok oda választ írni. Megdöbbent ez a hozzáállás egy férfi orvostól. Mintha kívánná, sürgetné ezt a jövőt, amelyben orvos nélkül, otthon abortálnak a vidám asszonyok. Ez a mentalitás, ez a fölény — emiatt ül börtönben Geréb Ágnes is.

meg nem születettek

Akkor mi is van az abortusszal? Mit ekézem itt Harrach Pétert?

Nagyon nehéz erről írni. Mert nagyon az élet mellett vagyok, és tessék felelősen viselkedni, de ennél erősebb bennem a szemforgatással szembeni tiltakozás.

Nekem nem volt abortuszom — az előző bejegyzéshez kapcsolódva mondhatnám: szerencsém volt, mindegyiket megszülhettem. Igaz, szültem olyat is, akit, úgy volt, egyedül vállalok, és ez az a helyzet, amelyben jellemzően az abortuszt választják sokan. Mi meg felborítottuk érte többek életét, és ez nagy ár, de egyszerűen nem volt kérdés. Miért? Mert annyira szerelmes voltam? Mert úgy szeretem a gyerekeket? Mert vallásos vagyok? Nem. Azért, mert olyanná alakultam, hogy képtelen lennék abortuszra menni, már a csekket befizetni, a kezembe venni is. Az meg, amit a kedves rokon javasolt, míg az öthónapos lányom az ölemben ült: hát elveteted és maradsz szerető!, tehát hogy egy abortusz után folytassam a kapcsolatot, egész biztosan nem ment volna.

De nekem nem dolgom senkinek megmondani, hogyan döntsön. Elismerem: másnak más a fontos, és tudom, hogy rengetegen vannak olyan kényszerhelyzetben, amit én felfogni sem tudok. Tudom, nagyon hosszú vívódás előzi meg az abortuszt, és nincs jogom ítélkezni azok fölött sem, akik könnyebben döntenek. Nem az én életem, nem nekem kell felnevelni azt a gyereket, sem az abortusz traumáját elviselnem.

Az is tény, hogy gyönyörűséges szimmetriának foghatnánk fel a fogantatást, de itt is az egyenlőtlenség problémájával találkozunk: az apák, a gyerekek nemzői ijesztően gyakran nem azt nézik, hogyan lenne mindenkinek jó és mit szeretne a partnerük, hanem a) eltűnnek, b) zsarolással, nyomásgyakorlással abortuszra zavarnák vagy c) akarata ellenére szülésre bírnák rá a nőt. A megfogant magzat a titkos viszonyokban sokszor a bűn könnyen eltüntethető bizonyítéka, és egész biztosan ezerszer többet zokognak a nők a meg nem születettekért, mint a férfiak. A mégis megszületettek miatt is a nők feje fáj inkább.

Révész Sándor megint kristálytisztán fogalmazta meg a Népszabadságban: kettős képmutatás alkuja zajlik itt, az “életpártiak” a közvéleményre hivatkozva elnézik, hogy legális az abortusz, holott tiltakozniuk kellene, de csak a tabletta miatt teszik; a “választáspárti” abortusztörvény pedig valami suta kompromisszum és bűntudat eredményeként olyan, hogy a terhesség megszakíttatásához fel kell mutatni úgynevezett súlyos válsághelyzetet, holott a döntés alapja a női önrendelkezés kell legyen, semmi más. Ha legális, akkor legyen biztonságos.

Jó lenne olyan világban élni, amelyben a szexualitás nem ennyire önző, hatalommal átitatott szórakozás — a “szeretem a hölgyeket” azt jelenti, hogy azt az egyet, akivel az illető házasságot kötött, folyamatosan megalázza. Abban a világban nyíltan beszélhetnénk a nemiségről, mindannyiunknak több öröme telne benne. A sok boldog és szabad ember az egyenlő kapcsolatában, méltó körülmények között vágyna gyerekre, és nem lenne ennyi tragikus dilemma, nem kellene senkit győzködni meg fejcsóválni. Jó lenne, ha akkor sem fenyegetne közmegvetés senkit, ha nem akar gyereket. Amíg ez a világ eljön, mindenki sepregessen a maga háza előtt, nézzen szembe a maga hazugságaival, gyávaságával, és hagyjuk már azokat, akik amúgy is nehéz terhet cipelnek.

azt mondja a frakcióvezető úr

(és ne felejtsük el: az országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának tagja!),

hogy bár ők nem nyúlnak az abortusztörvényhez, ne terjesszük már ki az abortuszt holmi tablettás megoldásra, mert az abortusz mint olyan rossz, a gyerekeknek meg kell születniük. Azaz azoknak a gyerekeknek, akik a frakcióvezető úr világnézetének és társadalmi állásának tetsző családokba érkeznek. Épp olyan családokba, amelyeknek van miből (információ, pénz) fogamzást gátolni, és mégis, ezek a nők is gyakran mennek abortuszra, nem furcsa…?

És a frakcióvezető úr, meg a pártja szilárd erkölcsi, világnézeti alapokon áll. Azt mondja. Csupa nyakkendős férfi. Egyiküknek sincs abortált gyereke nyilván.

Idézet az interjút közlő honlap kommentjeiből: Magyarországon nem az a probléma, hogy sok nemkívánt gyermek nem születik meg, hanem az, hogy sok KÍVÁNT gyermek nem születik meg.

Egy másik:
Akik éveken keresztül, félévenként járnak küretre, azokra ráfér egy kis fájdalom!!
Még rá is lehetne tenni egy “lapáttal”, hogy tanulja meg már végre, hogy a micsodáját kinek, mikor, miért és milyen körülmények között teszi oda!!!

Másik honlap: abortuszellenes vagyok, mivel nekem nehezen sikerült a második terhességem. Imádom a gyerekeket!

Az jó!

De hát miért mennek abortuszra a nők?

Nagyon fiatal voltam. Teljesen egyedül éreztem magam, senki nem állt mellettem.

A barátom megfenyegetett, hogy elhagy, ha nem vetetem el.

Szerető voltam, nagyon erős nyomást gyakoroltak rám, hogy ne tartsam meg a babát. Hogy neveltem volna föl?

A páromnak sem volt munkája akkor, én tanultam. Döntenem kellett: vagy éhen halok és lesz egy gyerekem, vagy befejezem a sulit, elhelyezkedem, és talán később lehet még gyerekünk. Lett is kettő.

Már mindent kipróbáltunk, a férjem nem bírja a gumit, de volt spirál és pesszárium, amit pedig nem is lehet kapni itthon, meg spermaölő hab. Négy gyerekünk fogant így. Már van három. Anyósoméknál lakunk. Hova szültem volna?

Alkalmi kapcsolatból fogant a gyerek, azt se tudom, hol él az apja.

A szexualitás mint olyan, késztetéseink és vágyaink adminisztratív eszközökkel nem befolyásolhatóak.

De amit teszünk, a szexuális viselkedésünket irányító meggyőződések, felhatalmazások, társadalmi hatalmi viszonyok, a felelősségvállalás már igen. Megfelelő intézkedésekkel és törvényekkel, azoknak szellemük szerinti alkalmazásával, szemléletformálással, az erős szociális háló jól képzett dolgozóinak munkája révén.

Ha lenne következménye a családon belüli erőszaknak vagy a szexuális zaklatásnak.

Ha nem csorgatná ennyire gátlástalanul a tizenévesekre a nyálát a sok negyvenes, ha nem lenne a csajozás teljesen legitim sport, ha nem lennénk ennyire elnézőek: férfiból van. De még kacsintunk is hozzá.

Ha nyíltan, szégyenkezés nélkül tudnánk beszélni a szexualitásról. A fiam osztálytársa megkérdezte az anyukáját (kilenc évesen!): azt mondták, izé, tényleg attól lesz a gyerek? És az anya azt mondta a kislánynak: nem, dehogy! Nem akartam belegázolni a lelkébe.

Ha felismernénk, szomszéd, osztályfőnök és szakember, ki van válsághelyzetben, ki titkol valamit.

Ha lenne valóban erős szexuális felvilágosítás, és a fogamzásgátlás hatékony, olcsó és mindenki számára elérhető lenne.

Ha nem kurvázna több százezer férfi és nem tartana szeretőt millió.

Ha nem lehetne így kibújni a tartásdíjfizetés alól.

Ha a nagy szerelemben egy pöttyet eszünkbe jutna mindennek összefüggése az utódnemzéssel.

Ha nem lenne ilyen irgalmatlanul nehéz és egyszemélyes, idegőrlő csip-csup teendők végeláthatatlan sora a gyereknevelés, tömérdek szégyen és bűntudat forrása, mert az eszményített anyaság kőbunkóként sújt az amúgy is roskadozó nőkre.

Ha megtisztelnénk a szülést a lényegének kibontakozni hagyásával.

Ha nem mindenki az áldozatokra (a nemi erőszak, a prostitúció, a párkapcsolati erőszak áldozataira) koncentrálna, hogy ők mit miért tettek, és persze sajnos, a férfiak természetüknél fogva poligámok.

Ha megkérdeznénk a prostituáltak klienseit: nektek miért nem elég a feleségetek?

Ha ott lenne az abortusznál az apa is, ha őneki is a bizottság meg a műtős szemébe kellene néznie.

Ha nem lennének tömegek, akik ma sem tudják, hogy nemet mondhatnak, sőt, azt sem, mitől lesz a gyerek.

Ha nem lenne ekkora szégyen a lányanyaság.

Ha nagyobb lenne a társadalmi mobilitás.

Ha több lenne és színvonalas a bölcsőde, az óvoda.

Ha nem lenne ilyen cudar a lakáshelyzet.

Akkor nem lenne ennyi abortusz. És akkor, ha ezt mind megtettük, lenne erkölcsi alapunk ostorozni másokat. De akkor nem tennénk mégse. Viszont ezek az öltönyös, hűséges kereszténydemokraták nem nagyon szólaltak fel a már megszületett gyermekek védelmében. Az abortusz ellen is csak akkor, ha tablettával végeznék. Ki érti ezt?

Mert nem úgy van, hogy egyesek, azok a felelőtlen abortuszra menők, azok…! Bezzeg mi, családanyák! Aki abortuszra ment fiatalon, abból később családanya lesz. Sokszor ugyanazon férfi feleségeként. Az ő tágítással tönkretett méhszája a tíz-tizenkét hetes magzat kierőszakolása után hogyan fogja megtartani a következő magzatot? És mit tehet erről az a gyerek? Ez felelős népegészségügyileg, kedves frakcióvezető úr?

Ha a férfiak poligámok, márpedig azok, és nem azért, mert eredendően azok, hanem mert megtehetik, akkor itt-ott, családon kívül meg fog foganni jó néhány gyerek, még fogamzásgátlás mellett is. És nagy részük nem fog megszületni. Hallottak már ilyenről, képviselő urak? Netán át is éltek ilyesmit?

“Az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat”: értjük, ez az ordas eszme nagyon elegáns megfogalmazása. Vagyunk mi, szaporodásra, a kultúránk továbbörökítésére érdemes középosztálybeliek, és vannak ők, akikről tudni sem akarunk. Mit tett Ön az oktatás felzárkóztató szerepének erősítése érdekében? Hogy ők már ne azt a kultúrát örökítsék tovább? Hogy a lent levők ne csússzanak még lejjebb? Ma nincs veszítenivalójuk, nem érti? Őket nem vitték a szüleik Firenzébe. Őnekik az ebéd is merész ábránd. Őnáluk egy tizenöt éves nem okvetlen tudja, mitől lesz a gyerek. Ez nem kultúra, ez az esély hiánya, kitaszítottság. Önök mit tettek, hogy ez ne így legyen? És hogy a (mindenhol) önfeledten párzó emberek gyerekei megszülethessenek, és méltón fel is nőhessenek?

Frakcióvezető úr, emberség egyes, őszinteség egyes, leülhet.