Ismered a típust? Aki holdvilágarc profilkép mellől, liberálisjóügy-kerettel, esetleg állatmentős, cicás arcképpel bizonygatja, hogy neki nem kell pasi, mert amúgy is milyenek, sokkal jobb így, nyugalom van, és SZŐRTELENÍTENI SE KELL!

Elszorul az ember szíve: nem érzitek, ez milyen átlátszó? És milyen képetek van a kapcsolatról, ezek milyen férfiak? És hogy képesek szülésre beszólogatni, babákat, boldog menyasszonyokat bántani?

Neten nőközösséget kereső, harsánysodó szinglik: ti hazudtok magatoknak. Durván, és ez a hazugság mocsár.

Persze nem csak ti hazudtok, ez trend.

Eleinte minden ilyen szólam annyira lelkesítő. Én is hirdettem ezeket. Érveltem. Lájkoltam. Egy-egy bátor nő kiáll, elmondja a történetét, tabut tör. “A nők itt végre elmondják a történeteiket”, haha. Vagy hát a narratívát, ami nekik kedvező.

Hogy nem csak a szabályos szépség a szépség, és a szépséget nem kell hajszolni, túl nagy a média nyomása, tökéletes testek mindenhol.

Hogy nem csak durva ütlegelés van, a bántalmazás lehet rejtett, körmönfont is, és nagyon sok nő szenved tőle.

Hogy gyereket nevelni nagy teher, mindenki csak a szép részéről beszél, pedig..!

Hogy védjük a klímát, rengeteget tehetünk érte egyénként is.

Hogy a húsevés megbetegít, nem is szükséges és kegyetlen is (ezt én nem hirdettem mondjuk soha).

Hogy nem egyféleképpen lehet megélni a szexualitást: keresd meg önmagad, illetve poliamória, bi, swinger, fétis, identitás-szivárvány. A konkrét részletekről pár buzzword bevetésével (énidő, digitális nomád, vágyazonosság, prioritás, érintés), üzleti érdekből MINDENKÉPPEN a neten kell locsogni. Ez a kedvencem (ki szól neki, hogy sokkal jobb a mesterkéletlen énje? És, ez friss felismerés: tőle lopta az egészet Hummel úr!). (Vannak rajongói, sittes arcok tóparton csukával, farkaskutyával.)

Nárcisztikus pasi, jaj, nagyon manipulatívak ám. Értjük: dobott. Előtte nem zavart…

És hogy nem csak a férj, gyerekszülés életút van. Ma már szerencsére! KARRIERNEK nevezett bürokratalét. Nincs két egyforma excel! Anyáinkat átverték. Te ne szülj, mert én, Angéla, idegbeteg vagyok.

De lehet sima hétköznapi vinnyogás is: ki hogy szólt hozzád a postán,  a feladat szövege a gyerek munkafüzetében, ki ghostolt a tinderen, bámult meg a metrón, mikroagresszió. #meddigmég #sokdolgunkvanmég… #gyűlölet, #stigma. Hiszti minden apróságon. Bátor kiállónak érzed magad, ha szóvá teszed, hogy a lábadra léptek a buszon, ÉS TÚL SZEXISTÁN KÉRT ELNÉZÉST!

És a többi. Bátorság olcsón. A mélyén meg olyan nyomor, unalom, céltalanság, tagadás, hogy iszonyat.

Eleinte pedig ez mind szép és jó, vannak jól fogalmazott mondatok, valódi ügyek, és a gondolkodó, jóindulatú júzerek bólogatnak. 2013-ban, mondjuk. Majd elterjed, jópofa lesz, intézményesül, mozgalommá nő, aztán megjelennek a vámszedők és hiénák is: szexterapeuta, emberijog-védő, szakértő, nemlétező szakmanevek, everness fesztivál, bögre. Érdek lesz panaszkodni, panaszt szítani.

De ekkor már látszik a trenden: ennyire az élet nem szar, ennyire nem ártatlan mindenki, sem nem áldozat, a nőtömegnek magával van baja, ingert és helyeslést keres. És rengeteg az improduktív szabadideje. Hiány íratja az öntudatos posztokat.

Elteltek az évek, mára ijesztő, kaotikus zaj és bárgyú divat lett minden egyes ilyen progresszív, woke témából. És mivel sértettek, nekik minden beszólás, mások létezése. Itt van például a test, életmód. Még külön gyártják is a sérelmeket, csatlakozva a nyavalygókhoz: engem, akit a szépség egyáltalán nem érdekel, nem nyafogtam a normán, se smink, se ruha, se fotós póz nem érdekelt, viszont a testemet, a formát utóbb komolyan vettem, valódi és sok munkát, tudást tettem bele, a maguknak hazudók emiatt gyűlöltek meg. Hogy sportoltam, mert ők nem.

Őrjöngve irkálnak ma is.

Én nem vagyok valami taktikus, mert a rinyaverseny annyira kínos. Nyafognom kéne, sűrűn hallgatnom arról, ami jó az életemben, dőlne a lájk. A nyomorral lehet azonosulni.

Már nem akarok közéjük tartozni. Már a normie-ság (legyél jó levegőn, főzz egyszerűt, nem kell mindent lefotózni, menj misére, monogámia, szeresd, akivel élsz) lett a lázadás, a beintés. Mert a másik lehetőség a médiaprostiké, akik mindig arra a vonatra ülnek fel, ami épp jön, szítják az indulatokat, és mindenki bekajálja. Sőt, bátor és intellektuális tartalomként kajálja be. Az ellenzékiség (Ágoston László, Konok Péter, Náray Tamás, Homonnay Gergely) is ilyen. Cukiban is (Széll Dávid). Semmiről nem képesek racionálisan, tényszerűen írni.

Bátor, háromgyerekes, monogám heteró vagyok. Imádom, ha semmi kellék, csak úgy natúr, és csak ha épp összejön. Nem gyűlölöm Orbánt, csak simán le akarom váltani. Jöhetnek a kövek!

Mert kövér, lustán vekengő nők gyalázzák azt, aki sportol. Próbálnak igazságossági kérdést faragni ebből. (Miért nem ehet ő is sokat? A vékony nő sokat eszik!) (Ehet. Bárki.)

Ki hogy éli meg a nemét? Ki a nőbb? Lady dick, lady stick van nekik, ők is nők. a transznemű átkozódik, ha nem ismerik el, nekik kell hinni, mert ők tudják, mit élnek meg. Lefordítom: önérdekűen hazudnak, és Svédországot is elnyomónak tartják. (Ez egészen elképesztő, köszönjük az engedélyt! Mintha nem lehetne legitim kizáró ok az, hogy valaki a nemét, testét így kezeli, ahogy a transzneműek. Nem a testről van szó! És mindig remélik, hogy sikerül átverni valakit /passing: nem vette észre, hogy transz vagyok/. Aztán meg, amikor rájön a szerencsétlen, akkor transzfób.) Ki ne derüljön: ezt úgy hívjuk, aberráció.

Lekeresztényezése, leprűdezése annak, aki nem kíváncsi a queer műsorra, a fétisekre, és kínosnak tartja a negyvenes szexterapeuták kvázi prosti magamutogatását (rúd, Hevesi Krisztina).

Összevissza és unalmukban hisznek el és bizonygatnak bármit. Hangosak és sokan vannak. És a hiénák rájöttek, hogy az emberekben hatalmas éhség van. Mohón akarnak maguknak projektet, identitást, helyeslést. Vallás, lelki tágasság helyett. Valamivel azonosulni, valamin pörögni. Akkor is, ha sok időbe, pénzbe kerül.

Vagy például itt vannak a szinglik, ez egy ügy a többi közül, de a poszt róluk szól. Nekik ezt a LAPOZHATÓ (kattints sokat!) rajzsorozatot kínálják, irritáló ismétlésekkel. Ez kamuoldal, vagyis a kontent csak ürügy, állandóan reklámok ugranak fel, de azért beszédes, mi jó kontentnek. Mitől várják, hogy sokan ráharapnak.

15 Szívbemarkoló illusztráció ami megmutatja, hogy miért jó egyedül élni!

Senki nem zavar meg az énidődben.

Akkor és azt csinálsz, amit akarsz: ha úgy tartja kedved a nap közepén eldőlhetsz a lakás bármelyik pontján és olvashatsz, tévézhetsz, vagy csak lazulhatsz. Ami jól esik, nincsenek kötelező körök, azon sem kell agyalnod, hogy mire hazaér a pasid le kell szőrtelenítened, ha egyedül élsz ilyesmire semmi szükség. Jeti módjára lustálkodhatsz, ahol csak jól esik.

Tévhit, hogy az egyedüllét egyenlő a magánnyal és a boldogtalan percekkel, csupán te döntöd el, hogy mikor mire és kire vágysz. Talán pont ezért választja egyre több ember ezt az életformát.

A hangerő szabályozásánál pedig a szomszédokon és a saját dobhártyádon kívül senki másért nem kell aggódnod – ha egyedül élsz nem kell lecsavarnod éppen a kedvenc részednél a zenét csak azért, mert a másik kérdezni akar valamit, ezzel megszakítva az énidődet.

…mindent ott találsz, ahol hagytad, nem fogyott el a tudtod nélkül a tej és nem került a kukába csupán a fura kinézete miatt a kedvenc tofud sem.

Végtelen énidő az élet! Hát miért kell ennyire tuszkolni a szinglilétet, ha jó? (Lásd még: sorkatonaság, sütőtökös muffin.)

Megmondom. Mert valójában SZAR, csak sokan vannak, akiknek nem jut más, mint egyszemélyes albi, magány és macska, őket kell így vigasztalni. És: legyenek többen. Mert kitűnő fogyasztók.

Nem nehéz őket rábeszélni, mert semmi nem fenyegeti az egyedüllétüket. Siralmasan nem jó fejek, nem reálisak az igényeik, megkeseredtek, képtelenek benne maradni a maguk választotta kapcsolatban is. Páros önzés szimbiózisban, legfeljebb.

Hogy képzelik el a kapcsolatot, eleve? Szőrteleníteni kell, megzavar, szóvá teszi, rossz szemmel nézné, megtiltja, gyanakszik, nem hagy. Ezek milyen pasik, honnan szalajtották őket?

Az énidő eredetileg azt jelentette, hogy anya vagy háziasszony vagy, folyton akarnak tőled valamit, és tudatosan, végre megszöksz egy órára, egymagad vagy barátnőkkel azt csinálsz, amit akarsz. Na de ha minden otthon töltött perced egyedüllét?

Keserves élmény lehet társat nem találni, állandóan megmagyarázni, hogy jobb is így, újra remélni, kudarcból kudarcba menni. Vagy unni a másikat. Kiposztolni vágyni, hogy végre van, de csak nem. Megértem, hogy elromlanak ebben.

Bennem is volt hiány azokban az években, amíg Nemmaci. Átfordítottam a hiányt produktívba, Artemisz lettem, edzettem és írtam, két könyvem lett. És csináltam a többi dolgomat. Pedig nem éreztem teljesnek az életemet, hiányzott… ez hiányzott, ami most van: meghitt, abszolút bizalom, viccelődés, oka beszélgetések, az, hogy számíthatok rá, hogy érti a filmeket, a poénokat. Egymás szagában szuszogás.

Hiányzott. De előtte sem vádaskodtam, nem magyaráztam meg, és nem kerestem társat, csak vártam. És közben azt gondoltam, fejemet meghajtva: ennyi volt az élet, igazi nem lesz már soha.

Most… olyan csúf és torz mindenki más. (Szégyellem az érzést egy kicsit.)

Összehasonlíthatatlanul jobb, gazdagítóbb egy elég jó kapcsolat, a legszabadabb egyedülléthez képest is. Pedig pokolrossz házasság után jó fellélegezni, egyedül lenni. Én is éltem pokolban. De átmenetileg sem ábrándultam ki a szeretésből. Istenből se. A gyerekekből se. Remegett a gyomrom: ez csoda, tényleg velem történik?

Semmi nem fojtogató, nincs kellemetlen része a kapcsolatunknak, nem kell kamuzni, mindent tud rólam, szeret, támogat. Kölcsönösen becsüljük egymást nagyra. Rendszeres verbális kitörések, hogy mennyire. Tiszta giccs.

Engem nem vert át senki egyébként. “A szerep.” Nem azért lett gyerekem, nem azért hiszek a szerelemben, vártam ki és tettem bele munkát, és nem azért élek benne, mert rábeszélt valaki. Vagy mert így szokás. Hanem mert ez, ami elég jó, annyira jó, amilyenben én lenni akarok, olyan, hogy évek után is bizseregve várom: mikor lép be? Azért vagyok benne, mert teljes, tartalmas, meghitt, vicces. És ha nem az, akkor nem leszek benne.

És mert munka van benne. Megértettük magunkat és a másikat, változtunk és megóvtuk a kapcsolatot. És ezt a munkát is becsüljük, nem csak a másikat. Régebben nagyon makacs voltam. Ma felül tudok emelkedni magamon, elszégyellem magam: ez itt most önös, infantilis, szűk, ne csináljam. Nem ő mondja ezt, én mondom. Engem egyedül Maci tud rávenni arra, hogy más legyek, mint lendületből lennék. És ő se szavakkal, hanem a létezésével.

Ehhez képest a praktikus rész szinte semmi: könnyebb a beázást megoldani, ha van kit felhívni, meg hogy oda nem tudnám vonszolni magam a forgatásra a dermedt hajnalban, csak ha Maci elvisz. És morgás nélkül teszi. Egyszerűen nincs kedve az embernek durcásnak meg kicsinyesnek lenni.

*

Én nem írok elő semmit, nem “kell” kapcsolatban élni, sem nem erény, sem nem teljesítmény, nem menő és nem is norma. Inkább ajándék, kegyelem, meg tisztán maradt szív kérdése. De azt valahol mindenki érzi, hogy jó. Mármint a jó kapcsolat, az jó. Miért tagadják ennyire? Miért firtatják mások kapcsolatait pletykaéhesen, gyűlölködve? Én nem fejtegetem azt se, kinek a hibája a tömeges szingliség. De kérve kérlek titeket, akik itt értelmes szívvel olvastok, hogy ne dőljetek be a szabadság, függetlenség szólamnak. Van ilyen is, de akik a neten vagdalkoznak a témában, azoknak nem jutott szerelem. Köztük sok-sok unott feleség is.

Csak ez a hazudozás a nevetséges, a macskával vigasztalódás. El lehetne ismerni, hogy mindenki vágyik felszabadultságra, erős “mi” érzésre és szenvedélyre, meghittségre, de ez sebezhetővé tenné őket. Marad az ijesztően szívtelen, fogyasztói szemléletű értekezés keresletről, piaci értékről, kinézet, anyagi helyzet, taksálgatás. Egyszerűen szarul vannak és a járványban is azért roskadtak meg ennyire, hogy most még agresszívebbek, mert a felszínes kapcsolódásokat a korlátozások lehetetlenné tették, az onlájn kapcsolódástól már mindenki megőrült. Vagy magányos volt, vagy keservesen elidegenedett kapcsolatban élt, és nem élhette meg a sunyi kis titkait, alkalmi kapcsolatait. Még társkeresőzni sem könnyű, ha folyton ott kóvályog, nézeget a másik.

Végül a progresszív ügyekről általában mondom, hogy addig érvényes bármi “mondjuk ki végre, hogy nem úgy van az” téma, amíg ellenkultúra. Amikor divattá válik, akkor kutyuscicustól szivárványcsaládon át szingli és kink bizonygatásig üvöltően hamis önigazolás lesz. Ha pedig tömegessé, termékké válik, akkor gusztustalan, ostoba, üzleties és nagyon ciki lesz.

Néha van katarzis. Na jó, vígjáték. Ha mégis összejön valami, ezek a nők úgy tagadják meg a hülyeségeiket, öröm nézni. “Az egészség nem súlyfüggő” leányok vallásos hittel koplalnak, kockahasra gyúrnak. Több harcos, elszbi, szingli feminista is hagyományos heteró lett. Talán nemsoká a puccos esküvőnek is örülhetünk az instán, hangos lesz a híre. Mert egyvalami örök: a látszat a lényeg.