az ellenségem ellensége?

Megint az autonómiáról írok, valahogy nehezemre esik nem arról. A tisztán látás napjai ezek. Ki is szellőztem az erdőben, most jöttem vissza, bringa, futás, hegymászás.

Az egyik roppantul hamis, felszínes, idegesítő jelenség, amellyel bloggerként találkoztam: amikor világnézetben, értékrendben, elvekben két, egymással ellentétes oldal van, és ezt rögtön tábornak is képzelik. Kettő, mindig csak kettő, a játék pedig zéró összegű. Velünk akkor vagy, ha nem vagy velük. És a szavaik, háborús logikával: küzdelem, szövetséges, áruló. Ha nem lapítok csendesen (vagyis, ha mondok valamit), akkor éreztetik velem, hogy valahol lennem kell, és le is ellenőrzik, eléggé ott vagyok-e, mert ha nem ott, ahol ők, akkor nyilván a másik oldalon vagyok. Akkor jól megkapom. Hát nekem bloggerként felelősségem van! Esetleg: önző vagyok, aki nem lát túl a maga szempontjain, nem elég elvi (a kedvükért, az ő érdekükben).

És persze beleszólnak, korrigálnak, mit gondoljak. Ezt jelenti a netezés, a blogírás, a posztok nyilvánossága. Az aktuális állításra nem is reagálnak (esetleg: nem is kell, ki kérdezte őket?), csak a a rajtakapás a lényeg, a kiigazítás. Annyi mondandójuk van, hogy “ez nem feminista/ellenzéki/erőszakmentes/egalitárius”, “akkor te velük vagy?”. Rám nem figyel senki, a kontextusra, az egyedi jellemzőimre, a szövegben a poénra, öniróniára sem. Csakis a dogma szempontjából, saját gondolkodásuk korlátai szerint ítélnek.

Idézek a saját gyűjtésemből:

Így azokkal állsz így egy oldalon, akik milliókat irtottak ki (bármely balos, elméleti felvetés esetén azonnal sztálinista leszek, nyilván)

Szép kis társaságba keveredtél (mert amazok is ezt/ilyesmit mondanak). Egy követ fújsz velük.

Látod, ugyanezt mondom én is, akkor hát megértetted végre, egyetértünk (nőgyűlölő, válásával turnézó troll) (és nem azt mondom, mert az enyémből hiányzik az erőszak).

Lejáratod a feminizmust. Egy feminista nem mondhat olyat, hogy… (megint valaki más írja elő, és fölém írja, hogy mi a feminizmus!)

Ez a nők elárulása! (edzés, kövérségmentegető szólamoktól való távolmaradás)

Különleges hópehely vagy, elitista, kérkedsz a privilégiumaiddal (nem találok jó magyar nyelvű definíciót a hópihére, de ez kb. az “én nem vagyok ám olyan, mint amazok, akik közé tartozom” fitogatása – de mikor mondják? ha megemlítem, hogy nem kell ócskán megalkudni tárkeresőkön, vagy hogy létezik a tévézésen kívül más agyi inger is)

Ez transzfóbia!/Ez testszégyenítés! (bármi, ami nem szó szerint az ő párás szemű tiszteletük, felmentésük, tolásuk)

Nem vagy tekintettel azokra, akik… (tényleg nem. Mi vagyok én? Legyenek ők tekintettel magukra!)

2015 telén még egyáltalán nem írtam sem deklaráló, sem tanácsadó posztokat testtémában, csak a saját edzéseimről, változásomról, de szerintük már normát szabtam. Ürügynek jó volt, meg persze önfelmentésnek is: nyomasztom a nőket, akik szegények nem tudnak edzeni zsákfalvakban, mélyszegénységben, bántalmazva (valójában: kocsiban, neten és tévén lógva, elhanyagolt testtel, magukat kényelmetlenül érezve az önbecsapás miatt visszaharaptak. Most hirtelen ezek a nők is nagy e-vel ejtik, hogy egészség).

Miért mondják mindezt? A legtöbbször ők sem tiszta szívvel és logikával, hanem mert őket éppen aktuálisan sérti az, amit teszek, mondok. És azt becsomagolják ebbe az “ugye, közénk akarsz tartozni, velünk értesz egyet?”, “olyan vagy, amilyennek lenned kell?” zsarolásba.

A dogma kitakarja az embert. Mondok valamit, és azonnal beraknak valami dobozba, a saját előítéleteik, érdekeik szerint. A vád szerint hivalkodom az örökös, dafke különállással. Pedig csak annyi van, hogy olyat, amiben érzékelhetően mindenki egyetért, ami könnyű kenyér, én nem mondok, nem írok le, mert redundáns. Ez a lényege. Mindig azt mondom, amit más nem mond, ami hiányzik. És igen gyakran hallgatok: ha nagy a kakofónia, nem kellek oda én is.

A buzgó, agresszív beszólogatásra pedig nekem ne legyen semmi mondandóm, mert én is leírtam a magamét, most pedig ők jönnek. Nem diktatúra a blogom, vagy igen? Ők csak a véleményüket írják (mindig reagálva. Ők maguk nem vállalnak sose kockázatot, a kezdeményezés kockázatát, és sokszor az automatikus protest-komment szintjén nyomják: muszáj valamibe belekötni, mart ha nem, akkor az azt jelenti, hogy hevesen “minden szóval” egyetértenek, “bólogatnak”!). És: én is agresszívan írtam. (?) A szólás pozíciójának, a saját jogú deklarációnak az elirigylése.

Hogy miért kell nekem a “véleményüket” elfogadnom? Ugye, ők az én szeretett (???) olvasóim, bloggertársaim, lájkoltak, ne szóljak vissza, mert majd jól leiratkoznak. (Mi hasznom van nekem abból, hogy te, pont te vagy az olvasóm? Gogy jut eszedbe követéssel, léjkkal zsarolni? “Amúgy tetszik az oldalad, egyetértettem, lojális voltam eddig, most engedd meg, hogy lenyomjalak.” Miért kened ide nekem a nagyon határozott, kicsit ideges véleményedet? Ez nem szolgáltatás.)

Valami fura, félig unalomból fakadó beakadás jegyében azt gondolják, majd ők jóváhagyják, helyes-e, amit gondolok, ennek a tesztje pedig az, hogy ők egyetértenek-e. Hiszen biztosan azért írok ki valamit, állítok valamit, még ha szépirodalom is, egy hajnalom leírása, kávéivási szokásaim, vagy a gagyijóga, hogy azt velük megvitassam. Mindent, de mindent, amire reagálási kényszerük lesz, vitaindításnak gondolnak.

Nincs nemvita a számukra, nem létezik. És nincs különállás, nincs harmadik álláspont, pláne negyedik, hetedik nincs. Vagy ide, vagy oda állsz, és mi megítélünk. Nincs olyan, hogy mozaikban létezem: mondjuk szociális kérdésekben ilyen, gazdaságiban olyan nézeteket vallok (ilyen, olyan: be is kell sorolni, elnevezési kényszerrel), vagy kulturális értékválasztásom szerint ilyen (elitista), humanitárius módon olyan, anyasághoz való viszonyomban meg amolyan vagyok. Nincs olyan, hogy feminista vagyok, de keményen edzek, és nem csak sunyiban, hogy meg ne bántsam vele a fat liberationben érdekelt feministákat. Úgy lenni anyának, ahogy én voltam, kötődve, az meg ősanyaság, waldorfos, katolikus, kereszténydemokrata, és nyomasztó. (A megfejtés: ő nem jött rá húsz évvel ezelőtt, hogy lehet együtt aludni és hordozni.)

A mozaikos jelleg persze adódhat a tudatosság hiányából, az eszmék mély megértésének hiányából, van, aki tényleg összevissza van, szólamokat hangoztat, talán én is – de amíg nem vagyok vezér, nem alapítok politikai mozgalmat, ez nem baj. Kinek tartozom elszámolással eszmei ügyekben? Egyébként is, nem nyomok kész válaszokat, inkább kérdéseim vannak. Magamtól is gyakran kérdezek.

Te észreveszed, amikor nyomnak? Amikor rá akarnak venni, hogy ne mondd azt, ami egyébként a véleményed vagy épp az érdeked, mert te ide meg oda tartozol, tehát nem mondhatsz olyat, ami azzal ellentétes, sőt, olyat se, ami nem pont az…? Állj ide. Állj oda. Legyél egylényegű. Legyél pont olyan.

Mindegy, az eszme milyen, ha kötelezően teljesítendő kritériumok vannak, tananyagszerű deklarációk, akkor az dogma, és megfojt.

Nem csak az ordas eszmék rombolnak, hanem az is, ha a mégoly progresszív eszme köztelező, minden onnan van nézve, mindent meg kell magyarázni.

Vagy például ő hashtag-mámorban úszik, kicsit sem átlátszó, hogy nekem üzen, hogy nem kezelem profin a hashtageket. Csak mert én egyáltalán nem akarok, nem szoktam hashtaget használni, mert szerintem bánaság és modoros. Neked csak az a bajod, hogy nem lett jó segged és nincsenek saját ötleteid.

Címkézzetek nyugodtan, ha ez boldogít titeket, meg a rajtakapás. Sokkal inkább vagyok én, mit feminista. Soha nem szerettem tömörülni, mindig más érdekelt abban is, ha csoport voltunk, és ezt mindig megdöbbenve ismertem fel. Például a kompromisszum nélküli igazság. Amely a csoport visszásságait sem söpri szőnyeg alá.

Így alakult ki a blogos különállásom is, minden mást rettentő kínosnak éreztem. Soha nem féltem a kirekesztettségtől. Én nem kecsegtetek, csábítok, ígérek, nyalok, tekergek lájkokért, teszek szolgálatokat. Még viszont sem vagyok különösebben kedves, mert az is korrumpál. És semmi nem fontosabb, mint hogy kimondhassam az aktuális igazamat.

Senkitől nem kérek, nem is várok el jóváhagyást.

Nem adom fel egyszemélyes, önálló véleményalkotási jogomat.

Nem tömbösödöm. Nincs közös ellenség, szövetséges sincs, nem érdekel, ki kik közé sorol.

Nem írok olcsó, érzelmes közhelyeket.

Nem tömbösödöm, nem “építek közösséget” (ezt a szememre hányták, hogy nem teszem: infantilis, bűnös mértékig unatkozó, aljasságtól sem visszariadó, irigykedő pletykafórum volt, amit közösségnek hittek).

Viszont érdekes, amit mesél, figyelek, de ne feszüljön nekem sem elvvel, sem saját nyomorábval.

Semmilyen maszatolás, álszentség, szépelgés, hiszti, ürügykeresés, érzelmi zsarolás, nem-az-ami ne legyen itt.

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.