ugyanaz, nőbe’

most nem azért, de ez egy nagyon jól sikerült írás

Évek óta ki akarom mondani, és most kimondom. Mert nagyon zavar, hogy nem szisszennek ellene többen.

Mi, ugye, látjuk a felénk irányuló erőszakot, lélektelenséget, hallgatjuk a szemét szövegeket, megéljük, hogy kihasználnak. Amióta western woman létezik, megszületett az a fajta reakció is, hogy most majd jól visszakapják. Most mi jövünk!

Vagyis, tárgyiasító, méregetős módon beszélünk “a pasik” testéről. Buta külsőségek láttán cseppen el a nyálunk, vihogunk. Emberi méltóságot sértő mémet teszünk ki, ezúttal egy férfit sújt szexizmus. Ha eltéved egy apuka a szülői értekezleteken, kap egy megjegyzést, hogy “jóképű volt, maradhatott volna” — ez ugyanolyan ízléstelen, mint amikor férfiak gusztálgatnak egy nőt.

“Ha ti úgy, mi is úgy.” Ma már lehet. Mi is szabadszájúak lettük, s ahogy őket csak a pina, minket meg csak a fasz érdekel. A lélektelen ismerkedés, a másik testének, befolyásának használata nem etikus válasz. Ne legyen üres és durva senki se.

Ma már lehet, sőt, kialakultak az iparágak. Nosza, mi meg rendeljünk izmos és meztelen férfiakat a leánybúcsúba! Alázzuk meg azt, aki nálunk szegényebb, más kultúrába született. Huszonéves, fényes-fekete boyok kényeztetnek jóléti országokból érkező, éltes, aranygyűrűs asszonyságokat. Nem az van, hogy a férfiaknak szabad, ezen bezzeg fennakadok, mert nő csinálja. Mindenen fennakadok, ami nem tiszta, nem méltó. Ami erőszak és instrumentális.

Az a nagy helyzet, hogy addig szexeljen valaki, amíg akad, aki őt kívánja. Ha csak ő kíván, az nem ér. Ezt pénz se váltja meg. A prostítúció valósága iszonyatos akkor is, ha önként ajánlkoznak a férfiak, és ha egész kedves, netán nem is annyira ráncos-tokás a nő, aki fizet. Nem, ezt nem lehet azzal elintézni, hogy de hiszen a férfiak mindenképpen akarják a szexet, akkor már mindegy, kivel. Ez nem kölcsönös, tehát nem stimmel. A fiatalkorúak elleni szexuális visszaélés sem lesz oké attól, hogy a felnőtt fél nő. A szex, a vágy, a pénz nem erre való. A lélek sem erre való.

Járt itt egy kommentelő két évvel ezelőtt, aki állította, hogy neki jobbnál jobb férfiak esznek a tenyeréből. Hogy ő revansot vett, és így kell ezt, csajok. Mind szubmisszívvé van alázva, a szexben napi rutin a face sitting. És ezek feleségül akarják őt venni mind. Remélte, majd irigyeljük.

Borzalmas lehet, ha valakinek a hatalom az édes, nem a másik iránti gyengédség. (Súlyos, izgága manipulátor is volt, aki több személyiségnek adta ki magát, valami gyalázatos oldalt próbált itt felfuttatni, engem meg később betámadott a fÉrfihangon is. Kiszáradt kóró vagyok, mert nem nézek dominapornót.)

Erősködnek folyton a gyanakvó antifeministák, hogy mi nőuralmat akarunk, meg bosszút. De ez nem igaz. A túlhatalom visszás jelenségeket okoz, meg rengeteg szenvedést is — az áldozat frusztrációja érthető. De legyen vége az erőszaknak. A mi logikánk nem lehet ugyanaz, mint amiből annyi kín fakadt. Ha letöröljük a táblát végre — legfőbb ideje –, akkor onnnatól csak emberien lehet. A társadalom is letörli talán egyszer, de a magunk életében előbb eljuthatunk odáig, hogy már csak az egyenes, az őszinte, az igazi, a szabad mellű létezés érdekel. A többi talmi. Férfi és nő nem harcban áll, nem az a lényeg, kinek lesz igaza és hogyan lehet úgy fordítani, hogy mégis mi győzzünk. Csak a korrekt, emelt fejű, érzelmes-intellektuális emberség szegezhető szembe a hatalmaskodással. És csak az gyógyít meg, tesz tisztává. Az igazi, rebbenő szerelem, a kötődés és az öröm, a komolyan vett szülőpár-lét, a Túró Rudi és a házimunka elfelezése, a tiszta egymásra nézés. Csak arra lehet életet alapozni. Játszmázásra, packázásra sosem. És ha csak úgy megy, ha nincs méltó kapcsolat, akkor nincs kérdés: akkor egyedül.

143 thoughts on “ugyanaz, nőbe’

  1. Huh, annyira egyetértek! És az utolsó mondathoz: 51 éves vagyok, jó ideje nem lelem a társam, de inkább egyedül vagyok, mintsem nem méltó kapcsolatban. Mindeközben persze nem adom fel a reményt, és próbálok nem pánikolni az egyre gyorsabban múló idő miatt 😊.

  2. Stimmt. Az oda-vissza alázás csak a feszültségek növekedéséhez vezet, minden lépésben. Láttunk erre történelmi példákat. Angol-francia, német-franci vonalon, csak hogy általunk viszonylag ismertekről legyen szó.
    Emellett egy főnök/beosztott állapot a párkapcsolatban szerintem se teljesedhet ki igazán.
    Viszont egy valamit látni kell: a táblát letörölni és új együttélési rendszert felírni rá csak é kizárólag az erősebb pozíciójából van lehetőség. Ehhez győzelemre kell jutni, ebben a néhány tízezer éve tartó gender-háborúban, majd olyan békeajánlatot tenni, amely a legyőzötteknek is méltó életlehetőségeket biztosít. Szükség lesz a bölcsességünkre, a revans utáni vágyunk elűzésére. Ne a vae victis elve uralkodjon! Bár szerintem akik bosszút akarnak, egy kisebbség a nőkön belül.
    De addig számos vérre menő csatában, számos fronton kell még igen mocskos harcokat megvívni, hogy megvalósulhasson majd a Pax feminica.
    (Jobb nevem egyelőre nincs rá, mert ez nem csak a férfi-női egyensúlyt jelenti a szememben, hanem az egész gender-dimenziónak az élhetőségét, mindenféle rasszizmus és intolerancia megszűnését. A teljes emberi egyenlőséget.)

      • Ha erre nem vagyunk képesek, akkor az emberiség, mint olyan egy fabatkát nem ér.
        A II. vh. végén a nyugati szövetségesek, tanulva az I. vh-t lezáró békeszerződés bosszúszomjának hibájából inkább segélyezték a háború sújtotta, legyőzött Németországot is. Ha akkor képesek voltak erre, talán újra is alkalmazható az elv.

        • Miért használsz háborús retorikát, párhuzamokat? Huffnágel szokott, ő is csak öniróniából (remélem). Miszerint csapataik kapualjról kapualjra szabadítják fel a Férfiakat, elvágva a nők utolsó fasz-, sperma-, pénz- és figyelem-utánpótásait is. Röhejes.

        • “tanulva az I. vh-t lezáró békeszerződés bosszúszomjának hibájából ” Meg némi lelkifurdalásból a tömegmészárló bombázások miatt (talán Drezda a leghíresebb, többek között Vonnegut könyve révén), gondolom.

    • Továbbra sem tudok erről harcként gondolkodni. Mindenféle reakciók, lépések, folyamatok lesznek, hatalommal kapcsolatosak is. De a lelkesítő toborzás, indulatszítás, manipulatív közösség- és ellenségképzés a tiszta, szép szó, a kíváncsi, örömteli együttgondolkodás helyett, a halálra sebzett lelkek permanens bulija, ez engem nagyon taszít. Tényleg el kéne menni többeknek sürgősen pszichológushoz, és magukat rendbe tenni, nem a klaviatúrát csapkodni nagy bennfentesen, diadalmasan, meg elvekről írni olyanoknak, akiknek fogalmuk sincs, mi a gond, csak szar az életük. Veszélyes, ijesztő és nem okos.

          • A véres harcot sem hasznosnak sem szükségesnek nem tartom. De a hangosságot, az erő megmutatását és az összefogást hasznosnak is, szükségesnek is. Soha még hatalom birtokosai nem mondtak le a hatalmukról és a vele járó előjogaikról szép beszéd és érvek hatására. Gandhi vértelen mozgalma azért maradhatott vértelen (+/-) mert százmilliók mozdultak fegyver nélkül. És nem nagyon párbeszédeztek, hanem megmondták, mit akarnak. És az lett.

            • Hiszek a radikalizmusban. Még jobban az okosságban. És az egyediségben, tehát hogy azért, mert önmegvalósítási deficitünk van, meg kiabálhatnékunk van a napi 15 óra gép előtt töltött időnkben, nem koppintjuk le más mondatait, gesztusait, technikai és közösségi megoldásait, úgy, hogy mindenkit, aki ezt szóvá teszi, kiutálunk. És nem is vindikálunk magunknak nekünk jól nem álló, mások által megteremtett szerepeket. Ez már rég nem az ügy, ez személyes probléma, amiért két meg négy hónap után valaki úgy difinálja magát, hogy ő az ügy, és soha még olyan radikalizmus és hitelesség és női tér nem volt. Kár, hogy az örök elégedetlenkedés, élesség, önigazolás elvakít, lehúz, senkin nem segít, ellenben nyomtató lóhoz tesz hasonlatossá, és kár, hogy a fél internet nem hisz a szemének, hogy mekkora lenyúlás ez, és hányaknak tök mindegy, hogy hol hangoskodnak, csevegnek, sorakoznak föl, csak trendi legyen.

            • Szerintem pedig csak belátással megy. Nem hangoskodni. Összefogni azt meg kivel? Ha egy nő megmondja a párjának, hogy ezentúl közösen fognak házimunkázni mert ő csak így tudja elképzelni, arra majd történik valami. Vagy a hapsi belátja, hogy ő is ott eszik, koszol, öltözködik, … , és változtat (lemond előjogáról sic!) és lépéseket tesznek egy méltó kapcsolat felé, vagy nem. És ott azon a ponton lehessen egy döntés. De ez csak egy példa volt.

              • Te egy párkapcsolatról beszélsz, én meg nem. Társadalmi méretű és jellegű a probléma, nem párkapcsolati. A rendszer szar, azt az öntudatra ébredt nők nem fogják tudni a saját kapcsolatukon belül változtatni. Attól még a rendszer szar marad, előléptetésre fele akkora esélyük marad, az utcán beszólnak nekik, méricskélik őket.
                Nem, erre nem a visszaméricskélés a választ. A videók a neten lehetnek ébresztőek a pasik számára, hogy lássák már, mit is csinálnak rendszeresen – de nem tehető rendszerré. Nem a viszontalázás az alázás eltűrésének (esetleg az óvatos és udvarias jelzésnek, hogy ez zavar) az alternatívája, ez hamis dilemma, hogy vagy udvarias vagyok, vagy viszontalázok. Amiről én beszélek, az a hangos, akár ordítva jelzése, hogy gusztustalan a mustrálgatás, aljasság az üvegplafon, bűnrészesség az áldozathibáztatás (biztos miniszoknyában volt, mit csináltál, hogy az a jóember így megvert, stb.) Még a videók felrakása – ezt csináljátok, pasik, ezt élik meg a nők naponta, milyen látvány nektek a fordítottja? – is elfogadható a számomra.

            • Mivel a párkapcsolat minősége határozza meg alapvetően az életet, aki ott méltó viszonyokat tud teremteni, már nagy lépést tett.
              A rendszeren meg mindenki változtat ott és annyit amennyi hatalmában áll. Én egyre több felsővezető barátomnál, kollégámnál tapasztalom, hogy tehetséges nőknek engednek nagyobb teret a cégeikben, ahogyan én is. De ezt nem a feminizmus elkötelezett pártolóiként, hanem vezetőként, objektív szempontok szerint tesszük. De nem mi vagyunk többségben, ezzel is tisztában vagyok.

              • “A rendszeren meg mindenki változtat ott és annyit amennyi hatalmában áll. ”
                Pontosan. És hogy kinek mi áll hatalmában, azt ki dönti el, Szerintem MAJD az eredmény, de igazán az sem. Hogy Petőfi nélkül mi lett volna 15-én, azt már nem tudjuk meg soha.

                • De ki Petőfi? Valki elkezd kiabálni, hogy én vagyok Petőfi, és akkor ő lesz az? Nem zavar téged, hogy Petőfinek lenni népszerű és látványos, de közben a nyomda Landereré, és Táncsics kiszabadítását elfeledett nevűek szervezték meg? Akkor nem ciki kiabálni, hogy én vagyok Petőfi, ha tényleg zseni vagy. De se nem zseni, se nem Petőfi. Árulkodó ez a nagy lojalitás, és amilyen élesen tagadják az ottaniak, hogy másolat volna.

            • Szerintem sem mehet ez csendesen, puha kommunikációval, kérésre a változás, mert akkor már rég változtak volna a dolgok.
              Az emberi természet olyan, hogy feszegeti a határait és kihasználja a lehetőségeket, amennyire csak lehet.
              Sokan csak akkor értenek meg dolgokat, ha a saját bőrükön is érzik annak súlyát. Érdekes, hogy akkor indult el változás, amikor kevésbé értékeltem, hogy kiveszi a részét a barátom az itthoni munkából. Természetesen elmagyaráztam, hogy nekem is ilyen érzés, amikor ő nem figyel.
              A szemléletváltozáshoz komoly intézkedésekre lenne szükség. Mind az oktatásban, mind a szülők hozzáállásában.
              A nők káros üzeneteket kapnak, rossz szocializációt, hogy legyenek kedvesek, keressenek egy jó partnert. A férfiak meg kizárólag a saját életükre koncentrálhatnak.
              A megfelelő kommunikációt, érdekérvényesítést is tanulniuk kellene a nőknek. Alapokról kellene indulni, hogy ne hajtogassák a gyerekeknek, hogy a lányok rosszak matekból, a fiúk pedig jók, a lányok sütnek-főznek, babáznak stb. sorolhatnám.
              A szülőknek támogatniuk kellene a lányukat abban, hogy saját egzisztenciát tudjanak teremteni. Hogy a verbális támadásokat is ki tudják védeni.
              És hogy nem, nem normális az olyan kapcsolat sem, ahol meg sem hallják, ha szólok, kérek valamit a másiktól és az bunkó stílusban reagál. Nem normális az önzés, a másik kihasználása sem. Az önbizalmat csak így lehet felépíteni, ha nem vagyunk kiszolgáltatva másoknak.
              Azon is változtatni kellene, hogy ne délután 4-ig, fél 5-ig lehessenek a gyerekek az óvodában, hanem este 6-ig. Ki ér oda 4-re a munkából.
              Csak pár dolog, ami így fáradtan eszembe jutott.

        • Hát nem érted? Nekem nem ez a célom. Én nem győzködök senkit. Én nem akarok “a” pasiktól ezen a társadalmi szinten semmit. Az hogy megy egyébként? Te aztán végignézhetted, mennyire tud értelmes lenni a vita az antifeministákkal vagy akár csak az érzékeny pont érintésétől ordibálni kezdő indifferens olvasókkal. Én nem hiszek abban, hogy ebben a harcban nekem közvetlenül szerepem lehet. Tényleg azt hiszi bárki, hogy a hangoskodás a jövőhöz visz közelebb? Ez nagyképű és hamis cél.

          Nem, függetlenedni kell, és megerősödni. Okosnak, méltónak lenni. Ez a forradalom, ebből következik az erőviszony-változás. Gyengék a nők, az oly igen kiabálók, a hangzatos dumákra ugrók is. Eltorzultak, játszmáznak, aszexuálisak, és a legjobban a nőket utálják.

          Én nem függök attól a magánéletemben, milyenek “a” férfiak. Én tényleg nem alkuszom, egyedül fogok élni, ha nincs korrekt ajánlat, rebbenve arcomhoz nyúló kölcsönösség. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megtehetem. És tényleg jó lesz nekem. Innen látok olyasmit, ami onnan, ahol kapaszkodás, napi kínlódás és függés van, nem látható. Érzékenyítek, nívót lövök be, és életminőséget javítok, és ez nem annyira a célom, mint az, amit a blogom hatásáról írnak azok, akik értik a szavakat.

          Nekem nincsenek irreális, önjelölt ambícióim. Témák lesznek a levegőben a blogtól, jó mondatok, infók, linkek, jó érzések, kimondani vágyások, okosság, sokrétűség, kultúra, félórás magányos séták a parkban. El lehet csodálkozni egy szószerkezeten. És egy-egy életminőség-javulás, valami kicsi fej-emelés lesz, nemet mondás anyósnak vagy akár a kétéves gyereknek is. Parák letevése, az önhazugság megvizsgálata. Egy-egy kíméletlen szembenézés és megigazulás lesz. Egy jó szakemberhez telefonszám. Egy kis ökodöntés, egy mínusz ötkilós tavaszi önrendbeszedés, a szex újrafelfedezése, vagy az, hogy valaki elolvassa Molnár Ferencet vagy Az átváltozást, vagy nem rontja el többet azt a szót, hogy muszáj. Ez az én ambícióm. És szerintem sokkal inkább nőké lesz a változás.

          • “és kár, hogy a fél internet nem hisz a szemének, hogy mekkora lenyúlás ez, és hányaknak tök mindegy, hogy hol hangoskodnak, csevegnek, sorakoznak föl, csak trendi legyen.”

            Hidd el, hogy a csendes többségnek kerekedik a szeme a lenyúlás, a dühös ordibálás láttán!

            • Ez az, amit nem tudhatunk. Hogy ki hányan van, és ki mit gondol. Rólam is meg szokták mondani, hogy az itteni olvasók milyenek, meg hányan vannak, miért olvasnak, milyen az életük, de nem tudhatják. A számokat se.

          • “[…]függetlenedni kell, és megerősödni. Okosnak, méltónak lenni. Ez a forradalom, ebből következik az erőviszony-változás.” Igen, viszont így tenni tömegekben és ebben sikeresnek is lenni tömegekben, társadalmi-gazdasági kontextus kell. Ez pedig alapvetően nincs. Legalábbis tömegeknek nincs. Ezt csinálni kell. Egyéni akcióból ilyen nem lesz. Az a kérdés, hogy kézzelfogható változást elérni a kontextusban, hogyan lehet: lassan, tagoltan mondva, kiabálva, alulról építkezve a kertek alatt vagy hogyan!?

            • Bocs, de ez a feladat egyáltalán? Egy mezei blogger vagy ötszáz ide gyűlt kommentelő majd mindent átalakít? Ki olyan naiv, hogy felkiált: én majd megváltoztatom a világot, az erőviszonyokat/megmondom, hogy kéne megváltoztatni? Hát ebben az országban négyszáz forint fölötti benzinárnál is iszonyatos melóval lehetett valamelyest javítani egy olyan ártatlan, igazi érdekeket nem sértő jelenségen, mint amilyen a városi biciklizés. A nálunk sokkal okosabbak is csak javaslatot tesznek, hogy mi a probléma, mi segít, mi hátráltat, a döntéshozó meg, ha van hitele, pénze és progresszív szándéka, 20 év alatt elérhet valamicske változást, amely idő alatt újabb, nem várt események és reakciók lesznek, mert a társadalom nem mozdulatlan massza.

              Szerintem a blogokon, mozgalmakban uralkodó hej, majd mi megváltoztatjuk a világot megmosolyogtatóan naiv. Néhányan el fognak gondolkodni, de ennyi. Én amúgy, már bocsánat, azt hiszem, mezei blogger létemre, tökegyedül, igen sokat tettem az érzékenyítésért, de ha itt újabb, nagy szabású feladat merül fel, ilyen érdekekkel és megkövültségekkel szemben, attól ideges leszek.

              Az “akkor ellenállunk, majd nem adjuk a puncinkat/elmegyünk leszbikusnak/jól nem szülünk” több helyen is olvasható naivitása is döbbenet nekem. Egyrészt, olyan férfiaknak, akik a legpregnánsabban mutatják a torzulást, nem adjuk, forradalomfüggetlenül sem, nem is adtuk eddig sem, nem kötöttünk érdekalapú kapcsolatokat (vagy igen? miért is? milyen alapon akarjuk ennyire dühösen lebontani a világot, amelynek haszonélvezői voltunk és vagyunk, ahol a minket elnyomók befolyása, pénze jelentette, jelenti az életünk keretét, és közös gyerekeink vannak? vagy hogy van ez? ha egy megélhetést és függetlenséget nyújtó állást nem hozunk össze, legalább mi, a művelt öt százalék, akkor nem túl nagy falat vagy egyenesen pótcselekvés, exhibicionista vibrálás ez a női forradalom?), másrészt meg azért hadd legyen már az egyetlen életünkben néha szexuális élményünk, ha csak úgy megy, akkor a nyilván kicsit hímsovonisztával, szintén forradalomfüggetlenül.

              És azt ne higgyük, hogy ez majd elterjed. Mindig lesz olyan nő, aki elég szegény, elég öntudatlan, eléggé aláígér.

              Hogy mi lesz a nagy forradalomból? Elmagányosodás. Érdeksérelem. Düh. Fokozódó erőszak. Zavar és bizonytalanság. Ez kereszténydemokrata aggodalom, és jogos: minden összezilálódik, nem lesznek régi keretek.

              Nem fog itt senki igazán megérteni semmit rövid távon, mert nem érdeke neki. Nem lehet egy-egy kapcsolatban egyenlőségszigetet létesítve azt gondolni, hogy ímhol, megoldódott a világ problémája. És nem lehet, illetve értelmetlen visszabántani az elnyomót, méltatlan eszközöket bevetni, gyűlölködni, beinteni.

              Egy kicsit lehet női kvótát követelni, béna rendőrségi videók, nemi erőszak megúszása ellen felszólalni, másokat érzékenyíteni, segítő kezet nyújtani. De azt, amiben élünk, azt, hogy már megvannak a tündérmesében ringatózva fogant gyerekeink, és felelősek vagyunk értük, azt, hogy ennyi nőnek egyszerűen nincs hely a munkaerőpiacon, és hogy a férfiak igen agresszívek leszenk, ha úgy élik meg, őket a nők szorítják ki; azt, hogy egész társadalom a nők függésére és inaktivitására, kihasználhatóságára, ingyenmunkát identitásként megélő béketűrésére alapoz, azt mi fogja megoldani? Mitől, hogyan leszünk boldogok átlagos adottságokkal, közepes lelkierővel?

              Csak diagnózist tudok mondani, töredékeset, és szerintem butaság is, méltánytalanság is azt kérdezni, sürgetni tőlem, hogy mondjam meg a megoldást. Nem tudok okosat mondani, nekem ami elnyomó volt, abból igen sürgősen távoztam, és független lettem, nem kértem és nem is fogadtam el semmit, de eközben valamennyire apja maradt a gyerekemnek az apja, és nem mélyen inkorrekt. Bennem ekkora tiltakozás és egyértelműség volt, és nekem ennyire segítettek barátok, meg anyagilag az anyám, mert én is éhen haltam volna. Mindez tíz éve volt, elsimult rég. A házasságom meg nem volt elnyomó, sőt. De holnap kinyírhat valamelyik Huffnágel által feltüzelt, nőgyűlölő elmebeteg. Nem tudom kitalálni, hogy mi a megoldás azoknak, akik oda vannak láncolva egy elnyomóhoz (nem az elnyomó a lényeg, ez nem egyéni probléma, hanem a hatalom, ami az adott szereplőben reprezentálódik), akik életet alapoztak arra a házasságra, ami csupa kínlódás, és anyagiak miatt, belső erő híján, vagy több gyerekkel soha nem fognak távozni, ha meg mégis, akkor egyedül kínlódnak a nem egy emberre szabott feladatban, és semmilyen életminőségük nem lesz.

              És szerintem irreális ilyet várni egy blogtól vagy egy közösségtől, hogy mondja meg, hogy a te torz viszonyok közepette létesített, szétcseszett, általad gyengeségből, tudatlanságból, megalkuvásból még tovább torzított életedből majd kiment, vagy megmondja, mit tegyél. A faszid nem fog megváltozni, nincsen arra eszközünk, hog rávegyük a partnerünket, hogy nekünk megfelelő partnerré váljon. A zsarolás és az ultimátum nagyon kétséges eszköz.

              Én régesrég tudom ezt, és tudom, hogy a nagyon kiabálók is ugyanabban élnek, maradtak, szenvednek, megalkusznak naponta. Csak vigasz van, némi enyhülés, meg néha szerencsés és kivételes méltóság, ami nem más, mint megúszás. A lányaink meg, hát, nem tudom, alternatívaként szingliség van, meg nagy mázli, és féltem is őt, de hogy én magyarázzam a lányomnak, hogy ő mitől boldog, meg mit ne hagyjon egy férfinak, ez nagyon idegen tőlem. Tisztelem a saját életét, szuverenitását, és jól tudom, hogy ő is végigjárja a lépcsőfokokat majd, ha nem is biztosan durvákat.

              • És ezzel a szomorúsággal, hogy alig tehetünk valamit, együtt élni, és mégis örülni és embernek maradni és segíteni és a legjobbat kihozni az egész létezésből így is, eközben tisztán látni, figyelni, fejlődni, na, az a feladat. Árnyalt, intelligens, nem önigazoló embernek való. És ez csendben történik.

                Szerintem aki kiabál, hogy na, megtörtént, ő majd megváltja a világot, az defektes és kurvára nem érti ezt az egészet, ellenben kell neki, hogy megélhesse önmagát, de akkor már ugye nem az ügyről van szó, hanem az ő személyéről. Nem, a forradalmat nem az váltotta ki, hogy Petőfi elszavalta a “Talpra magyart”, nem ő trombitálta össze a pesti tömeget, hanem az van, hogy a már zajló forradalomban nem lehet nem szavalni, valakinek, aki éppen írt egy verset.

                Megjegyzem, és nem kell nagyon műveltnek lenni, hogy belássuk: mi nagyra vagyunk a forradalmunkkal, és dédelgetjük, de ez a forradalom elbukott, igen hamar, és eszmék lettek belőle, ethosz, azóta is emlegetett értékek és hősök, meg bosszúterror, egy csomó megnyomorodott élet. Igazi társadalmi változás, ipar és városfejlődés, kultúra és relatív jólét, “boldog békeidő” miből lett? A megalkuvásból, a rugalmas gerincből, a monarchiából. A császár seggének nyalásából, abból a korszakból, amikor Sissi volt a hősnő, nem ám Szendrey Júlia.

                Az én blogom se feminista forradalom, csak blogos forradalmacska. Hat, hatogat, de nem robbant.

                • “nem ő trombitálta össze a pesti tömeget”
                  És te TUDOD, hogy nincs tömeg? TUDOD, miért lett egy kis fészbuk csoportocskából sokezres olvasottságú blog?
                  Megmondod, mit lehet elvárni egy blogtól. Lehet még az is, hogy igazad van. De a lányodnak sem mondod meg, hogy kerülje el a buktatókat, mert az ő élete, miért akarod megmondani másnak, hogy a blog buktatóit hogyan és miért kerülje el? Te tudod magad (és ha mégis tévedsz, vállalod a felelősséget), de más nem tudja magát?

            • Ahogy szerinted is, szerintem is eszmény a sokféleség és virágozzék csak ezer virág. Bármilyen ügy legyen is, senki nem mondja meg, senki nem tudja, utólag jó, ha sejtjük, hogy melyik volt végül is az a kő, amelyik végül pont akkor és ott pont a megfelelő hullámokat vetette. Ha egyáltalán van ilyen, ha egyáltalán ilyesmihez, elég csak egy ilyen kő és elég-e egyáltalán csak pont a megfelelő?! És senki nem tudhatja, meg senki nem állíthatja, hogy tudja, ki a megfelelő.

    • “De addig számos vérre menő csatában, számos fronton kell még igen mocskos harcokat megvívni, hogy megvalósulhasson majd a Pax feminica.” Ez olyan, mint ha egy paródiából lenne. Bocs, de joggal röhögnek rajtunk a nálunk sokkal etikátlanabbak és butábbak is. Ez nagyon-nagyon rossz irány.

  3. ember vagyok
    és ember az is, akinek szőr nő az állán
    minden egyes embernek azonos a méltósága, a joga és a felelőssége
    az emberek nem győzik le az embereket, mert nem alkotnak két tábort
    részemről ennyi az alapvetés

  4. Így nem érzek feszültséget :

    “De legyen vége az erőszaknak. A mi logikánk nem lehet ugyanaz, mint amiből annyi kín fakadt. Ha letöröljük a táblát végre — legfőbb ideje –, akkor onnnatól csak emberien lehet. ”

    Az elején mikor ismerkedtem a bloggal, legelőbb tisztáztam,hogy nem azonosulok szélsőséges , férfiellenes elméletekkel, mert olvastam többféle kommentet ami nem teljesen egyezett a véleményemmel.
    Szeretek saját identitást megtartani bármilyen jelentéktelen is az, nem azonosulni olyasmivel ami nem meggyőződésem.

      • Tisztáztam magamban ezt, el is modtad a rádióinterjúban.
        Én egyes radikális kommentek miatt éreztem feministának a blogot az elején, vagyis akkor ismerkedtem meg a feminizmus fogalommal és ma sem ismerem teljes egészében a tartalmát ,ezért nem is vállalhatom fel.

  5. Nagyon fontos, amiről írtál. Sokan keverik a dolgokat, egyenlőség és méltó körülmények helyett arra koncentrálnak, hogy ők is akarják a jogot az erőszakra, az uralmat a másik felett. Elégedetten mosolyognak, ha valahol felcsillan a lehetőség, na igen, haladunk. Pedig nem.

  6. Halleluja! Erről ugatéroztam itt anno. Nincsenek csúnya/gonosz nők/férfiak. Emberek vannak, akik lehetnek nők vagy férfiak, jók vagy rosszak. Ne diszkrimináljunk, ne címkézzünk nemileg, mert sehova sem vezet.

    • Hát, akkor most örülhetsz, igazad lett! Lassan a blogger is megértette, belátta a te igazadat!

      Te figyelj, olvasd már el a posztot, mert én nem ezt írtam, de körülbelül sem, amin te itt ujjongsz. Szánalmas fölényeskedés és önfelmentő butaság így értelmezni, és engem vádolni címkézéssel. Nézz szét a blogon az egyenlőtlenség címke alatt. Ez a poszt nem teszi semissé a hatalmi egyenlőtlenségeket, ne nyugodjál meg ennyire könnyen. Igazán elkezdhetnék a férfiak az önvizsgálatot, ahelyett, hogy a nőknek adnak feladatokat meg belátnivalót. Onnantól, hogy nem leskelődnek az exük után, meg onnan, hogy nem kommentelnek manipulatívan.

      Mert én ebben a posztban azt is állítom, hogy én SOHA nem csináltam ilyet, mint ahogy nem erőszakoskodtam meg nyomasztottam egy bloggert sem.

      Te viszont ezek miatt ki vagy innen tiltva, mert untuk már.

    • Az “ugatéroz” találó szó arra, amit ezen a blogon előadtál….
      Mondd, előfordulsz más fórumokon?
      Ismerős a stílusod (agresszív).

  7. Aki arról ír (blaci, sophiataylor), hogy csak radikálisan fog menni, az ezzel azt állítja, hogy akkor oké, ha visszabántjuk őket, az ő eszközeikkel? Rendben van, mert radikalizmus?

    Vagy mire válasz az, hogy “nem fogják belátni”?

    Mert ez csúsztatás. A poszt nem azt mondja, hogy maradj csak a seggeden, és kérleld szépen a férfiakat, hátha megesik a szívük rajtad, hanem azt deklarálja, hogy például párkapcsolatot csak mély szeretetből érdemes folytatni, vagy sehogy. Az nem lehet cél, hogy a szexuálisan hideg (vagy csak az emberét nem kívánó) nő férje olyan pozícióba kerül, mert mondjuk a nő jobban keres, hogy majd kénytelen lesz befogni a pofáját, mert különben éhen hal. A poszt azt mondja, hogy hazugságban, nem egyezésben, elhallgatott mondatok közepette élni szar. Hogy a játszmadús kapcsolatra nem válasz, hogy akkor mi is játszmázunk, a tárgyként kezelt testünket nem lehet úgy megtorolni, hogy akkor mi is inhumán módon és promiszkuisan kúrunk összevissza, és belerúgunk abba, aki szeret. Nem, nem élünk minket nem kívánó, szép, megvásárolt testekkel, mert ez undorító. Ez nem azt jelenti, hogy mi magunk prostituáltnak állunk.

    Hogy tisztességesnek kell lenni. Hogy akármennyire megsebeztek, mi nem megyünk le kutyába. Van egy szint, és ezért érezhetjük magunkat méltóbbnak és többre érdemesnek, igényesebbnek. Nem azért, mert nők vagyunk. Ennyi.

  8. Szerintetek milyen az arány a patriarchális hatalmával visszaélő és a harmóniára törekvő férfiak között? 100-ból mennyien figyelnek a nőre, mennyien csak magukra?

    Kíváncsi vagyok, ki hogyan érzi…

    • Az én látókörömben a teljesen hímsovinoszta férfiak aránya kb. 70%. A maradék 30-ból mondjuk 10, aki megértett már sok dolgot, és törekszik a harmóniára. 20 pedig valamit érez, és akad köztük fejlődőképes is.
      Az a baj, hogy a 70% az teljesen mozdíthatatlan. Magyarázd el egy vonalnak hogy mi az a gömb effektus.

      • Én nem látok ennyit. Olyat, aki figyel, érti, tudatos és tényleg le is építi a szarjait, lemond a nő javára, tesz az érdekében és ezt később biztosan nem szedi be máshol, az olyan 1-2 a 100-hoz, ez az én szemüvegem.

        • Javulást érzek én is anyáink, nagymamáink világához képest. Lassú folyamat. Legjobb szándékom ellenére is néha atyáskodom, belecsúszok “marhaságokba”. És látom, hogy mindketten indoktrináltak vagyunk, csak más-más fázisban.
          Hogy is lehetnénk másmilyenek? Jó gyerekek voltunk, “tettük amit kellett”.

          Mindenesetre én halálomig ebben fogok hinni:
          “Borzalmas lehet, ha valakinek a hatalom az édes, nem a másik iránti gyengédség.”
          Lehet illúzió, de ebben hiszek.

      • De ha sokan írjuk ide le, akkor az mind különböző merítés. Nem reprezentatív, de a közvélemény kutatók sem kérdeznek meg mindenkit. 🙂

        • Mi itt az öt százalékban, közös ismerőseinkkel beszélünk a teljes társadalomról… passzolgatjuk a labdát egymás közt, nem tetszik a pázsit tömöttsége, a 95 százalék meg azt se tudja, mi az a foci, és pukkadt gumilabdája van. Se tudatossága, se infója, se reflexiója. Még az öt százaláknak se nagyon, csak elégedetlen.

        • bocsánat, de ehhez közvélemény-kutatóként muszáj hozzászólnom
          valóban, a közvélemény-kutatók sem kérdeznek meg mindenkit, de egy reprezentatív felméréshez úgy választják meg a mintát, hogy az valóban reprezentálja a célcsoportot
          a hány nem patriarchális beállítódású férfit látunk a világban kérdésre, gondolom, a nőknek kellene válaszolni (bár persze a férfiak véleménye is érdekes lenne), de most maradjunk mondjuk a 18+ női populációnál. A mintavétel különböző furmányos technikákkal történik, de a lényege az, hogy a célcsoport minden tagjának azonos esélye legyen a mintába kerülésre. Ez itt a blogon értelemszerűen nem valósulhat meg.
          a blogon megjelenő vélemények értelemszerűen torzítanak a teljes felnőtt nőnemű lakossághoz képest, merthogy a blog közönsége mind társadalmi státuszban, mind alapvető beállítódásokban, attitűdökben speciális.
          de attól még persze nagyon is érdekesek az itt megjelenő vélemények

    • Gyakran a hímsovinizmust a nősténysovinizmus is táplálja, vagy nem is tudom mi. Látok olyan nőket akik erőszakosan ragaszkodnak sztereotíp szerepekhez, mert a férje azt úgysem tudná megcsinálni, mert az nem férfias dolog. Egy érdekes sztori jutott eszembe ma a szőlőhegyre járó “egész nap keményen dolgozó” férfiakról, akiket, ha hót maxosan hazajönnek, a feleség mentegeti, azt a pohárkát megérdemli az egész napos munka után. Csak mondom, a szőlőhegyen nincs annyi munka, hogy egész nap tartson, viszont kurva jót lehet iszogatni a szőlőszomszédokkal.
      A másik sztori, hogy a férj nem megy el dolgozni, mert még a házat építi x éve, s már van egy ajtó, s a szűk családban csak a férfitagok veszik észre, hogy ez aránytalan. Mert természetesen elvárja az ilyen, hogy a feleség vezesse azért a háztartást.

      • Szerintem ez az egyik legdurvább, legigazságtalanabb jelenség a társadalomban, hogy a nő a belét kidogozza és semmire nem értékelik, nem becsülik, szavát meg sem hallják. A férfi pedig dolgozgat, tesz-vesz és meg van győződve, hogy Ő aztán kurva sok mindent letett az asztalra és magasztalják az egekig.

    • Teljesen egyet értek és nagyon jó a felvetés!
      A férfiak 90% hímsovén, a maradék 10% pedig csak kapiskál valamit.
      A barátommal a kapcsolatunk egyedüli, a környezetünkben két pár van, aki hasonlóan él, és nem a hagyományos szerepfelfogás szerint. De még ezeknek a férfiaknak a szájából is többször hallottam, hogy hát a nőies nő az, aki főz, mos, takarít és gondozza a gyerekeket. Barátom is szintén tesz ilyen megjegyzéseket.
      A csiráját sem látom annak, hogy a nőkre is önálló egyéniségként, személyiségként gondolnának a férfiak. Szinte minden szituációban felszínre jön, hogy hát a nő adjon, figyeljen, gondoskodjon másokról. És ez elkeserítő!

      • És hányszor hallom nők szájából is, milyen a nőies nő, gondoskodó, odafigyelő, másokért élő, önfeláldozó, és látom rajtuk, hogy gondoskodnak, odafigyelnek, másokért élnek, feláldozzák magukat. Idegesít, de nincs jogom megmondani nekik, hogy ne ilyenek legyenek, ki vagyok ahhoz, hogy megmondjam másoknak, milyenek legyenek. Csak az általános kényszerek, elvárások ellen érzem jogosnak felszólalni, de ezek megszűntével is kérdéses, hogy nem csak az önállóságra fogékony emberek körében történnének-e változások. A társadalom tele van megbízható normakövetőkkel, akiknél nemcsak kényelmetlenséggel, de komoly bizonytalansággal és elveszettséggel jár
        letérni a jól ismert utakról, változtatni a bevált minták alkalmazása helyett. Hiába tűnne el varázsszóra az összes értelmetlen, igazságtalan, nyomorító külső elvárás, ők ugyanarra mennének tovább. Úgy látom, főleg miattuk lassúak a társadalmi átalakulások. Egy időben zavart ez a jelenség, de most már kezdek megbarátkozni vele. Valószínűleg ez a népes réteg kell ahhoz is, hogy egy jobb alapfelfogás stabilan gyökeret verjen, ne illanjon el, mint egy divathullám.

        • Nagyon egyetértek, igazából a társadalomnak a szuverén, nem panaszkodó, saját útját követő, felelősséget vállaló emberrel van a legkevesebb dolga, terhe, és mégis őket nézik, beszélik, közösítik ki. A függés, bizonytalanság, gyengeség fentről is bátorítva van, hülyének nézi az intézmény, a rendszer az embert, és ha szól, kifejti a véleményét, akkor meg megbünteti.

        • “Egy időben zavart ez a jelenség, de most már kezdek megbarátkozni vele. ”
          Engem nagyon idegesít és nem tudok vele megbarátkozni.
          Ha elmegyek társaságba, szeretnék feltöltődni, megismerni a másik egyéniségét, érdekes dolgokról beszélgetni.
          De nem lehet az ilyen emberekkel mit kezdeni, akinek nőként nincs saját élete és egy idő után szánalmat érzek, akit legszívesebben megráznék, hogy ébredj már fel.
          A férfiak részéről pedig a nyomás fullasztó.
          Sokszor beszólok és később kerülöm az ilyen embereket.

  9. mostmár elég sokat olvasgattam itt, sok történettel találkoztam, meg persze az életben is látom
    a legtöbb nőnek (már ezen a középosztály szinten), aki már tényleg menne egy kapcsolatból nem az önálló jövedelem a legnagyobb probléma, hanem a lakás. Vagy maradni egy ingatlanban, ami gyakran vállalhatatlan terheket rakna egy egykeresős, gyerekes háztartásra, vagy bérelni, ami szintén.
    és ezen a ponton mintegy forradalmi gondolatra jutottam 🙂 Voltaképpen miért nem cuccolnak össze párkapcsolatból kilépő gyerekes vagy gyerektelen nők (Wohngemeinschaft – én csak a német terminust ismerem erre)? Háztartást fenntartani, rezsit fizetni, gyerekfelügyeletet, -utaztatást szervezni, stb. lényegesen könnyebb két felnőttnek együtt, mint mindenkinek egyedül.
    nem szokás nyilván. Nem vagyunk földrajzilag, ingatlanilag elég mobilak. Attól még nem lenne megoldhatatlan. Lehetne közvetítő oldalakat létrehozni, kb. az ingatlanközvetítő és a társkereső szolgáltatások összeházasításával, hogy olyanok költözzenek össze, akiknek jó is meg képesek is egymással kisközösséget alkotni.
    ezek a közösségek vélhetően nem életre szólóak lennének, nyilván változhatnak az igények, a felállások, kialakulhatnak párkapcsolatok és akkor új lakótársat kell keresni. De némi rugalmassággal mindez megoldható talán. És lényegesen jobbnak tűnik, mint tűrni amit nem kéne.
    kíváncsi vagyok, mit gondoltok erről

    • “Voltaképpen miért nem cuccolnak össze párkapcsolatból kilépő gyerekes vagy gyerektelen nők ”
      Ez az ötlet már sokszor felmerült, de megvalósításról még nem tudok.

    • Igen, ez jó ötlet, a húgom már felvetette (női kibucba költöznék), de sajnos, bár vannak szingli ismerősei, egyiküket sem bírná elviselni, ha együtt laknának. Honnan tudjuk, kivel bírunk egészséges munkamegosztásban és harmóniában létezni? Milyen hirdetést adjunk fel? Hiszen pont ez derül ki a tarthatatlan női-férfi együttélések végére: hogy nem bírjuk, ahogy a másik a mindennnapokban viselkedik. Koránkelés vs. délig alvás, tévé- vagy rádiónézés, hallgatás, meleg legyen a lakás, vagy hideg, kinn alszik a kutya vagy benn, tengerhez menjünk nyaralni vagy a hegyekbe? Jó, egy kommunában könnyebb, mert nem egymástól várjuk a mindent, csak együtt lakunk és próbálunk alkalmazkodni. De mindennek a feltétele egy megfelelő méretű lakás vagy közösségi ház. Hol vannak ilyenek? Hol lehetne kipróbálni?

      • Ha egyetemisták marha jól tudnak éldegélni egy konyha-egy fürdő-több szoba összeállításban, akkor később miért ne? Nyilván nem egyszobás lakásban kell gondolkodni 🙂

        • Az egyetemista együttélések iszonyú kompromisszumosak, állandó konfliktus, hogy az egyik nem szedi ki a hajat a kádból, ellenben kizabálja a hűtőt stb., és mindenki tudja, hogy nem tart örökké, és mindenki kacsintgat is másfelé. Meg némelyek sokat is isznak, akkor elviselhetőbb. Idősebben, gyerekkel, kialakult életritmussal, szokásokkal még azt is nehéz beintegrálni az életünkbe, akit szerelemmel szeretünk.

          • Igaz, persze, de azért sokan mégis összességében jól érzik benne magukat, én mondjuk kollégiumban laktam, és marha jó volt. A másik ugye, hogy itt egy másik kompromisszumból, megalázó, bántalmazó, rossz kapcsolatból való menekülésről van szó, aminél még mindig vállalhatóbb kompromisszum LEHET egy ilyen összeköltözés.

          • en nyugat eu-ban elek, szerintem aki nem csaladdal jott ki az vszinu lakott egy ideig idegenekkel itt, eleg kenyelmetlen, de sokat tanultam magamrol, es szerencsere nem tartott sokaig.
            mondjuk egyedul elni az internet/skye elott azert mas lehetett mint most.

            • Nekem Angliában a legrosszabb élményem a flatshare volt retkes kis britekkel, akik úgy mennek ki a házból, hogy majd elszállnak az eleganciától, de hogy mi marad utánuk az ajtón belül, annak a látványától, szagától, érintésétől és rétegződésétől óvjon meg az összes Manitu és kegyes szellemek. Nem, sajnos, nincs az az isten, hogy én valakivel _önszántamból_ együtt lakjak.
              Barátnőkkel az merült fel inkább, hogy egy utcába, környékre, 5 percnyi közelre. Persze ez merő elméleti pucc, itthon az ember annyira nem válogathat, max ha mindenki az albérlet mellett dönt, ami mellett miért döntene, ha van sajátja esetleg.

          • De mondom: ez nyilván a bántalmazott, megnyomorított nőknek lehet valamilyen megoldás, a “nyomorgás vagy maradunk a szar kapcsolatban” helyett, harmadik lehetőségként.

              • Hát az is, nyilván. De arra gondolj, aki mondjuk egyébként meg anyaotthonban van. Meg abba is, hogy az egyedüllétet éppen azzal tudják megoldani, hogy időnként vigyáznak egymás gyerekére – mert különben semmi magánidejük sem lenne.

            • Gondolok. Laktam szoba-konyhában belvárosban. Utolsó héten csak párizsira, zöldborsó főzelékre telt. A retyó pedig kint volt a folyosón. 🙂
              Prédikálni nem akarok. Voltam nagyon nehéz helyzetekben, kevés pénzel, de nem azért mert vertek, vagy ilyesmi. Hanem azért mert pusztán a lakásért nem akartam senkivel együtt élni, szüleimhez nem tudtam akkor költözni.
              De tudom, h nekem ilyen szempontból nagyobb a tűréshatárom és akkor is léptem, ha valakinek a stílusa, viselkedése nem volt elfogadható számomra.
              Viszont nem vagyunk egyformák. Próbáltam meggyőzni, segíteni nehéz helyzetben élő barátnőket, de még férfiak se vállalják fel sokszor a megszokottból való kilépést, a kényelmetlenséget, az átmeneti lemondást.

      • szerintem minden technikai problémát meg lehet oldani, kisebb ingatlanokat bérbe adni, az árából nagyobbat bérelni, nagy ingatlanban lakóhoz odaköltözni, két kocsi helyett egyet fenntartani, stb.
        az együttélés nehézségeiről meg annyit, hogy nyilván nehéz, de ne abból induljunk már ki, hogy ez megoldhatatlan. Sok szó esik itt arról, hogy azért nehéz a párkapcsolati együttélés, mert a férfiak patriarchális elnyomók (most eléggé leegyszerűsítettem), de ha kivesszük ezt a faktort, akkor tán mégiscsak lehetséges. Éppen ezért önismereti szempontból sem érdektelen a kísérlet. Mennyit okozott a problémákból a patriarchális túlhatalom és mennyi a saját rész?
        ha az van, hogy senki senkivel nem tud együtt élni, akkor mindenkinek magának kell intézni az életét és megteremteni az anyagi-jövedelmi feltételeket

        • Furcsa a gondolkodásod. Tök másról beszélsz.
          “szerintem minden technikai problémát meg lehet oldani,”
          Mond ezt annak, aki nettó 80 e -120 e ft-ból él és mondjuk semmi segítsége nincsen.
          “ha az van, hogy senki senkivel nem tud együtt élni, mindenkinek magának kell intézni az életét és megteremteni az anyagi-jövedelmi feltételeket”
          Miről beszélsz? Azt oldalt felnőtt emberek olvassák, akik valószínű, hogy ezzel tisztában vannak. Nehéz élethelyzetekről beszéltünk, alapvetően nem együttélési problémákról.

          Az önálló háztartásról, egyedüllétről pedig annyit, hogy össze nem hasonlítható a saját lakás, független, önálló, szabad élet egy albérleti szobával. Felnőtt 30 éves embereknek jogukban áll, hogy ilyen vágyuk legyen. Véleményem szerint pedig egészségesebb, ha van az embernek önálló életszakaszai. Amikor egyedül él és megismerheti saját magát, amikor nincsen kötöttség, lehet a barátokkal együtt lenni, utazni, világot látni.
          Párkapcsolatban pedig ne azért legyen senki, hogy legyen hol laknia.

          • nekifutok még egyszer
            az eredeti felvetés arról szólt, hogy az összeköltözés egy másik nő vagy nő+gyerekek háztartással sokaknak jelenthetne megoldást arra, hogy kiugorhassanak egy patriarchálisan elnyomó párkapcsolatból.
            a technikai problémák megoldhatóak arra vonatkozott, hogy hová költözzenek össze. Még ha egyik félnek sincs semmilyen ingatlana és a jövedelme is alacsony, még mindig könnyebb ketten fenntartani egy lakótelepi bérleményt, ahol néhány kisebb szobában mindenki elfér. És innentől van segítség, hiszen a házimunka, a gyerekfelügyelet, a gyerekek kísérgetése együtt könnyebben megoldható.
            mindennek nyilván az az ára, hogy együtt kell élni egy másik emberrel, aki viszont legalább vélhetően nem patriarchális elnyomó.
            ha az együttélés túl nagy ár, ha fontosabb az, hogy lehessek egyedül, amikor akarok, akkor a fenti megoldás nem működik és marad az egyedül kevés pénzből, klozet a gang végén és borsófőzelék.
            mindösszesen arra akartam rámutatni, hogy lehetne mást is választani és én nem annyira értem, hogy ez miért nem merül fel gyakorlatilag senkiben, pedig végülis eléggé kézenfekvő.
            amúgy semmilyen kifogásom nincs az egyedülálló háztartásokkal szemben, sőt, teljesen egyetértek azzal, hogy jó, ha vannak ilyen életszakaszok is az ember életében és nem akkor tapasztalja meg ezt, amikor megözvegyül

            • Értem a felvetésedet, csak a mondandómat rossz irányba vitted el. Példának írtam blacinak, hogy tudom milyen nehéz helyzetben lenni.
              Szerintem ennek több oka van és rendkívül összetett probléma. Lényegében vadidegen emberek összeköltözéséről beszélünk.
              Hajléktalanokkal hasonló a helyzet, akik azért nem mennek be a szállásokra, mert meglopják egymást.
              A másik probléma pedig a szégyen. Senki nem “dicsekszik” ezzel, hogy ver a férjem, vagy iszik, vagy csak ordít és gáz a kapcsolat.
              A társadalom is lesajnálóan viselkedik ezekben a helyzetekben és a nők is sajnos nehezen kérnek segítséget. Sok mindennek kellene változnia.

              • A szégyen: már csak azért is, mert persze hogy az ő szégyene, ha tönkrement a kapcsolat, hiszen a nő dolga összetartani a kapcsolatot, őrizni a házi tűzhelyet, sőt, a nő dolga a férfi is! Ha tökkelütött a pasi, az is asszony hibája, ha alkesz, az is.

                • hm, a szégyen feldolgozásához is jó lehetne akár egy hasonló helyzetű nő társasága
                  és én az egésznek a kontextusát nem így képzelném el
                  tehát nem két kivert kutya keres szállást, hanem két autonóm felnőtt költözik össze, mert nem működött a korábbi párkapcsolatuk (és én itt nemcsak a horrorsztorikra gondoltam, hanem a teljesen szokványos kitörnék már ebből a lenyomasztó kapcsolatból történetekre)

                • Igen, egymás lelki támogatása is fontos lehet ilyenkor – azonban ez mindjárt feltételezi a második mondatot, hogy két autonom felnőtt legyen. Nade az meg pont ritka, hiszen azoknak a lakás kérdés is sokkal gyakrabban megoldható másképp. Az, hogy “kivert kutyák”, lelkileg sérültek kerüljenek egy fedél alá, bizony nagyon is valószínű.

            • A héten volt egy reggeli műsorban, egy szexológus nő beszélt a kapcsolatokról. Hogy hát a nő a kapcsolat érzelmi esszenciája és az ő dolga, h őrködjön érzelmileg felette. Rém ideges leszek ettől. Mindig minden a nő dolga. A férfi semmiért nem felelős.
              De akkor miért is van?

              Szerintem ez egy iszonyúan hazug állítás és káros üzenet. Borzasztó ez az ostobaság és a nők állandó idomítása, hülyítése.
              Nekem is szükségem van emberként, nőként, hogy érzelmi megerősítést, visszacsatolást kapjak.
              A nőknek ugyanúgy jól esik, ha a férfi érzelmileg közeledik, igyekszik a kapcsolatért dolgozni.

              Ha csak én közeledek, kényeztetem a páromat, én figyelek, akkor idővel el fogok fáradni, lelkileg, érzelmileg kiürülők, és egyedül fogom érezni magamat a kapcsolatban. Aminek az a következménye, hogy szétmegyünk.

              Ketten vagyunk a kapcsolatban, mindkettőnk dolga, felelőssége, hogy tegyünk dolgozzunk érte.

            • “Az, hogy “kivert kutyák”, lelkileg sérültek kerüljenek egy fedél alá, bizony nagyon is valószínű.”
              Így van. A kiszolgáltatottság, a megtépázott önértékelés is akadályozza a “józan gondolkodást”.

              • Igen, itt a segítés helyett éppen kölcsönös lehúzás is lehet az eredmény. Egy bántalmazó kapcsolatból menekült nő írta, hogy egy idő után otthagyta a hasonló nőkből álló csoportot, vagy blogot vagy már nem tudom, mert nem segítette, hanem állandóan a régi sebeket szaggatta fel benne.

          • (Nadja)… avagy: az alacsony válási adatok oka leginkább a “nincs hol laknom” kényszer. És hogy ezek micsoda poklok! Milyen érdekes, hogy a gazdag országokban, ahol a nőknek tömegesen van B tervük, lakbérre elég pénzük, magasabb.

            • Igen nálunk a gazdasági kiszolgáltatottság óriási. A bérek pedig szégyenletesek.
              És ne feledjük, ez az önbecsülést, önértékelést is komolyan befolyásolja.
              Könnyebben áll ki magáért valaki, ha van valamennyi félre tett pénze, normális fizetése, vagy netán a nőnek saját lakása, ahova le tud lépni, csak átmenetileg albérlők laknak.
              Lehet nálunk is erősebb lenne a nyomás, ha nem lenne lakásom. Nem lehet tudni. A férfiaknál a tudat, hogy a nő esetleg elmehet, ha akar, vagy teljesen rám van szorulva, mert nincs hova mennie. Hát erősen befolyásolja a kapcsolathoz való hozzáállást szerintem. A szocializáció, hogy én uralkodok, irányítok.

  10. mindez arról jutott eszembe, hogy a blog nem fogja megmondani a megoldást arra, hogy ki mit kezdjen az elcseszett élethelyzetével
    és akkor elkezdtem gondolkodni, hogy miért is nem
    és arra jutottam, hogy több más ok mellett azért is nem, mert nem tud változtatni társadalmi viszonyaink teljességén, amibe az olyan feltételek, mint jövedelmi-anyagi viszonyok is beletartoznak
    viszont mégiscsak kéne valami más, legalább egy kicsit
    és ezt bírtam kiötölni

  11. és még valami
    “A túlhatalom visszás jelenségeket okoz, meg rengeteg szenvedést is — az áldozat frusztrációja érthető. De legyen vége az erőszaknak. A mi logikánk nem lehet ugyanaz, mint amiből annyi kín fakadt. Ha letöröljük a táblát végre — legfőbb ideje –, akkor onnnatól csak emberien lehet. A társadalom is letörli talán egyszer, de a magunk életében előbb eljuthatunk odáig, hogy már csak az egyenes, az őszinte, az igazi, a szabad mellű létezés érdekel.”
    hogy ez minden hatalmi viszonyra igaz. A politikusokra, az oligarchákra, a főnökökre a munkahelyeken. A menekültekre, a kizsákmányolásra, a kolonizációra. A gyerekekre a családban. Sorolhatnám reggelig.
    úgyhogy “Semmi hatalmat senkinek!” 🙂

  12. Laci:
    “És te TUDOD, hogy nincs tömeg?”

    Nem állítottam ilyet. De van, pont azt mondom, hogy van. De nem az izgága és önjelölt, elismerésre éhes Petőfi miatt van, aki ezt a szerepet valami két hónap után kijelölte magának, hanem tendenciák, a bécsi, a párizsi forradalom, a huszonöt meg negyven éve zajló reformkor miatt. Annak lesz egy Petőfije.

    “TUDOD, miért lett egy kis fészbuk csoportocskából sokezres olvasottságú blog?”
    Te racionális ember vagy. Akkor legyenek számok, a kedvedért megnéztem. 247 követő, a fecebookon 1298 tag. 230 905 kattintás 135 nap alatt, az 1710 per nap. Nem olvasó, kattintás. Nem haragszol, ha ezt én nem tartom sok ezernek, hiába olvasod folyó szövegben, hogy ez sok ezer? Nekem meg miért magyarázod, hogy micsoda sikertörténet? Pont nekem? Hát még a “ki hitte volna, hogy ez a blog ekkorát durran” is tőlem van lelopva, csak én e számoknak a sokszorosát hozom harmadik éve, és nem a hangoskodás, szektásodás a lényeg, hanem az erős szöveg, az intellektuális tartalom és az örömelv.

    Te tudod, ki kicsoda, és hogy mi történt itt, meg ha olvasod, lehet déja vu-d. Sokaknak van. Én meg olyan vagyok, hogy kedvelem az eredetiséget, és látom, hogy a nagy vagy-vagy ott van, nem itt.

    Nem facebook csoportocskából lett a blog, hanem a Nem vagyok MILF facebookos blog stiláris elemeit és az én gondolataimat, szavaimat, gesztusaimat és tapasztalataimat összegyúrva, úgy, hogy azóta velem szóba se áll egyik ottani főember sem, ellenben keverik a szart. Nem a nulláról, hanem más pozíciójába, más mondataiba, felismeréseibe beleállva, az egyéniségét másolva, meg a blogján és a facebookos partiélet során szerzett ismerősöket felhasználva, illetve azt a tendenciát, hogy bennem a legnyugtalanabb, legunatkozóbb, napi 12 órákat netező olvasók “csalódtak”. Akik ott aktívak, azok legalább fele évekig itt volt naponta, itt kommentelt, és itt lett olyan, amiből most oly erős, mint azt november 6-iki, azóta eltávolított posztjában elismerte a blogger is. Nekem meg nagyon kínos volt ez a stílus és ez az eszmei szint, hogy összekevernek vele, és én, aki névvel látszom, kapom a kellemetlenkedést. Kénytelen vagyok protestposztokat írni, elhatárolódni.

    Én ezt megvetem. Ők ezt tudják, nekik is kínos, azért kell mantrázni, hogy nemutánzat, mitaláltukki, sosevoltmégilyenblog, deeredetiez.

    Nekem meg meg kell szoknom, hogy sokaknak fogalmuk sincs, kitől jött a jó az életükbe, és korrektséget sem érdemes várni tőlük.

    “Megmondod, mit lehet elvárni egy blogtól. ” Nem mondtam meg. Azt mondtam, mit nem érdemes, egész pontosan: hogy dőreség társadalmi változást elvárni, és röhejes egy utánzat írójaként pár hét után kijelenteni, hogy én vagyok az ügy, és itt lesz az igazi változás, megcsináltuk a magunk helyét, itt vagyunk erősek, mert csakazolvassa fuj-fuj.

    • A másik blogról nem vitatkozom, semmilyen tekintetben nem tartom tisztemnek, sem megítélni, sem megvédeni. Vagy nagy olvasottságú – akkor van tömeg – vagy nem, akkor meg kit érdekel. A kommenteket nem látom, mivel zárt a kommentelés lehetősége. És biztos, hogy van egy rakás hasonló blog, és nem elsősorban a csakazolvassára gondolok, hanem a kemény, ha úgy tetszik, durva, feminista blogokra gondolok, legfeljebb magyar nyelven lehet benne újdonság. Az, hogy kitől mit hogy koppint (vagy nem), az nem ügyem nekem.
      Igen, van deja vu-m, és pont olyan szarul érzem magam, mint akkor.

      • De, azt csinálod, vitázol róla és véded. Homályosan, érveket alig hozva, álbátran. Mondd meg akkor, hogy mit gondolsz, ne azt deklaráld folyton, hogy te vagy az Igazságos, Független Laci.

        A kommentelés január közepéig nyitott volt.

        “Vagy nagy olvasottságú – akkor van tömeg – vagy nem, akkor meg kit érdekel” — ez hülyeség, ne haragudj. Oravecz Nóra érdekes?
        Nem tudom, mi a tömeg. Hánytól tömeg? De nem annyi, mint amennyire ujjong. Pont azért kell ennyire ujjongani, mert nem annyi. Hovatovább azt a látszatot keltik, hogy innen mindenki elment, az értékes emberek legalábbis, mert ez a blog szar, és most már az “a” blog. Ez is koppintás, ráadásul hazugság.

        Én nem koppintottam senkiről. Nem is olvastam az általad említett blogokat, nemhogy napi kommentelő legyek ott évekig. Én nem hatásokról beszélek, nem is rokon témákról. Az oldalsávomban van két, általam is inspirált blog, egyik se utánzat. Az egy az egyben “beülök a helyébe”, az a koppintás.

        Nem a konfliktusra mondom, hanem úgy értettem, hogy bármit elolvasol ott, deja vu-d lesz. Olyan az egész, mint amikor a pohár alján maradt szörpöt még felengedik egy kis vízzel. Igya, akinek az is jó. Nekem ez (ha megpróbálsz belegondolni az én helyzetembe) árulás, morális zérus, és komoly érdeksérelem, meg nem is ízlésem az ilyesmi. Én bíztam ezekben az emberekben, és sokat segítettem nekik. Meglepetten látom, hogy nagyon, vallásos hittel védik többen. Lesz ott valami mély frusztráció. Én nem szerencsés meg elkényezetett vagyok, hanem komoly ráfordítással, naponta inspirálódom, és igen keményem melózom, hogy meglegyen a szint, a gondolat, a szöveg. Ezért zavar, ha valaki a farvizemen is megél.

    • Tudom, melyik blogrol van szo. Azt nem tudom, hogy ez miert ennyire zavaro, hogy mar legalabb masodszor tema itt. Nem emlekszem egyetlen negativ utalasra sem a masikon, ami teged erintett volna (persze nem olvastam az osszes bejegyzest), viszont egy dicseretre konkretan. Miert nem bizol abban, hogy majd az olvasok eldontik, hogy melyik blogot akarjak hosszu tavon, napi szinten olvasni. Esetleg mind a kettot.

      • Azért, mert az én munkámból él és keménykedik. Innen vettek mindent, a nagy erőt meg a know-how-t. És ez engem tesz célponttá. Hogy nem nyíltan támadnak, az nem azt jelenti, hogy ne okoztak volna nekem ezzel kárt. Ti meg bekajáljátok, hogy milyen eredeti. Persze, hogy eldöntik, döntsék, de én jelzem, hogy nagyon nem oké. Én nem beszélek rá senkit semmire, csak tájékoztatom az előzményekről azt, aki ezt nem tudta.

        Senki nem tudja bizonyítani, hogy nem innen vitték el a lényeget, például azt az élményt, hogy ilyen blogból lehet siker és vidámság és megélhetés is. Viszont nekem adnak tanácsokat, nekem mondják meg, mit csináljak. Hát pedig én nem loptam le senkitől semmit.

          • Sokan tudják. Akik itt voltak, akik a bloggal, csokimisszióval kapcsolatban a facebookon is aktívkodtak, barátkoztak, akik tudják vagy stílus alapján felismerik, melyik nick kit takar.

            Itt már nem számít az igazság, mindenki elfogult, nem lehet erről értelmesen beszélni, mert mindenki tart tőle, mit szólnak ott, mit szólok itt, ha megmondják, amit gondolnak. Táborok lettek, kötődések, barátságok, hisztérikus önigazolás. Nem szabad néven nevezni, mi történt. Igazodni kell, jónak lenni, elismerni, nehogy kirakjanak. Úgyhogy hagyjuk is.

            Ha én értelmes emberektől (cvd, blaci, bangyika), akik itt is olvasnak, sokadszor kapom meg azt a blőd érvet, hogy “de ők nem szidnak, tisztelettel emlegetnek”, akkor tényleg nincs értelme beszélgetni. Édesjóistenem, miért szidnának, hát nem szimmetrikus a helyzet, nem én koppintottam, nem én kevertem a szart! Még jó, hogy hallgatnak, agyonhallgatnak, elfelejtenek, ne látszódjon, mi is a sztori, néhány év múlva tűnhet úgy is, hogy egyszerre kezdtük, remek kis női műhelyek, sőt, hogy én koppintottam őket…

                • A szarkavarásba én is. És van akinek még ennél több veszítenivalója is akadt az ügy kapcsán. De gazdagodtam olyan emberi kapcsolatokkal, amiért nem bánom az áldozatot. Kacsintgatni nem szoktam, basztatni sem.

                • Nem tudom, és nem is firtatom, mi történt. Sajnálom, ha csalódtatok egymásban vagy egyvalakiben (sokan írják azt, hogy beleszédültek valamibe, amibe nem kellett volna). Nem tudom, kire gondolsz, és mit lehet még veszíteni. Ugye én vagyok itt kinn, az én lakásom, magánéletem, megteremtett világom lett mindenki megnézegetni-leszólni-kibeszélnivalója, névtelenül (és Erdélyből) kikommentelni valója, egy konkrét családban ezzel tragédiát okozva. A többiek legfeljebb 5-10 fős körben, önszántukból buliztak, talán ennek a felelőssége elbírható. De tényleg nem tudom, mi történt, viszont abban nekem nincsen részem. Veled az a problémám, amikor itt annyira egymásra kontrázva próbáltatok hitelteleníteni Villővel az elmondhatom a véleményem és a beszélgetünk című posztok alatt. https://csakazolvassa.hu/2014/06/17/elmondhatom-a-velemenyem/#comment-102308

                  Különös tekintettel arra, hogy akikről a bejegyzés szólt, nem voltak barátaim, illetve ők gondolták, hogy ők az én barátaim, egyoldalú volt a kíváncsiság, a rajongás és a beleszólhatnék is. Ekkor írattak le kedves barátnédnak, akit borzalmasan, veszélyesen manipulatívnak tartok, és sosem ártottam neki, a következő sorok:
                  “Úgy van, tudom az életemet. Én meg nem véleményezem a tiedet, még csak nem is érdeklődöm iránta. És csak azt kérem, hogy ha úgy döntöttetek, hogy a hátam mögött keveritek a szart, neveztek engem hazugnak, csetelgettek, taglaltok, akkor legalább ne gyertek ide álszent elfogulatlansággal kommentelni, célozgatni.”
                  Ők akartak engem helyretenni. Sőt, volt, aki egész pontosan használt engem, hogy ő legyen népszerű, neki legyen emberi-szakmai hitele az én blogom és munkám révén.

                  Sajnálom, hogy erről itt és így értekezünk.

  13. légyszi mondjátok már meg annak az egy darab idiótának (nekem), aki nem tudja, hogy miről van szó, hogy mégis melyik blog, nem akarok nyomozni, de ezt így roppant bosszantó olvasgatni

  14. Velem nem lehet bizonyos dolgokat megtenni, és azt se szeretném, ha a lányommal se lehetne, sőt azt se ha a fiammal lehetne majd. Velem nem lehet emberek béna ruháiról, csajok-pasik valagáról, nyuggerekről, cigányokról, zsidókról, nőkről, férfiakról sántákról bénákról nyomorultakról. Nem vagyok egy karótnyelt ember, de aki ismer, az tudja, hogy hajlamos vagyok addig a pillanatig szóba állni valakivel, ameddig. Nem azért, mert akkora domina vagyok, egyszerűen, mert egy érzékeny ember vagyok. Az érzékenység pedig nagy kincs, és nem jön magától, és ez az érzékenység kiveszik azokból, akik bazmegolva üvöltik a virtuális és valós kocsmákban a tutit. Elveszik a cél, miközben szentesül az eszköz.
    Azzal, hogy velem nem lehet, nem állok be a sorba, nem nevetem ki, nem alázom meg, figyelek a szavaimra, tanulok, dolgozom, vezető vagyok, nőknek munkát adok, feminista vagyok.
    Nem pedig férfigyűlölő. Sokszor kerültem már kellemetlen helyzetbe, sokszor halkult el a beszélgetés már, csak mert beléptem az ajtón, és nem akartak velem ujjat húzni, inkább témát váltottak. Először baromira zavart, aztán meg most már örülök neki. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam megváltoztatom a gondolataikat, nem is törekszem. De ha akarnak valamit tőlem, akkor kénytelenek akkor és ott emberi módon viselkedni. Nem akarok cigánykérdésről, vagy feminizmusról papíron diskurálgatni senkivel, főleg nem olyanokkal akik semmit sem tudnak a témáról. Nincs kedvem intelligensen érvelni sem a védőoltásokról, sem a politikáról. Szinte SOHA nem ezt kaptam vissza, a másik oldalról, és minek is. Elmehet a tajgára, vagy ahova akar az ósdi, buta, sokszor megszállott elmebeteg nézeteivel, de ha ITT AKAR ÉLNI, EURÓPÁBAN, AKKOR FOGJA BE, MERT NEM NEKI VAN IGAZA. ÉS PONT. De ettől még nem akarok lemenni kutyába se.
    De van egy árnyalós sikersztorim is, a nem túl régi múltból. A küszködő autóvezető oktató akinek első órán megmondtam, hogy a nők nem “máshogy” vezetnek, mert nincs olyan hogy “hogy”. Mert a máshogy, azt jelenti, hogy van egy univerzális “hogy” ami ezek szerint a férfiak vezetnek, de valójában meg nincs, és ugyan ez csak egy teoretikus kérdés, de azért figyeljen már oda, mert a KRESZ is ilyen kis nüansznyi dolgokból áll pl, és Amerikában pontosan annyi nő vezet autót ahány férfi, csak kevesebb nőnek van balesete, ilyen falmelléki dumákkal jönni kész ciki lenne, neki meg nem lenne állása, és a kishölgy nagyon megalázó megszólítás, legyen inkább hölgyike, vagy zöld szemes ostoros, ha kérhetem. Egészen összeszedte magát a végére, iszonyúan sokat gondolkodott egy-egy mondaton, megválogatta a szavait, én meg tök lazán felvezettem neki, miről maradt le az elmúlt 50 év nyugati civilizációja kapcsán. Nem tudta, hogy ez gáz. Nem gondolta, hogy ez már ciki. Nem mondta neki még senki. A 102 kilós felesége nem vezet autót. És magáról azt hitte, hogy ő egy hölgybarát oktató.

    • Amikor először hallottam, hogy “nyugger”, rögtön az ugrott be, hogy “nigger”.
      Nem csak a rím miatt, hanem ugyanolyan gusztustalan is.

  15. https://www.linkedin.com/pulse/speaking-while-female-sheryl-sandberg-adam-grant
    Bocs, hogy linkelek, de fontosnak tartom.
    “We’ve both seen it happen again and again. When a woman speaks in a professional setting, she walks a tightrope. Either she’s barely heard or she’s judged as too aggressive. When a man says virtually the same thing, heads nod in appreciation for his fine idea. As a result, women often decide that saying less is more.”

  16. Visszajelzés: már megint miről maradtál le | csak az olvassa — én szóltam

  17. Visszajelzés: ne szűlj rabot, te szűz | csak az olvassa — én szóltam

  18. Visszajelzés: ők is szenvednek 3. | csak az olvassa — én szóltam

  19. Visszajelzés: a fej nélküli nő | csak az olvassa — én szóltam

  20. Visszajelzés: asztalverők | csak az olvassa — én szóltam

  21. Visszajelzés: panaszkodók | csak az olvassa — én szóltam

  22. “Bárkinek összeroppanna a kis agya, ha egyszerre bombáznák azzal, hogy jókislány nem akar szexet, de muszáj és hogy majd úgyis fogja csinálni. Ha ettől bárkinek kifejlődik a libidója, gratulálok.

    Neked sosem reklámoznak kólát egy szépen csillanó, alig takart, cuppanós pénisz képével, a férfiaknak meg állandóan női melleket árulnak a cigireklám mellé. Onnan (is) tudják, hogy azt akarják. Neked viszont nem mutogattak férfitesteket, úgyhogy te nem lettél “vizuális típus”. (Dehogynem.) Áruld el, milyen pózban szeretnél látni egy férfit, ami beindít? Naugye.

    Benned is annyi van vizuálisan, mint a pasikban: pornó. Ahol olyan dolgokat csinálnak, ami csak a kamerának esik jól. Aztán te is, meg a pasid is megpróbáljátok aszerint élvezni.

    Akkora szánalmasságot ritkán látni, mint fiatal nőket pasinak tettetni magukat. Felőlem megtehetik, nem lenézésből mondom, de már megint a hülyékhez zárkózunk fel egyenlőség gyanánt. Az idióta aktushajhászatban találkozik a két megvezetett hülyegyerek, holott lassan megtanulhatnának emberhez méltó szexuális életet élni.”

    http://oriblog.blog.hu/2015/08/20/holgyeim_faszok_vagytok

  23. Erről a borzalmas frusztrált, könnyű kézzel facebookozó, semmisedrága, áljóemberes-igazságtevős-hatásvadász kommentstílről beszélek fönt a posztban. Nagy könnyebbség, hogy eltűntek a facebookomról.

  24. Ez az az álvagány stílus, ami elharapózott újabban a neten, és sokan tapsolnak hozzá. Ez a stílus az, amiért az ilyen kiállásokat, netes feminizmust joggal utálják, bár szerintem nagyon nem stimmel a tartalom sem. Ízléstelennek és hatásvadásznak gondolom, fel nem fogom, ez kinek színvonal. Természetesen megemlítve, hogy ő ismeri ám régről Bochkort, és nem vacsorázna vele (wtf? ki akart vacsorázni?). A magánélet vélt részletei érvként — szerintem ha bárkinek ilyen színvonalon és ellenségesen foglalnánk össze a párkapcsolatát, nem lenne büszke rá. Én sem, és maga a szerző sem.

    El is mennék mellette, ha két évvel ezelőtt ez a nő nem azt az írónőt szólta volna le facebookposztban, ugyanilyen fölényesen, empátiátlanul, sértően, aki a blogest vendége volt. Nem, nem volt fizetős est, én fizettem csak. Nem, nem volt kötelező eljönnie, ő akart.

    Vagizni akar, erre kell az indulat. Úgy kéri ki, hogy bántották (nem személyében, hanem egy csoport tagjaként, egy vélemény bántotta), hogy elkezd személyeskedni, minősítgetni, a maga életében meg férfihibáztatni. Tartok tőle, hogy, mint a gumiszobások, innen is ihletődött.

    Olyan könnyű így felháborodni. És maradni mindenféle okokból a szarban, kövérségben, lehúzó kapcsolatban. Nem felismerni az igazi problémát, mások ellen dühösködni.

    http://www.maivalosag.com/szines/egy-telt-no-nyilt-levele-bochkor-urnak/

    Tipp, azoknak, akik szívesen lennének profik: ha valakit utálsz (Viktor, Rába Tímea, akárki), ne nevezd negatív töltetű szavakkal, ne legyen ribanc, Vikike, paprikajancsi, gyíkarc. A feszültséget levezeti, de ellenségesnek és butának láttat. Ha elvárod, hogy tiszteljék a méltóágodat, akkor te se úld másképp, visszavágásképp se.

    Az érveid pedig legyenek tartalmiak.

    Ha kövér vagy, és ez zavar, akkor meg tegyél ellene.

    • Többéves profilfotóval, ezt külön szeretem. Ha ekkora az öntudat, miért nem lehet ezt a jelen külsőt akkor vállalni?
      A férj “Nem ad pénzt sem időt arra, hogy a nő magával foglalkozhasson, de elvárást azt megfogalmaz. Egyenes út a testsúly zavarhoz. Ez bizony keményen a férfi hibája.”
      Sikeres cégtulajdonos, kvázi-közszereplő, egy nagyobbacska gyerekkel.
      Feminista.
      Ehemm, ehemm, önáltatás keményen. Csak facebookozásra jut idő.
      Impotencia-kártya, szintén elegáns. Saját férjről, aki azért adjon pénzt.
      Gratulálunk.

  25. Visszajelzés: a blogger válaszol | csak az olvassa — én szóltam

  26. Visszajelzés: hogyan ne legyél görény a neten | csak az olvassa — én szóltam

  27. Visszajelzés: mi a feminizmus? és mi nem az? | csak az olvassa — én szóltam

  28. Visszajelzés: hősök, áldozatok, erőszak | csak az olvassa — én szóltam

  29. Visszajelzés: a blogger még mindig válaszol | csak az olvassa — én szóltam

  30. Visszajelzés: …hörc men, tú | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s