ezek a szegény beteg emberek

Péterfy-Novák Évának ajánlom

Erre válaszul:

Elterjedt ez a beszédmód is, egészen rémisztő, ahogy értelmes emberek is beszállnak: emberek lebetegezése, okoskodás arról, hogy sajnos, a pszichiátriai betegségek mennyire ártalmasak, kezelni kéne őket, segíteni rajtuk, nem elég őket ignorálni, mert így tönkreteszik a környezetüket, elhitetik a hazugságaikat.

Külön megírtam már a nárcisztikusozás csapdáit és hazugságát:

mi a bajom a nárcisztikusozással

– mert éppen ez a legdivatosabb terminus, amelyet egyszerűen figyelmet keltő, bátor, tehetséges, alkotó emberekre mondanak rá olyanok, akik kevesebb figyelmet kapnak, pedig hiún forgatják hosszítós kamerájú okostelefonjuk előtt az arcukat, hogy aztán kiposztolják kétnaponta, hogy ők milyen szépek, és olyanokra mondják rá a nárcisztikus diagnózist, akik meg nem csinálnak ilyet, csak egyszerűen megnyilvánulnak, állítanak valamit. Ez elég vicces.

Első állítás, elmélet. Ahogy (innentől G. interpretációját idézem) Michel Foucault is megállapította, a mentális diagnózisok legfőbb felhasználási területe a hatalom gyakorlása, és a bulvárnárcizmussal is ez a helyzet – akik veszélyeztetik a rendet, azoknál büntetésre használják, a hatalmasoknál pedig a felelősség elkenésére.

Aztán. Itt van a beszédmód, -pozíció alapvető paradoxona: honnan, de tényleg honnan tudod te, hogy te és akikhez szólsz, akik lájkolnak és veled bólogatnak, mind a “helyes”, egészséges, áldozati, segíteni akaró oldalon álltok?

Túl gyakran hangzik el a pszichiátria terén képzetlen, vulgárdiagnózisokban utazó, hevesen facebookozó nők szájából, hogy az illető (volt férjük, annak új partnere, anyjuk, barátnőjük, kollégájuk) mentálisan beteg, nárcisztikus, paranoid, mániás, borderline, rosszindulatú hazudozó – egyáltalán bárkire rámondják, aki valamiért zavaró a számukra, akinek az igazát vagy igazságát nem hiszik el, nem ismerték meg, és akinek az igazát kényelmetlen volna belátniuk.

Teszik ezt a rámondogatást minden önreflexió nélkül, annak megvizsgálása nélkül, hogy ők maguk mindenestül épek-e, helyes szögből nézik-e a dolgot, nem az érdekeik színezik-e át véletlenül az értelmezésüket. Nem mindenki beteg, akinek nem tetszik a viselkedése, akit sérelmesnek érzékelsz, akivel nem értesz egyet. Lehet, hogy a te érzékeléseddel van gond, ott van a – talán nem betegség, de legalábbis – furcsaság. Lehet, hogy unatkozol, és kritikátlanul rászoktál a közösségi okoskodásra, olcsó véleményhallatásra.

Túl sokszor használják a diagnózist magyarázatként, és nem gondolhatjuk, hogy ez nem bosszú. Hát mindenki pszichopata? És mindenkiről te tudod, milyen és mi baja? A teljes igazságot? Miért van neked erre a fajta hatalmaskodásra szükséged, miközben nem vagy okos, igazságos és nem tiszták a szándékaid? Ti nem hallottatok még arról, hogy végig a történelem során mindazokat, akiknek igazuk volt, akik vállalták az igazság kimondását, ellenálltak a nyomásnak, megnevezték a bűnöket és a bűnösöket, vagy simán csak mások voltak, ugyanígy, lebetegezéssel próbálták elhallgattatni és kirekeszteni?

És te részt veszel ebben a kirekesztősdiben, és magadat jóindulatúnak állítod be… Ahelyett, hogy elismernéd, hogy amit az illető tesz, az egyszerűen neked ártalmas. De nem csak a te szemszöged és érdeked létezik. Nem állsz fölötte attól, nem vagy sem fontosabb, sem hitelesebb attól, hogy azt választottad, hogy nyilvánosan stigmatizálsz egy jót. Sőt, szerintem gyáva vagy.

És a kommentek, amik szárba szöknek: ne szaporodjanak az ilyenek, el kéne különíteni őket, kényszergyógykezelésre velük, zéró tolerancia kell, az írmagját is irtani – íme, ilyen kommenteket ihletett a poszt. Gratulálok.

Még a valódi és ártalmas betegekbe se kéne rúgni, sőt, főleg beléjük nem. Tehát vagy nincs igazad: nem is beteg, akkor minek lebetegezni?, vagy tovább bántod a beteget. Ne mondd, hogy csak segítő szándékkal, mert lehánylak.

Ezek a nők restek azon eltöprengeni, hogy nekik mi a szerepük a történetben, hogyan váltak azzá, akivel szemben az a másik ilyen ártalmas, rosszindulatú, vagy annak tűnik, és miért áll érdekükben az illetőt ilyennek láttatni mások szemében is. Ha ezen elgondolkodnának, akkor minimum hallgatnának.

Van az enyhébb változat, amikor megszálllottnak vagy anorexiásnak, perfekcionistának neveznek valakit, aki például a hidegtűrést gyakorolja, keményen edz vagy böjtöl. Tehát megint a címke jön, és nem azt mondják a bírálók, hogy számukra miért nem vonzó az a gyakorlat (bár még ezt se kérrdezte senki), hanem rögtön az ítélet, az álaggodalom: az illető bajban van, mert “szélsőséges”. Nem ám te vagy lusta és konformista ahhoz, hogy felemeld a segged, nem ám a saját bojlertested zavar.

Szóval szerintem róluk, az ítélkező okoskákról árul el valami nagyon szomorút, hogy örökké kényszert éreznek, hogy embereket nyilvánosan véleményezzenek, jóindulattal, szomorúsággal, áldozatisággal álcázva, célozgatva vagy akár a szemükbe is, a leggyakrabban csoportosan, harminc egy ellen, az a szép!

Én ebből nagyon sokat kaptam: egyszer a neves gyásztanácsadó fenminista pszichológus, Révész Renáta Liliána írta ki – kövérségében megsértve, engem nem ismerve, ráadásul diagnózis felállításához képzettség nélkül, rólam –, hogy “szerintem borderline”. Olyan emberek tolakodtak bele vigyorogva és fontoskodva a személyes életembe és írták meg, hogy én ilyen meg olyan vagyok, ez meg amaz motivál és emez és az a problémám, akiket nemhogy nem ismerek, nemhogy semmi közük nem volt és nem is lehetett a történeteimhez, de a nevüket, kilétüket sem vállalták soha. Csak a bebiztosított fölényeskedés tolakszik folyton elém, csakazértis, éveken át: figyellek, tudok rólad, ítélek! Önmagában az is, hogy nem unják. Döbbenet.

És én mégse diagnosztizálok. Nagyon óvatos vagyok az ilyen címkékkel. Ártalmas, problémás, ijesztő, nekem sérelmes, amit művel – de hogy ő beteg? Én azt nem tudhatom, és nem akarok – így sem – bosszút állni rajta. Egyik ismert zaklatóm (és nemcsak az enyém, rárepül ő mindenkire), Lelkes Villő tudottan és régóta mentális problémákkal küzd (ő mesélte, identitásnak és áldozatiságnak jó volt). Mégse bántom ezzel. A másiknak, Murinai Angélának csak nehéz az élete, és buta. Ez nem mindegy. De nem dolgom elemezni, egyszerűen hagyja abba.

És igen, tényleg létezik ilyen: valaki, aki sötétből, álnéven lődöz, rosszindulatú, ellenséges, erőszakos dolgokat ír, makacsul az én életemet éli, ezt pedig élvezi, és még ő nevez engem betegnek és hazudozónak. Én viszont nem mondom rá, hogy beteg, mert mit tudom én, lehet, hogy csak ennyire haragszik rám, ennyire zavarja a felkiáltójelem, hogy ilyen ciki stratégiát választ. Vagy emberkísérletet játszik, unalomból. Vagy torz rajongóként éhes a figyelmemre. Én egyet tudok: nem kérem, nem jó, nem igaz, amit űz.

A normalitás, a rendben levő, másnak nem ártó viselkedés sokkal szélesebb és sokfélébb, mint az ilyen címkézők hiszik és sugallják. Szűk látókör azt gondolni, hogy csak az a normális, ahogy te élsz, ami neked kellemes, és amit te tartasz helyesnek (de csakis elméletben, persze, mert a saját normád betartása persze nem megy az életedben).

Az is szép, ha a háta mögött megy a “hát igen, nekem is van egy ilyen ismerősöm/rokonom”, de szemben meg bólogatsz az illetőnek, jelen vagy, hajtod tovább a verklit, nem konfrontálódsz.

Mondd meg neki! Küldd el a picsába! Kerüld el! De ne sunyiskodj!

További probléma a facebook harsánysága, a kommentelők buzgó bólogatása, ahogy “a bántalmazójukra ismernek”: e címkéző beszédmód terjesztésével a posztolók sokaknak biztosítanak aha!-élményt és bátorítják a további ítélkezést, egészen a fenti ijesztő torzságokig, pedig pontosan tudják, legalábbis tudhatnák, hogy a diagnózissal való dobálózás stigmatizál és súlyos károkat okoz.

Az, hogy valakinek sérelmes a viselkedése, az, hogy valaki szerinted nincs rendben, nem jogosít fel arra, hogy címkéket aggass rá.

Az, hogy tönkretesz másokat, ingoványos terület: lehet, hogy védekezik, lehet, hogy neki van igaza, vagy neki is megvan az igazsága, és ha önreflektív és bölcs lennél, megvizsgálnád innen is a történetet.

Komolyan, igazán beteg emberből kevés van. Még az én bántalmazóm sem volt lelki értelemben beteg. Ami vele történt, és történik rengeteg emberrel: krízisben téves megküzdési stratégiát választ, amelyik rossz mintán alapul, szerencsétlen, kétségbeesett, irritáló – de nem beteg. Már csak azért sem beteg, mert az egésznek, mindannyiunk életének a kerete egy olyan torz (kapitalista, urbánus, elidegenedett, hierarchikus, patriarchális) berendezkedés, amelyben nincsenek jó válaszok. Morálisan csak a rendszerkritika és az ellenállás igazolható, de az sem produktív. Termékeny, igazán építő válaszok ebben a berendezkedésben nincsenek. Ne dekontextualizálj, ne tekints el a nagy összefüggésektől, mert nagyon félrevisz.

Tehát akkor:

Hallgass, ha nem tudsz elég részletet.

Ne szállj be ilyen önhelyes, nyanyás “sajnos manapság sokan” csoportos erkölcsösködésbe.

Szakember dolga a diagnózis, ezt mindig tartsd szem előtt.

Ne rekeszd ki azt, akinek problémája van, ilyen álságos “jaj, sajnos, segítségre lenne szüksége” szöveggel, mert túl átlátszó, hogy mennyire szeretnéd te, ha az ellenlábasodat diagnosztizálnák, gyógyszereznék, kezelnék, bezárnák, elhallgattatnák. Te is tudod, milyen állapotban van a hazai mentálisegészség-gondozás és pszichiátria. Ne kívánd ezt senkinek.

Én nem vagyok egészen elnyomott, van mozgásterem, élem az életemet és gáznak tartom a diagnosztizálók tolakodását és fontoskodását, szóval én könnyen vonok vállat, de attól még ez ijesztő és ártalmas, és van, akit ezzel ki lehet nyírni. És ő bizony nem a saját pszichológiájának, hanem a szociálpszichológiának az áldozata.

Ha valakivel személyesen bajod van, mondd és írd meg, konkrétan és privát neki, a szemébe. De csak azt a részt, ami rád tartozik. Ne kezdd rá, hogy te csak segítesz, mert rálátsz az egész emberre, meg hogy miket hallottál, másokkal mit művel. Ne legyen “háttérsztori”, és ne szövetkezz. Csak a saját ügyedben járj el, ne okoskodj, ne fontoskodj. A többi nem tartozik rád, általában nincs is elegendő információd.

Vagy kérj mediációt.

Vagy hagyd békén, és kerüld el.

Vagy tűrd – más meg téged tűr el.

Minden más gáz.

És van ez is:

dobálózzunk diagnózisokkal

12 thoughts on “ezek a szegény beteg emberek

  1. A 28 éves lányom megállapította, hogy nárcisztikus személyiség vagyok és idén sem fogja velem tölteni a karácsonyt mert betegség miatt az édesapjának kell segíteni.
    Megjegyzem, hogy 26 éve nincs társam, elvált személy vagyok de már nem keresek társat stb.
    Már megbékéltem a sorsommal a jövő héten a barátnőmmel kirándulni megyek utána pedig modulvizsgákra készülök -szeretek tanulni, új ismereteket megszerezni, hogy több esélyem legyen a munkaerőpiacon-
    Kívánok mindenkinek egészséges és vidám ünnepeket.

    Kedvelés

    • Szia, üdv a blogon! Az igazságot bevallani gyáva vagy lusta, sértett emberek gyakran veszik ezt elő, hogy a másik nárcisztikus, és EZÉRT nem tartják vele a kapcsolatot. Ettől persze még lehetsz nárcisztikus vagy kellemetlen, az mindenképpen fontos jelzés, hogy szüksége van ilyen magyarázatra, hogy ennyire nem akar veled lenni.

      Talán mindenki megkönnyebbülne, ha ki mernénk mondani: nem kell a magyarázat, felnőtt emberek ebben a modern, egymásra nem utalt korban szívesebben élik külön az életüket, nem akarják tartani a formaságokat.

      Azt is ki lehetne mondani (azokra gondolok, akik az exre lövöldöznek, hogy ők áldozatok, amaz meg nárcisztikus), hogy elhagytak, kisanyám, ez ilyen egyszerű, most fáj meg nem tudod elfogadni, ez sem különleges, mással is megesik, az is lehet, hogy a csávód seggfej volt, visszaélt, az is, hogy alul maradtál és ez kínzó érzés, de nem kell ezt se magyarázgatni ilyen hülyén (hogy pl. a nagy figyelgetés közepette kell-e figyelmeztetni a következő partnert, hogy milyen csapdába sétál bele – uramisten!).

      Kedvelik 1 személy

  2. Visszajelzés: leckék szeretésből | csak az olvassa. én szóltam.

  3. Visszajelzés: torkomra fagy a szó | csak az olvassa. én szóltam.

  4. Visszajelzés: a szabadság felé 1.0 | csak az olvassa. én szóltam.

  5. Frissiben is elolvastam ezt a – mondhatni tanulmányt. Most még érdekesebb, mert közben belebonyolódtam egy “privi” üzenetváltásba a Vígszínház-üggyel kapcsolatban (semmi közöm hozz egyébként). Ítélkezünk, nem vitás… A saját sérelmeinktől elvakultan ítélünk meg másokat. Én is tettem ilyet, sőt, majdhogynem alapállásom volt a sértődöttség, a sértett szerepe, ami nem is volt folyamatos, mert sokszor ugyanazzal a személlyel, akitől én sérelmet véltem elszenvedni, mélyen egyetértettem egy 3. vagy további személyek nem-jóindulatú megítélésében, olykor talán így vezetve le a feszültséget közöttünk. Vagy a frusztrációt, mert nem úgy alakult az életem, ahogy szerettem volna? MIntha én csak elszenvedője lettem volna mindannak, ami – jó vagy rossz – történt.
    Most pedig ez a mondat tetszik a legjobban: “…az egésznek, mindannyiunk életének a kerete egy olyan torz (kapitalista, urbánus, elidegenedett, hierarchikus, patriarchális) berendezkedés, amelyben nincsenek jó válaszok.” Ezt önfelmentésként is használtam olykor.
    Mostanában tényirodalmat, esszéköteteket is olvasgatok (mikor jutok az új, a 2. Nádas-kötethez a Leni sír után?), szóval arra gondolok, hogy a társadalmi, lélektani meg ilyenféle témájú posztokból összeállhatna egy kötet is. Nem ún. blogkönyv, hanem tanulmánykötet, látlelet rólunk meg a körülöttünk lévő valóságról.

    Kedvelik 2 ember

      • Valóban nem szaktudományos cikkre gondoltam, hanem esszére, ami egy (vagy több) gondolat kifejtése, akár publicisztikai írásként. Elég sok ilyen gyűjteményes kötet jelenik meg a közelmúltban, például ismert írók már megjelent írásaiból. Ezek itt nem kérészéletű írások, amik alámerülnek a webtengerben.

        Kedvelik 2 ember

  6. Ez még az eredetihez, a bejegyzésre csak bólogatok:
    “Ma ( mindegy, hogy miért), azon gondolkodtam órákon keresztül, hogy vajon mennyit ártanak a környezetüknek azok, akik súlyos mentális problémával küzdenek, de jól titkolják. ”
    Meghökkentő, hogy milyen gyorsan ugrik a súlyos mentális problémákkal küzd => árt a környezetének. Ja hogy titkolja. De jól ám! De Péterfy-Novák átlát rajta!
    …mindegy, nem műelemezni akarok egy facebook-posztot, csak megjegyezném, hogy elég sok problémás ember van aki nem árt a környezetének, csak ezt tudja magáról és figyel, hogy a rossz időszakainak lehetőleg ne legyenek tanúi. Aki meg kulcslyukakon szeret leselkedni, az keressen más szórakozást.
    ..a többi véleményem benne van a posztban.

    Kedvelés

    • Jó, de ő azokról ír, akik ártanak.
      Én azért vettem elő, mert most jöttem rá, kiről ír itt, kit nevezett a magyar feministák összetartó csoportja magát valamiféle hatóságnak képzelve stigmatizáló céllal veszélyes, ártalmas, agresszív elmebetegnek, és csinált ki teljesen, űzött el, lehetetlenített el – ha ez a nő az lenne, aminek mondják, öngyilkos lett volna.
      Lásd a torkomra fagy a szó című posztban.

      Kedvelés

  7. Visszajelzés: reagálok a szentesi éva hergelte cirkuszra, május 9. | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő

színezz mandalát, ne igyál alkoholt, ne szexelj, viselkedj szépen és figyelj az elütésekre, azt mondta Anna Mária!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.