2014 szeptemberében életmódot váltottam. Egy olyan gyógyszert kellett szednem, amely lassítja az anyagcserémet, és nem akartam meghízni.

Sportoltam-sportolgattam addig is, illetve nagyon aktívak voltak a mindennapok autó nélkül, gyerekekkel oviba biciklizve, és most is aktívak – de most rákapcsoltam.

Mi változott?

Nagyon sok testi jóérzésem lett: gyerekes kíváncsiság, felfedezésvágy és ujjongás van bennem.

Szerencsére van időm, mert kiépítettem egy életformát, és így el tudok jutni a gyerekek ovi-iskolaidejében sportolni hetente 3-4-szer is. Ha nem, akkor itthon súlyzózom, ugrókötelezem.

Nincs kedvem bántani magam, viszont tudom, mit akarok. Megjött az erő. Én is azok táborába léptem, ezúttal a test-fronton, akik nem halogatják többé, hogy majd egyszer, hanem tényleg megcsinálták. Ez mámorító érzés. Vagyis, csinálnak valamit. És ennyi a lényeg. Kiélesedtem a jóra.

Kiderült, hogy makkegészséges vagyok.

Úgy érzem, a világ hívogat, mindenféle érdekes dolgok várnak rám.

Elmélyedtem a zsírvesztés és az izomépítés elméletében.

Figyelni kezdtem a táplálkozásomat, lejöttem az egyszerű szénhidrátról.

Szoláriumozom, kitűnő téli depresszió ellen, fényes és sima a bőröm.

Itt azokról a lelkesítő elfoglaltságokról írok, amitől sokkal jobb a közérzetem. Sok újdonság van az életemben, és sokkal fontosabb a lelki része, az a nyitottság, amellyel rájuk találok, örülök nekik, mint a tényleges hatás, a várakozás, hogy ebből majd milyen számszerű eredmény lesz. Hiszen nincsen problémám, jól vagyok, egy éve is jól voltam az akkor 15 kilóval nehezebb testemben. Az utóbbi időben egy pályázaton indulok, ezért beleástam magam az elméletbe.

Étel-ital, sport, program, kozmetikai kezelés…

Figyelmeztetés. Az életmódváltás, magunk kényeztetésbe 1. időbe, 2. pénzbe, 3. belső függetlenségbe kerül, nem tagadom. Súlyos deprimációban nem működik, csak újabb kudarc lesz. És nem javaslok neked semmit. Vedd át azt, ami a hasznodra van. Csak ne ítélkezz! Ne rajtam-ellenem bizonyítsd be, hogy miért nem sikerül!

*

Ez itt a képalkotó vizsgálat, a DEXA, nem becslés.

Ezeket tudom magamról, és követem is az adatokat. Jellemzően olyanok kritizálják az edzéseimet, táplálkozásomat és a testemet, mégpedig feltűnő vehemenciával, gúnnyal, akik nincsenek tisztában a saját adataikkal, a szemük másokon csak valami illúziós-instagramos vékonyságot keres, és nem zavarja őket (a sport kontextusában!) az, ha egy test nyilvánvalóan gyenge.

Amit nem bírok elviselni, ezért küzdöttem ellene: ülőmunka és a görnyedés nyomai, vádli nélküli láb, gyenge hát és comb, lapos, szétterült fenék, csapott váll, hájas hát, szétment-gyenge hasfal.

A testem attól ilyen, hogy hegyen, fűben, meg hatalmas tárcsákkal, súlyzókkal épültek az izmaim, és ezt mindig a saját fejem után csináltam, magamnak találtam ki célt és módszert, mindig élveztem, nem hagytam beleszólást, gurus fölényt, és semmi más nem érdekelt. Ez a testi önazonosság. Ezt próbálták mohón koppintani, másolni. De ezt nem lehet elvenni.

 

Itt összefoglalom a sportolóvá fejlődésemet. Mert nem csak lefogytam.

Egy nap felültem az ágyban – akkor már kezdett szomorúvá tenni a nagy szerelem, amelyben éltem, és egy kicsit elbizonytalanodtam, merre vezet a jövő. Elegem lett abból, hogy én mély, megértő és őszinte, adakozó vagyok, megvetem a hiúságot, azt képviselem, hogy a belső a fontos, én mindenkit szeretek, én is egy vagyok a sok ember közül – a blog viharai világossá tették, hogy mennyire nem így van, és azt is: nem, nem vagyok olyan, mint ők.

Nem vagyok például megúszós.

Elhatároztam, hogy nem leszek többé lelkizős, komplexusos bölcsész, anyagtalan tiszta szellem, és nem törődöm annyit mások ítéletével. Nem leszek extrém píszí sem; nem leszek megértő mindenkivel, nem igazolom többé a lúzerséget. Nem leszek kategorizálható: kilépek a dobozból. Nem fogom többé gyötrődve módosítgatni a kinézetem, öltözködni, kenegetni, hanem olyanná változtatom a testem, hogy önmagáért beszéljen, és napvilágnál jó érzés legyen a tükör elé állni. Izmok, formák, szép bőr, szép haj, egészség. Egyszerű, önös, kúl leszek, kirobbanok és száz évig, egészségben élek.

Így döntöttem 2014. szeptember 7-én, és megváltoztattam az életemet.

Ez persze a retró emlékezet, négy évvel később.

Akkoriban így néztem ki.

Aztán volt, hogy így.

És így is. Nem kevesebb, mint 78 kiló, 2016 ősze. Ez is, és az előző is, Spingár Westerlund Anita művészi képe.

Nem tagadom ezt a hullámzást. Fogyok-hízok a kisportolt testemmel egy 5-10 kilós sávban, épp azért, mert csak magamnak kell megfelelnem. A változás nem egyenletes: rendkívül vékony lettem 2015. március–áprilisára, aztán 2015 őszén megint, és 2019 késő nyarán, őszén (ez azt jelenti az én felépítésemmel, hogy 68-71 kiló voltam, de a puszta kilónak nem sok értelme van, mert nem mutatja, mi izom, mi zsír). Aztán kifejezetten több zsír volt rajtam (visszament) 2014 karácsonyán, 2015 késő nyarán, 2016 kora nyarán és őszén, 2017 őszén, 2019 tavaszán, 2019 karácsonyán. A testösszetételem sokkal egységesebb fejlődést (növekvő izom, csökkenő zsír) mutat.

Sok éve sportolok naponta, kétnaponta. 2014 őszén már nem voltam különösebben kövér: 173 centihez (nem tudtam, mennyi) kb. 84 kiló. Dávid (2010) után voltam 90 kiló fölött is.

174 centi lettem. A testmagasság megfelelő gyakorlatokkal növelhető! Még a testmagasság is.

És az inzulinérzékenység, az izomzat, a hajlékonyság, a tempó, az alapanyagcsere… hogy ne fogjon rajtam az öregedés és a nehéz élet.

Mert nehéz.

Sportoltam korábban is. Gyerekként (1983–1989) bringáztunk, tornáztunk a játszótéren, barangoltunk sokat. Művészi torna és rsg (összesen öt év, haladó akrobatika), jazzbalett. Valamikor, bár gyatrán, megtanultam úszni is. 1990-ben egy hónapig durva anorexiába süllyedtem (63-ról 54 kilóra fogytam). Aztán visszahíztam. A szüleim nem vették észre, ahogy később a falcolást sem.

A gimnáziumban, ezen a szabad, építő, kreatív és gondos helyen, amely kiteljesített (1990–1994): semmi különös, a testnevelőm elidegenített. Néha röplabdáztunk. Két hétig, fogyási céllal, elkeseredetten kocogtam.

Kora felnőttként, már szülés után, 2003 nyarától vált a bicikli bevett közlekedési eszközömmé.

Az első gyerekemet egy bántalmazó kapcsolatba szültem 2001 végén. Kocogni terápiásan 2003 nyarán kezdtem , 5-10 kilométereket, aztán évekig megint nem. 2010-ben kezdtem újra.

Ugyanekkor, egy nagyon nehéz élethelyzetben (a férjem beteg lett) megszállottan kezdtem kardiózni (teremben, futógépen), hidegrázásig, emellett body artoztam és edzővel tanultam squasholni. Az is beintés volt: nem leszek áldozat. Nagyon sokat alakultam, fogytam is. Mégis leálltam, és az étkezésen sem változtattam.

A két kisebbem a házasságomból, 2008-ban és 2010-ben született. A férjem 2012 végén halt meg.

2014-ben kezdődött a máig tartó, mindent megváltoztató folyamat. Ekkor elkezdték gyógyszerezni a Basedow-típusú, évekig kezeletlen pajzsmirigytúlműködésemet, ez a gyógyszer pedig az anyagcserét fékezi, tehát hizlal. Négy hónapig szedtem a tablettát (heti kettőt), aztán a magam útján gyógyultam. Maradéktalanul, és szembemenve a tanácsokkal. Laborleleteket készíttettem, nem a tünetek alapján mondom.

Tilos volt: kemény sport, a szauna, a napsütés, a tengeri hal. Pont ezek lettek az alapok. A sport és a kalóriacsökkentés gyógyított meg, 2015. március 23-tól a ketogén diéta, amelyet magamnak fedeztem föl és állítottam össze.

Eleinte, 2014-ben még azért sportoltam, hogy az anyukaságból, a gyászból, az érzelmi és blogos káoszból talpra álljak, a kezembe vegyem a sorsomat, megéljem: képes vagyok változtatni, csak rajtam múlik.

Tudtam, nincs semmilyen különös módszer, csinálni kell. Elkezdtem kevesebbet és tisztán enni, kristálycukor- és lisztmentesen (de ekkor még müzlivel, szénhidrátosan), és naponta sportolni: bringa, futás, úszás, torna, egy-két órát, leállíthatatlanul. Vettem egy ugrókötelet, aztán két egykilós (!) súlyzót, és lassan, otthon erősítettem a felsőtestemet, karjaimat. 2014 decemberétől konditerembe jártam.

(Akinél ezek nem működnek, nem fogy, alakul ennyitől, mint amit az előző bekezdésben írok, annak extra módszer kell, és súlyos állapotban van.)

Sokáig magánügyként kezeltem a változást, nem akartam beállni az “ide nézzetek, milyen ügyes és sportos vagyok” beszédmódba, butának (antiintellektuálisnak) éreztem a sporttémát, és azt sem tudtam, kitart-e a lelkesedésem pár hónapnál tovább. Az edzést, életmódváltást nem éreztem megfelelő, blogos témának, mert nem elég “mély és intellektuális”, de annyira átható volt a változás, főleg a belső megélés része, hogy méllyé és intellektuálissá tettem.

Eleinte csak meg-megemlítettem. Ez a bejegyzés pedig a coming outom lett: kérték, tegyek ki fotót, és én tettem. Döbbentek, motiválódtak – mások meg kavartak (kommentekben a vihar).

hogyan kezdjek bele?

Sportos posztokat írtam, ekkor már cikkeket is többfelé. A régi olvasóim közül több százan vágtak bele az életmódváltásba (kilenc képzést szerveztem nekik), vagy innen erőt merítve folytatták az útjukat. Mások “csalódtak”: ez már nem az a blog, én is olyan lettem, minek hivalkodom, nyomasztom őket! Ez luxus! Nem értették, mi ez. Hát, ez saját. Én találtam ki, alkottam meg, úgy, ahogy nekem jó. Jöttek aztán fölémtromfolni, magukat hozzám mérni, meg szemét célzásokkal: majd jól lesérülök. Egyre felszabadultabban röhögtem ki őket. Férjük által eltartott, nulla-, egy-, kétgyerekes, simán lusta, nyafogó nők voltak. És aki mégis csinálta, az szemérmetlenül leutánozta (és saját módszerként hirdette) a blogos tartalmaimat. iszonyúak ezek a női játszmák, a határtok áthágása, az ötletek hiánya, a vagy nyalizva alárendelődő, vagy agresszíven beleugató, lejárató karakterek.

A mai állapotom, és már frissítettem a posztot, írom ezt koronakarantén idején, 2020 márciusának végén, összehasonlíthatatlan a 2014 szeptembere előttivel – erőnlétben, fegyelemben, attitűdben, izomtömegben, egészségben és kinézetben. Visszahoztam gyerekkori, akrobatikus képességeimet, és meg is haladtam őket.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

2016 januárjában kezdtem személyi edzőhöz járni, hetente egyszer. Gondosan választottam, nem volt jó akárki. Itt írtam róla egy lírait:

ed

Ő eleinte nem tudta értelmezni a stílusomat, igen kelletlen volt, viszont profi – aztán megszerettük egymást. Nagyon. “Téged csak meg kell ismerni.”

Vele építettem a fenekemet, mert azt levitte a fogyás. Nem fenékből guggoltam, például.

És amikor megvolt:

és meg is maradt több éves távon a formája, bár nem volt mindig tökéletesen feszes a bőre:

, és már megtanultam Edtől mindazt, amit az izmokról és gépekről tudni érdemes, akkor otthagytam a hardcore súlyzós edzéseket (meg a teremre jellemző tufaságot, szar zenét, pletykás rosszakaratot is), és közösségi, csajos edzéseket szerveztem egy új, hipertrendi helyen, a Reedben, ahová, mint bloggert, VIP-ként hívtak meg.

Futni kezdtem, versenyen is. A kedvenc távom a félmaraton, néha tízeket is futottam.

Squasholtam is 2018 márciusától őszig, edzővel és partnerrel.

Úszom. 2016 őszén tanultam meg víz alá merülve mellúszni… Van hova fejlődni.

Hidegtűrök.

Síelek. Na jó, egyszer. Ez a Normafánál van. (Azóta Ausztriában, Szlovákiában is, és megtanultak a gyerekeim is!)

Mindenhová bringával járok. Ez a kardió, és oda is érek vele.

Több kilónyi izmom épült. Három szülés után a hasam ilyen lett:

A mellizom is fontos, esztétikus. Nagy súlyos fekve nyomással edzem. Ha komolyan veszed, nem fog lógni. Éppen “fölébéleli” a mirigyszövetet.

Volt már két félmaratonom, mire 2018 júniusában, nagyon nehezen, extrém körülmények között, de végig futómozgással teljesítettem a maratont Norvégiában egy fehér éjszakán.

Aztán volt még sok tízes, tizenötök, női futógála, eus futás:

További félmaratonok, az összes BSI-s hazai megvolt. Egy madridi:

egy berlini, 2019-ben:

egy nagy-tavaki, olaszországi (egy héttel a berlini után):

, és az amszterdami maraton, 2019. október 20.:

Nem vagyok igazi futó, mégis futok. Azóta is, de erdőben, rövidebbeket. A Vivicittát elsodorta a járvány 2020-bsn. Az igazság az, hogy egy-egy félmaratonba is, de a maratonokba belebetegedtem, nagyon leharcolja a testet, durva lelki tüneteket is okozott, ezért tizenvalahány fél- és két egész maraton, egy harmincas táv után tízekre nevezek, és edzésként négy-ötöket futok már csak.

*

73 és 79 kiló között mozog a testsúlyom, ciklustól és szénhidráttól (glikogénfeltöltöttségtől + víz) függően (az ingadozás a ketogénnel jár). Fitneszszempontból nem vagyok tökéletesen arányos, sem teljesen feszes (ez ciklusfüggő), de nem is kell, viszont alkalmas a testem a sérülés nélküli, elszánt sportra, jól fejlődik és nem épül le az izomzatom. Élvezem az edzéseimet, a kinézetemet, nem gyötröm magam, nem is kell. Hozzám ez illik.

Ahogy a kötelező nagy mell-nőies öltözködés-körmös-törékenység-pilla-smink normától eltávolodtam, és nem mások véleményével foglalkozom, méltónak és önazonosnak érzem magam. Just do it. A többi rizsa.

Eszem tojást, húst, halat, belsőséget, zöld zöldségeket, gumósokat, keresztesvirágúakat, gombát, mascarponét, kemény sajtokat, csokit, tejszínt és bogyós gyümölcsöket, alkalmanként sütit, fagyit is.

Szénhidrátcsökkentetten, magas zsír- és magas fehérjetartalmúan táplálkozom, eleven és egyszerű ételeket. Délelőtt általában semmit. Fél napokat böjtölök. Nem gyötröm magam, nem számolok semmit, nem problémázom az ételekkel, nem keresek recepteket, helyettesítő alapanyagokat. Az “eddig túletted magad, most görcsölj rá másképp” trendet rombolónak tartom.

Kigyógyultam a táplálkozási visszaélésekből, nem vagyok már érzelmi evő.

Hullámzó volt. Az elején csináltam olyanokat (kíváncsiságból), amiket ma már nem. Nagyon lefogytam, nem volt mellem. Mostanra állt be az egyensúly.

2015. március 23-án kezdtem a teljesen szénhidráttalan, terápiás, ketogén étrendbe. Itt írtam róla:

a ketogén életmód – tévhitek

A testösszetételmérés, az állapotkövető fotóim, illetve a laborleleteim is mutatták, hogy jó az irány.

2018-tól visszatértem az irodalmár, színházjáró miliőmbe – ez is jó volt. Egyszerűen öltözködöm. Nem tudok nagyot tévedni akkor sem, ha neten, próba nélkül vásárolok ruhát.

“Szegény gyerekeim.”

Néhányan pedig, mert ilyen az élet és az internet, és mert az elégedettség provokatív, buzgón nézegetnek, démonizálják a sportolásomat. Magyarázzák: nem is vagyok ilyen, ez hamisítvány, mit lobogtatom magam, erre bárki képes, ez ronda. Mások, eggyel visszafogottabban: ez túlzás, ebből baj lesz!

Én vagyok az egyetlen, aki nem manipulálja a fotóit, és nem törődik sminkkel, világítással.

Szerintem nekik is jót tenne a sport és a nyomában járó önbecsülés.

Azért sportolok, mert örömet szerez,

azért írok róla, mert blogger vagyok, és mindenféléről írok, az élet teljességéről, mindenről, ami gondolkodással befogható,

azért teszek ki képeket, mert azok önmagukért beszélnek. Amikor a hasamat megmutattam, a reakciókból láttam: tehát nem mindennapi a sztorim. Előtte ezt nem tudtam. A sportos test menő, és jól néz ki. Mindenesetre jobban, mint ahogy sport nélkül nézne ki. Nem vagyunk egyformák, de ha a saját alkatodon elkötelezetten dolgozol, akkor jó lesz. Engem meg hagyjál.

A sport a legerősebb antidepresszáns. Összeránt, önbecsülést ad, kipucol, feldob. Aki ezt nem ismeri, lemarad az élet egyik legnagyobb élményéről.

Nincs olyan, hogy túl sok sport, vagy hogy a sport ártalmas, személyiségtorzító – ez lusta, urbánus vád. Az élet legintenzívebb pillanatai ezek. Kizárólag épít, nem árt senkinek. Amitől mégis ingerültek: hogy az edzésélmény más perspektívába helyez mindent, a teljesítményt, az öncsalást is.

Hogy én átlátok rajtuk.

Kortársaim magukat kelletik, másokat figyelgetnek, szeretőznek, exükkel kellemetlenkednek, társkeresőznek, ezóba fordulnak, tévét bámulnak, isznak, dohányoznak. Hálás vagyok, hogy engem a sport ragadott magával, mondanám, ha giccsblogger lennék. De hiszen magamnak köszönhetem! Rengeteg erőfeszítésem, ötletem, időm, olvasásom és pénzem van benne. Az eredmény dögös és életszagú, mentes a kifele-szépnősködéstől, és nincs üzleti célja. És mesélek róla.

Már nyolc éve edzek naponta.