asztalverők

Én aztán jogvédek és kiállok. Tényleg. És nem csak érvelek meg lájkolok. Ráállok a kerekesszékes piktogramra a parkolóban, és nem tud mit csinálni az életerős terepjárós.

És mélyen hiszek abban, írtam is ilyeneket, hogy aki elnyomott, annak ab ovo van igaza, mindenképpen igaza, akkor is, ha kiabál, és akkor nem őt elemezzük.

Csakhogy ez a nézőpont és beszédmód nem használható teljes bloggerségünkben, és életünk minden helyzetében sem. S aki akkor használja, amikor neki jól jön (mert ő az elnyomott, és akkor rá lehet pirítani akárkire), az el van tévedve.

 

Az ember nem egyszerűen társadalmi csoporthoz tartozásainak összessége. És ha úgy nézzük csak, színtisztán, akkor is nehéz ügy ez, mert ki aláz meg kit akkor, amikor beállít háztűznézőbe az aspergeres Tibi, és tapogatni próbál? Ki aláz meg kit, amikor az összepisilt kerekes székes hajléktalan férfi gusztálgatja a seggemet? Melyik hátrány érdekeljen a sok közül?

Elméletileg nem érdekel semmi az adott helyzetben, bevallom. Olyankor mentem az irhám, nem akarok az igazságosság jegyében sem ekkora stresszt. Ha önkéntes lennék, vagy ez lenne a szakmám, akkor profin kezelném a szitut, és elviselném a stresszt. De nem vagyok segítő, se önkéntes, se profi, és ez nem véletlen.

Viszont nem gondolom, hogy a nők megfosztottsága megelőz minden más szempontot, csak azért, mert nő vagyok.

És nincs kedvem már magánemberként sem szomorú szemű, egyedülálló anyáknak segíteni, mert mindig én maradtam ott a csekkekkel, és jogvédőhöz és nagyvonalú segítőhöz méltatlan indulataim lettek velük szemben. Nem jól csináltam, az is igaz, de nem akarom jól sem csinálni már többet. Nem akarok az elváró magatartással találkozni, kifogásokat hallgatni. Nem akarom, hogy elemezzék a “testépítésemet”. És nem akarom, hogy egészséges, mozgástérrel rendelkező emberek érveljenek nekem, csak mert kíváncsian megnézegették a fotóimat, hogy mit vagyok ilyen nagyra, könnyű nekem, és aki beteg, az nem tud elmenni futni.

A férfiaknak több hatalmuk van, igen.

A gazdag nőknek (privilegizáltak, így nevezi őket Gumi, innen vett szó ez is, és persze én is közéjük tartozom) is több hatalmuk van.

És ettől úgy általában gyanúsak, és ezért őket figyeljük, és rajtuk verjük el a port…

De hát az egészségesek is előnnyel bírnak, és nagyobb hatalmuk van. A középosztálybeliek is. Rájuk is így haragusztok? Az ő felelősségüket és mulasztásaikat, jóra való restségüket is így felvetitek?

Öööö, ja, nem. Mert mi is azok vagyunk. És önkritikusnak sem sikerül mindig lenni.

Van, aki mindenkire haragszik.

Bloggertárs, akit nem linkelek, mert nem akarom, hogy bántásnak érezze, azt feszegeti, hogy ő mozgássérült, ha ez nem is látszik rajta, és vegye tudomásul mindenki, hogy a mozgássérült parkoló, klotyó nem az övék, tűnés onnan!

Rajtad se látszik, és talán te sem látod másokon. Vagy mi van?

Asztalverés van. Komoly és kezeletlen frusztráció.

Női Ellenállás Petíció, vagy mi a bánat volt a neve. Kontextustól függetlenül, borzalmas egysíkúan. Nem szülünk, nem kenjük az arcunkat.

A kommentelő, aki harcnak nevezte a nőijog-védelmet, amelyben még sok ütközet vár ránk. És hadállásnak nevezte a blogot, és tényleg azt írta: előre a végső győzelemig, és akkor majd békét kínálunk a legyőzötteknek, a férfiaknak, de a feltételeket mi szabjuk.

Aki aspergeresként várta el, hogy mindenkinek legyen annyi információja, amennyi a legprogresszívebbeknek, akiknek az Ügy és az informálódás személyes kérdés és érdek is. De mielőtt az első információk eljuthattak volna a kommenttársakhoz, már dühösen és elidegenítően vitázott.

Egyáltalán: bárkinek a szemére hányni, hogy elsősorban önmaga érdekli, nem az Ügy.

Rajtam ott volt a nyomás: mindenféle Ügynek legyen tere a blog, minden igazságtalanságnak és kiáltozásnak teret kell adni. Elő akarták írni, nyíltabb és rejtett módokon éreztették, mit várnak el, milyen legyen a blog, és hogyan maradok én hiteles.

Volt idő, hogy ezen tipródtam. Nem kéne nekem Szent Ferencbe oltott Teréz anyaként az utolsó lecsapott szúnyogért is kiállnom, aki százharminchat percen át döngicsélt a fülembe?

Aztán úgy döntöttem, az én terem lesz a blog, ahogy eredetileg is. Nem adom másnak, és csak az olvassa. Én jobb vagyok az összetett mondatokban, mint ügyek képviseletében. Akit a mondatok kevésbé érdekeltek, az elment.

És most megint dühös lettem. Amiatt, ami a blogger válaszolban a 17. pont. Akinek szociokulturális hátránya van, és ennek tetejébe még lúzer és irigy is, az ne ekézze a privilegizált, edzőterembe járó budai bloggereket az interneten. Ezt csak a nagyon egyszerűek szopják be.

Ott a kísértés, hogy akkor én elmondom, milyen mínuszban elmenni fát fűrészelni, milyen volt öt olvasó körében teljesen a magam invenciójából kitalálni, hogyan és miről blogoljak, és az írásaimmal összeszedni az olvasókat, a koppintókkal ellentétben, akik szinte a készbe ültek bele, az általam megteremtett netes női térbe. Hogy milyen a gyanúsan csattogó, 18 fokig működő cirkó, milyen a mellkasomra ejtett hatvan kiló a harmadik sorozatban, és milyen teljesen egyedül finanszírozni egy nagycsaládot. De nem ez a lényeg, és én nem akarom sajnáltatni magam.

Az a lényeg, hogy fel van használva az emberi jogi szemlélet önigazolásra, a saját felelősség elsunnyogására. És ennek semmi köze a kiálláshoz és mások segítéséhez. Nekem ehhez nincs és nem is volt soha pofám: úgy érezném, lejáratom az ügyet, és röhejessé válok a nagy igazságommal.

Nem arról van szó, hogy én már könnyen beszélek, mert befutottam — futok én minden nap, izzadok sokat. Nem arról van szó, hogy nekem bezzeg van erőforrásom ahhoz, hogy nőként is biztonságban érezzem magam, és egyedülálló anyaként is boldoguljak.

Hanem arról, hogy ők az elnyomó-elnyomott dimenziót rajtakapásra, mások basztatására, kifogásként használják. És nem fejlődnek, nem javul az életük — több év alatt sem javult azoké sem, akik nagy lelkesen bólogatnak. Nem, ez a düh nem építő, nincsen neki morálja, és nem vezet le feszültséget sem, sőt, generálja.

És azok, akik így kiáltoznak, akik minden bokorban a személyük ellen való támadást látnak, akik szemében minden férfi meredező fasz, miközben a magukéban a gerendát sem, azok nem “a” “Nők” és nem “a” társadalom. Hanem nem túl okos és nem túl korrekt hangoskodók. És ebből (meg némi máshonnan vett érvelésből, szóhasználatból, attitűdből) működni látszó és jópofa blogot lehet ám összehozni, és akkor az siker, és lám, jó úton haladunk, immár társadalmi tényezők lettünk!

Ha kövér vagyok és ettől boldogtalan, akkor szembenézek a helyzetemmel. Nem kiáltozok elfogadásért, és nem vádolok másokat testszégyenítéssel. Nem ők tettek kövérré és boldogtalanná, akkor sem, ha én pont nem tehetek a kövérségemről, és nem ellenem örülnek a megharcolt ruganyosságuknak.

Ha nekem senki nem udvarol, és nem is vagyok túl szép vagy kellemes, nem deklarálom nagy öntudatosan blogposztban, hogy nekem miért nem kellenek a férfiak.

Nincs pofám azon sem siránkozni, hogy a férfiak cseléd jellegű jóságosokat akarnak feleségnek, és a pornósztár jellegűeket meg szeretőnek, engem meg senki a nagy intellektusommal. Hanem vagy megkeresem (megvárom) azt a férfit, aki nem ilyen, vagy emelt fővel elfogadom, hogy én ebből a játékból kimaradok, és akkor egyedül.

De az is lehet, hogy önreflektálok: már tudom, mitől vagyok ijesztő (csak hát sajnos, jobban szeretem a drasztikus poénjaimat, mint kellemesnek tűnni).

Legyen igazságosabb a világ, de ne verjétek az asztalt, az asztalomat — ez egy nagyon szép asztal, tölgyfából, és én vettem.

cropped-enteric591r.jpg

Ne legyen önös az önzetlenség.

Ne taposson másba az, hogy azt kéred: ne tapossanak beléd.

Sok szemszög van, sok részlet, ismerd meg, amennyit tudsz, ne ítélj, ne ordítozz.

Ne használd az ügyeket arra, hogy mennybe menj.

Ne kápózz.

Határolódj el azoktól, akik kápóznak.

Kapcsolódó írás:

ugyanaz, nőbe’

31 thoughts on “asztalverők

  1. “Nincs pofám azon sem siránkozni, hogy a férfiak cseléd jellegű jóságosokat akarnak feleségnek, és a pornósztár jellegűeket meg szeretőnek, engem meg senki a nagy intellektusommal. Hanem vagy megkeresem (megvárom) azt a férfit, aki nem ilyen, vagy emelt fővel elfogadom, hogy én ebből a játékból kimaradok, és akkor egyedül.” Ígyííígyííígynagyon.
    Én amióta a blogodat olvasom, leszoktam a mindenféle online női oldalakról – múltkor valamiért mégis véletlenül, valami régi reflex a feminára vezetett, és a vér megfagyott az ereimben, mert az első cikk, ami szembejött, azt vágta a képembe, miért vagyok harmincasként egyedül, hogy ugyanúgy a 30-40-es pasikra vágyom, de ők a húszéveseket nézik, meg hát nem szeretnének olyan nőt, aki már tud pár dolgot pár dologról, önálló, nem néz fel rá istenként (wtf?).. Vagy ott vannak a már házasok, ez esetben meg kell várnom, szép türelmesen, míg elválnak, bár akkor ők is újra a húszéveseket nézik majd 🙂 Tehát végülis leginkább még az idősebb elváltakat nézzem, de amúgy legyek nyitott, és ne legyenek túl nagy elvárásaim (sarkítok).
    Befeszültem, de nem úgy és nem annyira, mint ahogy pár éve feszültem volna be egy ilyen cikktől, amikor még nem láttam át tisztán ezt a nyomasztást, és még nagyon, belül sikítva féltem az egyedülléttől, nem voltam jól. Most amiatt lettem nagyon dühös, hogy így akarják elvenni a korombeliektől a jó érzéseket, azt, hogy hallgassanak a megérzéseikre, így akarják nyomasztani őket, hogy elégedjenek meg, fogják be, ne akarjanak annyira okosak lenni, főleg ne okosabbak a férfinél, hát mit gondolnak.. Én már valahogy nem félek (és döbbenten, ujjongva veszem észre magamon, úristen, már nem félek), már tudom, nem is akarok olyat, akinek ezek a szempontjai. Ha jön az a százbólegy, akkor boldogan állok elébe és legyen szerelem!

  2. Ez nem feminizmus, nem egyenlőségre hajt, hanem pontosan ugyanazt a hatalmat akarja, ugyanazokkal a kétes jogokkal. Mi lesz a megvezetett, életüket ebben a szellemben felforgatókkal, ha az Ügy véget ér? Ami Huffnágellel?

    • De hiszen az Ügy nem ér véget. Csak az a korszak, amelyben napi 8-10 órákat töltöttek a neten, folyamatos felszínes és kimitírt-miamaiesemény pezsgésben, a kis kirekesztő “mi igen, ők nem” (ők kápók és trollok, tiltsuk ki őket) közösségükben, és tényleg úgy érezték, ezzel valami jó célt, a társadalmat, a jövőt, a nőket szolgálják. Mindenki belefárad, és mindenki romlik ettől.

      A Csakazolvassába is belefárad, ha efféle időmúlatássá válik, habár itt nincs olyan parancs és olyan kitiltás sem, és főleg utánzás meg kamu fővezér-denépszerűvagyok szerep nincsen. De a belefáradástól még a szövegek nívója, a dogmatikus jelleg hiánya, a témák változatossága, a blogger tisztább szándéka sem véd meg.

      A kevesebb több, és ha túl sok a szabadidő, az romboló. És lehetőleg mindenki menjen edzeni/kutyamenteni/szemetet szedni is.

    • Igen, én is ezen gondolkozom jó ideje.
      Én azt látom, hogy nagyon sok dolgot el lehet tanulni a férfiaktól, ha már jellemzőkkel és tulajdonságokkal bíró csoportként tekintünk rájuk.
      Hogy dolgokat hasonlóan csináljak, de nagyon fontos, hogy ne ugyanazt. Mert azt nem szívlelem, az eredményeit sokszor borszatónak találom. De élvezem, hogy nem a párkapcsolat az első végre az életemben, és én ezt egy férfitől tanultam. Azt is, hogy mennyivel jobb önmagam adni és hátrébb lépve nézni az elhullót, nem pedig görcsösen kapaszkodva menni utána és az igényei elé.
      Azt is, hogy ha nő vagyok, én fogok szülni, vagy ha nem lesz kinek akkor örökbe fogadni, és ez akkor is így lesz ha fejreáll az összes manus, sőt, ha meg se lövi egy se, akkor is. Mert rólam szól és nem róluk.
      Meg hogy én nagyon bírom a mechanikát és a focit. A fát gyalulni és ásni. Egyedül utazni és farmer-pólóban járni hetekig. Nem ugyanabban, mert mint mondtam, nem ugyanazt csinálom csak hasonlóan 😀 ide meg:

      ‘csak hát sajnos, jobban szeretem a drasztikus poénjaimat, mint kellemesnek tűnni’

      Ez meg olyan tételmondat, ami egyben alapja, valamint reflektál is az előzőekre.

      • Tegnap fotózták a félisten edzőt, odarohantam egy rúzzsal: várjál! Én nem bírom ezeket megállni. Egy kicsit féltem, hogy hangosan énekelek, és ő nem szól rám, de azért kínos ez így. Ma együtt raktuk össze a seggizomnövesztés mellé alkalmas proteinemet fehér azstalnál, és hülyére röhögtük magunkat a Windows felugró ablakain, ami persze vírusirtani akar a film csúcspontja előtt kettő perccel, meg azon, hogy régen savanyú volt a Túró Rudi, és alufólia is volt a Milkán. És én tegnap is, meg ma is elemien jól éreztem magam itt. (De van, aki nem bírja ezt.)

  3. Nekem nem tetszik az asztalod. De azért nem verném. Sajátom sem szoktam.
    Az írást elküldtem. Remélem érteni fogják. Én azért (is) szerettem, mert elolvasása után nem akart elsorvadni/elbujdokolni/öngyilkolni egy Y kromoszómám sem. Utóbbi időben kevés ilyen olvasmányélményem van.

    • Asztalügyben nem (sem) mások tetszésére játszom.

      Üdv a blogon!

      Hogy kinek miért akar elsorvadni, elbujdokolni, öngyilkolni az Y kromoszómája, az érdekes kérdés, de biztosan nem életetek nőire és főleg nem ismeretlen bloggerekre tartozik, hanem leginkább valamilyen lelki segítőre.

  4. Én nem szeretnék a világ proletárjaival egyesülni, akkor se, ha most épp ballib feministák, ciki-e vagyok?
    A Gumitól én megijedtem, pont valahogy azt az ominózus kiáltványt olvastam ott először. Engem a konzervatív keresztény nagymamám (ő állt hozzám egyértelműen legközelebb, mikor gyerek voltam) egész sérülékeny kiskamasz koromban azzal traktált, hogy a férfiak rémesek, mind szemét, nekünk nőknek meg kell tanulni okosan manipulálni őket, a házasság rettenetes és lekorlátoz, mire én a gyerekek egészséges logikájával megkérdeztem, hogy akkor a picsáért házasodunk? Nem jobb nélkülük eleve? A válasz persze az örök klasszikus, hogy a házasság a gyerekeknek még így is a legjobb! Oké. De ezek után rettentően meg volt rökönyödve a mama, ha én kiabálva háborodtam fel, hogy hagyjon békén, nekem sosem lesz családom, amikor közösen akart imádkozni, hogy nekem majd “rendes férjem” legyen. Snitt, évekkel később: több különböző, de ugyanabba az irányba mutató hatás ért egyszerre, amikor a már nem elméleti-történeti, hanem a nekem nagyon is húsba vágó, mindennapos feminista gondolkodásmóddal, benne ezzel a bloggal először találkoztam. Csodálatos, felszabadító érzés volt olvasni, hogy pont ez a lényege az egyenlőségnek: hogy nem minden férfi szemét, és nekünk nem a szenvedés az elkerülhetetlen sorsunk, hanem sziklaszilárdnak kell lenni és egymás szemébe kell nézni! Hogy létezik egyenlő, méltó, kiteljesítő heteroszexuális párkapcsolat, sőt házasság is. Boldogságos, játékos, KÖZÖS szexualitás, soha másképp nem tapasztalt közelség és intimitás. De ehhez le kell vetni a tanult játszmázásokat, előítéleteket, nemi szerepeket, és hinni kell abban, hogy van olyan férfi, akivel lehet és érdemes. És ehhez először nekem kell egész embernek lennem.

    • És: öröm, öröm, öröm. Kúlság, bizalom. Befelé figyelem. Jó emberek… intellektus. A magunk ügyével foglalkozni. Metanulni egy másik testi üzemmódot, a testre, a nőiségre, a szexre másképp nézni. És nem használni senkit.

      Engem, ha egyvalamit kéne mondani, amiért sikító NEM, az a visszatérő, mozgalmi jellegű “nem adunk puncit”, mindez negyvensok évesen, gratulálok, ismét egy antifeminista vád igazolódik be. Gonosz poénjaim lesznek ezzel kapcsolatban, de reflektálok és hallgatok, és örülök, hogy nem olyan tapasztalatok formáltak, amelyekből ez a mondat következik.

      És ez, hogy nem olyanok formáltak, nem véletlen és mázli, még csak nem is neveltetésből eredő alkat — nekem ebben döntéseim is vannak.

  5. Újszülött vagyok ezen a felületen, olvasgatom a hivatkozásokat, utalásokat, előzményeket és kommenteket, hogy egy-egy témában felvegyem a fonalat. Oknyomozom Amikor bementem a Gumiszobába, leesett, hogy már valamikor olvastam onnan bejegyzést, és csak szipogtam, aztán gyorsan kijöttem.
    Olyannak tűnt ott az Ügy, mint szépségkirálynő választás jelöltjének szájából a Világbéke mint célkitűzés.
    Nem vagyok ügyes típus, leginkább a saját szénámat gereblyézem, de azt nagyon.
    De ha valaki harsogva kiáll valamiért, akkor elvárom, hogy hiteles legyen, és ne csak a saját hangjában/írásában gyönyörködjön, mert azzal csak árt minden ügynek. El kell dönteni, hogy író vagyok vagy előadóművész (és annak is gyengécske).

    • Nem nincs tele. Sőt, kezdetben volt ott néhány írás, ami kifejezetten jól sikerült, illett a mondanivalóhoz a provokatív stílus. Aztán agyonvágták az egészet ezzel a petícióval vagy mivel, teljesen komolytalanná vált. Egyszerre naív, gyerekes és elkeseredetten agresszív.
      De nagy az internet. Elfér.

      • Biztos van izgalmas írás, és biztos nem nagyon érdekel senkit, hogy én mi ellen tiltakozom, ez személyes ügy. De az biztos, hogy nem véletlenül lett mindenkinek ott gondos, új nickje. Volna döbbenet a kétéves nagy rajongásuk után, hogyan tesznek úgy, mint ha csakazolvassa soha nem is létezett volna.

        Az egész kezdeti Guminak a lendülete, sszóhasználata, ereje és törzsolvasói is innen vannak (ami épp nem a Nem vagyok MILF! facebookos blog koppintása). Itt ismert meg mindenki mindenkit, innen nyert gondolatot, erőt, vagány pozíciót a would-be díva, itt fogtak neszt, hogy van itt tartalék az Ügyben, meg lehet önvalósítani, talán pénzt is csinálni. És aztán, miután ki-ki itt akart népszerű lenni, szépen énekelni engem életből sunyi célzásokkal kommentben kioktatni, innen mentek el, erre kellett az új hely, hogy akkor ők is megcsinálják. És ezért kellett rám célozgatni, fitneszen gúynolódni, szeretőlét fölött műfelháborodni (ő már nem lenne szerető, írja férjes asszonyként, egy egyéves gyerek mellől, ehhez gratzlálunk). Mindenki értette, ez az én végigvonszolásom volt a buta, kárörvendő, ide-oda csapódó ex-csakazolvassa rajongók körében. És ezek úgy remélték, hogy nekem végem, én összeomlok, én nem vagyok hiteles, és nincs blog, ha ők megbüntetnek és elmennek. És az új siker érdekében kellett ennyire megtagadni engem, hangulatot kelteni.

        Én pont tudom, ki ki, pánik is van, hogy “kiadtam” őket. De a wmn törölte egy órán belül, amikor leírtam, erre ő fotózza le, és ő teszi ki. Én már onnan vettem át. Értem én ezt?

        • Az utolsót azt én sem értettem. Még több lett így olvasható mint a törlés előtt.
          Amiket írsz azt nagyrészt tudom, és sajnálom is. Azt is, hogy a jó írások alapja innen volt. Arra akartam reflektálni, hogy a tele a hócipőnk normális férfiként elég értelmetlen így.
          Persze az sem teljesen világos, miért linkelted be akkor az egyik posztját?

          • A Levél a kápónak címűt most: szimptomatikusan, elrettentésül. Így látnak ők, egykori nagy cimborák és támogatók. Mert nem gyűlölködöm, mert önreflektálok, mert nem vagyok lúzer, és ha mégis, nem másra mutogatok. Ja, meg a sport.

            Tavaly is linkeltem, akkor még igyekeztem nagyon meg nem is tudtam, hogyan emlegetnek és nem láttam, mennyi lopás van.

            Én étnyleg nem értem azokat, akik a “valami olyasmi” másoderesztéshez képesek tapsolni, miután itt évekig olvastak. És hogy a gyűlöletbeszéd miért nem zavarja őket? Az 2egyszer szagolod a szart, mind büdös” (vagy ilyesmi) mém, ami a férfiakról szól? Nem igaz, hogy én változtam meg. Én soha nem írtam ilyeneket, és ha dühös voltam, ki is tettem magamat mellé, nem álnévről voltam erős.

            • Na ezért is írtam azt, ha direkt le akarná járatni a feminizmust, akkor se tudná jobban csinálni. A gyűlölet, a düh, a trágár mocsok ami ömlik belőle, nem azt a célt éri el, ami ő akar – elgondolkodtatni – hanem azt látják, hogy na itt van egy harsány, férfigyűlölő 3,14tsa, és ilyenek a feministák, sőt, a “feminácik”. (Vagy azt gondolja, hogy az olvasótábora olyan primitív, hogy csak ezt a nyelvezetet érti meg?) És az ő mocskából fröccsen más feministákra is hogy ők is ilyenek, rád is, Éva, sőt, főleg rád, mert ők “csakazolvassa köpönyegéből jöttek elő”, és ebből könnyen kialakulhat az, hogy te vagy Frankenstein, Gumi meg a teremtményed, aki a teremtője ellen fordult…

  6. Ezer éve nem kommentem itt. Visszahúzódós időszak volt, új életet kezdtem, önreflektálok sokat, próbálom feldolgozni a maradék negatív érzelmeket válás után. Ebben az érzelmi állapotban láttam először a Gumit, és az első néhány poszt még passzolt is a maradék háborgáshoz bennem. Hiába, az önreflexió nem, még ennyi idő után sem automatikus, kell egy kis átfutási idő a dolgoknak.
    Aztán a szövegek egyre agresszívabbá váltak, valahogy nem akaródzott már megnyitni a bejegyzéseket. Egyszerűen lekopott a Gumiszoba rólam. Nem bírom ezt, hogy “üljünk és háborogjunk azon, mindenki mennyire szemét”. Én is képes vagyok az ülök és kesergek mentalitásra időnként. Aztán megyek, és alkotok valamit, akár triviálisat, javítok három százaléknyit a lakáson eluralkodó kupin vagy megetetem a macskát.
    A gyűlölet nem lehet állandó létállapot, még a harag sem, még a rövid távon eluralkodó düh is rombol, ha nem tudom visszavezetni addig, hogy mi váltja ki.
    Az összefüggéseket most értem csak, ahogy itt olvasom, eddig csak annyi volt meg, hogy valakik elmentek innen, és csináltak egy saját valamit. Engem iszonyat lefáraszt visszaolvasni a konfliktusokat, túl sok, túl negatív, törékeny vagyok még, pengeélen táncolnak az idegszálaim. Csodállak, ahogy sziklaként ülsz laptoppal az öledben, körülötted áramlik ez a folyó és folyamatosan susogja füledbe átkait… Respect.

  7. Ha ebben a Mozgalom magára ismer, kikéri magának, akkor azért tényleg nagyon nagy baj van (vagy valakinek az egyéni érzékenysége, baja beárnyékolja a tisztánlátását).

    És ha a mozgalom bármelyik tagját zavarja, ha a blogger testmozog, átalakul, narancsbőrről ír, akkor is nagy baj van.

    Én ezeket tucatjával kaptam amúgy. Önparódia volt, pontosan az a kép, ahogy az elfogult-eltozult antifeministák jellemeztek minket. Tényleg macskákról beszélgettek. Tényleg nem volt boldogságos a szexualitás. Tényleg nem akartam nyűgös gyerekekkel téli délutánokon négy kerületen átbuszozva ebben részt venni már, még ha pontosan érkezett is a szervező, akkor sem.

  8. Visszajelzés: hogyan ne legyél görény a neten | csak az olvassa — én szóltam

  9. A Gumiszoba a női oldalak kurucinfoja. Pont ugyanazon elv alapján működik. A világ nagyon egyszerű, nekünk szar, és megvannak a csoportok, akik miatt szar (zsidòk, cigànyok, romànok, hazaàrulòk, libsik vagy férfiak, kapcsolatban boldog nők, szexet/gyereket szerető, élvező nők, , szêp nők, nemcsòrò nők, sportolò nők. Mi nem foglalkozunk magunkkal, mert tökéletesek vagyunk, odàt az ellenség. Szòhasznàlatunk minden esetben uszìtò, a lànyok meg ne szüljenek, és kerüljék a pasikat, mert egy férfi csak rossz lehet. Nem értik, hogy a kötelezően szülni kell-re nem a tilos szülni a megoldás, hanem a hagy döntse el, és azt is mikor, hogy, mennyit. A nem megfelelő partnerre nem a soha ne legyen partnerek, ês a szar szex-re nem a “soha többé ne szexeljünk” lehet csak a vàlasz, hanem a lehet jò a szex is.
    Mikor először olvastam ott egy cikket, nevettem, azt hittem, a tràgàrsàg csak egy eszköz, aztàn megrémültem attòl, ami a köreikben volt. Egymást is nyìrjàk, ha làtszik, ha nem.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s