radikálisak

Úgy bírom, hogy fotelkommentelőként mindenki olyan pontosan tudja, hogy másvalakinek mit kéne csinálnia. Vígan ítélkezik. Ami miatt förtelmes ez az egész, hogy ti ezt élvezitek. A morális fölényt, a kiosztást, a beszólást, a hangoskodást, az asztalverést.

Döbbenet látni, hogy akik tőlem hallottak először a feminizmusról, az én blogomon erősödtek meg, innen vettek fogalmakat, olvasmányokat, érveket, erről a blogról, ahol ez a hörgős stíl soha nem volt jelen, azok most ebben fürdőznek nyakig.

Radikálisnak, vagánynak hiszitek magatokat, a facebookon maszturbáltok a nagy elviségben; élvezettel üttök, szidtok, aláztok akárkit, de csakis akkor, ha sokan vagytok, és! és, mert ez a lényeg: eközben lófaszt nem csináltok, nem tesztek a nőkért valójában semmit.

Erőszakosak vagytok, normatívak, dogmatikusak, másokat taglaltok, rázuhantok egy-egy célpontra.

Hogy lettetek ilyenek?

Ki gondolta valaha, hogy én velük, így vagyok, legyek ellenzéki? Hogy ez kötelező? Kinek nem tűnt fel, hogy nemhogy ettől tartottam magam távol, mert ettől mindig is, de a bármilyen mozgalmiságból is én 2015 márciusában, öt évvel ezelőtt kiszálltam? Azért szálltam ki, mert viszolyogtatott, mi lett a netes feminizmusból, amelynek elindításában, elterjesztésében történetesen nagy szerepem lett. A dogmatizmus, a pletykálkodás, az ítélkezés, az egózás, a népszerűséghajhászás, a vagánykodás taszított, a hangnem elbutult, indulatossá és érzéketlenné vált. Aztán tavaly nyáron még kijjebb szálltam, mert megértettem, mit jelent a transz-inkluzív feminizmus, és ők hogyan csináltak ki két embert, aki szerintem tök hiteles és jó szándékú. Nőket. Feminista nőket. Simán.

És főleg nem nyomtam ezt a dögöljönmegorbán hangnemet sose.

Nézd meg az idővonalam, évekre visszamenőleg. Soha nem állatm be semmilyen fúj, vesszenek ezek, mind egyforma, meddig tűrjük kiáltozásba, ellenben fáradhatatlanul terjesztettem kultúrát, érvelési ismereteket, fokoztam érzékenységeket. Sehol O1G, feszülős öltönyön röhögcsélés, Vajna-szidás. Nem anyáztam, nem repültem rá személyekről szóló hírekre, nem osztottam virális gúnyolódásokat.

Miért nem?

Mert ehhez nem kell bátorság, sem tudás. Bátorság és tudás az innovatív mondandóhoz, a különálláshoz, az egyedül kiálláshoz kell.

Mert a személyeskedés béna.

Mert reflexesen amellé állok, aki egyedül maradt, akire rázuhannak a vércsék. Velem is csinálták, nagyon szar, romboló, eszkalálódó erőszakfajta ez a netes alázás, és mindig immorális.

Mert értelmes dolgokkal foglalkozom: közéleti témákban érveléssel, lényegi állításokkal, kemény, de érdemi kritikával, magánemberként meg az életminőségemet javító tevékenységekkel: érzelmileg, szellemileg gazdagító élményekkel, egészségemet megóvó lépésekkel, és soha nem voltam még ilyen boldog.

Mert nem akarok senkinek megfelelni, nem akarok dobozba rakható lenni, VAGY orbános, VAGY orbángyűlölő lenni, ez egy hamis dilemma. Értelmes ember közéleti kérdésekben nem erősködik, okoskodik szaktudás nélkül, és félreteszi az indulatait.

Mert a méltóságát annak is tiszteletben kell tartani, akivel nem értek egyet. Jog a bűnözőnek is jár. Ha ezt nem érted, akkor nincs bennünk semmi közös.

Mert nem zúdulok csapatban. Soha.

Mert a netes harsánykodásnak nem sok értelme van, azon kívül, hogy az üres életekben-agyakban némi izgalmat jelent. Ellenben iszonyatos stressz.

Miért írom ezt most? Azért, mert kapom a szemrehányó üzeneteket, hogy CSALÓDTAK BENNEM, mert nem ilyennek ismertek, hogy én szerepet vállalok a KORMÁNY NŐNAPI PROPAGANDAVIDEÓJÁBAN.

Amelyet gesztusként szétszabdaltak és a kormány meg a főférfiak nőellenes mondataival, gesztusaival állítottak kontrasztba Mérő Veráék – ez is a történethez tartozik, mert a hörgés meg célozgatás, genyózás ott kezdődött. Nem ítélem el őket, nem bírálom ezt a részét, kell vagy legalábbis okés az ilyesmi is, ha mondjuk drukkere ennek a fajta netes ellenzékiségnek nem vagyok is.

Ez úgy történt, hogy regisztrálva vagyok az ügynökségnél, hívtak már hat filmbe, most is alkalmas vagyok egy karakterre. Felhívnak. Meggyőződöm róla, hogy a nőnapi köszöntés nem valami tulipántos búbánat, megnézem a rendezőt és az ő ízlését. Gondolkodom. Ilyen melóm még sose volt, de végül igent mondtam, részben azért is, mert hirtelen kellett nekik harminc fő. Ez a meló, ez is csak meló, a többi filmnek a szellemiségével vagy művészi színvonalával sem értek különösebben egyet, sőt, azokéval még kevésbé. És villamosvezetőként tűnök fel a nőnapi videó első képkockáin, amelyet a kormány finanszírozott, és amely a nők erejét, sokféleségét gondolta ábrázolni, nem balosan és nem problémaérzékenyen, de nem is retrográd módon. Egy meglehetősen apolitikus, békés, erőt adó üzenet arról, hogy mennyi mindent csinálunk a hétköznapokban, nyilván ennek a szebb és vidámabb részei, ami vállalható és fontos üzenet. Rohadtul nem értek azzal, amit a kormány nőpolitikaként folytat, de ezt nem is kérdezte senki, és szó nem volt arról.

Elhiszed nekem, hogy ha én döntök, akkor tudom, mit csinálok? Nekem ez nem politikai gesztus, és a nemet mondás sem lett volna az. Neked nem fér bele? Akkor te nem csinálod, és ennyi. Ez nekem oké. De amit csináltok velem, az tök fölösleges feszkózás.

Főleg hogy nincs is arcom, vagyis, nem közszereplőként állok ott és lelkesedem, hanem statisztaként, aki villamosvezetőt játszik.

Most ez az ürügy. Ez jobban meglepett, mint amikor a feminizmus elárulójának neveztek, mert edzek és kipattintottam magam, és örülni mertem az eredményeimnek (mindezt a lassan ocsúdó, kevéssé sportos, kifejezetten lusta nők csinálták, azóta ők is sportolni kezdtek, nohálisten). Illetve később azért is, mert én hamisnak, károsnak, életminőség-rontónak tartom a kövérségmentegető nyafogást, az egész infantilis, unatkozó hisztit, ami body positivity néven megy és amit politikának meg bátorságnak gondolnak.

Ti hogy, de hogy a francba gondoljátok, hogy a ti elveitek, normáitok, a kelljeitek és tilosaitok másokra is vonatkoznak? Mit követelőztök meg kellemetlenkedtek, hogy ki milyen legyen, hogyan éljen? Ki hitette el veletek, hogy egy és szent nézet és viselkedés van, hogy vagy ide, vagy oda kell állni, és ti majd rászóltok másokra, odamenve, nekik, feszkózva, és az az érv, hogy ti nem csinálnátok?

Az idealizálás. Az én azt hittem rólad, hogy… és mondja nekem a saját dühét, meggyőződését. Pedig én sosem vettem részt abban.

Ami miatt ti ilyen nagyon dühösek meg depressziósok vagytok, az nem a valóság, hanem a média. Beleborultatok a facebookba, kiürült az életetek, klimax, magány, kinek mi, tényleg szívszorító, ami kiderül egy-egy kommentelőről a facebook alapján. Lehetne mondani, hogy az egyiptomi forradalom is nők facebookozásából indult, de ti lófaszt nem csináltok.

Ti, akik túl sokat facebookoztok, és ez a ti problémátok, azt hiszitek, mindenkinek elege van, az elégedetlenség a parlament emeleteiig dagad, és aki nem látja, mi van, az vak vagy rosszakaratú. De nem így van, ez a ti mesterséges világotok. Onnan nézve folyton megölnek valakit, minden bírósági ítélet enyhe, vagy ha nő kapja, akkor sok, minden ellenetek van, és mindenki áruló, aki nem pont azt és úgy tolja. Erre nem egyedül jöttetek rá, hanem a többiek mondták, mert ti saját fejjel nem gondolkodtok, hanem drukkercsapatban kiabáltok a béközépben.

Egy csomó nő nem így él, nem így néz, mást tol, apolitikussá vált, és másképp cselekszik a nőkért. Minek ezt ilyen pálutcaifiúkká élezni? Miért kötelező ide vagy oda állni? És ti azzal, ahová olyan nagyon álltatok, mit értetek el?

Én legyek nektek, helyettetek bátor… Ti legyetek bátrak! Az idealizálás és a hozzá kapcsolódó túlzó elvárás, a nyomás azért rettentően terhesek, mert nem csak az van, hogy nem vagyok annyira elvi és tökéletes, hanem olyan sem vagyok, teljesen más vagyok, más érdekel, másért küzdök, gyűlölöm a csoportosulást, a harsánykodást és a dogmákat. Azt, amit elvártok, nem is lehet bírni. Aki mégis csinálja, az egészségével, nyugodt álmával fizet. Én nem fogok. A jóindulatú elképzelt valamilyennek (ki minek: ingyenpszichológusnak, kövérmentegetőnek stb.), a legaljasabb egykori-rajongó típus meg ürügyet talál, hogy megint üssön. Ez szánalmas.

Én egyesével keresem meg a válaszokat, és rég nem várok el úgynevezett következetességet másoktól sem, magamtól sem. De önálló gondolkodást, azt igen, és igyekszem figyelni, nem pedig rázuhanni egyes emberekre, hogy ők mit hogyan tesznek.

Én értem, hogy szerintük máshogy, mást kéne mondani nőnapon a bármely kormány köszöntőjében, hogy a nők elleni erőszakról, a szegénységről kéne beszélni, csakis balos, radikális módon, elégedetlenül, és menjen mindenki a picsába. De ez minden egyes filmről, cikkről elmondható, hogy miért nem valami másról beszél, és nem valami erős állítás.

Károsnak tartom a gyalázkodó, személyeskedő, jópofáskodva alázó, agresszív, méltóságot nem tisztelő, együtt zúduló jellegét annak, amit csináltok. Rohadjon meg és meddig még. Kötelező lett a gyűlölet.

És hát ti szó nélkül néztétek végig azt, ahogy más nők engem végighúztak a sárban, szarban, a húzókat lájkolgatjátok, osztogatjátok ma is, ti is húztatok. Én nem genyózom, mert sokkal jobb és építőbb az, ami engem érdekel és boldoggá tesz, de hagyjuk egymást békén legalább.

Amikor én blogolni és nőébreszteni kezdtem (2012, 2009), akkor ehhez még kellett bátorság és erő. Akkor még cseppet sem volt trendi az, amit ma nagy női közösségi oldalak meg a wmn és köre nyom. Hála istennek, hogy nyomja, megjegyzem, ha nem is tetszik a szakmai nívó. Csak hát tömeges lett, és megjelentek olyanok, akik, hogy is mondjam, nemhogy a társadalom- és bölcsészettudományokban nem annyira erősek (de azért olyan a véleményük, mintha), hanem azok is, akik hirtelen feleszméltek, hogy jé, nem a műköröm a menő, és ők bulizni járnak oda, indulatoskodni, ítélni, és élvezik. Közben azt hiszik, hogy ők ezzel harcolnak, és tesznek valamit.

A legjobban azt élvezik, ha szidni lehet valakit: a bajszos fideszes jó, állatkínzó is jöhet, de a legkéjesebbek akkor szoktak lenni, amikor egy nő van terítéken. Szeretik, ha feszültség van, ha háború van, ha lehet sokan lenni, hangoskodni, kiabálni, mindenhez érteni, és ezt radikalizmusnak hiszik. Én ebben, ennek a környékén sem éreztem jól magam soha.

Ma nagyon megéri ezzel a harsánysággal meg egy rúzzsal kiállni: még jár érte taps, de bátornak már nem kell lenni hozzá. És élezi és sztárkodik. Ebben az a paradoxon, hogy minél több összevert arcú nő meg Norbi-monológ van, te annál többször állhatsz ki tíz perc alatt odakent szövegekkel handabandázni és annál népszerűbb leszel.

Lehetsz tök unatkozó, elakadt életű, aki szeretné, ha a patriarchátus és Orbán lenne a hibás, amiért ő nem találta meg a számítását, szeretné, ha bátornak számítana pusztán attól, hogy szar neki. De lehet nagy magabiztos beleszületett is, aki megél híres szülei kapcsolati hálójából, vagy berakták ikonnak valami zsíros helyre, és nagyon alternak hiszi magát, aligteljesítménnyel.

Én csak abban hiszek, amihez bátorság kell, és inkább egyedül nyomom. Irtózom a közösségtől a korábbi tapasztalataim miatt, és az alkatom sem erre predesztinál. Nehogy nyomás miatt gondoljam azt, amit egyébként nem is gondolnék. Nehogy befolyásoljanak, nehogy megfelelni akarjak, elismerésre hajtsak.

És nem gondolom, hogy nekem még nagyon sok teendőm volna a nőkért ilyen mozgalmi módon. Mára a közösségi életem annyi, hogy színházas és edzős csoportot alapítottam a hasonlóaknak, írom a blogot, ismeretet, műveltséget és érvelési nívót terjesztek. A személyes életemben meg éppen nagyon-nagyon boldog vagyok, céljaim vannak, gazdag érzelmek és programok, jól sikerült gyerekek és béke. Amiben nagy része van annak, hogy távol tartom magam a kényszeres, kommentelgetős dühöngéstől és mások kioktatásától.

6 thoughts on “radikálisak

  1. Az igazi ünnep az, aminek öszintén örülünk, mert valamilyen pozitív személyes jelentéssel ruháztuk fel. Hogy ez most a nönap, Micike eljegyzése, avagy a kétpúpú tevék világnapja – oly mindegy. Én valahogy mindig elemi viszolygást éreztem a nönappal kapcsolatban, amit ha muszáj volna, biztos meg is tudnék logikus érvekkel indokolni – de ugyan minek. Szardíniát sem azért nem eszem, mert rossz, hanem mert csak nem szeretem. (Az anyâk napját és a gyereknapot viszont igen – hát ki érti ezt?)
    Szóval. Nagyon boldog nönapot mindenkinek, akinek ez valamiért fontos. A többieknek pedig egyszerüen csak kellemes március 8.-át🙂

    Kedvelés

    • Én nagyon szeretek virágot is kapni, régimódi udvariasságot. Szeretek klasszik sütisütő, emberét hazaváró, odabújó, gyengéd nő lenni, szerettem teherbe esni és szülni is, és olyan biztonságban élek, hogy ez nem szegi szárnyam, nem taszít rabságba, hanem a legmélyebb boldogság. Olyan partnert választottam, aki ezzel nem él vissza.

      Kedvelés

  2. “A nőnap hagyományosan intim aktus, a férfi virágot, csokit vesz, a nő mindezt (feminista öntudat függvényében erőltetett vagy őszinte) mosollyal veszi át, puszi-puszi, a Nő és a Hölgy szavak ezen a napon nagybetűsek a Facebook-posztokban, és nagyjából ennyi, mindenki megy a dolgára. Aztán persze ki tudja, lehet, hogy a férfiak jó része tényleg belegondol, milyen sivár lenne a világ (boldog) nők nélkül, még az is lehet, hogy egy nő sem hal meg pont március nyolcadikán párkapcsolaton belüli erőszakban. Az viszont biztos, hogy másnap visszaáll minden a rendes kerékvágásba: a kilencedikei hétfőn kezdődő héten megint meghal valaki, és utána is minden héten, és ezek csak a hivatalos statisztikák.”

    “Péterfy saját beszédében egyébként azt hangsúlyozta, hogy mekkora a nők felelőssége abban, hogy együtt tudnak-e működni. „Hogy megtanuljuk-e végre, hogy nem szúrjuk hátba a másikat, hogy nem vagyunk közönyösek és elutasítóak, hogy nem őrjöngünk és nem gyártunk hazugságokat azokról, akik mindannyiunkért tenni szeretnének. Meg tudjuk-e ezt ugrani – ez itt a kérdés. Ha nem, akkor örökre elveszünk. Ha igen, miénk lehet a világ. Vagy legalábbis a fele.”

    Képzeljetek el egy olyan világot, ahol a nők nem hiszik el, hogy másodrendűek. Megvan? Képzeljetek el egy olyan világot, ahol a nők képesek összefogni és nem egymást akadályozzák, ahol a vetélkedés a közös céloknak adja át a helyét, ahol ugyanannyi nő ül a Parlamentben, mint férfi. Nekem sikerült elképzelnem, és azóta meg akarom valósítani. Legyünk bátrak, álljunk ki egymásért és fogjunk végre össze! És vegyük el a hatalom ránk eső részét – vagyis a felét.”
    https://nlc.hu/ezvan/20200309/legyen-nonap-hosok-tere-fotok/

    Azért, hogy sok értelmes nő vált közönyössé és tartja távol magát a közélettől, a vonulástól, kampányolástól, felelősek vagytok ti ti, wmn, Szentesi Éva, Gumiszoba, Mérő Vera. Értelmiségieknek ez a nívó mélyrepülés, joggal bírálják (pont az az őrjöngés, amit ti csináltok, ráülve témákra, ráadásul rúzsban, instázva, szponzoráltan, nyafogva, egyáltalán nem önzetlenül), de ettől még a bírálóitok nem ellenségek, és nem ellenség vagy kerékkötő az sem, aki kevésbé hangzatos-látványos módon cselekszik a nőkért. Nem ti mondjátok meg, mi a feminizmus, hogyan kell feministának lenni. Tök nagy csalódás vagytok. Lehetett volna kevesebbet nyalni egymást, kevesebbet sztárkodni, lájkvadászni, panaszkodni, jópofizni, csacsogni. Lájkot, ismertséget nem személyes előnyre, hanem valódi tevékenységre váltani, többet cselekedni. Nem élezni vagy-vaggyá például a kövérségtémát/Norbit (“aki ezt nem látja, tudatlan, rosszakaratú”), nem vádolni hátbaszúrással azokat, akik érdemi kritikát fogalmaznak meg, nem elkenni kedves férj molesztálását. Rosszízű, nívótlan hashtagek, agresszió, borzasztó stressz, béna érvek, önhergelő monológok. Sokan visszavonultunk, máshogy élünk, mást terjesztünk, jobban vagyunk.

    Kedvelik 1 személy

    • Ez a mikor tanulják már meg végre ismerős, volt a barátnőnek, Szentesi Évának egy hüppögése arról, hogy a könyvhéten mindenki a vecseyhához áll sorba, mert az szépfiú, nem dedikáltatnak az írónőnél elegen, és akkor:
      tanulják meg, hogy rajongani nem buzis, hanem menő
      mikor fogják már a feminista mozgalmak és nőírók hihetetlen munkáját megbecsülni?
      Erre gondolok, amikor a közösségiség, a feminizmus saját előnyökre való használatáról beszélek. És ez HALÁL ciki.
      A válasz egyszerű: tessék jót írni, nem a hátrányra panaszkodni meg előírni, hogy kinek mi tessék. Igazán sok sikeres írónő van ma már.
      És a megtanulás most is arra jó, hogy kötelező legyen egyetérteni, ne bírálja senki a tüzes kiállásokat, nyilvános szónoklatokat, az egésznek a stresszes és improduktív voltát. Mert vagy itt állsz, vagy ott állsz. Ha ott állsz, akkor minden ÖRÖKRE elveszett.
      Hogy én ezt hogy utálom.
      Ti meg kicsit beleborultatok ebbe, megmámorosodva, hogy de jó, szereplés, hírnév.
      Antoni Rita nagy kivétel ebben, megjegyzem, ő tényleg aktivista, és vállalja, ami ezzel jár, nem médiatermék.
      De az mindenkire igaz, hogy az egész nőtéma, mozgalmiság előrébb lenne, ha mindenki a saját életét, magánboldogságát hozná rendbe, ha kezelné a frusztrációit, ha kevesebb lenne az áldozatiság, keserű puffogás meg a szörnyű bűneset, és több a saját jogú, erőt adó, példás élet, jókedvű, vonzó közösségiség, és ha ilyen nyíltan agresszív lelopókat, rágalmazókat, mint Gumiszoba és Lelkes Villő, az ő vádaskodásaikat nem tolerálná senki.

      Kedvelik 1 személy

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.