kihull, ami fölösleges

Zavarban vagyok attól, hogy bevalljam most nektek, mennyire, ööö,  harmonikusak ezek a napok. Amilyen riasztó az egész, és például ez a helyzetértékelés (ám kompromisszum nélkül józan, okos, komplex – én nagyon ritkán hallgatok hosszú videókat, de ezt ajánlom):

, olyan egyértelműen jó, nyugodt, működő az életünk.

Nem kell sehova menni, mivel nem is lehet. Hát sajnos. Addig alszunk, amíg jólesik. Ehhez képest értelmes időben lefekszünk. Miért van ez?

Miért nem estünk szét?

Nem lehet most semmi se. Ez sem, az sem, húzom át a naptárbejegyzéseket. Vizsgálat, arckezelés, koncert, hosszú hétvége, születésnapi buli.

Csak az erdőbe lehet menni, bringával oda, ösvénynél lelakatol, hegynek nekivág, fut, hegymász, körülnéz (hogy itt mik vannak!), fut, futfut. És lüktet, zsibog a teste. Most leszek futó, mégis?

Csak főzni lehet, marhapörköltet három órán át. Kacsamájat konfitálni nyugiban. Igazán apróra vágni a lilahagymát!

Csak minden nap egy órát tornázni, pihenő nélkül, hat sorozatokat, vállra, váll első fejére, combhajlítóra. Hasazni, nem finnyogni. Vagy kettő órát, mert este valaki, aki érti a csíziót, tart még egy edzést épp a Youtube-on.

Nem csak mondom.

Mintha a testem is tudná, zöldséget kér, elsőrangú állati eledelt, és kimegy, és nyújtja, húzza, ugrik, szalad, mert igényli. És nem és nem nassol (mondjuk jól megmondtam neki, hogy most nagyon szét lehet csúszni. Nekem még Netflixem sincs, egyesével töltögeti le G. a filmeket.)

Csak megkérdezni: jól vagy? És te? Igazi, ráérős türelemmel. És visszaírnak. Ez jó. Ír egy régi is (ő oda-, nem vissza-), egy nagyon szép fiú. (Bevallja, hogy megijedt, mert sok voltam. Vagy nem is tudom, nem egészen értem, zavaros volt, most még inkább az. Nekem mindegy már, és szerintem nem voltam sok, vele nem. De akkor is eléggé mindegy volt, ha őszinte akarok lenni. Pici harag nincs bennem, semmi szívösszetörés, csak nem értem. Megszakítás, korlát, tompítás nélkül önmagam voltam: jó önmagam, nem drámázó, nem mórikáló, nem kétségbeesett. De hiszen erre vágytok, nem?)

Csak melengetni a szívemet, tovább. Sokat, sokat beszélni, poénkodni. Filmek, zene, rádióhallgatás, ételek, futás. Nehezen írok róla, inkább nem is.

Csak olvasni. Elsőrangút, papírkönyvet. És fel- is, este, alvás előtt, de jó! Érzéki élvezet. Vagy épp meghökkenni: tudtam, hogy szar, de ennyire…? Nyelvileg, értékrendjében, szenvelgő, manipulatív dögösködésében. Amúgy is, de irodalomként…? Sztárként? És van vagy öt ilyen témájú írás. Én szégyellem magam.

Minden leheletem az, hogy ez nem. Hogy nem, nem hamiskodás, kémkedés, önzés, öntetszelgés, maszlagelhivés, önfelmentés, féltékeny lesés, helyezkedés. Nős, hát jól van, van olyan, de ha ebbe belemész, akkor az az ember maradjon is nős. Szerezni akarni, ennyire? A gyerek fegyvertény? Ki ér oda előbb? Hazugságokat elhinni, mondván, ez ekkora szerelem? Vajon mindenki gonosz és kicsinyes lesz, aki lemarad róla? Mindenki csak femutatni akarja? Vagy meg kéne hatódnom? És ezzel traktálják a nőket?

Telnek a napok.

Ami fontos volt, az most kiélesedve fontos, ami meg nem annyira, az elmúlik szépen. Nem lesz többé. Egy része fáj, mert nagy és komoly. Színház, utazás, futóverseny. Megélhetések. De a többin csodálkozom: ez kellett nekünk? Ezt hajtottuk? Ilyen tárgyakat, programokat? Habosítottuk itt a semmit.

A semmik eltűnnek, az írók megmaradnak, sőt, felértékelődnek. A bringások is megmaradnak. Nem lesz több fölösleges abajgatás az iskolákban. Kiheverik lassan a sebeiket a gyerekek. Elmúlnak a vélt identitások, az acsargások egyéni nyavalyokon. Abbahagyja a pózokat, a hópihe-identitásokat, a gagyi művészkedést, a semmitmondó élőzéseket, a “segítünk egymásnak” lájkvadászatot és a netes mobbingokat mindenki. Nem lesznek béna filmek, ormótlan cipők, porlevesek. De szól az igazság, és ami igaz, az egyszerű. Értékrendben is. Egyszer csak ki fog derülni: a legfontosabb a maszktalanság, az emberség, és lehet, sőt, kell is különállni. Hogy számít az egészség, és a korábbi befektetés. Nem mindegy, mire szoktál rá, diabéteszed lett-e, mennyit bír a tüdőd, milyen a keringés – elhalkul a gúnyos kórus.

Írni fogok, szabadságban nevelem a gyerekeimet, szeretnek és szeretek, filmeket nézünk, edzek, futok, fejlődöm, főzünk. Zúg az erdő, ez nem változik.

Biztos vagyok benne, hogy most mindenkinek egyesével és összesen, társadalmi méretekben is nagyon élesen meg fog mutatkozni, mi számít, mi nem. Mi célszerű, merre van a jövő. Hogy jól döntünk-e. Hogy miben hiszünk. Hogy nagyon át kell-e szokni másra. (“Jé, azt, ahogy élek, karanténnak hívják?”)

Egy döbbenetes cikk:

View at Medium.com

Esett a hó hétfőn. Unalmamban rendet rakok, tornázom, ráérősen főzök, Illyszállítmány érkezik. És, ugye, kedveseket írok kedves embereknek (kezdeményezőleg). Mi van veletek?

Ildikó írja, onnan:

…ami nehéz a pillanatban, az a sokszor felkonduló harang (mikor meghal valaki a covid miatt, szólnak a harangok, nincs mise már harmadik hete), és a mentőautók szirénái, amit gyakrabban hallani.

Ma pedig a legfiatalabb áldozat halt meg. Teljesen egészséges volt korábban, sportolt, normálisan étkezett, 10 napja lett beteg, reggel meghalt, 34 éves volt.

10 thoughts on “kihull, ami fölösleges

  1. Szia Eva, Bezzegh Attila van a videón. A semmelweis egyetem munkatarsa. Patay Gabor orvos kollégaval most több kozlemenyük latott napvilágot. A cservölgy major kozossegben is benne van, amit Gabor alapított. Antibiotikum mentes allattartassal foglalkozik a major, illetve sajt előallítassal. Ha erdekel, kukkants rá a weboldalra. Mi is benne vagyunk a csapatban, talan van lehetőség csatlakozni, közel 100 csalad megtette. Persze a mostani helyzetben vsz szünetel ez a dolog. Vigyazzatok magatokra. Laci

    https://www.facebook.com/cservolgymajor/

    csak az olvassa. én szóltam. ezt írta (időpont: 2020. márc. 24., Ke 6:02):

    > csak az olvassa posted: ” Zavarban vagyok attól, hogy bevalljam most > nektek, mennyire, ööö, harmonikusak ezek a napok. Amilyen riasztó az > egész, és például ez a helyzetértékelés (ám kompromisszum nélkül józan, > okos, komplex – én nagyon ritkán hallgatok hosszú videókat, de ezt a” >

    Kedvelés

  2. Dr. Bezzegh Attila a szakértő tárgyilagos, higgadt, tudományos megközelítésével, szigorú logikájával mondott el mindent, ami lényeges. Semmi nem maradt ki a helyzetismertetésből. Jó lenne, ha azok, akik ma a vírusterjedés lassítására irányuló, fizikai távolságtartásra hívó, kijárást korlátozó intézkedések ellen valós ismeretek nélkül, zsigerből berzenkednek,megszívlelnék a szavait, pöttyöslabda hasonló hangú, kiemelkedően felvilágosító kommentjével együtt (Tindereznek kolera idején – pöttyöslabda – március 22, 2020 00:36 szerint)
    És ha meghallgatnák Ildikót is, “onnan”:

    …ami nehéz a pillanatban, az a sokszor felkonduló harang (mikor meghal valaki a covid miatt, szólnak a harangok, nincs mise már harmadik hete), és a mentőautók szirénái, amit gyakrabban hallani.

    Ma pedig a legfiatalabb áldozat halt meg. Teljesen egészséges volt korábban, sportolt, normálisan étkezett, 10 napja lett beteg, reggel meghalt, 34 éves volt.”

    A nevét is tudjuk: Emanuele Renzi. Március 6-tól 8-ig tartózkodott Spanyolországban. Hazautazott, másnap még bement a munkahelyére – aztán rosszul lett. Betartotta a hivatalos utat: felhívta a háziorvosát, aki – kikérdezés után – otthonmaradásra kérte. Amikor a tünetei hirtelen súlyosbodtak, kórházba szállították, de már késő volt. Nem tudták megmenteni az életét. Fiatal volt, kisgyerekes apa.
    Az olasz egészségügyi hatóságok nyomatékosan kérik a fiatalokat (is): ha csak nincs életbevágóan fontos okuk, ne hagyják el a lakásaikat. Egyre több tudósítás készül 29-30 évesekről, akik hetekig tartó súlyos állapot után kerülnek ki – végre – szubintenzív osztályra. Bárki lehet veszélyeztetett. Tegyünk azért, hogy a harangok csak délben szóljanak. Olaszország pszichésen is, ilyen eszközökkel is harcol most azért, hogy újra így legyen.

    Kedvelés

    • Hát ja. Nekem ez egy darabig aranyélet, de nap mint nap olvasom, hogy milyen egzisztenciákat húz ki emberek lába alól most ez, hogy nem tudnak dolgozni, gyereket folyton abajgatni kell, van elég baja az embernek úgy is, hogy nem kell classroomozni meg office teamezni. Van egy rokonom, muszáj dolgoznia, autóval jár, kórházakba is szállít, közben egyedül van egy nyolcéves gyerekkel, őt ilyenkor viszi magával, mert nincs, akire hagyhatná. Néznek rá mindig csodálkozva, mit keres vele a gyerek. (Nyilván nem viszi be a kórházba, de másol is furcsállják.) Mégis, hova tenné? Meg, egyáltalán. Nagyon kevesen vagyunk, akik megtehetjük, hogy itthon tanítjuk a gyerekünket, és tulajdonképp ehhez net se kell, mert mit nem tudok én a nyolcadikos fiamnak elmondani József Attiláról, vagy a hatodikos lányomnak a must segédigéről? De erről már egy hét után látszott, hogy agyrém lesz, ha nem lazulunk bele. Mindig odahazudok valami óracímet az eKrétába, de igazából videókat nézetek, 10 mondatokat íratok hetente, érettségizőknek feldobtam nyomkodós teszteket, és közben mindenkitől megkérdezem, hogy bírja-e, nem sok-e. Azt válaszolta egy gyerek, hogy nem lenne sok, ha nem pakolna fel egyre többet nap mint nap a többi tanár.
      Minek, hova? Milyen szerencsés vagyok, hogy most be tudtam lassulni, a gyerekek is kicsit le vannak szedálva, nincs a pörgés, örülnek egymás rajzainak a rajzos osztálycsoportban, olvassuk a Tom Sawyert, népzenét hallgatunk és főzünk. De mi nagyon jól jártunk ezzel.
      Aláírtam, mert a többség meg nagyon rosszul.

      Kedvelik 2 ember

    • Hát ez idegtépö lehet. Bele is örülnék, ha napi 6-7 órában a gyerekeim magántanárja kéne, hogy legyek, pláne, ha ezt az idöt a neten kéne eltöltenünk. Az én e-mailemre meg okoskütyümre is küldik a linkeket, olvasás nélkül törlöm valamennyit. Bízzák csak rám, hogy én mikor és mennyit bírok, ill. hogy a családunknak egy adott napon mi a legmegfelelöbb program. Nemrég jöttünk a parkból – hálistennek az még nem tilos – ahol a kölkök mindenkitöl távol tökéletesíthették a fáramászási meg a távolbaugrási tudományukat. Tovâbbi életvágóan fontos lecke: megtanulták, hogy a korpakenyér nem a fejbörünkröl levakart cuccból készül. Délelöttként eddig még sikerült öket rávennem némi formális matek-angol-magyarozásra, általában másfél órát bírunk, mielött mindnyájan kidölünk. Valóságos mentööv ilyenkor, hogy van hová kiruccanni. A rendszeres fejtágítás következtében a gyerekek is értik, hogy nem megyünk senki közelébe, nyúlni is csak a fákhoz, a földön heverö száraz ágakhoz, levelekhez, ill. a földben lakó, anya szerint kissé gusztustalan élölényekhez. Távolabbról persze látunk másokat, kicsi és nagy egyarânt kint élvezi a napsütést, amennyire látom, a szükséges elövigyázatosság betartásával – ezt egyébként járörök ellenörzik is. Eszembe jut ilyenkor, vajon milyen lehet, ha valaki kicsi gyerekekkel egy panelban reked és azért imádkozom, be ne zárják a parkot – mert szerintem akkor jönne a posztban is említett testi-lelki szétcsúszás…márpedig azt nem engedhetem meg magamnak. De egyelöre jól vagyunk.

      Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.