már tíz éve

Tíz éve vagyok Gerle: 2010. október 1-jén mondtam igent Fertőrákoson.

 

Akkor már megvolt mind a három gyerekem, a kicsi épp fél éves volt. Itt már egy és negyed:

Raffay Zsófi képei.

Ki hitte volna akkor, hogy ilyen lesz az én követlkező tíz évem? Bővebben…

keddem

Keddem hajnalban kezdődik – keddem is. Innen kihúztam két sort: általában túl gyorsan merülök az események, avagy a mondat sodrásába. El akarom mesélni hamar, ne raboljam az időtöket.

De nem kell ez a tapintatos hadarás. Ráérsz.

Szépen, sorjában, az ébredés ritmusában.

Ragyog a fény, csend van. Beindul a kutyamozgás. Először mindig az, érzékeli aktivitásomat. Felkelni is jó, erő van benne és várakozás, a nekiindulás izgalma, amely annyira más, másképp jó, mint a maradás nyugalma. Sőt, indulni nem is jó. Mert a menős nap délután éri meg, az ottlét bizonyosságában, vagy utána. A maradós reggel ellenben azonnal, a megkönnyebbülésben: nem kések el, nem jöhet közbe semmi, nem néznek rám hülyén, nem kell magamat elmagyaráznom.

Ebben stressz van, de csak korán, abban ragacs lesz, délután. Bővebben…

annyi minden van, lett

Évi rendes szabadságomról ezennel visszatértem. Nem terveztem ezt a szünetet: életfordulat és megváltozott tudatállapot, valamint rengeteg teendő miatt alakult így, hogy nem tettem közzé posztot egy ideje. Írtam ugyan, mindig írok, de a sok szöveg, ötlet félbemaradt. Elsodort minden egyes nap, nem jutottam hozzá a nyugis, ám szenvedélyes, odaszánt leüléshez, Egy kicsit nem is bántam. Blogos történések, emberi viszonyok is letisztultak, megértődtek így, és a modorosságaimra, nem tökéletesen tiszta szándékaimra is rá volt módom látni.

De a szünetnek vége, Bővebben…

amerika nagy hazugsága

Itt nálunk olyan csönd van: kabóca csak, néha madár rikolt, egy-egy repülő, az esték egészen némák.

Hallgatok én is, és én mindenféléről merengek. Hogy egy kapcsolatnak van-e belső logikája, élettartama, arról… Iránya, üzemanyag-mennyisége és kifogyása? Önállóan, a szereplőktől független saját története? Vagy csakis attól függ az alakulása, amit a két fél beletesz? Ha érzem, hogy ez már nem olyan, akkor tegyek lépést, “csináljam aktívvá” a kapcsolatot, vagy hagyjam?

Ilyen sorsára hagyós, történésekbe simuló lettem: hagyom. Én mindig akartam, cselekedtem, komolyan vettem, ragaszkodtam, kitartottam. Most nem. Felszabadító.

Olvasok sokat, amennyire hagynak. Gyereknevelés, főzés, mosás, kutyázás, takarítás, írás és – nagyrészt – edzés van, szóval ilyen húsz oldalakat, hajnalban, fektetés után, buszon, fogason vagy kávé mellett. Tegnap fejeztem be Lionel Shriver Ennyit erről című regényét. Bővebben…

ed

2016 áprilisában írtam, először a könyvben jelent meg, aztán tettem ki

fotókkal: Spingár-Westerlund Anita

ezt irigyelték, ezt az élményt, de pont ez az, amit nem lehet elvenni

marad a béna parédézgatás semmilyen testtel, drága és innen megirigyelt ruhában, ami nekem sosem volt lényeg

Ed egy Ző, egy személyi ző, mégpedig nagyon jó ző. Írtam róla cikket is, mire másik szívem csücske, aki sportpszichológus, megjegyzi, hogy ha ő még valaha tanít személyi edzőket, kötelező tananyag lesz a cikkem és benne Ed.

Ed egy konditerem-reklámfilm, vágatlan, azonos azzal, hogy ő Ző. Bővebben…

olvassuk újra! 6.: ne zsarolj szeptember végén

Istenem, hogy én már nem vagyok, nem lehetek magyartanár…! Hát milyen élvezetes, emlékezetes, érettségin is hasznos elemzést tudnék ebből tartani egy őszi pénteken, gesztenyék visszaverődő fényében, kezemben krétával, intellektuális lázban, azzal a csak tanárkoromban jellemző, felhevült testszaggal (igen)! Most csak abban bízhatom, hogy ti élvezitek, meg hogy a verselemzésre rákereső érettségizők is idetalálnak, és egy nanogrammal kevesebb lesz a mechanikusan buta, hiedelmektől nem szabaduló verselemzés a vizsgákon. Bővebben…

hogy lehet ezt kibírni 2.

A bejegyzés első része: hogy lehet ezt kibírni 1.

Arról írok, milyen halálig kísérni azt, akit szeretünk, és utána milyen az élet.

Sok feladat, kicsi gyerekek, rengeteg teendő, félelmek és elkeserítő emberek.

A listaírásra szánt papír nagy volt, de annyi minden került rá, hogy én már nem fértem az aljára se. Természetes: én nem vagyok fontos, most a gyógyulás a fontos — a nagynéném szerint –, meg a gyerekek.

Nem ettem, nem mostam hajat, nem aludtam, nem volt időm elgondolkodni semmin. És volt egy pont, amikor nem ment tovább.

De nagyobb papír nem volt a listapapír-szaküzletben, hát beírtam magam mindenki elé.

Mert az kiderült, hogy senki nem fogja átkarolni a vállam és gyengéden a füles fotelhez kísérni: pihenj egy kicsit, Éva. Ha én nem figyelek és gazdálkodom jól az erőimmel, akkor tuti az elmeosztály. És ezt nem engedhettük meg magunknak, mert ha én nem vagyok, akkor semmi sincs, nincs család, nincs betegápolás.

Bővebben…

hogy lehet ezt kibírni 1.

Ezt kérdezik tőlem. Olyanok, akikkel szintén megtörtént: egy közeli hozzátartozójuk rákos lett, tudják, hogy meg fog halni, és vannak gyerekeik.

Régebben nem volt rák, nem létezett: a családomban nincs, és elképzelhetetlen volt, elméleti fogalom, nem is értettük azokat, akik rettegnek tőle. Most már annyi idősek vagyunk, és újabban olyan fiatal áldozatok is vannak, hogy hetente hallok diagnózisról, halálról. Ez már ez az életszakasz, már dolgunk van vele. Halljuk az újabb eseteket, és hálásak vagyunk. Ezt nem írom végig, igen, azért, értitek. Bővebben…

utólag minden olyan világos

Régi posztjaimat olvasom, hosszú a nyári nap, nyomok egy brazIllyt, zümmög a légy, elmélyülök a múltban: a blogéban és a magaméban. Vettem és kaptam is egy csomó könyvet egyébként, de hónapok óta nem olvastam szépirodalmat, annyira más szavak szólnak most bennem. Fogok, kell, akarok, csak jöjjön egy új korszak, legyen már vége ennek az egésznek, ami most van. (Mindenekelőtt: legyen ovi!) Lássam tisztán, merre van az arra.

Olvasom ezt például Bővebben…

szaranya

Jaj, a mamami fórumán, meséltem ezt már?, volt (van) szaranya topik! A nők, hordozós, sokáigszoptatós, együttalvós, otthonszülős anyák (tudtátok, hogy én is efféle vagyok? de mégse, mert szerintem fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld, a kötődő nevelésben, de egyáltalán, bármiben, a művészetelmélettől a macaronkészítésig csak a lazaság az érdekes, a dogma nem), szóval anyatársaim a bűntudatukat a hétköznapok apró eseményeivel, mulasztásaival, rossz érzéseikkel kapcsolatban úgy próbálták meg feldolgozni, mert a topik eredeti szándéka ez lett volna, hogy definiálták és bebetonozták magukat mint szaranyákat, ostorozták magukat, viccesen, rutinszerűen, avagy komoly elkeseredéssel, valósággal egymásra licitáltak a szaranyaságban, ebben a mély és sima falú gödörben, ami a kisgyerekes, otthonfelejtett anyaság tud lenni a maga bagatell történeteivel, aggodalmaiban, mulasztásaival, elszürkülő rózsaszínjével, és ahol olyan abszurd és önmagáért fontos tud lenni a büfi és a játszótéri verekedés és a csalánkiütés, főleg, ha a minderről való folyamatos beszéd ezt erősíti az ember lányában — mert fórumozni, egymásnak csomagokat küldeni, limitált hordozókendőkre vágyni azért mindig jut idő, sőt, a bosszúságokról egyenes adásban közvetíteni is, ami lehetne ősanyaközösség, feszültséglevezetés, támogatás, a felnőtt sorstársakhoz szólás üdítő élménye, de mégsem tud az lenni, leginkább öncél és pótcselekvés. A mindent túlaggódás, önmarcangolás, önmagunkat mindenhatónak hívés. A gyerek, akitől amúgy kivagyunk, a világegyetem közepe, beceneve mitikus fogalom a topikban. A kötelességtudat, mások megfigyelése, irreális elvárások, belebukás, önszaggatás, jaj. Bővebben…

kellene neked egy férfi

2013. decemberi. Akkor még pláne ízléstelen volt.

parádés kommentek, vita is: a provokatív mondat a poszt végén van:

szánalmasnak tartok mindenkit, aki a lelke űrjeit minden áron szerelmet, szexet kergetve akarja kitölteni.

Most, 2016 őszén csak megerősíthetem: nem érdemes ezt kergetni, a kapcsolódási igénynek kiszolgáltatva lenni.

Jaaaj, férjhez akarnak engem adni.

Ezt nem hittem volna.

El akarnak adni engem, mióta kint vagyok az interneten.

Én teljesen meg vagyok döbbenve ezen, mert soha ilyet nem tapasztaltam korábban. Bővebben…

a legnehezebb

Azt kérdezi az olvasó, mi a legnehezebb ebben, hogy így egyedül. A kötelező aggódó kérdések kisiklanak rajtam, nem az a mi bajunk.

Elmúlt fölülünk az égbolt, ez a legnagyobb baj. Bővebben…

temetőbe mentem cézárért, nem dicsérni

Idéntől hagyománytisztelő vagyok: felnyomtam a két gyereket a biciklire, a harmadik odabuszozott, és anyai ági családomat meglátogattuk a Farkasrétiben, három darab sírra helyeztük a kegyelet virágait. Megyünk, mindenki megy, és az most nem zavar.

Szerda este kivittem az állatot a csillagos ég alá, a néma erdőségbe ide az utcánkba, és a merőleges, meredek úton megjelent egy bicikliscsapat. Szépen kivilágítva, beszélgettek, ami érthetetlen, tényleg kemény az aljától. Nézem őket, várom a kutyát, aki szaglászik, szarik, zacskó a kézfejemen. Azt mondja az egyik bringás: bemegyünk a kopasz csontvázakhoz. Némelyik szürke a kemótól szegény. Bővebben…

valaki útravált belőlünk

Maggie vendégposztja. Kit sirat, mit sirat? Írjátok le ti is az élményeiteket, engem nagyon megérintett!

Akkor már elég csórók voltunk. Még épphogy nem lógott kis semmink a gatyából, de a határán táncoltunk. Bővebben…

de nekem első

dühösnek tűnő, fájdalmas bejegyzés

Az én első és egyetlen házasságom a férjem harmadik házassága, és mégis mindenki miattam csóválta a fejét.

Volt ez a hamiskodás, “Lilla történetét lejegyezte”, “István”, jézusom, ilyeneket kellett trükközni, voltaképpen ezért lettem én inkább blogger, és az ilyenek miatt van beakadásom a magazinokkal. Bővebben…

mondjuk el még azt is

…egészen? Vagy csak félig? Szorítsuk tenyerünkbe a pihegő befejezést, csillogjon a rémült szeme ott, és majd egy másik bejegyzésben repüljön csak a magasba?

2007 júliusa van, nagy forróság, van egy szeretőm Bővebben…

lekéstem

Judit, a drága Judit, nyári olvasó, aki egyszer eljött hozzánk családostul, elkérte a Kevint, és elhozta helyette Lionel Shriver másik, Ennyit erről című regényét, amelyben egy férfi ápolja rendíthetetlenül a rákos feleségét — János olvasta még –, Judit ezt írta a férjem haláláról szóló bejegyzés alá:

Veled vagyunk, amennyire ilyenformán lehetséges.
(Az Ennyit erről nem kell vissza. Már tudom, miért vettem meg akkor.)
Ölellek.

Judit nagyon beteg lett.

Előtte ült egy hosszú októberi délelőtt Babadáviddal a Villa Bagatelle-ben, elugrott a munkából, csak úgy, hogy be tudjak menni aznap is Jánoshoz.

Írt nekem és írtam neki időnként. Tekintetes vizsgálóbizottság, én majdnem elmentem Judithoz, de pont bevitték a kórházba, írt, hogy majd máskor.

A micsoda különbség alá írta fenchurch-Kata a gyerekeiről:

…egész velük töltött életemet végigkísérte az a tudat, hogy ha velem történik valami, akkor is boldog, egészséges, normális felnőttek lesznek, legfeljebb másképp lesz levágva a hajuk, mint ahogy nekem tetszene.

és erre Judit:

Én (…) ettől a mondattól bőgök most, de nagyon…!
Különben hasonlóan érzem, de mégis, LÁTNI AKAROM azokat a frizurákat, és ígérem, egy rossz szót se szólok rájuk!!!

A majd máskort forgatom április óta, írok, ír, és telnek a hetek, megyek majd, Judit.

Nyár közepe van, belém hasít: de hát Judit? És a facebookos idővonal tanúsága szerint Judit május legvégén már halott volt. Lekéstelek, Judit, nem látlak már.

Judit utolsó kommentje május 6-iki — a miénk a jövő alá írta. Édes Istenem.

Judit, gondolunk rád és gondolunk a tieidre, és itt vagy velünk a blogon.