Eleget ostoroztuk már a hiúság vásárát: öregek a facebookot, ifjabbak az instagramot, éspedig azokat a Másokat, akik úgy posztolnak, hogy az tiszta dicsekvés és magamutogatás. Megy a morális pánikolgatás: a közösségi média kihozza a júzerekből a nárcizmust, és ez baj; minek így kirakni a tested, az outfited, a nyaralásod, kis családod, szerelmed, esküvőd, a futóversenyed, a kutyusod. Mondják azok, akik 1. nem rakják ki, mert nincs nekik ilyen, 2. nem rakják ki, mert pont erre nem szoktak rá, 3. kirakják, de szerintük az ő kirakásuk más.

Ezek a dohogások közhelyek. Még egy ilyen posztot írni sok kedvem nincs, amúgy sem vagyok kívül rajta, hogy megítélhessem: osztozom a mutogatós gyarlóságban. Erről már írtam:

(A fotók kirakása)

…önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban.

 

És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma, hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.

 

Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Nincs alkalmas kütyüm.

A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás.

 

És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: ők dobozlelkűek.

 

Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)

, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, ezt mondja – és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.

 

És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye: a saját szelfi. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.

szelfizők a gymben

Most pedig elmesélem nektek, hogy miért ilyenek a fotóim. A MacBook Air, legalábbis ez a régebbi típus nem tud igazán jó fotót, és ezért ez a fotódolog nálam ennyi. Nem is Instagram.

Néha fotóz profi.

Én nagyon ritkán tartom a kütyüt úgy, ahogy a telefont szokás. Ezen a képen igen, tehát a kezemben van:

Ezen nem:

Hanem? Hááát… beállítom, háromig számol, én ODAROHANOK. Ha sikerül, pont benne vagyok és nem béna az arcom, a póz, nem a fél kutya van benne, vagy a szomszéd postaládája, satöbbi. Ha nem jön össze, akkor meg nem.

Nem a kép fancysége a lényeg: a kép nem öncél, csak hordozó, és az élet, a pillanat a lényeg. Az meg rajtuk van.

Miért készültek ezek a képek most? Azért, mert annyira boldog voltam, vagyok. Mert változott a testem rohamosan, és meg akartam örökíteni az újra-dögösséget, az intenzív sportot: futás előtt, után, úszás, napozás, tollasozás közben készültek, csapzott a hajam, csupa veríték vagyok, és az életünk káosza is rajtuk van. És a boldogságot is meg akartam örökíteni. Előtte bő fél, talán egy évig alig készültek képek, ez nem véletlen.

Amit mondani akarok: a szelfizést én magam nem vittem túlzásba, és van önreflexióm is, de azért benne vagyok én is a magamutogatós bizniszben, azért is, mert (majd elfelejtem) ugye én blogger vagyok, aki ennek megfelelően tartalmakat tesz ki, amelyeket emberek várnak, megnéznek, kedvelnek.

És szerintem tényleg legyen mindenki boldog. Rakja is ki a képet, ha kedve van hozzá, hogy ő milyen szép, laza, haverkodós, pörgős vagy izmos. Ízlés kérdése, másnak ez tetszik-e. Ha nem tetszik, akkor sincs baj. Az ízlés nem morális ügy.

Egy időben, 2011 környékén János – akinek szociokulturálisan az az öröksége, hogy ne mutassuk a legkisebb mértékben sem az örömöt, eseményt, javakat, ne legyen irigység… talán van, aki érti, mire célzok – visszajelezte, hogy ahogy én elmesélek valamit, ahogy beszámolok arról, amiket csinálok vagy ahová családilag megyünk, az irigységkeltő. De nekem ez célom soha nem volt, a reakciók meg nem az enyémek, nem én felelek értük. Meg aztán olyan közegben voltam, ahol mások is mentek helyekre, csináltak olyasmit. És főleg: én nem bírom a panaszkultúrát, az egymásra licitáló borongást. Nekem az öröm a téma.

De azóta legalábbis tudok erről, hogy vigyázni kell, mert elferdítik, kikezdenek. A saját rokonaim is. Majd jól nem hiszik el, hogy neked is nehéz, és majd jól nem segítenek, mert annak idején voltál Ausztriában, vagy mennyi volt a cipőm. Rettenetes.

A blogom óta pedig arról is tudok, mert évek alatt kiderült, hogy mennyi dühös, sérült, parazita működésű ember létezik. Bármit megragad és bármin vicsorog – hiszen vicsorogni akar.

Ezért én ne legyek jól, ne írjak jól, ne nézzek ki jól, ne csináljak olyasmit, ami nem nyomorú vagy amit nem szokás. Szívjak én is, puffogjak én is, vagy esetleg – ez még bocsánatos –önironizáljak a balfékségemen.

Én ezt nem akarom, semmit nem akarok, amit illik, kell, ami a norma. Nem gondolom ugyanis, hogy mástól vettem el azt, ha jó nekem. És szépeket, erőseket tudok ebben az állapotomban, e témákról írni. Szereti is, aki nem gonosz.

Nem is kell semmit deklarálnom. Mert az aljaskodók nem a véleményemet vitatják. Nem az öntudatos, magamról tett állításokat. Nem is az olyan közlést, hogy “futottam ma is egy hosszút az erdőben”.

Egy teljesen sima mondatba belemagyarázzák, ami nincs is benne, és dühödten vitatják. El akarnak számoltatni. Én mit, hogy, mennyit, kivel? Igaz-e? Hogy is van ez? A szándékot is kitalálják hozzá, az én szándékomat. Biztos azért írtam!

Mert van itt még valami. Pont azok, akik így néznek: na, mije van, mennyit keres, vannak-e barátai, hány olvasója van, ki a “pasija”. Egész Instagramok szerveződnek, amelyek csak kifele szólnak. És ez már nem ízlés dolga. Viszont morális kérdés.

Amely képek nem jellemzőek. Amelyek kirakásának lényege a gondos elrejtése minden nyomi pillanatnak, a belső pokolnak.

Ül vagy áll valami történetesen felújított falú bérleményben, és képes kiírni, hogy nála bezzeg nem mállik a fal, és ő bezzeg (?) nincs elhízva (?).

Állok bambuszpadlón a százhuszonöt éves, málló falú, grandiózus kastélyban, amelyben 2011 óta élek, mert itt akartam élni, és így. Amelyben pont őt többször is vendégül láttam, összes gyerekével, mert ezt kérte, és akkor neki ez jó volt; és volt itt máskor is, és minden, de minden tetszett neki, rajongó-hálás levelet írt utána otthonról, és most ezt okádja rám nyilvánosan. A tücskös rétről jövök, csupa veríték vagyok, megvolt a mai tizenegy kilométer, állok, és nem értem ezt.

Semmi más célja nincs az ilyen kirakásoknak, mint jól megmutatni valaki ellen. Ő is jól van, ő is fel tud mutatni mindenféle különlegeset, drágát, márkásat vagy csak kellemeset és NEKI IGENIS VAN ÉLETE ÁM.

És most már őt szereti a Pasi! És odatolja. Kifotózza, elküldi e-mailben is, ha nem nézném. Mert nem nézem.

Miért?

Kicsit olyan ez, a sima önmegmutatás meg ennek a durva játszmának a különbsége, mint az egymásnak küldött intim fotó meg a bosszúpornó.

Nincs tartalma, értékrendje, lényege. Süt a düh: valaki, aki biztos nézi, érezze rosszul magát. És csapatban kell csinálni, úgy élvezetes. A másik meg – aki mélyen lenézi egyébként – buzgón kontráz, célozgat ő is. Soha nem hagyja ki.

Ez hatodikban még okés: van ilyen, aljaskodás, pletyó, klikkesedés is, na de fel lehetett volna már nőni. Habár, mi felnőttek is gondolunk néha ilyeneket. Amikor épp boldog vagyok, nekem is bevillan, hogy na, bekaphatjátok, ti, akik tönkre akarjátok tenni, bemocskolni azt, amiért én dolgozom, küzdök, vagy csak élem. Főleg a fordított arányosság miatt érzem ezt: már megint.

Csak ez az érzés nekem nem jár kényszeres instagramozással, el tudom intézni magamban (és így nem válok nevetségessé: reflektálok rá, és végső soron a gondolat és annak kezelése megerősít).

Szóval senkit ne érdekeljen, ki mit szól, ha tiszta a szíve. Legyen akármilyen csodabogár, posztolja ki nyugodtan. Mi meg ne fikázzuk.

Viszont nagyon torz mások ellen működtetni a közösségi oldalt, és gyűlöletből kilőni a beállított fotókat, amelyekről ordít: most jól irigységet keltek.

Miközben projektál.

Ő irigykedik, mert ő nem végezte el a melót, és kéne a másé, amit gondosan figyel, levakarhatatlanul.

És a végső ok: nincs érzéke, saját ötlete sem a nagyszabású élethez.