Magyarországon friss adat szerint 97 százalékos váderedményesség van, tehát ha valaki ellen vádat emelnek, az a vád annyira alapos (vagy olyanná alakul az ügy, annyira nem védik jól a terheltet), hogy 3 százalék terheltet mentenek fel végül minden vádpont alól.

A három százalékba tartozom – és amilyen torz ez az egész, ennyi meghurcoltatás után ez a siker és diadal…

Engem ma felmentettek másodfokon, éspedig részletes, pontos indokolással, bűncselekmény hiányában.

Mivel ellentétes az első- és a másodfok ítélete, még fellebbezhet az ügyészség, de az egyórányi tárgyalás érdemi része olyan egyértelmű, világos, minden részletre kiterjedő volt, mint valami szájbarágósan giccses tárgyalótermi dráma utolsó jelenete, ahol az igazság világlik – ezért nagyon valószínűtlen, hogy fellebbeznek.

Miért történt mindez?

Egyáltalán: hogy kerültem ebbe a helyzetbe, hogy A VÁDLOTTAK PADJÁN ÜLÖK, pont ahogy bármely piti, analfabéta zsebtolvaj? A vádlottak padja tényleg pad.

Van, aki nem ismeri a történetet?

Ülök a padon én, én ülök rajta, meg állok fel róla én, az értelmiségi, a szépséges mondatok, vicces rajzok alkotója, a húsba vágó igazságok kimondója, az ifjú nemzedék nevelője, akinek nincs köze mocsokhoz, áruláshoz, irigykedéshez.

Hogy lett ez?

Úgy lett, hogy írtam egy blogot, ezt itt, amely elméket és szíveket rendített meg. Imádtak tömegesen, aztán néhányan, épp a hangosak és szívtelenek, hevesen megutáltak, közben lett saját blogjuk (…) – a 2014-es nagy szerelmem pedig, aki velem akart új életet kezdeni, és elmondta mindennek a feleségét (pedig kértem, hogy róla egy szót se), utóbb belebolondult az internetes egoizmusba, a kisvárosi képmutatásba, az élethiányba, és 2020 májusában feljelentett zaklatásért, csak mert kimondtam az igazat az ellenem zajló, szélsőségesen elfajult netes mocskolódásról.

És miért mentettek fel engem ma bűncselekmény hiányában?

Mert nem hagytam magam, hanem következetesen fellebbeztem, beidéztettem tanút, írtam a kiegészítéseket, meghekkeltem az igazságügyi vizsgálaton a Rorschach-tesztet, mert az én lelkembe az idegen erőszakszervezet nem fog nézegetni. Mert így és úgy próbálkoztam, aztán még amúgy is. nem adtam föl. Elkeserítő pedig, hogy mennyi zsákutca, félrement próbálkozás volt. Hogy hányszor tapasztaltam ellenségességet, tagadást, milyen sokszor beszéltek velem lekezelően, mint valami bolond bűnözővel, éspedig rossz helyesírású, fásult alkatrész-emberek. És hagyták figyelmen kívül a jogaimat, kéréseimet, állításaimat.

Ma mégis szerepelt az indokolásban az én szenvedélyes fellebbezésemnek azon állítása is, hogy nem lehet valakit úgy zaklatni (a 222. 1. paragrafus szerint), hogy valaki másnak írunk levelet, üzenetet, mert ott van az őt névmás a szövegben. Meg a másik, hogy az a mondat, ami olyan trágár és talán becsületsértő, azt nem én mondtam róla, azt ő megcsonkította, kivette belőle az állítmányt. Azokat a mocskokat ő terjesztette rólam sunyin, őrjöngve a frusztrációtól, gyűlöletben fuldokolva, és, de minek is ezt még ideírni?: merőben lovagiatlanul.

Én zenét véltem hallani az ítélet kihirdetésekor: a könnyem is kicsordult. Az a pillanat! Katarzis volt. Tényleg nem tudhattam előre, mi lesz. Nagyon kicsi az esélye a másodfokon történő felmentésnek: senki nem hitte volna, a védőm se, a helyettese se, a szokásos ügymenetet ismerve. (A védőm a szomszédban volt tárgyaláson, helyettes tudott jönni, egyébként nem volt jelen az ügyész sem, és a feljelentő – “””sértett””” – sem.)

Engem nem azért mentettek fel, mert megláttak és szimpatikusnak találtak, hogy az ápolt, vagyontalan özvegy tanárnő három gyereket nevel, közben értéket teremt és magasan felette áll a feljelentőjének, noha így van. Nem is azért, mert – ez is tény pedig: – engem üldöznek, én csak kiálltam magamért, a női méltóságomért (ijesztő, hogy hány nővel szemben is!). S nem is azért, hogy “hadd éljen nyugalomban”, ne kelljen már egy bosszúéhes, csalódott férfi álnoksága eredményeképpen próbára bocsátva, mégis zaklatónak titulálva léteznem, céltáblának odarakva, miközben az én valóságom a magas kultúra, az erdő szépsége, a pengeagy, az erős barátságok, a sport, az értelmes, alkotó élet, a szerető család, és én vagyok az, aki után lihegnek az aljasok. Nem a mellettem felhozható, megindító elemek számítottak.

A lényeg: a privát igazságom egybeesik a bíróság ítéletével. Abban pedig a jog tényei számítottak: kimeríti vagy nem meríti a bűncselekményt, ami történt? Semmit soha nem tagadtam belőle, de nem meríti ki. Vagyis: szabadságomban áll, így jogom is. A zaklatást nem meríti ki: nincs célzat, sem rendszeresség. De esetleg a becsületsértést kimeríti-e maradékbűncselekményként ama megcsonkított mondat… ? – nem, mert kiegészítették (a kiegészítést és magát az érvet is beleírtam a fellebbezésbe). Pont arra nézve becsületsértő, akiről ilyeneket terjesztettek, én csak idéztem. Vagyis, rám nézve. (Nem teszem ide, annyira undorító.)

Aztán, amit tettem (blogot írtam, megvédtem magam), az háborgat, magánéletbe avatkozik-e önkényesen? Célja-e a kapcsolatfelvétel? Tartós, rendszeres-e? Nem, nem, nem. Egyáltalán nem, mondta a tanács elnöke nyomatékkal.

Aztán (és ez a vastag jog): van-e joghatályos magánindítvány – többnyire nem volt, azon részletek kapcsán sem, és több tucat állításról beszélünk, amelyek pedig szerepeltek az elsőfokú ítéleti tényállásban! Amiről pedig volt joghatályos magánindítvány, az nem bűncselekmény. Ezt már a nyomozásnak is észre kellett volna vennie! csak ez a lúzer ott verte az asztalt, a nyakukra járt.

Lehet pereskedni, ha ez a hobbija, csak hát akkor nem pancserként kellene.

Az igazság győzött. S akinek igaza van, annak nem kell vergődnie, szövetségeseket hergelnie, idétlen kommenteket nyakatekernie, fórumozgatnia, szavakkal trükköznie, dúlnia, valamint fúlnia.

Az csak létezik, ahogy eddig. Hiába mocskolódnak.

Ma azt mondták ki, hogy mindez, ami ellenem zajlott, az egész feljelentés, a vád, a feljelentő, a nyomozó, az ügyész, a bíró deklarációi puszta hiúság, kicsinyesség, túlzás, elfogultság, lejáratás és hozzá nem értés. Ami viszont megdöbbentő: az elmúlt négy (!) évben ezt a pitiáner sértődést nyomozta, fogalmazta, ítélte meg, szakértette, olvasta, egészítette ki az államnak több tucat iskolázott munkása és napszámosa. Rendőrkapitány, nyomozó, ügyész, igazságügyi öntelt pszichiáter, orvos, bíró, jegyzőkönyvvezető, ügyvéd gyártották a papírhalmot. És mégsem az lett, amitől féltem: ha már ennyit belefeccöltünk, akkor végigcsináljuk, elítéljük a nőt, mert ezzel demonstráljuk: nem vagyunk inkompetensek, nem dolgozunk eredménytelenül.

Már a nyomozati szak elején észre kellett volna venni azt, a nyomozati szak el sem kezdődött volna!, ami az indokolásban szerepel. Nem a végén, négy évvel az első feljelentés után (azt, hogy nincsen elegendő, időben tett magánindítvány).

Ennyi irat keletkeztt csak a nyomozati szakban (ezt a rendőrségen fotóztam 2022 novemberében) – és azóta lett még kétszer ennyi. Csak ha kérditek, mire megy el az a sok adó:

Azt mondták ki ma, hogy a blogbejegyzés és -komment írása nem kapcsolatfelvétel (pedig erről az elsőfokú bíróságon is érdekes ügyészi mondat hangzott el: “annak tudatában írta, hogy a sértett rendszeresen odakattint, tehát olvasni fogja”. Erre már az elsőfokú BKKB-bíró is azt mondta, hogy ne már).

Győzött az egyenesség, az őszinteség, az élet és a tehetség. Győzött a kigúnyolt laikus expert és a tények.

A védőm győzött. Kirendelt védő volt pedig.

Katartikus volt azt hallani rideg, tényszerű jogi mondatokban, amit egyébként is, mindig is tudtam:

sosem voltam zaklató, nem én vagyok a zaklató. Nem velem van a baj, én célpont vagyok, és nincsen személyiségzavarom sem.

Nincs az ő világukhoz: az elakadt, unatkozó középkorú mocskolódók álszent világához közöm. Mindig is tudtam ezt, de ők mindent megtettek, hogy a saját bűneiket és elégtelenségüket rámterheljék, és beszivárogjanak a tudatomba, az öndefiníciómba. Hogy elhiggyem a mocsok vádjaikat. Ami egzisztenciális értelemben az, hogy te vagy a rossz, mi vagyunk a jók. És egyértelmű, hogy a tehetség és emberi jelentőség hiányából fakad ez a megfordítás.

Megrendítő a különbség az első- és a másodfok alapossága között. Dimenzióváltás. De én akkor is tudnám az igazamat, ha ez a rendszer annyira figyelmetlen, elfogult lenne, hogy ma a törvényszékről zaklatóként, elítélve távoztam volna. Én ennek tudatában tekertem ma oda, erősen sulykoltam: akkor is tudom az igazamat, ha elítélnek, és “akkor itt fogunk élni”, tehát az, amit tudok, ami van, és amit világosan elmondtam, ebben a rendszerben ennyit ér csak. Az utolsó szó jogán (most valóban rövidre fogtam, három mondat volt) azt mondtam: ma az dől el, hogy nekem állampolgárként van-e, marad-e bizodalmam ennyi cirkusz és rángatás után az intézményekben, az igazságszolgáltatásban.

Annyi közöm volt ezekhez, hogy ők próbáltak meg beverni sárral, ők, a megrekedtek. De engem nem lehet. Megint nem sikerült.

További fickándozásokat elkerülendő, jelzem, hogy ez a csúnya bukta itt a hamis vád alapesete, amely nekem erkölcsi és anyagi sérelmet is okozott.

Meg ilyen is van, ugye.