Sietsz változat:

A cinke nem ad tanácsot a sasnak.

Ráérsz változat:

Ej, de magabiztos vagy, olvasóm. És milyen furmányosan jelzed, hogy téged zavar a téma, nem tudsz vele mit kezdeni! Kellemetlenül érint a felvetés, hogy egyébként tehetnél te is valamit – legalább azt, hogy nem írsz nekem lapos bölcsességeket, álegyüttérzést, gyáva kenegetést.

Én utálom ezt a maszatolást, a ravasz áthárítást. Sosem segít. Csak az erős, világos szó segít, az, ha tudom és nem félek kimondani, mi jó és mi rossz (morálisan helyes és helytelen).

Te azt hiszed, ez “a harc” csak ront rajtam, elgyengít, bemocskol. De legyél biztos benne, ha hallgattam volna, elsorvadtam volna. Úgy értem, hogy megtaláltak volna bealtatózva. És az erősített meg, hogy nem hagytam magam, szóltam, kiálltam.

De még azt is megkérded, az miért van, hogy a bájos, népszerű XY-t vagy épp téged nem basztatnak így.

Mondok neked valamit. A sas nem eszik ugyan legyet: a légy nem finom és nem ellenség, de baromira idegesítő. Egyetlen légy is meg tud őrjíteni, hát még száz. Idegesítő és ne zümmögjön. És betegségeket terjeszt, mégpedig olyanokat, amelyektől egész emlőspopulációk is kihalnak. Kontinens távolságra is félünk a fertőzött szúnyogtól.

Hogy téged Villő nem érdekel, téged én érdekellek? Szép, csak nem empatikus. A magad dolgait mondod most (téged nem basztat a Villő!) vagy rám figyelsz? Könnyű nem foglalkozni vele, téged nem érint.

Azt panaszlod, itt már más se megy, csak ez az iszapbirkózás? A blog neked legyen szórakoztató? Szép, korrekt viszonyulás. Hát ugyan miért nem olvasod akkor a kétezer régi posztot? Az elmúlt hónap filmajánlóit, elemzéseit? Vagy másik blogot? Én Molnár Ferencet olvasok, aki egy zseni.

És te szeretsz engem, rossz nézni, hogy én szenvedek? Tehetsz ellene, de nem itt. Már hogyne szenvednék? Mit kéne tennem, hogyan lehet erre reagálni? Te hogy éreznéd magad?

Vagy rossz nézni, nem is érdekel, és te leiratkozol? Iratkozz.

Azt hiszed, veled nem történhet ilyen, az én hibám valahogy, körülöttem van a zűr.

Körülöttem azért van zűr, mert én azt csináltam a sürgető írói tehetságemmel, hogy kicsit naivan, nagyon bátran kiálltam és elmondtam életem legszemélyesebb, legfájóbb történeteit. Az összeset. És az elveket és az értékrendet és a másképp élt életemet. Ez lett a munkám is, olyan jól sikerült. Mindenkinek, aki érző és intellektuális, a megrendülésére, épülésére tettem ezt, és eszerint írok most a netes zaklatásról is, ami fontos téma. A bájos XY eközben az eléréseit maximalizálta, és lealapozta gondosan a nemalvás és koktélozás nyomait, hogy aztán bevilágítva és szűrőzve jól fessen.

Ne felejtsük el megemlíteni e helyütt, hogy Villő, Angéla, Csilla, Tamás, E. Katha Baran és az összes kavarós rohadék is több hónapig, van, aki két évig itt rendült meg, épült, élt, örült, beszélgetett.

És én vagyok az, aki tényleg eljött a bántalmazásból, tényleg nem élt a férj pénzéből, tényleg megszülte és konfrontálódott érte, tényleg megmondta az áruló barátnőnek, hogy bazmeg, tényleg otthon szült, tényleg nem akart a feleségről semmit tudni, soha nem bántotta, viszont, amikor olyan nagyon beteg lett, hogy vissza kellett hozzá menni és megalázkodni, akkor orvost keresett neki. Tényleg nem élt úgy, hogy “hagyd, nem ér annyit”, mert nem gyáva. Tényleg volt szerelmes, és a szerelméhez hű volt, tényleg nem társkeresőn alázta magát, hogy aztán keseregjen, milyenek “a pasik”, tényleg várt öt évet is, mire igazán és újra szeretik, és az öt év alatt nem rinyált, mert senki nem kellett neki, aki nem első osztályú, mint ahogy nem rinyál azon sem, hogy a kakaós csigától bizony hájas lesz a derék. Tényleg szólt, hogy baj van az iskolában, nem csak hát mögött dohogott. És megírta. Mindent, erős szavakkal, tiszta szándékkal. És tudják, emlegetik, idézik, és van, amit többé nem mernek megcsinálni.

És most nekem mesélik, hogyan veri abban az osztályban egyik gyerek a másikat, és mennyire igazam volt. Én meg rábámulok: te évekig tűrted, hogy ez a közeg ilyenné fajuljon, ahol vagy kíméletlen győztes valaki, vagy eltapossák. És nem álltál ki mellettünk. Azt mondtam már, hogy a gázos és sunyi Anikó néni, aki annyit szomorította a tündérlányomat, nincs már az iskolában?

Ez a különbség köztem, és azok között, akiket nem ér ilyen alázás, zaklatás, gyűlölet. Úgy könnyű.

Amiben élek, amit csinálok, ami elég nekem, az nem a B liga, és nem lehet dobozba tenni. Ezzel, meg ezek tanulságával a fél tégla a rendezett otthonok ablakán behajíttatott, főleg azok körében, akiket ez de vonzott, de imádták, most meg visszakullogtak – igaz-e, Tamás, te is ezért gyűlölsz és nyalogatod a klónomat…?

Volt saját, eredeti mondandóm. Továbbá megcéloztam egy minőségi életet, vállaltam a dönéseimet, a hibákat is. Kompromisszum nélkül ketogéneztem és edzettem. És soha nem tagadtam meg a gyerekvállalást, a barátaimat és a szerelmet. És az derült ki – az idő igaz –, hogy nem én szívtam meg, nem én keseredtem meg, nem én lettem a nevetséges. Ezzel zavarba hoztam a teljes magyar kertvárost, az összes középszerű okoskodó anyukát, hírnévre vágyó wannabe bloggert meg zabszeletevő fitneszlányt. Az is az én szavaimat ismételgeti, aki gyűlöl, ellenem is az én szavaimat írja. Szebben nem bókolhat írónak senki.

Neked is van gyenge pontod, elemi beakadásod, triggerelhetőséged, traumád, kedves olvasóm. És ha író volnál és őszinte, a tiédet is ki tudná tapogatni és fel tudná ellened használni az a valaki. Ha lennél olyan bátor, volna téged is mivel basztatni. Úgyhogy ne ítélj olyan könnyen, és sasnak, ha az vagyok, te ne adj tanácsokat.