amelyben Nyuszinak mozgalmas napja kerekedik, azonkívül azt is megtudjuk, mivel tölti Gerle Éva a hétköznapjait
Az egyik filmben, A dűnében Jason Momoával és Josh Brolinnal emelem poharam (itt páncélban voltam “sport extra” kategóriájú szereplő), a másikban sima statként, de oda ingyen is mentem volna. Épp meghívták Cannes-ba, Enyedi Ildikó filmje, A feleségem története, operatőr: Rév Marcell, számos jelenetben.
Vagy itt, Shadow and Bone, ez egy kiemelt stat funkció.
A jelenleg zajló forgatásokról az aláírt szerződések értelmében nem írhatok, de az elkészülteket összeszedtem. Ha kijön a film, a statisztatársak kirakják a dicső képkockát a fészbukra, amidőn befordulnak épp Jeremy Iron mögött a sarkon. Én ezt nem tudom megtenni, mert soha nem láttam még filmet, amelyben benne vagyok. Nemhogy magamat, de magukat a filmeket sem.
Megnyilvánulási láz van, ez markáns trend lett: “kreatív”, “megálmodta”, “publikál”, “gyönyörű új weboldalán”, “megjelentették az írását” (faszomblog, hirdetésifelület-nőikontent), sőt: “irodalommal foglalkozik”, és amióta a wmn novellának nevezi a füzetesregény színvonal alatti, hisztis lelkizéseket (igen, ez az ő bűnük), azóta minden pletykás háziasszony “novellát ír”.
Meg regényt: “traumaírás”.
Amúgy fotósok, festők, zenészek is lettek gombamód, amióta neten lehet publikálni és nincs szigorú cerberus a galériák, kiadók bejáratánál, az is idegesítő, sokszor vicces – de most az írókról írok, mert én az irodalmat értem. Bővebben… →
Mert tudjátok, semmi baj Lola vagy Ildikó kutyájával. Komolyan mondom. Édesek, kifejezetten szívesen nézem a képeiket. Kutyát is, gazdát is komálom, érdekelnek. Lájkolok, mert szokás, lájkolok, mert áj lájk it. Ríli. Nem idegesítenek, eskü. Nem nekik szóltam be.
Eleget ostoroztuk már a hiúság vásárát: öregek a facebookot, ifjabbak az instagramot, éspedig azokat a Másokat, akik úgy posztolnak, hogy az tiszta dicsekvés és magamutogatás. Megy a morális pánikolgatás: a közösségi média kihozza a júzerekből a nárcizmust, és ez baj; minek így kirakni a tested, az outfited, a nyaralásod, kis családod, szerelmed, esküvőd, a futóversenyed, a kutyusod. Mondják azok, akik 1. nem rakják ki, mert nincs nekik ilyen, 2. nem rakják ki, mert pont erre nem szoktak rá, 3. kirakják, de szerintük az ő kirakásuk más.
Ezek a dohogások közhelyek. Még egy ilyen posztot írni sok kedvem nincs, amúgy sem vagyok kívül rajta, hogy megítélhessem: osztozom a mutogatós gyarlóságban. Erről már írtam:
(A fotók kirakása)
…önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban.
És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma, hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.
Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Nincs alkalmas kütyüm.
A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás.
És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: ők dobozlelkűek.
Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)
, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, ezt mondja – és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.
És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye: a saját szelfi. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.
Most pedig elmesélem nektek, hogy miért ilyenek a fotóim. A MacBook Air, legalábbis ez a régebbi típus nem tud igazán jó fotót, és ezért ez a fotódolog nálam ennyi. Nem is Instagram.
csak az olvassa. én szóltam 