az elismerés ingyen van – mark fisher: kapitalista realizmus

Ebben a bejegyzésben tömören leírom, mi a gond az identitáspolitikával, és figyelmetekbe ajánlok egy könyvet.

Érzékenyítés, identitások, black lives matterm emberi jogok, body positivity, sérülékeny csoportok – ha érdekel a világból bármi a celebeken, a vegánságon meg a sminktrendeken kívül, könnyen tele lehet ezzel a hírfolyamod. Én jobbára arról írok e téma kapcsán, főleg transzügyben, hogy ez hamis, idegesítő és bárgyú a maga hisztijeivel, hadjárataival, celebcsócsálásával, fontoskodó inkompetenciájával, meseországával (itt nálunk), és durva visszaélések zajlanak a nevében (külföldön). De van ennek alapos elméleti, balos kritikája is.

Röviden: míg te itt zászlókat teszel ki, lájkolgatsz meg “jogvédő” oldalakra tódulsz pezsegni, mi hír és kit kell épp imádni, vagy utálni, az alapvető egyenlőtlenség érintetlen marad, és nem is nagyon gondolsz rá. Pedig a szimbolikus elismerés, a másság keblünkre ölelése nem kerül semmibe, sőt. Ha kitűzi magára, hogy mennyire inkluzív, ha vonul a Pride-on meg használja a névmásokat, akkor ezen hízik kokakóla meg a dizni is. Az összes rablókapitalista cég legitim lesz, legalábbis kapott egy jópontot. És ne verd át magad: TE hizlalod őket. Pont ezt írta Jámbor András is.

Ma progresszív körökben be lehet futni azzal, hogy Rowlingot basztatod, bűntudatot keltesz az “ignoránsakban” és a “pivilegizáltakban”, béna mémekben “harcolsz” az emancipációért, és Ónodi Adélt élteted. Miközben semmit nem értesz a világ működéséből.

 

 

Ami fájna az egyenlőtlenségnek, az az elosztás megpiszkálása, vagyis a kapitalizmus lebontása vagy megingatása volna.

Az elismerés nem kerül semmibe, az üjraelosztás igen.

Erről hallgatnak a hangadók (egy részük nem is érti az alapokat), de a politika is. Greta is hiába nézett égő szemmel a vezetőkre. Teljes a reménytelenség és tancstalanság: előbb tudjuk elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét. És ezért olyan heves a látszataktivizmus, ezért vonzó, menő és “bátor”, ezért akarsz azonosulni vele, mert eltereli a figyelmet a valódi kérdésekről. Amelyekre nem tud választ.

Marad a lelkesítő cukiskodás. Ide tartozik az egész Black Live Matters is, sőt, a feminizmus kapitalizmuskritikusmentes, formális, üres gesztusai is.

Az elnyomás előbb volt, és ez az elnyomás kérte az egyenlőtlenséget: a fizetetlen munkát, a taposhatóakat, a hatalomfosztottakat és minden visszaélést. Logikája a taposás és felélés. Közben azt látjuk, hogy szép új világot vizionálnak elfogadásból, tioleranciából, láthatóságból. És nem értik, hogy ezt az emberek többsége nem kéri (erőltetni lehet), de ha meg is valósul, nem sok köze lesz egy jobb világhotz. Újabb “sérülékeny csoportok” és “marginalizált emberek” nőnek majd ki a földből, minden hülyeség, ami személyes, belső fantázia, probléma, sérelem, identitássá válik és lehet követelőzni meg valóságátírni a nevében.

Ami valódi változás az az, amit a baloldal százötven éve követel: az újraelosztás.

Mark Fisher kritikai kultúrakutató, balról, elméletileg, de közérthetően bírálja az identitáspolitikát, és nem a túlkapásait, hanem az alapvetését (elsősorban a Kilépés a vámpírkastályból című írásában).

2017-ben Mark Fisher, aki súlyos depressziós volt, öngyilkos lett. Életében, közvetlen, nyílt, antiakadémikus blogolása, a http://k-punk.abstractdynamics.org/ is jelentőssé és népszerűvé tette (nem bírta az elitizmust meg az egyetemi közeget), de posztumusz is nagyon olvassák, idézik elméleti körök és sima olvasók is. Most ez a könyve jelent meg magyarul, ennek a bemutatóján ittam e magvas (társadalomtudósoknak tananyagszerűen ismert) nézeteket, neveket.

https://ujkonyvek.hu/Kapitalista-realizmus–9789633384572?

A popkultúra értelmezésével foglalkozik a jellegzetes brit szcénában, rengeteg filmre és popzenére utal, mindezt nem brit olvasók számára is érvényesen. Előszeretettel és szellemesen kapcsol össze távoli jelenségeket, láttat és frappíroz.

Ezen kívül nagy gesztus a depresszió ellen, a depresszióból, hogy igenis van, lehet alternatívája e nyomasztó világrendszernek, de nem megtalálnunk kell, hanem megalkotnunk. Egyelőre ennyit tudok a kötetről, a fogason a tízperceimben olvasom.

A mentális betegségek pestisszerű jelenlétéről beszélgettek még a kötet létrehozói: nem egyénileg kell őket kezelni, mert nem az egyes személyben van az ok, hanem a társadalmi működésben, ezt épp az elterjedtségükből látjuk. Ezért se vádaskodj és diagnosztizálj. A fordiánus unalom eltűnt, de nem azért, amit a hatvannyolcasok álmodtak, hogy felszabadítottuk volna a képzeletet. Unatkozni nincs módunk, ingerek vannak, internet és FOMO, de szorongunk helyette.

Ha találok emlékezetes idézetet, kommentelem e poszt alá.

hogyan lettem kirekesztő – és boldog 2.

Kiemelt

Itt az első rész. Összehányom itt a sok visszás képernyőfelvételt. Remélem, értitek, mi a közös bennük.

Olvasókérdez: honnan mindez? Hogy találkozom én ennyi mindennel? Van egy baráti köröm,  beszállítunk egymásnak hüledeznivalókat csetben. Nekem meg újságíróagyam van, és személyesen is traumatizált ez az elfogadástéma.

Tehát mi zajlik itt?

Valakinek van valami nyomora: nem megy neki a szexualitás, elhízott, vagy van egy enyhe mentális baja, emellett kegyetlenül unatkozik.

Kitűzi ezt a mellére: jelszó-zászló-hashtag (az elnevezési kényszer külön érdekes!), olvasgat, youtube-ozik. Onnantól ő elnyomott, becsatlakozik a hasonló sorsúak vigasztalgatására, láthatóvá tételére, érdekképviseletére létrehozott csoportokba (vagy alapít egyet).

Valójában magukról beszélnek, csak az zavarja őket, ami nekik nincs. Nyesedék támadja a macsókat, kudarcos párkereső a bulikirálynőt, macskatartó borong a családanyán. Maguknak követelnek figyelmet, fontosságot, relatív jobb-színben-feltűnést. A kisszerűségüket és a következményes hatalomvágyat leplezik a komolykodó szövegekkel. Boldog-boldogtalan zavarosan magyaráz a facebookon a trendinek hitt társadalomtudományi zsargonnal.

Ezért van az egész jogvédő, identitáspolitikai, szolidaritásra intő irány bukásra ítélve. 2020-ban ez biztosra mondható.

És ebben a közegben a nyomorú tag szörnyeteggé hízik. Ha nem, akkor vicces semmicséplővé.

A csoportok végezhetnek valódi és fontos munkát is őszinte indíttatásból, meg alig leplezett, pénzért progresszív lobbiimportőrök is lehetnek. A belépő viselkedése a lényeg.

Érintett, TEHÁT igaza van. Innentől jóságos is, nem szabad róla rosszat feltételezni, és van hátországa, akik megvédik, bátorítják. Ezzel a stratégiával nem csak azt éri el, hogy mindig igaza lesz, és hogy nem bírálható, hanem azt is, hogy bárkit, aki nem nyomorult (vagy nem ízlése ezzel házalni), betámadhat: privilegizált elnyomó kirekesztő!

Bárkit, aki nem kér a meghatósdiból. Bővebben…

szeretet, gyűlölet 2.

Erőlködve húzok, átírok, tömörítek, pedig jó mondatok voltak. Nem akarok túl hosszú posztokat. De nem nagy ügy ez: ketté kell szedni.

Ez az első rész.

…És hogy ez békés meggyőzés volna? Érzékenyítés, informálás? Ha jól csinálják, amolyan steinerkristófosan, és nem a mártonjoci őrjöng és vádaskodik nulla teljesítménnyel, akkor haladunk szépen a szeretet útján?

Mindig, az egész történelem során a hallható az eszmék hangja volt: szabadság, nemzet, béke, tolerancia, erős ország, megmaradás, szivárvány, bármi. De ami igazán mozgatta a világot: az eszmék mögött a pénz, az érdek, a hatalom. Az eszmék álruhák, néhány hóbortos naivat érdekelnek csak (és ők is fizetést kapnak érte). Ezért üzleteltek a náci hatalommal még a biztos bukás időszakában is, nem azért, mert az “eszmével” egyetértettek volna. És ezért váltják eszméiket emberek oly könnyedén.

Ma és már jó évtizede transznemű milliárdosok, befektetők pénzelik a gyógyszerkutatásokat, a műméh és a petesejt nélküli fogantatás kísérleteit (és te amúgy állatvédő vagy…?), a gender tanácsadó és operáló klinikákat, felvilágosító kampányokat – az egész ideológiát és annak médiabeli és politikai jelenlétét.

Az LGBTQ-ban egyre nagyobb a T, hízik a Q, és cenzúrázzák azokat, akik csak LGB-t akarnak, ahogy leterfezik és kirekesztik azokat a feministákat, akik nem szeretnék a néhány, feltűnő és hangos transzneműt a hátukon cipelni. Nem okvetlen ellenzik, ám külön ügynek, más természetű harcnak tekintik a transzneműekét. Akik szerint ez is kirekesztés. Bővebben…

kritikusnak maradni

Nehéz ez. Igazán kritikusnak lenni: folyton figyelni kell. Agyalni. Tudni. És megfizetni az árát a nagy különállásnak.

Ha mocorog, megbökdösni, ha nem érzékelhető, életre kelteni. Az igazodás lerombolásával. Létezni hagyni a finom kis belső kényelmetlenséget, engedni megjelenni, el nem nyomni: de hát ez őrület! Én ebben nem veszek részt! Én nem akarok olyan lenni, ez ciki!

Mi van, lenézed őket?, kérdi ugyanez a hang. Nem szép dolog! Bővebben…