Nehéz ez. Igazán kritikusnak lenni: folyton figyelni kell. Agyalni. Tudni. És megfizetni az árát a nagy különállásnak.

Ha mocorog, megbökdösni, ha nem érzékelhető, életre kelteni. Az igazodás lerombolásával. Létezni hagyni a finom kis belső kényelmetlenséget, engedni megjelenni, el nem nyomni: de hát ez őrület! Én ebben nem veszek részt! Én nem akarok olyan lenni, ez ciki!

Mi van, lenézed őket?, kérdi ugyanez a hang. Nem szép dolog!

Hoppá, ez nem a belső hang. Ez mások hangja, azoké, akik a cikik.

Én le, mondom most. De hát hogyne nézném le őket? És tényleg nem vagyok olyan.

Azt hiszed, különb vagy? Mondja megint az interiorizált lúzerkórus.

Azt. Hát hogyne hinném? Minden leheletemmel különb akarok lenni, és az is vagyok, álmomban is. És hogy milyen vagyok, milyen nyomásnak vagy kísértésnek engedek, az az én döntésem! És nekik is saját döntésük, hogy miben vesznek részt.

Mindig ugyanaz történik: van egy jóleső közeg, mert létrehozzuk, egy cél, amelyben hiszünk, de menő, de új, de izgalmas, elterjesztjük, egyre többen leszünk, sokféle ember, ezt akartuk! És még mindig együtt vagyunk, fontosabb, ami összeköt. Aztán enyhe különbözés, zavar, félreértés, álruhás érdek, kavarás, gyarlóság, üzletiesedés kezdődik, és egy moslékká válik az egész, amelyben ha aktív vagy, nem maradhatsz tiszta. És ha szólsz, rádkenik. Veled van a baj, te vagy boldogtalan, nem tudsz megnyugodni, gyűlölködsz.

Kis alattomos módszerekkel próbáltak kicsinálni pedig. Igazi, egyszemélyes felelőssége senkinek nincs, eloszlik, viselhető. Te meg egyedül. És még nyomnak is: nem szólhatsz. Ha szólsz, jön a bosszú.

Mint a Mamamin. Csupa jó cél, alterség, leegyszerűsítés, rendszerellenesség, friss-külföldi-művelt hatás volt a 2007-es induláskor: összejött maroknyi értelmiségi anya, és a hatalom ellen szültünk, waldorfoztunk, voltunk ökók, mostuk a pelenkát, szoptattunk hosszan és igény szerint, volt intézménykritikánk, hordoztunk, együtt aludtunk, EC-ztünk. (Én az elsőt is mosható pelenkával, hordozva, igény szerint, 2001-ben, nem kellett ehhez neten inspirálódni.) Sokaknak tetszett, ez lett a trend, teltek a hónapok, jöttek az újak, kiépültek a megalkuvások csatornái, és elkezdődött a züllés. Sajnos, az eleinte példásan elvi üzemeltető érdekét szolgálta, hogy pörögjön a biznisz. Méregdrága kendők halmozása, adásvétele, mutogatása státusszimbólumként, rendőrködés a helytelenül hordozók, másképp élők fölött, pletykafészek, érzelmi koldusok, csalók; egyesület és kicsinyes helyezkedések (mivel engem választottak, megismételték az elnökválasztást!). Végtelen vegán, waldorfos, kendőoktatós sznobizmus, kioktatás, hitviták. A szent vélemény, amely a tények fölé nőtt, és lerombolta a személyek elemi határait, masszává mosott össze minket, hajdan értékes külön egyéneket. Tiltakozásra vádaskodás azzal, hogy te boldogtalan, keserű vagy, mindig bajod van. Itt jegyzzem meg, én mindig jelenségekről írtam. Pedig ő nem tud értelmezően olvasni, és jön utánam. Nem érzi át a női mivoltomat:

Ahol Te feltűnsz,én ott nem,nem járok dühöngeni,keseregni Bartos Erika irói munkásságát földbe döngölni. (…) Te Évus,nem félsz attól hogy ettől a vérlázító stílustól a Férjed azt mondja majd,elég egy férfi is a háznál? Nem érzem át a női mivoltodat egy hszedben sem,csak azt hogy jössz látsz-vagy csak nézel és lázítasz,és kihasználod azt ha vki sérülékenyebb épp.

…vannak akik szeretik,értékelik a szépet és épp ezért vesznek drágább kendőket azok aztán meg ne álljanak előtted.(jegyzem én biz szeretem,és biz büszkén hirdetem vele az igét) Engem a szüleim megtanítottak szeretni a szépet,hogy igenis vegyem észre,mindenben,ne sznobságból,hanem magáért,ezáltal tudok finomabb érzelmesebb,szenvedélyesebb lenni.Ezért vágyok színházba,vagy egy jó könyv,egy finom bor,egy különleges ékszer miatt ezért tudok megborzongani.De ezért is tudok nyitott lenni a másik ember felé,el tudom fogadni,és érdekel hogy Ő miért is akar mondjuk otthon szülni vagy külön ágyban altatni vagy alternatív nevelést adni a gyermekének,elfogadom,megkérdezem,nem pedig ócsárolom,és lázítok.Sokan szeretnének nyitni akár a hordozás,akár a mosható,akár az alt,isk felé,de beleszaladnak a TE sarkos és csakis úgy lehet véleményedbe,és nem biztos,hogy megpróbálják.
Kérdem én tőled teljesen jó szándékkal: Mi a baj VELED? Rendben van a lelked?Egyensúlyban vagy önmagaddal? Nekem nem így tűnik.

A többiek, a régi értelmesek hogy nem láttak át ezen? De amúgy én is elhittem, hogy át kellene mennem a vérbuták tesztjén, hogy nekem kell előttük vizsgáznom, hogy nem szabad őket lenéznem, kiröhögnöm, akik ezekben a rettenetes normákban rekedtek, és úgy kíváncsiak a mondataimra, hogy a kötőszavaimat nem értik.

Mennyi jóízű nevetés nem valósult meg!

És a falusi, “apa sajnos messze dolgozik” nők, a “jött a szemét providentes” panasz, a behízás, a bartoserika, a giccs, a nassolás. A morzsában és koszban térdig gázoló, pisinedves, ingerülten csitítgatott gyerek, mert anya álló nap fórumozik, a gyerek érdekében, csakis. Nekik segítsünk. A vigaszként és bebiztosításul kierőszakolt terhességek, a tizenöt évig nulla saját jogú forintot kereső nők mint normák, a sunyin elkülönített összegek tékozló apróságokra, tárgyakra, amelyek belépők az alteranya klubba. És többé semmi intellektus és különállás és tartás nem maradt. Szóltam és összevesztem és eljöttem, és akkor lett a blog, annak az erejéből, és nagyon hamar sokan lettünk.

És mint a feministák között. Hogy én mikben hittem, kikkel jártam össze, úristen. Amint dögös lettem, szerelmem, öntudatom és jövedelmem lett, a torkomnak ugrottak.

Itt Oltai Kata 2.00 és 2:51 között mond egy érdekeset.

https://www.youtube.com/watch?v=k8sIMD5BWkA

A sima feminizmusom 1995-től, a neten vállalt fajta 2009-től, a metoom 2012 tavaszán, amikor még ellenkultúra volt, kirekesztettség, megszólt különbözés és botrány. Mára elleptek minden teret a lefizetett socialök, a szentesiévák, akik a feminizmus fedezékében ügyeskednek, egyik nap fogyóznak, másnap már minden nő szép, harmadnap visszahíznak, tömegrendezvényen politikusokkal és legszarabb mainstream piaci zenészekkel paktálnak le, és a triumph meg a dove fizeti a body positivityt. Mérőverák, rúzsos feminizmus. Sülnek a saját pecsenyék, a bénácska könyvek, a követőszám. Tóth Gabi áll ki a bántalmazott nőkért, a következőképpen:

A családon belüli erőszak a karantén melegágya!

Aztán, igazán hittem és toltam ezt is: bántalmazott nők segítése a lakásomban, a pénzemmel. Átbasztak és lejárattak. Ha önazonos lettem volna, magam rúgtam volna ki a fogukat. Mit hittem?

Identitáspolitika. Én elhittem nekik, én toltam ezt, magamra vállaltam a szabályaikat, a nyelvhasználatot, nemcsak azért, hogy ne bántsam meg, hanem mert komolyan hittem, hogy nekik joguk van, ez valóság, nem pedig borulékony, mesterkélt építmény. Egy kicsit éreztem, hogy nem, na, nem, et épp nem eléggé, ebben nem voltam kritikus. És kiderült, hogy érdem nélkül akarnak figyelmet, dédelgetik a nyomorukat nyilvánosan, címkéznek, ítélkeznek, elvárnak, kirekesztenek, érzelmileg zsarolnak.

Perverz faszverők lesznek a hősnőik, egymásra licitálva fabrikálják az elnyomottságukat. Mindez pedig nem túlkapás, nem külföldi, ritka rémeset, hanem az egész elképzelés lényegéből következik, inherens.

A bringások is eltömegesedtek és egy kicsit devalválódtak, ezt most nem fejtem ki, mert ez nem fáj amúgy, de valaha igazi beintés volt, ma meg a középvezetők csajozási trükkje (mondja G.). A csúcs az volt, amikor megfenyegettek és be is váltották, bringás férfi ütött meg biosszúból egy népszabis cikkem miatt, amit az én balhémként őrzött meg a folklór.

Magukat értelmesnek gondoló emberek falkában zaklatnak és figyelnek meg évek óta, napi sok órában. Döbbenet látni, ahogy akolmelegért, helyeslésért, valahova-tartozásért, napi kommunikációért mibe csúsznak bele, mire képesek. Vagy eszme, dogma jegyében. Vagy pénzért. Vagy félreértett, naivul beszopott jogvédelmi jóügy nevében.

Megedződtem, éber vagyok.

Felismerni, hogy ezt bizony a Zuckerberg akarja, nem én. Ez a sok gerjesztett aktivitás, virális osztások, hashtagek. Élet nincs, legyen hát kontent! Támogassam a jó ügyet szülinapjára. A bloggerek között ezek a körbejáró, teljesen értéktelen blogdíjak, plecsnik is.

Felismerni, hogy én nem akarok hájas derekú lenni, nekem 68 a méretem, és csak rám volna erőltetve, hogy minden test szép (és amúgy ők a legpletyósabb fotónézegetők és titokban fogyózók).

Felismerni, hogy apám elnyomó “keresztény” tanai irányítanak, húsz év terápia sem elég, még mindig nem engednek önmagamnak lenni, érdekeimet képviselni, magamat használni nem hagyni, szexet élvezni.

Felismerni, hogy a tudatos gyerektelenek, a szintén “tudatos monogámok” (pasigyűlölő, szexuálisan fagyott/traumatizált rusnyák, hétféle társkeresős regisztrációval), a sikeres önmegvalósítók, a fat positivity aktivisták, az összes áldozatiságban tetszelgő, neten zokogó, harsánykodó, figyelemért esedező nő milyen szívszorítóan keserű, lemaradt, megöregedett. Minden meg van magyarázva gondosan, nincsen semmilyen valós teljesítményük, csak a nagyotmondó deklaráció van, és ostobák, mint a sár. Egyéni nyomorral mint hasznos közösségi céllal házalnak, elvárják az erkölcsi támogatást, ha egy percre nem figyelsz, behúznak az ügyükbe, és hazudnak és kenik a felelősséget, hogy ne fájjon annyira.

Soha ebbe bele nem állni. Kis rossz érzésekkel, mert mit szólnak, meg nem illik, de mert az élet erősebb, szenvedéllyel edzeni, befele menni, haladni, kézenállni. Függetlennek maradni a savanyú magyarázataiktól, attól, akit én nem érdeklek, de azért itt figyel és kielemez. Mélyen sajnálni azt, akinek nem lehetett gyereke, és most a neten rikoltozik. És kószán, még mindig, szülni akarni. Kipattintani a testem, hegyen futni, és boldogan élvezni az ifjú testet. És soha nem bizonytalakodni abban, ami fontos, csak állni egyedül  a hegyfokon.

És lőn. Megmutatkozik az értelem a teremtésben. Istenbizonyíték, ami történt. És soha nem történt volna meg, ha a lényem és a testem nem változik meg így: kivárni a szerelmet, az igazi heterót, mert én heteró vagyok, vadulok a szőrök tövének szagától, és aztán úgy élvezni a totális igenlést, a közelséget, ahogy még soha.

Felismerni azt is, hohgy a testem nem áll közösségi kontroll hatálya alatt: annyira izmos és módosított vagy módosításmentes, amennyire nekem tetszik. Hogy a “jujuj, plaszikai műtét, a sátán előszobája, egy igazi nő elfogadja magát!”, az is egy korlátozó dogma és kotnyeles belepofázás. Tetoivált szemöldökkel magyaráznak a természetesséről. Miért fogadnám el, ha tudom, mert utánanéztem, hol és mit lehet ezzel kezdeni, ami nekem jutott (és amit nem részletezek itt)?

Pontosan tudom, mit írok és mit tartok meg magamnak. Tudom, hogy itt lesik, mi hír, és taglalják és terjesztik és hozzáköltenek. Bár lennétek ti csak tizedennyire érdekesek bárkinek, mindjárt nem itt kutatnátok.

“Hallja.” “Hm?”

Az én testem, az én döntésem, én élvezem, ha jó, és én viselem, ha nem. Én nem vallom a ti tabuitokat, és az igazság az, kedves barátaim, hogy olyan, borzalmas eltorzult arcú nők ítélik el a plasztikai bármit, a noninvazívot is meg a műtétet is (meg a ketós kaját, meg a konditermet), akiknek kettőszáz forintjuk marad hó huszadikára, és semmit nem tudnak, mit hol lehet, de ítélnek. Micsoda morál!

A béketeremtés kispolgári kényszerét is észre kell venni és lebontani: hogy elengedni, meg nagyvonalúan meg jóakarat meg ignorálni, az összes közhelyet, ami az agresszorojkat szolgálja. Nem. Ki kell mondani, legalábbis én ki fogom, mert nem az én bűnöm, em nekem szégyen, ki is mondom az eleve-fölénnyel, a létezésem márkajelzésével, hogy ez gyávaság és zagyvaság és igazságtalan. Amíg üvölteni tudsz, addig vagy eleven.

De még azt is felismerni, lenni annyira jól, hogy igenis, a magammal szembeni kemény bánásmód, az öngyötrés, a kérlelhetetlen elemzés milyen gyógyító.