leckék szeretésből 4.: hogyan maradj méltó?

Ismét megjegyzem: randizós, kezdődő, nagy elköteleződés nélküli kapcsolatokról van szó. A felelősségvállalással járó helyzetekben alig használhatóak ezek a posztok. Például gyerekszületés, kisgyerekes lét, beteg házastárs ápolása. Abban benne van szükségképpen nagy adag szívás. Nem fecsegnék nekik méltóságról.

Most mesélek magamról, aki egy egészen váratlan fordulat után vagyok olyanban, amiről nem hittem volna, hogy valaha leszek.

Én nagyon szeretek, alább nem adom. Bővebben… →

leckék szeretésből 3.: a hiedelmek

Kicsit hirtelen kezdtem el ezt a sorozatot: mindenféle állítások és kérdések vannak már, miközben nem tudom, az olvasóimmal mi a közös nevező, ők meg nem tudják, én honnan beszélek. Ez itt afféle előszó, az alapja annak, amiről minden részben írok, valójában az első rész elé való. De felőlem legyen ez a harmadik rész, nem fontos.

Olvasom a Quorát (nem csak a Mediumot!), egészen fantasztikus a párkapcsolat-témában, ahogy sértett emberek a hiedelmek könnyű, puha ölében vádaskodnak, keresik a szimpátiát, és a mondataikból kirajzolódik, hogy szerintük nekik egyáltalán nem kell önreflektívnek lenni, ők jók úgy, ahogy vannak, csak attól, hogy ők nem csaltak, vagy mert ők azok, akik segítségre szorulnak. A szeretés az ő kiszolgálásukat jelenti, és egy “normális” párkapcsolatban őket nem “árulja el” senki. Mindez nem valami ideális állapot ám, hanem jár. Aki csal, nincs jelen, elhagy, az gonosz és/vagy beteg.

Előkerült a napokban egy régi levelezésem egy nővel. 2014 májusának legelején vagyunk: a szerelmem kijelenti, hogy egyrészt ő érett, megfontolt ember, komolyan gondolja, éspedig: velem akar élni. Azonnal borított otthon, bár én azt kértem, várjon két hónapot, és akkor tárgyaljuk ezt újra. Ha még akkor is velem akar élni, és még akkor is eléggé szeretjük egymást, akkor beszéljük meg majd azon a nyári napon, okosan és nyugodtan, hogy mik lennének ennek a váltásnak a körülményei, feltételei, módja. Én nem voltam biztos az egészben, hogy akarom-e ezt, jó-e így, nekem túl hirtelen volt ez a nagy hév, hiszen a kapcsolatunk nem így indult.

Levelezőpartnerem azt javasolta, hogy bírjam rá a férfiút, hogy mielőbb lépjen, “addig nuku nuninéni”. Ez volna az én hatalmam, tárgyalási pozícióm tehát.

Döbbenten ültem. Ez (a szexmegtagadás, ha valaki nem értette) kinek volna nagyobb büntetés? Hiszen én ettől a férfitól eredetileg (és végig) nem borítást, váltást, “komoly” kapcsolatot, hanem érzelemmel övezett szexet akartam. És akkor pont az ne legyen? Velem mi lesz?

“Szexszel nem zsarolok, ne haragudj, ez undorító”, ezt írtam végül, csodálkozva, hogy van, akinek ez nem alap. Könnyű, örömteli szeretést akartam, nem feszültséget, drámát, felelősséget. (És persze rajtam csattant minden, rám kentek mindent később, az egész életük poklát, a jeles család, a javaslatot tevő nő és maga a férfiú is.)

Ha igazán akarsz szeretni, tudni, mi történik veled, és élvezni; érzelmileg és szexuálisan teljes életet szeretnél élni, akkor szabadulj fel a beléd nevelt, korlátozó normák és manipulatív húzások alól. Tudj róluk és mondj rájuk nemet. Koncentrálj az adott és kapott örömre. Ne tedd a kapcsolatodat a másik fél számára hisztis feladatlistává, és te se hagyd magad használni. Válj önmagaddá mint te és mint kapcsolati lény, és figyelj a másikra. Ez egy döntés, felismerések sora, aztán sok munka, és a végén szabadság.

Hamis hiedelmek például:

Az alkalmi és a komoly kapcsolat lényegileg különbözik, előbbi rossz, utóbbi jó; magát valamire tartó nő ifjúsága természetes vétkei és pláne válás után az utóbbit keresi és csak ezzel éri be. – A valóság: akinek csak a “komoly” kapcsolat a jó, az fél az élettől, esetleg tahó férfiakkal ismerkedik és/vagy nem élvezi a szexet. Igazából csak örömdús és örömtelen kapcsolat van, minden műfajban és elköteleződési szinten, és minden szinten csak az örömkapcsolatnak van értelme. Nem kéne ilyen sok hamis reménnyel lenni a partnereink iránt, behálózni, megszerezni, háziasítani, megtartani akarni, világnak felmutatni őket.

Minden kapcsolatnak iránya van. A komoly kapcsolat tart valahova: egyre többet vannak együtt, aztán együtt élnek, mindent megosztanak, családot alapítanak. A keret és lényeg az együttélés, közös teherviselés. – Nem, nem feltétlenül lehet vagy kell együtt élni, és ez nem is tesztel semmit, általában csak elrontja, fullasztóvá teszi két autonóm ember kapcsolatát.

Aki nem köteleződik el (telepszik le), nem elérhető mindig mindenben, az csak szexet akar, használja a másikat. – Nyugodtan lehet önös, a szex vele ramaty, csak meglegyen a papír, és ott héderezzen a nappaliban!

A férfiak jobban akarnak szexet, mint a nők, sőt, ők csak szexet akarnak, mindig mással, mindig készen állnak rá, nekik ez könnyen megy. – Ez a pornó hatása. Sok nő nagyon akar szexet, poligám módon is, minden tiltás ellenére, és számos férfinak nem olyan érdekes ez az egész, nem kér belőle, nem szereti, élvezi igazán. Vagy nagyon is, de csak egyetlen nővel.

A szexuális hajlandóság árucikk: ha nőként nincs is kedvem, de megteszem, akkor előnyhöz jutok. Okosan kell adagolni, lehet vele zsarolni. Egy kicsit kéretni kell magadat “előtte”. – Ez a viselkedés, a férfilihegés és a női-fapina magakelletés szedi talán a legtöbb áldozatot. Aki jót akar, nem teszi fő jóvá a szexet, mert akkor felkínálja magát a visszaélésnek. Ne hagyd magad kihasználni! Ha nő vagy, és “okosan adagolod” a szexet, az csak úgy lehetséges, ha te kívül tudsz maradni rajta, hideg fejjel, vagyis te nem akarod, élvezed igazán. De akkor semmit nem kéne azzal az emberrel. Hűs barátság esetleg. Kihűlt emberrel se kéne szexelni megszokásból, nem jó. Ugyanezt gondolom a feminista “addig nem lesz szex és nem szülünk” fenyegetésekről, ez borzalmas. Aki képes erre, az nem tudja, milyen a boldog szex, és nem értem, miért csinálta. Amiért érdemes egy kapcsolattal melózni, az a reszkető vágy

“Pedig annyiszor elmondtam neki, és mégse csinálja.” – A sok magyarázat fojtogató elvárássá nő. Azt klérded, miért csinálja ezt a csakazértsemet? Mert ez az ő szabadsága. Így tudja kifejezni, hogy ő egy külön, másik ember, nem engedelmes. Kicsit gyerekes ez, nagyon szomorú. Nem itt kéne tartania, de neked sem. Vívj inkább magadnak hasonló darab szabadságot, legyél te is csínytevő, mint hogy sóhajtozó napközis tanítónőként újra meg újra elmondod ugyanazt.

Milyen ember már az, aki cserbenhagyja a párját, amikor az bajban van? – Ember-ember. Az önfeláldozásnak vannak határai, korlátja, az esküszöveg döbbenetesen életidegen. Nagyon nehéz másvalaki terhét cipelni, ráadásul elvárásra és nem saját döntésből. Érthető, ha holtfáradt, kizsigerelt emberek arra vágynak, hogy szeressék őket. Örömre, felelőtlenségre, lazulásra.

Házasság: együtt kell maradni mindenképp. – Ha nem jó, akkor nem szabad benne maradni, mert elromlasz.

A gyerek(ek) miatt kell együttmaradni. – Nem, miattuk sem. Nem igaz ugyan, hogy nekik is jobb úgy (a válás után), de tönkre az acsarkodástól és a huzivonitól mennek, akár együtt, akár külön élnek a szülők. A sorsszerű boldogság pedig olyasmi, amit az ember a gyerekeiért sem áldoz fel. Hát még a túlélés! Az életben maradás.

Ha teszed a dolgod, akkor a kapcsolat magától jó lesz, marad, nem romlik el. – Általában a nemi szerepek teljesülnek csak be a maguk maximálisan romboló hatásaival. Férfi alig van otthon, van szeretője, elmenős hobbija, a minimumot adja, néma, érzelmileg nem ad semmit. Nő mártír, szexuálisan hideg, korán öregszik, nem éli át, hogy szeretik, és nem érti, miért nem sikerült. A férfit ez nem is érdekli. Nő egy ideig beszélgetni, terápiázni akar, aztán azt sem. Elromlik jellemileg, és felnőtt gyerekeire is telepedő banya, gonosz anyós lesz.

A munka, a gyerek és anyád fontosabb, mint a partnered. – Nem. Egy kapcsolat akkor jó, ha lehetőleg mindenki békén (kettesben) hagyja a párt, és ezen felül még saját, külön felnőtt idejük is van magukra. Különben nincs hely jónak lenni.

Ha igazán szereted a partneredet, akkor magad elé helyezed. – Minden egészséges lelkű embernek önmaga a legfontosabb, ennél többet a másikért sem tehetsz; nem, ez nem nárcizmus. Kivétel ez alól a csecsemő és a kisgyerek, de már a kamasz sem. Aki nem helyezi magát mindenki más elé, vagyis nem vállal felelősséget a saját jóllétéért, az kiégetten, keserűen fogja zsarolni a szeretteit.

Mindent meg kell osztani a másikkal, őszintén, és minél többet együtt lenni. – Nemhogy nem kell vagy nem érdemes mindent megosztani, nem is szabad. Hagyd békén a másikat, tiszteld, hogy ő más, és vannak saját gondolatai, programjai, ami mellett, ha akar, veled akar lenni. Hogy ki mennyit akar, mennyi az elég, arról duzzogás nélkül egyeztessetek. Ha nem akar, akkor meg nem lesz veled, de ne elvárásra kelljen együtt lenni.

A féltékenység természetes, ha nagy a szerelem. – Egy kis szorongás igen, de a többi éretlen játszma. Ne alázd meg magad. Az érzés is zavaros mocsár, a nyomozgatás, telefonba nézegetés pedig megbocsáthatatlan.

A kísértés, a megcsalás válságjel, becstelenség. – Általában a harmadik felbukkanása logikus következmény, teljesen emberi húzás, amit legfeljebb a nők nem mernek meglépni. Vagy: a felek az elején sem szerették, kívánták komolyan egymást, pesrze, hogy pezsdítő lett az első szembejövő személyi edző. A jó közös élmény összetart, nem kell félteni a másikat. Kell viszont ápolni, értékelni. A szerelem amúgy magát magyarázza, vagy van, vagy nincs.

A lángolás elmúlik. – Az el, és akkor van a helyén erős szeretés, öröm, kiismert, bizalomteli másik, akivel jó lenni, és akit nem cserélnél el semmiért. A kiégettség és a másik unása, utálata nem a lángolás elmúlása, hanem durva kapcsolati válság (végjáték). Meddig húzod még?

Az új nő persze hogy izgalmasabb. – Nem persze. Elbasztátok.

A fiatal partner vonzóbb, előnyben van. – Aki rusnya, az fiatalon is rusnya. Rengetegen lépnek le idősebb nővel. A kifele élőknek lehet legfeljebb státusszimbólum a fiatal és szép nő. Van valami megható a fiatalságban, de a személyiség vonzerejét nem írja fölül semmi.

Párkapcsolatban kell élni. – Csak ha lesz, alakul igazi, erős, jó szeretés, és akkor sem kell, akkor is egy lehetőség.

Ha egyedül vagy, a társkereső alkalmas eszköz. – Ne csodálkozz, hogy jönnek a pofonok, meg a “milyenek a pasik” nyávogás. Mindenkinek van egy története valakiről, akinek összejött így a tartós kapcsolat, de ha nem szervesek, élet ihlette módon maguktól alakulóak a találkozásaid, akkor nem önmagadért fognak szeretni. Meg se igen tudnak, akarnak így ismerni, felszínes lesz.

A férfiak ghostolnak két randi után, milyen ember már az ilyen, pedig olyan jól indult. – Eltűnni udvariatlanság, de valószínűleg akadt neki jobb, és bár könnyen elhiszed magadról, te sem vagy annyira kivételes. Lehet, hogy csak te érezted, hogy jól indult. Nagyon sokan járnak a társkeresőre pusztán tetszést aratni, sok partnert kipróbálni és frusztrációt kiélni. Maradj távol ezektől. Ha belementél, ne csodálkozz annyira.

Szexelni kell (necesse est), és ha van rendszeres szex, az azt jelenti, hogy minden oké a kapcsolatban. – Csak a heves, spontán, szeretetdús, tartós vágytól jó a szex, és attól meg az élet. De annak az energiájával hegyeket el lehet hordani. Női ajzottság és orgazmus nélkül nincs jó szex.

Mindent meg kell beszélni. – Nem. Néha jobb hallgatni, külön érlelni a dolgokat, leírni magadnak, vagy baráttal beszélni meg tapintatosan. Jobb elviselni az ismert, nem változó tulajdonságával a másikat, esetleg kitérni az elől a viselkedése elől, mint folyton szavakkal ostromolni.

Aki nem bírja tovább, és lelép, az elhagyja és elárulja a másikat. – Jaja, a kapcsolat fogság, nyilván. Lassan ölni ellenben oké…

A válás kudarc. – Az okos, pontos válás siker. Az együttmaradás a válásnál nagyobb kudarc lehet.

Szidni a paretnert, panaszkodni oké, hiszen hát milyen is. Végre kimondom. – Ha korrekt akarsz maradni, ne kiabáld bele a vádaskodást a nyilvánosságba.

A rendesember-mítosz: aki helytáll, annak erkölcsileg igaza van, további elvárások, igények vele kapcsolatban nem merülhetnek fel. – Ez a megcsaltak vádaskodási alapja, pedig csak gyávák voltak élni (rosszabb esetben ők nem buktak le). Lehet, hogy ez az ember rohadt unalmas, és egy mártír? A szorgalmas, rendes emberek nyomasztóak, az embernek kedve van rockerré válni és füvezni, ha meglátja őket.

Én tehát ezeket megvizsgáltam, meghaladtam vagy eleve undorodtam tőlük, és ez nem jelentett megkeseredést, sem azt, “hogy akkor én nem akarok semmilyen kapcsolatot”, inkább nyugalmat, megértést, melegséget, bölcsességet, énerőt. Állítom, hogy ezek után kezdődik az igazi nagy jó.

leckék szeretésből 1.: van baj vagy nincs baj?

Ebben a sorozatban szeretni tanulunk. Itt írtam le, mire, kinek való és kinek nem, amikről írok.

Az az alaptétel, hogy azért vagy vele, mert jó vele. Mert szereted, és neked jó őt szeretni, lényegében. És ő is szeret, ezzel arányosan. Így van? Akkor nincs nagy baj. Bővebben… →

leckék szeretésből

Bocsánat a technikai zavarért. Megírtam a négy részt, és összekeveredett a sok változat.

Ez a nulladik rész tehát.

A következő sorozatban szeretni és kapcsolatkezelni tanulunk. Négy téma ötlött fel eddig bennem, részben a saját tanulságaim, új felismeréseim.

Először is, a nulladik rész: kijelölése a felelősség körének. Amiről írok, azok a csak szokásosan egyenlőtlen kapcsolatok, az érzelmileg nehéz helyzetek, az elmélyülő kapcsolati válságok. Az össze nem illésről, a kommunikációs aknákról, a különböző értékrendről, stratégiákról, az érzelmi lustaságról írok. Tehát bántalmazó kapcsolatokon ezek a javaslatok nem fognak.

A bántalmazást fel kell ismerni és ha lehet, elmenekülni belőle. Nem mindig lehet, de ez nagyon szomorú történet. A bántalmazás magától nem oldódik meg, nem enyhül, csak olyan van, hogy a bántalmazó beteg vagy megöregszik, és akkor kevesebb hatalma vagy késztetése van. Bántalmazótól eljönni nem e blog hatásra fogsz (bár volt már ilyen, aki itt buzdult fel, de ne gondold, hogy ez elég, vagy hogy én ebben tudok komolyan segíteni). Innen információt, szemléletet vehetsz csak. Alapos szaksegítség, sok idő, erőforrás, a környezeted támogatása és aktív segítsége kell hozzá. A másik bonyolult összefüggés, hogy amikor simán egyenlőtlen kapcsolatból jönne el az a fél, aki megelégelte, a partnere gyakran ekkor lesz bántalmazó és megy túl minden józan határon, tesz olyanokat, teljesen lezüllve, amit soha nem hittél volna róla, “a gyerekei miatt” vagy mert “annyira szereti, nem akarja elveszíteni”. Hát még az, aki bántalmazó! Az ilyenekhez, a lakásból kizárástól a jogi packázáson át a gyerekrablásig gyakran netes helyekről, “én is így jártam” barátoktól, ádáz ügyvédektől, csoportokból kapják a nőgyűlölő ösztökélést és ötleteket.

A nem bántalmazó, józan, érett embert onnan tudod felismerni, hogy képes feladni a kapcsolatát, ha az nem működik, és akkor is, ha a másik állítja, hogy nem akarja már tovább, ebben az esetben nem erőlködik. Sőt, a kapcsolat feladására nagy cirkusz, hiszti nélkül, bosszúvágy, utánamászkálás nélkül, egyeztetve képes, és nem azt nézi elsősorban, mit szól a kertváros (próbáljuk meg újrának hazudva, hogy nem bírná elviselni, hogy a másiknak jobb legyen). Sokan hivatkoznak meggyőződésre (“mi nem válunk”), gyerekre, vallásra, miközben igényük, hogy gyötörjék a másikat. Ők nyomorult sorsrontók, ön- és mások sorsáé is.

Aki benne marad egy gyilkos, senkinek sem jó kapcsolatban, pedig amúgy lenne mozgástere, azzal nagy baj van. Az jó esetben elfelejtette, milyen a jó élet, milyen lehetne, vagy teljesen eltorzulva, hiedelmek foglyaként, a másikat birtokolva, uralva, gyötörve játszmázik, mert szüksége van erre. Aki eközben panaszkodni jár másokhoz, szövetségeseket keres (apám hajdan az anyósához és anyám nővéréhez járt, és nem hajították ki), az külön szégyellje magát. Van olyan is, aki a pokolban élve kiírja nyilvánosba, hogy de szép családi élet, felvonul vele, mutogatja. Ennél rosszabb nincs.

Aki bántalmazót szeret, aki ragaszkodik hozzá, annak ezzel kell mint problémával foglalkoznia, a tagadást feladnia és ezen a ragaszkodáson változtania. Nem az a téma ebben az esetben, hogy a másik milyen, miért olyan, és milyen legyen helyette. Ha valakit érdekek kötnek, mert gyerek, pénz, ház, betegség miatt csapdában rekedt, annál pedig végképp nem a kapcsolat minőségéről, a másik megváltoztatásáról vagy a boldogságról van szó, hanem csakis a túlélésről.

Tedd fel magadnak a kérdést: az én helyzetemben, ezzel a partnerrel mi a reális cél? Túlélés? Könnyebb hétköznapok? Nyugalom? Teljesség?

Már sokat írtam a bántalmazásról és a súlyosan romboló egyenlőtlenségről, és most a kapcsolatjobbítás a témám, azokhoz szólok, akiknek még érdemes. Azért is, mert erről van gondolatom, élményem. Nem kell semmit eltűrnöm, nem kell megalkudnom: az ujjongó boldogság az ambícióm, és ha nem jó nekem, kiszállhatok, mert nem köt semmi. És ez nem önzés. Nagyon szeretném, hogy általában ilyen egyszerű legyen: addig csinálom, amíg jó, ha nem jó, kiszállok, elköszönünk és nem sírva maradok ott. Nem várom meg, amíg elromlok, keserű és rossz fej leszek, magamat és a másikat nyúzom, az öröm helyett, amire szerződtünk. Fájdalom és feldolgozandó persze van, de mivel ez döntés, dráma nincs.

A bántalmazás az, amikor ismétlődően félsz, feszült vagy, nem mersz elmondani, megmutatni dolgokat. Amikor tartósan kicsinek, gyengének, elnyomottnak, letört szirmúnak érzi magát az egyik fél, és ez nem gyári, saját önértékelési defekt, hanem a másiktól jön. Mindenki jó szeretne lenni, jó fejjé, nagyvonalúvá, szerethetővé válni.

Persze van olyan, hogy ezek az össze nem illések, a csapdaérzet, őrlődések, krízis, kiégés, unalom, érzelmi elutasítottság és egyenlőtlen munkamegosztás a bántalmazás előzményei, hogy minde gond évek alatt olyanná teszi az egyik felet – vagy mindkettőt és így magát a kapcsolatot –, hogy arra beindul a bántalmazó szoftver, kivetkőzik magából, és elkezd nagyon keményen élni és visszaélni a hatalmával. Ez már veszélyes, és ebből nehéz elmenni.

Nagyon határozottan mondom, mert ezt sokszor kell: a játszmázó viselkedést, a nemszeretést, a bántalmazást nem betegség, kórkép megnyilvánulásának tartom, hanem az egyenlőtlenség, a nemi szerepek, zavaros értékrend miatt szükségszerű, szimptomatikus következménynek. Nem úgy van az, hogy van néhány beteg ember, akiket kiiktatunk, viszont a többiek, az “egészségesek” szépen vannak, jól szeretnek, örömtelien, “normálisan” élnek ebben a nagyszerű világban, hanem akárhová nézel, mindenütt boldogtalan, torz működésű, fura dolgokat állító, haragvó, amúgy normális embereket látsz. De persze nem mondom, hogy “ez az élet, mindenki így van vele”, nem kell torznak és keserűnek lenni. Van, lehet egy jobb élet, én élem is. Az a furcsa, hogy a nemrég egészségesek, az egymást választók, egymást szeretők furcsán gyakran kezdik rá, hogy a másik beteg és vele van a baj.

Pedig nagyon más gázosan viselkedni egy krízisben, bántani a másikat, mint valóban mentális betegnek lenni, és már többször írtam arról, itt, itt, itt és itt, hogy ez veszélyes játék, csakis a vádaskodó érdekeit (önfelmentését, szimpátiavadászatát) szolgálja. Ezért élesen elválasztom a mondandómat azokétól, akik zsebdiagnosztizálnak, előkapják, hogy pszichopata, nárcisztikus, borderline. Természetesen sok sérült, mentális beteg ember van, de a címkék ettől még nem használhatók bármire. Egy: a mentális betegségek sokkal ritkábbak, mint a nehéz kapcsolatok vagy a bántalmazás, mégis lassan mindenki, akinek baja van, lebetegezi a társát. Kettő: beteg embereket nem stigmatizálunk, ez soha nem lehet cél, de mellékhatás sem. Aki valóban beteg, azt nem bántjuk, aki nem az, csak mondjuk seggfej vagy nem érdekeink szerint cselekszik, arra meg ne dobáljunk bosszúból ilyen szavakat, és ne deklaráljuk nagy diadalmasan, hogy de mi meg a beteg áldozatai és egészségesek-jók-helyesek vagyunk, mert előfordulhat, hogy ez nem igaz. Három: a betegség kimondása, hangoztatása nem a mi dolgunk, szigorúan személyes és irgalommal kezelendő, még akkor sem jó ezzel előállni, ha az illetőnek valóban van diagnózisa. A sértett és mások előtt csakis áldozatként feltűnni kívánó, az ártatlanság és az együttérzés vigaszára apelláló nőknek a diagnózisok hangoztatása csak érdeke, de nem kompetenciája. Tehát jól jön, érthető, emellett rendkívül divatos is, de ne csináld. Minimum tudatlanság, de inkább manipulatív, tisztességtelen, aljas húzás a partnerről ilyeneket mondogatni, terjeszteni, nyilvános helyekre kiírni.

A sorozatban tehát azokról a partnerekről lesz szó, akik még menthetőek. Akiket még szeretünk, akikkel lenni akarunk, akivel még valamennyire működünk és nem hűltünk ki egészen, de a viselkedésük néha érthetetlen, néha fáj, néha hiányos. Arról fogok írni, hogyan légy önmagad, találj örömöt, hogyan ne sérülj és hogyan képviseld az érdekeidet, miközben tisztességes maradsz. Anélkül, hogy odáig aljasodnál, hogy élvezettel bántod a másikat.

Az egyik rész jelszavas lesz. Jelszót (amit az elmúlt fél évben adtam) most keress elő, vagy kérj, mert egyszerre sok kérést nem tudok kezelni.

családi élet

Hú, most nagy nyugalom van. Csak szeretet, csak biztonságos terep – esély nincs ütközésre, kellemetlenségre, fájdalomra, idegenségre. Mert ez a békesség ünnepe. És nem hagyom magam többé.

Ismerőseim ellenben, a hagyomány szerint, aknamezőre indultak.

Ott aztán látnak mindenfélét.

Hogyan kell bő ötvenes embert beteg módon körbeugrálni.

Felnőtt embereket látnak, akik egymás foglyai holtukig.

Generációk gyűlölködését, rossz kommunikációt, anyagi különbségek élezését, kivagyiságot, nemi egyenlőtlenséget, alkoholt – minél visszásabb, ami van, annál vastagabb a máz, dekor, dínomdánom.

Megy a műsor, a mikor jöttök, miért csak akkor, mit egyél, mennyit egyél, pedig azt mondtad, nem azt mondtad.

Fullánkos beszélgetés arról, mi áll jól, úgy érti, meghíztál.

Mi hír a szomszédságban, tágabb rokoni körben – meghökkensz a mézesmázas körítésen vagy a nem is leplezett rosszindulaton, a spekulációkon, a szempontjaikon. És vég nélkül. Nqgyon kell mondogatni, olyan telekomreklámos módon, hogy a szeretteim, a szeretet ünnepe.

Meg-megüt egy-egy megjegyzésük, mert rólad is hasonkat lehetne mondani, ha el mernéd árulni, meg mernéd mutatni, milyen vagy igazán, mert te is iszol néha, meg csalod a Lalit, meg ordítasz a gyerekkel. De hát rég szerepet játszol. Ha nem, akkor te vagy A Problémás. A Tökéletes Sógornő kontrasztja. És hiába vagy intelligens, szabad és vicces, ha ő zserbót süt és lakberendez.

Nincs más téma, csak hogy kinek mit kell vinni, ki hova megy, mit esznek, ki vezessen. Kiürülnek az otthonok, megy mindenki kies hazánkban előbb délkeletre, aztán nyugatra.

És rengeteg pénz és energia ment el giccsre, “a lakás feldíszítve”, “négyféle süti”, “teríték” – hová tették a szemüket?

Magyarázzák, hogy a műanyag fenyő praktikus, megéri, már tíz éve milyen szuper, nem hullik. Hogy hol vették, mennyiért, és milyen tuti vétel volt, ez a téma. Mi több, emlékeket őriz, sőt, ökó! És lefotózza. És kiposztolja. A műfenyőt!

Vallástalan családok irritálóan materiális karácsonya, vagy épp beteszik a Messiást és misére mennek, na, az még szebb. Nem mintha keresztényéknél jobbat sejtenék, de az legalább szerves.

És az ételek és az egész hajcihő, előre retteg mindenki, unja és utálja mindenki, aki elmúlt húsz, a családosak a melót is, még ezeket a “felnőttek nem vesznek ajándékot egymásnak” (DE PERSZE DE), “igazán csak egy kis apróság”, “csak a gyerek miatt állítunk fát”, “idén ne legyen akkora sütés-főzés, hozzon mindenki valamit” redukált verziót is utalják, annyi meló, pénz és stressz, “de egy évben egyszer, ez volt a gyerek álma, anyu így szokta, legalább szép”.

Senki sem társasozik meg beszélget, a tízéves kirítta az újabb okostelefont, a hatéves drónt kap, apu már szereli is össze. A többiek tévéznek és a tévé előtt kajálnak, a kanapé bánja. Esetleg van még a csecsemők agyonabajgatása, fojtott neheztelés, kifáradás – de ha a háziasszony megfelel a mércének, attól ragyog mégis, ez megéri a gyomorfekélyt.

Te szereted azokat, akikkel a 24-26-át töltötted? Vagy menni kellett és elviselni őket, és jól összevesztetek és fuldokoltál attól, amit ki se mondhatsz és béna volt a ruhád is, és minden évben ez a hagyomány?

Minálunk bőséges, nem stresszes. Előtte mindenfélét elrendezős. Névnap is, harmónia, szeretés, semmittevés, filmnézés. Váratlanul erős érzelmek. Tombol a szél.

 

Lefotózom majd a jelentékenyebb könyveket, örömöket.

mézeskalács szívni

Csak nézni, ki ez itt, hosszan nézni, idegenkedve kerülgetni őt magamban, milyen a haja is már, nem tűrhetni, sose szerettem az ilyen testfelépítésű “pasikat” – egyre eszemben forgatni, aztán átdöbbenni, hogy de hiszen ő…! Onnantól szívdobbanni. Másodszor meglátni és megszeretni.

Szerdánként egy villamoson torlódni. Főnök feje fölött összemosolyogni. Lassan egyértelművé alakulni. Kávézóban kellemetlenül billegő piszkosfehér csorbamárvány asztalnál várakozástól és vágytól szétesni. Minél szutyokabb a hely, annál kontrasztosabban eleven a megérkezése öröme.

Érzést odabent felismerni. Őrlődni. Titkolózni. Ellenérveket keresni. Szünetet tartani. Bővebben… →

mikor szállj ki?

Minél előbb.

Mármint akkor, ha ez a kérdés visszatérő módon megjelenik a fejedben. És ha már a tested is tltakozik: nem akarsz közel lenni, nem bírod a szagát, pszichoszomatizálsz.

Tegnap beszéltem egy nővel. A szívem szakadt meg. Egyidős velem. Sugárzó szív, agy, arc, nőség. Remegett a keze.

Nem lesz jobb.

Nagyon nehéz eltalálni a jó pillanatot. de nem nagyon hibázhatsz: inkább később szoktak kiszállni a kelleténél, mint előbb. Bővebben… →

neheztelni

A mai poszt arról az érdekesen ellentmondásos helyzetről szól, amikor pont arra neheztelünk, aki nagyon közel áll hozzánk.

Mélyből, tétován, növekvő haraggal neheztelünk rá, és mivel ellentmondásos ez az érzés, fojtottan is – nehéz ezt felismerni, kimondani, kilélegezni. Nem is mindenki vallja be, még magának se. Nehéz is volna: szeretlek, te vagy a legfontosabb, együtt vonulunk fel a világ előtt, és mégis haragszom rád, tele vagyok váddal, bánom ezt az egészet, elegem van. Beléd szerettem, azért, amilyen vagy, most meg azt sikítom belül: miért vagy ilyen, miért nem vagy más?

Nem kell félni ettől sem, nézzük meg közelről az érzést. Bővebben… →

meddig maradunk a szüleink gyerekei?

Bénító, dermesztő, igen:

https://wmn.hu/vim/51679-benito-dermeszto-de-nem-tehetsz-semmit–egy-kamasz-lany-anyjanak-ketsegbeesett-gondolatai Bővebben… →

hűséges típus

Szépen kell írni és fontosat, csakis. Szelídet, okosat, igazat. Ezt súgja az ősz.

Igen, az vagyok: hű. És ez nem “a pasimmal” jelent egy bután elvárós, birtokba vevős, szenteskedő magatartást, nem bizony.

Habár, ez is jellemző, de ez normakövetés, és én arról most nem írok. Meg nem is érdekes. A hűség, ha valódi, magától megy, körülvesz, akkor nem érdem. Ha meg nem megy magától, akkor hazug.

Arról beszélek, hogy kötődöm a dolgok rendjéhez és létéhez. Bővebben… →

miért legyek mindenkivel jó fej?

Nem tisztességes, ahogy azt József Attila veti fel Két hexameterében

(Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.)

– hanem külön, extra jó fej. Mint ha járna, alanyi jogukon nekik. Ennek az imperatívusza nehezen múlik belőlem.

Egy: mint erkölcsi imperatívusz. Extra jó fejnek lenni mindenkivel és bárkivel nem más, mint alapértelmezett működés, morális kötelesség. Minden más hitványság, de legalábbis mulasztás, lustaság, “most miért nem teszed meg”. Bárkinek bármit, gondolkodás és feltétel nélkül, teljes bizalommal, a magam rovására is akár, sőt: úgy az igazi!

Kettő: a jófejség mint bocsánatkérő ajánlat. Ne haragudjatok, hogy ilyen vagyok (amilyen – bármilyen), szerettek azért, ugye? Rimánkodás: szeressenek! Rászorultság, félelem.

De múlik azért. Mert hát bírhatatlan, és nagyon rossz helyzetek lettek belőle.

A következő mondatban szólítsd meg önmagad. Állj a tükör elé, Éva, és mondogasd:

Aki nem a családtagom (olyan, akiért én vállaltam felelősséget), vagy a legközelebbi, legrégebbi barátok egyike, aki épp bajban van, vagy olyan, akinek egyszer a szemébe néztem, és azt mondtam: te a tied, én az enyém (igen), de azért főleg együtt, azzal addig és annyira leszek jó fej, ameddig tartja a megállapodást.

Minden futó vagy régi ismerős, szerződéses viszony, régi osztálytárs, munkahelyi ember ilyen.

És egyébként meg simán elég az, ha az ember nem görény. Felfogni, megérteni, mi a szitu. Határt húzni, kimondani, továbblépni. Mostanában többször sikerül ez. Megtehetném, de nem teszem inkább, késő van, bonyolult.

Vajon hányan vagyunk olyanok, akiknek a dühe ebben fogant? Hogy azt hitték, meg kell tenniük a szívességet, várni órákat, adni, segíteni, helyette fizetni, mert neki nehéz, és elegük lett, mert kizsigerelték magukat? Akik most végre széles mosollyal mondják: nem leszek balek, áldozat, nem vergődöm többé senki miatt; én vagyok a fontos, tudom az igazamat, jogos az érdekem, nekem kell képviselni, nem is szerénykedem többet?

Van önkizsigerelős történeted? Kósza ismerőssel volt? barátnővel? Rokonnal? Vagy a nagy menlevél: hogy a szerelmed volt az illető?

Fantasztikus, innovatív felismerés ez ennyi idősen, ugye? (Van még más is – az jelszavas lesz, és új jelszó van, amellyel kinyitom a régi jelszavas írásokat is. Írj, ha volt jelszód!)

e kettő kell nekem

Nyáron kaotikus voltam, és most már (még nyílnak a völgyben a kerti virágok) vissza lehet nézni a nyárra. Van neki már távlata.

Hetekig nem tudtam írni, és volt, hogy enni, aludni, sportolni, helytállni sem. Nem tagadtam ezt magam előtt, értettem és elemeztem az okait, sőt, egy kicsit, mint új élményben, tocsogtam is benne. Nem ismertem az öblöt, sem az anyagot (a folyadékot), amelyben vagyok. Ámulva néztem magam, a reakcióimat, kibillentségemet: jé, ilyen is van! Én tehetek ilyet, én teszek ilyet, tényleg? Ilyen… világi vagyok, és megbízhatatlan, nem-állhatatos?

Nem hittem volna magamról. Én eredendően, lényegem szerint olyan szabályos és jóságos voltam (ami azt jelenti egyrészt, hogy kortársi nyomásra, csak úgy, heccből sosem szegtem szabályt, nem éreztem ezt menőnek, másrészt pedig az önfeláldozó, önsorsrontó, nemet mondani képtelen jófejség imperatívuszát, mellette még a naivitást, a komolyan vevését, a világjobbító, “felelősködő”, erkölcsi alapú megközelítését mindennek: nem mertem önös lenni).

Egyszerre éltem meg, hogy végre élek, azt, hogy ez vagány, szabad és vicces, és azt, hogy nehéz és felkavaró is, és inkább nem szeretném.

Meg kellett haladnom magam, a hiedelmeimet, hogy képes legyek valamire, amire nem voltam eddig képes.

Próbáltam írni, feldolgozni az új állapotot. Szolid 130 oldalt írtam. Csak magamnak. Nem is azért, hogy ki ne nyomozzák a tényeket, ne csámcsogjanak rajta az agresszívbuták, inkább azért, mert nem tartom már regényesnek, meghatónak, jó alapanyagnak az ilyesmit. A tépelődést, a Barbarát. Ezt magam mögött hagytam. De terápiás, és mindig segít, amikor visszaolvasom.

Figyeltem, kivártam. Bővebben… →

arról, hogy kizárja egymást

Nem fogtok szeretni ezért a posztért. Kényelmetlen. Engem meg a hiúság és önigazolás vádjának tesz ki.

De, mint annyiszor, én nem azért érvelek így, ahogy, mert valamilyen vagyok, és akkor azt kell utólag igazolni, hanem azért lettem ilyen, mert erre az értékrendre voksoltam.

És nem is tudok más lenni. Bővebben… →

Nem fogtok szeretni ezért a posztért. Kényelmetlen. Engem meg a hiúság és önigazolás vádjának tesz ki.

De, mint annyiszor, én nem azért érvelek így, ahogy, mert valamilyen vagyok, és akkor azt kell utólag igazolni, hanem azért lettem ilyen, mert erre az értékrendre voksoltam.

És nem is tudok más lenni. Bővebben… →

hogyan ne fájjon? 2.

Itt van az előzményposzt, a problémafelvetés, a mindig jobban szerető és jobban fájó nő: a nő, aki nagyon tud szeretni A válaszokból pedig itt az első rész: hogyan ne fájjon? 1. Ez a második része a válasznak. Bővebben… →

hogyan ne fájjon? 1.

Kiált bennem a téma, mert nagy felismerések ezek, szinte felnevet az ember: mit hittem én eddig? Jön a szégyen is, bőven. Ahh, a regényben is mennyi részlet van, ahol Barbara szeret szenvedni! Tocsog. Lubickol. Önsorsront, aztán levonja a konklúziót: hát ezek a férfiak ilyenek, ennyire tudnak csak szeretni, ilyen a szerelem. És én ennek részletezését bájosnak vagy menőnek gondoltam, nem pusztán a figura jellemzésének.

Ha érdemit akarok mondani, akkor mindenképpen megmondós vagyok. Előre szólok. De ha ezeket nem érted meg, akkor vagy végzetesen gyanakvó és keserű leszel, lemondasz a kapcsolatokról, vagy belemész, és tönkremész benne. 

Viszont azt nem lehet rám mondani, hogy könnyen beszélek, vagy hogy ne tudnám, miről beszélek.

Ez az előzmény, a tegnapi poszt:

a nő, aki nagyon tud szeretni

Hogyan ne fájjon? Az a megoldás, hogy tartsd magad sokra.

Ennyi a poszt, viszlát, holnap a cickányokról lesz szó, mert az őszi divat alapmotívuma a cickány, és tényleg cuki.

. Bővebben… →

a nő, aki nagyon tud szeretni

Ajjaj… Kattintásvadász cím.

Amikor a szerelemélményről beszélünk mi nők, tegnap például kommentben, de ezer más alkalommal is, akkor mindig előkerül a szerelem elvesztése, a fájdalom.

Amiről lehet és fontos beszélni, persze. De olyan kontrasztos ez, amikor a másik nő (a poszt) épp meg van döbbenve és ujjong.

Mindannyian tudjuk, hogy elmúlik. Ettől oly becses.

És hogy elmúlik, az nem okvetlen dráma, világégés vagy csúf történet ám – ez az egyik, amit ma erről mondani akarok. Ne tedd azzá magadnak sem, ne légy oly könnyes szemű. Bővebben… →

irigységet kelteni

Eleget ostoroztuk már a hiúság vásárát: öregek a facebookot, ifjabbak az instagramot, éspedig azokat a Másokat, akik úgy posztolnak, hogy az tiszta dicsekvés és magamutogatás. Megy a morális pánikolgatás: a közösségi média kihozza a júzerekből a nárcizmust, és ez baj; minek így kirakni a tested, az outfited, a nyaralásod, kis családod, szerelmed, esküvőd, a futóversenyed, a kutyusod. Mondják azok, akik 1. nem rakják ki, mert nincs nekik ilyen, 2. nem rakják ki, mert pont erre nem szoktak rá, 3. kirakják, de szerintük az ő kirakásuk más.

Ezek a dohogások közhelyek. Még egy ilyen posztot írni sok kedvem nincs, amúgy sem vagyok kívül rajta, hogy megítélhessem: osztozom a mutogatós gyarlóságban. Erről már írtam:

(A fotók kirakása)

…önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban.

 

És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma, hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.

 

Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Nincs alkalmas kütyüm.

A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás.

 

És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: ők dobozlelkűek.

 

Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)

, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, ezt mondja – és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.

 

És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye: a saját szelfi. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.

szelfizők a gymben

Most pedig elmesélem nektek, hogy miért ilyenek a fotóim. A MacBook Air, legalábbis ez a régebbi típus nem tud igazán jó fotót, és ezért ez a fotódolog nálam ennyi. Nem is Instagram.

Néha fotóz profi. Bővebben… →

nem nyár, de nem is vénasszony

Hanem mi?

Ősz, kora ősz, én nem félek ettől – és már a haláltól sem. Gesztenyés, ragyogó, szépséges. Néha esik. Néha taknyosak leszünk, hajnalban már hűvös van, nem hívogat, és a tó vize sem nyárlangyos posvány (megint belementem, annyira jólesett nyolc kilométer futás után! csak már okosabb vagyok, tudom, hol kell, hogy ne legyen hiszti. mindez Juli forgatási napján történt. minden kísérő unatkozik, ezért megyek futócuccban, meg napozó lepellel). Negyed nyolckor meg már homály van, de olyankor a legszebb hazafutni.

Aranyfényű hétvége. Bővebben… →