Ebben a sorozatban szeretni tanulunk. Itt írtam le, mire, kinek való és kinek nem, amikről írok.

Az az alaptétel, hogy azért vagy vele, mert jó vele. Mert szereted, és neked jó őt szeretni, lényegében. És ő is szeret, ezzel arányosan. Így van? Akkor nincs nagy baj.

Ha nem jó vele, akkor van baj. Én nem hiszek a kapcsolatmentésben, mert mindig az egyik fél erőlködik, a ásik meg megteheti, hogy vállat von, és (vagy) már rég máshol jár. A visszaszerzésben még annyira sem hiszek, az mindig ngyon szomorú megalkuvás.

Ha nem jó vele, akkor tehát ne legyél vele, és ebben az esetben nem az a feladat, hogy felsorold, mi a baj vele, miért nem jó neked, nem is az, hogy felvázold, neki milyenné kéne neki válnia vagy milyen volt ő régebben, sőt, az sem, hogy beszéljetek, hanem hogy kitaláld, hogyan legyél nélküle. De komolyan, praktikusan. Bontsd le a körülményeket és az érzelmi függést és kezdj saját életet.

Döbbenet volt, hogy hányan jártak ide férjet szidni, és élvezték. Aztán éltek vele tovább. Az ő férjükkel…!

Gyanakodj (és magadat illesse a gyanú), ha hosszú listád van arról, hogy mi bajod van vele. Szedd össze, amiker neki szoktál neki mondani, különösen ha ezek bántó, frappáns, sértő fordulatok, amelyeket szeretsz kimondani, idézni. Vannak bókok is? Írd le és vizsgáld meg őket. Nem szörnyű, hogy ilyen vádakból áll a hozzá való kapcsolódásod? Jó lenne, csak…? Te őszinte vagy magaddal?

Az emberek nem véletlenül válnak olyanná, amilyenek. Ezer módon nyögik a múltjukat, előzményeiket.

Vagy: hol a vádak vannak, hol meg éles váltásként összeborulás, szeretés, mert nagy az amplitudó?

Mire jó ez még? Neked hogy esnének ezek a mondatok? És ő? Miket mond rád?

Akit szeretsz, azt szeresd, kíméld, óvd, simogasd. És becsüld meg, mert egymásnak örülni, odalenni és visszalenni, vagyis kölcsönös, erős szerelemben lenni nagy kincs, ahhoz képest a többi eltörpül. Nincs pofám apróságokat szóvá tenni, annyira jó szeretni és annyira szeret, hogy én ezen nem bukhatok. Bánj vele szépen, ne ő legyen a lefolyó. Ami nem jelent önfeladást. Hozd meg ezt a döntést: én őt szeretem, és ezért viselek el egy csomó mindent. Nem leszek vele rossz fej. Nem akarom, hogy rosszul essen neki. Nem kell mindent megbeszélni! Erről írok még: mit tegyél szóvá?

Biztos vagy-e abban, hogy szeret? Mert ha igen, akkor sok minden belefér, nem kell folyton együtt lenni, nem kell minden tevékenységnek közösnek lenni és nem kell mindent megosztani sem.

Vagy ismerd fel: neked nem jó ez a kapcsolat, és nyűglődni nem jó. És akkor lépj.

Aztán. Örül-e annak, ha neked jó? Ez alapkérdés. Ugyanilyen kritikusan: örülsz-e annak, ha neki jó? Vagy úgy érzed, ellened van az ő jója, tőled veszi el az időt, erőforrást, mert neked nem jó, ő meg itten éli világát?

A jelen nem levő, kivonuló partner súlyos probléma. De különítsük el azt, aki cserbenhagy, attól, aki csak azt nem bírja, ami egy sajnálatos női program, hogy mindig együtt kell lenni, mindent egymással megosztani, kontrollálni a másik idejét, gondolatait, távollétét. Ez fullasztó.

A cserbenhagyás nagyon más, ahhoz az kell, hogy valaki teljesen figyelmen kívül hagyja a másikérzel i igényeit vagy a közös feladatot. Én most randizós, különösebb felelősséggel nem járó friss kapcsolatokról beszélek, tehát nincs szó a gyereknevelés kezdeti és kemény (sérült gyerek) részeiről. Az nem is érzelmi kérdés, hanem nagy vállalás, közös feladat. De jegyezzük meg, hogy aki ilyenkor eltűnik, mást csinál, szabotál, az nagyon kitol a partnerrel és a gyerekkel. És akkor nem tehető fel a kérdés, hogy mi van, drágám, nem örülsz, ha nekem jó?

Tovább. Vizsgáld meg, milyen viszonya van

a te külön, tőle független lényeddel, tanulmányaiddal, szakmáddal, családtagjaiddal, barátokkal. Van baj vagy nincs?

a ti közös kis buborékotokkal. Van-e ilyenetek? Vigyáztok rá, rendszeresen tudtok benne ketten, csendben lenni? Beletör-e idegen, fenyegető?

azzal, amit mesélsz neki: odafigyel, érdkeli, számon tartja? Kérdez? Szoktatok cinkosan nevetni másokon? Vagy nem beszélgettek, némaság van? A legjobb kapcsolatok rengeteg sok, még nem szerelmi, együtt lenni akarós beszélgetésből, intellektuális és érzelmi ismerősségből, közös élményből nőnek ki.

a testeddel: hogyan viszonyul hozzá, miket mond róla? Milyennek érzed magad mellette? Hát te az övével? Leszólod? A szerelmem tökéletes, nincsenek rá szavak. Aki a partnere testével közömbös, vagy pláne bántó, sértő megjegyzéseket tesz rá, netán bezzegel más testekkel kapcsolatban, az vagy (nagyon finom leszek) másképp szocializálódott, vagy érzelmi bántalmazó, és csak használ. Aki jót akar, nem macerálja a másikat hanem olyan életet teremt, amelyben az az egész ember, benne a teste is, szép és boldog, mert szabad neki. Azt, hogy lett itt egy fura ránc, vagy kicsit meghíztam, edzenem kéne, csak magunkról mondhatjuk. Ha valaki azt kapta a kapcsolatától, hogy nem vagyok elég jó, mások jobbak nálam, megcsúnyultam, nem érzem jól magam, nincs érzékem a szexhez, akkor nagy baj van.

a szexualitásoddal. Örül neked, van vágy, fontos az örömöd? Van játékosság, új ötlet, fedezzük-fel-ezt-is késztetés köztetek? Szereted a szagát, azt, amikor nem frissen fürdött? El mered neki mondani, mit szeretnél, vagy azt, ha valami nem jó, hiányzik? Miért nem? Te döbbenetesen jó nőnek érzed magad mellette, tőle, általában a hétköznapokban és a felajzottság közepén? VAn önbizalmad, biztonságérzeted abban, ahogy rá nézel akkor, ahogy hozzá érsz, amiket csinálsz? Vagy csak a rutin maradt? Vagy semmi sincs már? Nem szoktatok egymásnak örülni? Esetleg meg akarsz menteni egy kapcsolatot, ahol az egyik fél vagy mindkettő rég másfele vágyik, exportálja a szexuális részét?

Amúgy: ti némán szexeltek? Kezdjetek el beszélni, egymásról, a pillanatról, vágyakról. Ez nagyon érdekes cikk az intim társalgásról (nem mondanám dirtynek).

a feladatokkal, a munkákkal. Hogyan oszlik el a teendő, ki dönt róla, ki beszél arról, hogy mit kéne csinálni, miközben a másik nem és nem csinálja? És valóban kell azokat csinálni? Felmerül-e, hogy azért ő cserélje ki a villanykapcsolót, mert az férfimunka? Van olyan fél, aki a közös dolgok: létfenntartás, gyerek, építkezés miatt hullafáradt, kizsigerelt? Kezelhető-e az, ha az egyik fél munkamániás, a másik röpködős-lazább? Ha az egyik “szereti a rendet, tisztaságot”, amit a másik biztosítson neki?

Mikor voltatok együtt, csak együtt, lazulni valahol?

Mikor érezted, hogy nagyon várod, mikor jön már? Mikor érzékenyültél el utoljára, amikor írt vagy mondott valamit?

Pénztelenség, krízis, betegség, nehéz gyerek, mérgező családtag ront-e azon, akik lehetnétek? Mert akkor egész más a helyzet, mint ha könnyen lehetnétek voldogok, de nem vagytok.

Én nem azt mondom, hogy a jó kapcsolat feltétlenül olyan randizós-meghatott-vicces-röpködős-lehúzott ablakkal száguldós, mint amilyenben most én vagyok, de a fő kérdések ezek. És felmerül az is, hogy érdemes-e bebetonozódni, letelepedni, ha ezt a fajta érdek nélküli egymástnak örülést az intézményesülében mindenképpen elveszítjük. Miért akarjuk, akartuk akkor?

Van baj vagy nincs baj? Vagyis: megéri-e ebbe beletenni az időt, türelmet, munkát, vagy a semmi malmát őrlöd, és csak egyre keserűbb leszel attól, hogy te mennyit próbálkoztál?

Képes vagy-e őszintén válaszolni magadnak?