a lángolás elmúlik

2014. májusi írás

Amikor kiüresedett kapcsolatról, elkívánkozó férjről, zombivá fagyott nőkről van szó, mindig van valaki, aki megjegyzi:

Hát igen, a lángolás nem tart örökké.

Sőt, a hormonális magyarázat: kimutatták, legfeljebb másfél évig…! Sikítófrász.

Értsd: nem várható el, hogy a kapcsolat olyan intenzív legyen, mint az elején, és aki ezt áhítja — mert bizonyára ez a baja –, naiv, gyermeteg, önző. Persze, az újdonság varázsa…! Sajnos, a szerelem elmúlik. Meg kell szokni, hogy sok év után már csak ilyen.

Úristen, ti miről beszéltek? Milyen lángolás? Ki beszélt itt lángolásról?

De tényleg, ez milyen manipulatív már: ki a halál beszélt lángolásról?

Azt kérdeztem, miért vagytok ennyire közönyösek. Sőt, miért idegesít a másik már évek óta a halálba. Miért osonsz ki a szobából, miért rezzensz, ha halod, hogy jön!

Senki sem a foggal bugyit szaggató, monogramjától sírva fakadó, ujjbegye rajzolatától megreszkető lángolást panaszolja itt föl. Jól tudjuk, ezek ritka villanások, és legfeljebb akkor sóvárog ilyesmi után az ember, ha az, amiben él, már egészen üres. Nem azért kezdünk lángolni másfelé, mert nem volt lángolás, hanem mert már nem volt semmi. Üszök, az.

Amiről ők, a kiüresedettek, az elkívánkozók, a fagyottak beszélnek, az megszokhatatlan, lélekroppantó. Szomorú, hogy eddig is viselték. Dermedt poklok, lehúzó, gyilkos játszmák. Nem, nem csak unalom. Látszatlétek, békés automatizmusok legfeljebb, szelíd kattogással, témák súlyos kerülése, csendes, folytatólagos árulás. Semmi tétje nincs, rég nincs köze az emberi teljességhez. Akinek ez elég, megérdemli. Az tartja össze, hogy egy helyre hozza kettőnk csekkjeit a postás. Közös a hitel. A gyerek ellenőrzőjébe be vagyunk írva mindketten. Sok mindenre emlékezhetünk, csak nincsen kedvünk. Értelmetlen hobbikba menekülünk, ürügyeket keresünk, nem tudunk egymással mit kezdeni. Meg az tart össze, hogy valaha, amikor még nem ilyenek voltunk, s amikor még odafigyeltünk egymásra, azt mondtuk: ez lesz, egy életre. És hittük is. Ez az ígéret és a tudat megkötött, mint a gipsz. Így praktikus. Meg lehet mondani, hogy együtt éltünk le tizennégy meg harminc évet.

De milyet, figyelj, tedd már fel a kérdést: milyen tizennégyet, milyen harmincat? Vagy milyen volt abból az utolsó kettő vagy nyolc? Észrevettétek egyáltalán, hogy nem olyan? Vagy lassan csúsztatok bele a semmibe, nem figyeltetek, magatokat áltattátok? Hogy bírtok így élni?

Él ez még? Érdekel még, hogy él-e még ez? És őt? Nektek szempont még az élet?

Megesik, hogy olyan fent említett lángolás nem is volt soha, a legelején se. Vagy ha igen, nem annak fenntartása reményében deklarálta a két ember az összetartozását. És mégis, mégis eleven az egész, most is, nem falták fel a mindig egyforma külsőségek, a hétköznapok, mindaz, amire szokás azt mondani: de szépen éltek.

*

Eszembe jut két történet.

Van egy nagyon fontos ember a huszonéveimben. Elszakadtunk egymástól. Most felfedeztem egy fotót az idővonalán. Egy már nem is baba babát ölel. A felesége tette föl. Írtam neki. “Szépen éltek.” Így írtam, idézőjelben. Kérdezte, miért írom ezt és így.

Mondom, mert ez, ami a fotón van — meg ahogy ismerlek –, ez igazi. A mondat azonban: szépen élnek, olyannyira hazug, hogy csak idézőjelben jelenti azt, amit eredetileg jelenteni akart.

A fiam meg azt kérdezte (előtte azt is: kérdezhet egy nehezet?): mi lett volna, ha akkor jön a szerelem, amikor még…?

Gondolom, van valami fogalma a szerelem villámcsapás-természetéről.

Nem volt nehéz a válasz. Amikor még…? Amikor még, akkor ott nem volt hely senkinek. Nem jött volna. Meg se láttam volna. Te, te aztán tudod, ő milyen ember volt.

*

Megmondom, mi az, ami nem múlik el. Mi az, amitől nincs ott hely senki másnak, gondolatban sem.

Az eleven áramlás, az nem múlik el. Az, hogy nem mindegy a másik. Hogy nem az élet rengeteg macerája meg a kellek töltik ki az életet, hanem valami ráérős, haszontalan, csodálatos. Hogy lüktet minden. Mindig.

Néha feszül is. Borzasztó erősen, csakazértis, szoros foggal akartam én a boldogságot. Te mindig beleviszel engem ilyen őrült vállalkozásokba, aztán mindig kiderül, hogy igazad van.

S hogy mitől tud lüktető maradni? Attól, hogy az embernek nem kopik el a maga iránti igényessége. Az érzelmi, önismereti, intellektuális éhsége. Az életkedve. Hogy nem unja és nem utálja meg önmagát. Ilyennek őrzi meg magát, és ezt adja a másiknak. Szembenéz múló, változó, ellentmondásos érzéseivel, a kétellyel is, és a kétely próbáján is az marad, hogy a másikkal jó, csak ő kell. Mert az a másik olyan. Szuverén, és ekként tud kapcsolódni.

És akkor az emberlány a habos forró fürdőből is kiszáll, megy negyven métert (kanyarodik is) (meg csöpög szana), és odaáll a másik elé, aki teát főz: képzeld, az jutott eszembe… és nézi, a másik mosolyog-e.

Mosolyog. De még törölközőt is hoz.

Azt hiszem, a szex is eddig tart, amíg ez működik, és innen ered a jó szex. De mivel nekem egyszer öt és egyszer öt és fél év jutott — az egyik megfagyott, a másikat kitépték belőlem –, sosem volt még módom igazán hosszú távon megvizsgálni ezt. Erről meséljetek ti.

187 thoughts on “a lángolás elmúlik

  1. Mit is mondhatnék? Ennyire hasonlóak lennének a sorsok? Ennyire egyszerűen, egy bejegyzésben leírható?
    Hátborzongató.
    Én vagyok az, aki hangoztatja, hogy elmúlik. Törvényszerűen.
    És mi vagyunk azok, akik szép lassan belecsúsztunk a semmibe.
    15 év …és maradt az emlék, a “de jó volt”.
    Egy ideje csak ülök és nézek ki a fejemből, mert nekem kéne döntenem. (Toporzékolva, hisztérikusan kérdem: MIÉRT NEKEM?)
    Tanácstalan vagyok.

    • Szerintem ennyire azért nem hasonlóak a sorsok, de nyilván a blog “kemény magja” sem véletlenül van itt: akinek a sorsa nem ilyen, az minek írja be, hogy “de nem is”?
      Vagy lemorzsolódik vagy marad és csendben figyel, érdeklődik.
      De természetesen nem minden élet ilyen.

        • Meg azért sem remélhetőleg, mert a “de nem is” alapvetően mindenféle beszélgetésekben elég vicces érv.
          Én sem bizonygatom, csak felkaptam a fejem egy pillanatra.

          Annál is inkább nem bizonygatom, mert engem nagyon érdekelnek a párkapcsolatok, egyáltalán, mindenféle emberi kapcsolat dinamikája, pro és kontra, de a lángolást én másképp élem meg.

          • Mesélj erről.

            Én leírtam, hogy de nem is, mert én tényleg nem, a T/1. használata stiláris jellegű. Lejjebb, fvikivel való párbeszédemben aforizmaszerű tömörséggel fejtem ki hitvallásomat.

  2. Én mesélhetnék:)Mondjuk lassan 10év se olyan sok még talán,de….Pontosan,nem hűl ki semmi,a szenvedély minden csókban ott van- a búcsúban is-,mert van szerelem is.Igen,én is azt hallom mindenhonnan,hogy másfél,max.négy év és kihűl egy kapcsolat.Akkor mi biztosan selejtesek vagyunk:)Ráadásul érték az együtt eltöltött idő, mert olyan mélységekbe-vagy inkább magasságokba -jutunk el,amiről nem is gondoltam,hogy van.Nekem ez adja az újdonság varázsát.Szeretek,de egy ajándéknak tekintem azt,hogy átélhetem ezt minden nap és ha csak egy napig érezhettem volna ezt,már akkor is azt mondtam volna,hogy megérte élni.Emiatt nincs bennem féltékenység,birtoklása vágy sem.Ha egyszer el akarna menni,elengedném és nem lennék csalódott,szomorú,keserű.Élném tovább az életem,boldogan,hogy átélhettem ezt.Persze nem tűnik úgy,hogy el akarna menni,ő is hasonlóan érez:)Gondolom ilyen lesz a következő tíz év is,hiszen annyi minden van még,annyi mélység,ahova még nem jutottunk el:)

  3. “Értelmetlen hobbikba menekülünk, ürügyeket keresünk, nem tudunk egymással mit kezdeni.”

    Nehezen megy a rádöbbenés és a más szemszögből való önvizsgálat, de egy ideje már sikerül ezzel is megbirkózni.

  4. “S hogy mitől tud lüktető maradni? Attól, hogy az embernek nem kopik el a maga iránti igényessége. Az érzelmi, önismereti, intellektuális éhsége. Az életkedve. Hogy nem unja és nem utálja meg önmagát. Ilyennek őrzi meg magát, és ezt adja a másiknak. Szembenéz múló, változó, ellentmondásos érzéseivel, a kétellyel is, és a kétely próbáján is az marad, hogy a másikkal jó, csak ő kell. Mert az a másik olyan. Szuverén, és ekként tud kapcsolódni.”
    ezt annyira szépen és pontosan írod.
    és ha nem is kizárólag csak ő kell, de ő kell, ha ő is akarja. a monogámia meg nem létkérdés.

    • igen jó lett volna megtartani.. de a család sokszor arről szól, hogy ledaráljuk anya személyiségét és Patyomkin-falvakat építünk belőle a gyereknek, a külvilágnak, előre megszabott látványterv alapján… és hogy mi marad a nőből, az senkit nem érdekel, legkevésbé a nőt, hiszen ő már nincs is ott.

    • Hát ja. Vagy ezt adná, csak a másik nem tud vele mit kezdeni. Ő egy picit egyszerűbbet, kevésbé intellektuálisat, kevésbé szuverént tudna elfogadni. De, sajna, visszafelé nincsen. Nekem nem sajna, neki rossz, hogy néha elhúzok mellette.

  5. Szívesen mesélnék, de nekem nincs mit. Összesen sem adatott öt ilyen év. El is szomorít, ha eszembe jut, belefacsarodik az a szőnyeg alá sepert maroknyi szilánk, ami a szívemből maradt, idáig érzem. Inkább idézek egy verset, ami nekem nagyon pontosan írja le azt, ami hiányzik.

    Rab Zsuzsa: Add meg

    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    még egy kicsit világon kívül élni
    még egy kicsit sírni a szerelemtől
    járni szemetes utcán mint virágon
    gépzuhogást hallani muzsikának
    telefonvárás pórázán szűkölni
    ígézni az utcát a kerti ajtót
    eszelősen ráolvasót susogni
    térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
    kifaggatni reménykedőn a tükröt
    makacsul hajtogatni, hogy nem és nem
    s igen igen mondani rá a rímet
    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    édességes életveszélyben élni
    sínek közt várni be hetykén a mozdonyt
    tudva hogy félkezemmel visszalökném
    tépdesni bután margarétaszírmot
    lépéseket számolni hátha páros
    és mosogatás közben énekelni
    mint kiscseléd és nem szégyelni semmit
    és aztán persze sírni néha este
    üresen hagyni félhelyet a párnán
    s mint olvasót átkot morzsolni áldást
    térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
    és reggel újrakezdeni a semmit
    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    állni az ablakban mint dédanyáink
    ígézni a kerti ajtót az utcát
    ráolvasót susogni eszelősen
    térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
    Közben ügyek emberek tárgyalások szerződések kérdőívek satöbbi
    elrendezni félkézzel az egészet
    aztán tovább világon kívül élni
    aztán tovább sírni a szerelemtől
    járni szemetes utcán mint virágon
    elmondani ezerszer hogy nem és nem
    mégis mégis felelni rá a rímet
    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    s ha megadod ne büntess majd utána

    • Az a szerelem,az a kapcsolat,amiről Éva ír…az is “telefonvárás pórázán szűkölős”? Szóval ez az állandó veszélyérzet, állandó bizonytalanság, ez biztos,hogy oké?

      • LOL.
        1, nem azt írtam, hogy “amiről Éva ír”, hanem azt, nekem mi hiányzik, én meg nem Éva vagyok.
        2, ha a telefonvárás pórázán szűkölésről az állandó veszélyérzetre és bizonytalanságra asszociálsz, a saját bizonytalanságodat vetíted ki a versre, ami nem részletezi, miért nem tud hívni a másik, mert
        3, nekem volt olyan távkapcsolatom, amikor minden nap ugyanabban az időben hívott, és szigorúan csak 30 percet beszéltünk, ahogy abban előre megállapodtunk, mert tudtuk, hogy amúgy egész nap vonalban lennénk és hallgatnánk egymás lélegzetvételét. Ilyenkor furán nem telnek a délutánok, az a cudar idő rohadtul le tud ám lassulni!
        4, amelyik nőt (sőt, férfit is) állandó bizonytalanságban tartja a partnere, az nem tudja megélni a vers többi részét, miszerint “sínek közt várni be hetykén a mozdonyt tudva hogy félkezemmel visszalökném” meg “elrendezni félkézzel az egészet aztán tovább világon kívül élni” mert a kétségek felélik azt az erőt, ami ehhez kell, a szerelem viszont pont hogy erőt ad.
        Szóval ez a vers nekem nem azt jelenti, amit valószínűleg neked jelent.

      • igen, pontosan. részben ezért is hihetetlenül érdekes az egész.
        a filmből nekem az egyik lényeges kérdés az volt mikor először láttam, hogy vajon hogy lehet mindezt úgy csinálni, hogy közben ne legyen hazugság.

      • attól meg még most is libabőrös leszek, hogy hogyan találkozik a férj a sráccal, a verseskötet kapcsán, és ahogy a nő és a szerető közötti viszony alakul. döbbenet az egész film. meg az a csapat ahogy élnek ott. meg az aids-es srác is.

    • Köszönöm az ajánlást. Nagyon érdekes kritikákat olvastam róla. Meg is leltem hamar, már csak meg kell néznem 🙂 (magyarvagyok.com oldalon)

        • Megnéztem.
          Több felvonásban ugyan, mert beteges a gépem, sokszor kikapcsol. Nagyon megkapó volt az a miliő, amiben éltek, ahogy befogadták a feleséget.
          Kicsit zavaró volt a képsor, ahogy bontakozott ki valami a szerető és a feleség között. (a meleg fiú szempontjából)
          Majd mire megszoktam volna, hogy miért is ne történhetne meg, jött a záró képsor, na akkor csalódott voltam. Szerettem volna, ha nem bízzák a fantáziámra a befejezést.
          Magamban továbbgondoltam, hogy mennyi, de mennyi élet dőlne dugába, ha ezek a párhuzamos életek napvilágra kerülnének, ha csak a saját életemből vett tapasztalataimat nézem.
          Szeretnék őszinte világban élni, de egyre inkább látom be, hogy nem sok esélyem van rá. És hányszor, de hányszor voltam komoly lelki válságban, amikor tudomásomra jutottak ilyen kis párhuzamos utak, történetesen a barátnőm férjéről.
          Egyetlen emberrel tudok(lehetek) teljesen őszinte lenni, múltról, jelenről, jövőről, félelmekről….persze, hogy nem hímnemű.

  6. “S hogy mitől tud lüktető maradni? Attól, hogy az embernek nem kopik el a maga iránti igényessége. Az érzelmi, önismereti, intellektuális éhsége. Az életkedve.”

    Milyen egyszerűen és gyönyörűen igaz. De az önismeret, ami ehhez szükséges, milyen nehezen megszerezhető! Mennyi tanult elvárást kell letennünk, mennyi önáltató hazugságot..
    Én az vagyok, aki belecsúszott a semmibe. Aki onnan indult, hogy őt boldoggá teszi a szolgálat, a család. Mire felébredt, börtönben érezte magát és sárkányként kezdte lebontani a börtön falait.Tüzet okádva a börtönőrre. Aki nem értette, azóta sem érti. Semmi rosszat nem tett. És tényleg nem:) A hiba bennem volt. De én voltam a hibás valójában?
    Azóta is a választ keresem. És közben két fiút nevelek, akarok hinni abban, hogy boldogságra.

  7. Megszólítva érzem magam a harminc évvel. Sőt, az első csóktól harmincegy.
    Biztos a vérmérsékletünk különbsége miatt van, hogy nálam nem sikítófrászt, hanem szánakozó (belső) mosolyt vált ki a címben idézett közhely. Én TUDOM az ellenkezőjét, ugyanis éljük. Nem úgy, hogy mind a tizenegyezer napon párásodik a szemünk a másik monogramjától, de úgy, hogy ez bármikor megtörténhet, és meg is történik újra és újra.
    A fő titkot elírtad előlem: “az embernek nem kopik el a maga iránti igényessége. Az érzelmi, önismereti, intellektuális éhsége. … Hogy nem unja és nem utálja meg önmagát. Ilyennek őrzi meg magát, és ezt adja a másiknak. Szembenéz múló, változó, ellentmondásos érzéseivel, a kétellyel is, és a kétely próbáján is az marad, hogy a másikkal jó, csak ő kell.”
    Ha a hosszú, valóban élő párkapcsolat titka kerül szóba, én a folyamatos önmagunkba nézést, (de kíméletlenül őszintén ám, amennyire ez lehetséges), az önreflexiót (önmagunkra és kettőnk viszonyára is) és soha el nem apadó kommunikációt szoktam megnevezni.
    Ugyanezt értem alatta, amit írtál, csak más műfajban fogalmazom meg.
    Soha nem szűntünk meg cserélni a gondolatokat, élményeket, tapasztalatokat, érzéseket. Persze, ennek előfeltétele, hogy legyen mit cserélni. Mindig volt.
    És csak szemérmesen említeném bónuszként a test misztériumát: az olyan ajándék, amit nem lehet kicsikarni, a találkozás pillanatában eldőlt.

    Ja, és nincsenek külső nyomások, mint pl.vallás.

    • egyetértek. a gyakorlat szintjén nálunk pl. még az is lényegesnek tűnik történetileg, hogy már a nulladik pillanattól az volt az alapállás, hogy csak addig vagyunk együtt amíg valóban akarjuk. szó nem volt holtiglanról, és most sincs. nem tudom mennyire megy át, de ennek a működőképesség, az attitűdök szintjén óriási hatása volt, következett belőle egy csomó viselkedés, hozzáállás magunk és egymás iránt. pl. tök jó mankó ahhoz, hogy az ember ne kényelmesedjen bele a “tutiba”. végülis asszem ez ehhez is kapcsolódik: “az embernek nem kopik el a maga iránti igényessége”.

      • Nálunk pont az ellenkezője az alapállás, miszerint itten kérem nem lesz több válás. A hatás viszont ugyanez lett, amit te is leírtál. Voltak nehezebb helyzetek, amikor el lehetett volna engedni a gyeplőt és akkor befuccsolt volna az egész, de nem tettük, sőt néha együtt röhögtünk, hogy valamit ki kell találni, mert ugye. És ment.

      • “nálunk pl. még az is lényegesnek tűnik történetileg, hogy már a nulladik pillanattól az volt az alapállás, hogy csak addig vagyunk együtt amíg valóban akarjuk. szó nem volt holtiglanról, és most sincs.” – nálunk is. eddig mülködik.

    • kérdeznék még mindenkit akinek hosszú működő kapcsolatban van rá válasza: hosszú távon ti hogy bírjátok a monogámiát? hogy áll össze? szükséges? jó? kell?
      nekem ez érthetetlen, hogy hogy lehet hosszú, 10-20-30-100 évig monogámiában élni.

      • Kérdés, hogy mit értesz hosszú alatt, de volt olyan kapcsolatom, ahol 5-6 év után is úgy éreztem, hogy az illető úgy köti le – jó értelemben véve – az összes energiámat (tehát testi, lelki, intellektuális, you name it), hogy nem volt igényem másra, és volt egy belső meggyőződésem, hogy ez így is tudna és fog maradni. Aztán más dolgok miatt megszakadt a kapcsolat, de nem fásultság és kiüresedés miatt, ó, nagyon nem.
        Nem tudom, kitől olvastam, de a lényeg az volt, hogy “állandó belső feszültség bennem a lénye” – és mondom, jó értelemben. Mindig kíváncsi voltam rá, mindig akartam neki mesélni, mindig akartam, hogy meséljen. Az első gondolatom az volt, ha bármi, akármi történt, hogy: de jó lesz elmondani neki, és ugyanígy szükségem volt arra, és óriási kíváncsiság is bennem, hogy ossza meg velem, hogy vele mi történt aznap.
        Nekem így működött a monogámia, és ha így működik, akkor hosszú távon hiszek is benne.

      • Mi 14 éve élünk együtt és olyan szintű a passzolás, hogy egyszerűen nincs igény másra, nem merül fel egyáltalán, se testileg se lelkileg nem kell más. Az az ajtó csukva van. Furcsa, hogy sokan ezt nehezen értik meg, próbáltak már terelgetni, hogy járjak kerülő úton, mert nem tudják elhinni, hogy ez így is lehet. Magyarázták, hogy dehát nincs abban semmi, meghogy ennyi idő után ez normális és nem értették, hogy nekem erre nincs szükségem. Furcsa mód azt sem veszem észre, ha valaki próbálkozna.
        A hosszú idő együtt meg szerintem olyan, hogy folyton változó intenzítású, mi mostanában megint nagyon elmélyültünk és élvezzük egymást 🙂

        • Tényleg elképesztő, hogy férfi barátaim mit képesek szekálni ezért. Van, aki szerint az egyszerűen nem normális, hogy két ember 13 éven át csak egymással. Direkt nem írom azt, hogy megelégszik, mert az olyan jelentést hordoz, mintha lemondanánk valamiről. Aki lemondásként éli ezt meg, áldozatként tekint magára, az előbb-utóbb úgyis megteszi, mert igazából szüksége van rá.

          • pillanat, pontosítanék. itt nem csak az egyik félről beszélek én, hanem arról a részéről, hogy egyszerre mindkettőnek pont megfelelő a másik, mennyiségben és minőségben is 10-20-30-100 éven át. elnézést kérek, nem személyes, de ezen a ponton bennem felmerül a kérdés, hogy vajon a másik félnek is tényleg pont megfelelő-e úgy?
            nálunk pl. az volt, 10 év, 2 gyerek és egy építkezés után, hogy nagyon elkezdtek különbözni a mennyiségi igényeink. a minőséggel nem volt gond, de aztán már azzal is lett ennek következtében. akkor mi van? hogy oldják meg ezt a felek, mondjuk 10 év után (mi ekkor borítottuk a monogámiát. azóta egymással csak akkor, ha mindketten valóban akarjuk, nincs sürgetés, nincs kelletlenség). ilyenkor szokott inkább a nő elkezdeni nyelni, legalábbis ezt szokás gondolni feministaként, de ki tudja mi van valójában.

            vagy másképpen: tegyük fel tök jó a szex, virul a hosszútávú kapcsolat. az egyik jóval több szexet szeretne, a másik kevesebbet. hol/hogy van a megoldás a monogámia keretei között?

            • Nem kérdezel semmi olyat, amit ne kérdeznének tőlem általában. A “másik fél” is olvassa ezt, majd ő elmondja a saját szemszögéből, ha gondolja.

            • Újabb irritáló közhely, hogy a szexigény, az valami állandó, statikus jellemzője a személyiségnek. Én elvagyok, mint valami vízinövény, hónapokig, ha nincs input, de ha valaki olyan, akkor meg folyton, kommunikációként, vágyból, mindenhogy akarom, igen, hosszú kapcsolatban is. Nem okvetlen reszketőset, szétrobbanósat, csak olyan nagyon ismerőset, kísérletezőset, játszósat. A másikkal való interakció határozza meg, mennyit akarok, meg az, hogy ő akar-e engem, odanéz-e, amikor leveszem a melltartóm (erről írtam egyszer), szépnek lát-e (akire én egyszer igent mondtam, azt szépnek látom), nem az én egyéni beállításom.

              Mondjuk nekem szinte kivétel nélkül, a kivételről nincs kedvem írni, hálás, intelligens, kíváncsi, elragadtatott partnereim voltak. Sose piszkált senki, miért vagyok ilyen vagy olyan (nem innen jön a trauma) (hanem kamaszkoromból).

              A szexigény, az minek az igénye? Orgazmus? Érintés? Együttlét? Szeretet? Hogy értjük ezt, amikor azt mondjuk, neki elég heti kettő?

              Egyébként luxusmódra ráérősnek kell lenni még ahhoz is, hogy az ember a saját testével törődjön eleget, szépnek lássa, viszonyban legyen vele, örüljön neki, ne csak használja. Ami nélkül nincs jó szex, szerintem.

            • Mert ez, basszus, hogy leépült önbizalmú, szüléstől és öngyűlölettől, feladattömegektől, elvárásoktól nyomorított, helytállni igyekvő, lelkiismeretesen mosogató-gyereknevelő-vasaló-munkába járó nők testét mechanikusan ürítkezésre (‘szükséglet’) használják, követelik, csikarják, sehol semmi játék vagy diadal, kósza vágy, mosoly, csak a jogosultság, és ezt jelenti a házasságban a szex hány, de hány helyen, ez valami borzalom. Vö. Miért nincs szex. Nem kíván, azért. Miért nem kíván? Már kívánni sem képes, elszáradt, befagyott, magát is gyűlöli, pótcselekszik, kész. ÉS EZT MINDENKI NORMÁLISNAK TARTJA.

              Beszélgettem megint egy asszonnyal, azért vagyok dühös. Amíg ez a meztelen valóság sok helyen, esetleg békés szósszal leöntve, hogy a picsába képesek olyan nagy nyugalommal a tanácsadó rovatokban hűségről, izgalomról, fehérneműről, közös programról értekezni az újságírók? A fél Magyarország eleve meg van nyomorodva, gyerekkortól traumatizált, elidegenedett, fogalma sincs a saját testéről, fél belemenni, játszani, szabadnak lenni, perverziónak tartja a legszebb szexuális játékokat, nem tudja igazán megkedvelni a saját vagy a másik testének látványát, különös tekintettel mellre, nemi szervre, ez eléggé érzékletesen kiderül némi olvasgatás után.

              A szex azzal jó, aki egy csomó mindent leszar, tízkor kel, és úgy maradnak a koszos bugyik a földön. Vagy Hausfrau, vagy démon. Vö. szerető típus–feleség típus. Mi mondjuk fuzionáltuk az én szerető-természetemet a házasságba. De a kupi maradt.

          • Szerintem ez típus kérdése. Úgy gondolom, hogy van, aki egyszerűen ilyen beállítottságú és neki tényleg nem menne az elköteleződés.
            Mondjuk én 9 éve vagyok egy kapcsolatban, 5 éve élünk együtt, jó együtt, szeretem, de azért kell dolgozni, hogy ne laposodjon el minden.
            De nekem az nagyon fontos volt, hogy a kapcsolatunk elején mi nagyon oda voltunk egymásért.
            Viszont pár hónapja megjelent egy férfi, akit régről ismerek, találkozunk, beszélgetünk, ő nagyon diszkrét, tapintatos, és baromi jól érzem magamat vele.
            És nem csak testiség, mert a sex nem történt meg, hanem rengeteget tudunk beszélgetni, nagyon mély dolgokról és még vonzó is. Akkor most tagadjam meg az érzéseimet?
            Van hogy kettőt tudunk egyszerre szeretni.

      • Hát én a házasságom előtt nem voltam egy hűséges típus, tehát nem alkatilag vagyok ilyen, de tizenakárhány év teljesen monogám házasságban remekül elvagyok, állítólag a pasi is. Nekem szükséges, és jó és kell. Nem szeretném máshogy. Ez nem azt jelenti, hogy soha eszembe nem jutott más férfi ennyi év alatt, de valahogy nem sürgetően, ha ez így érthető, valahogy olyan lustán, hogy igen, hát ez is itt van és tulajdonképpen vonz is és lehetne, de nem éreztem hogy jajj ennek de neki kéne futni. Soha. Még olyan is volt, akiről évekkel később rájöttem, hogy beleszerettem volna, ha van rá keret, de hát nem volt. Ahogy így olvasgatom a többieket, az egyik amit Naja ír, hogy mindig érdekelt, és mindig vele akartam megosztani, mesélni és meséltetni. A másik, amit valaki fentebb ír, hogy a testi része eldől a találkozás pillanatában, ez nekem azt mondja, hogy van, aki úgy való nekem, hogy vele működik hogy csak ő, mással lehet hogy nem működne, de vele igen. Az nálunk is úgy van, amit szintén valaki ír, hogy nem minden nap olyan, hogy veszettül odavagyunk egymásért, mint állítólag csak az elején, de (még) mindig jönnek ezek a napok. Meg vannak iszonyat nagy veszekedések, szerencsére azok ritkán, meg sok kis cseszegetés és torzsalkodás, nem mi vagyunk a habosbabos, de nem ám. (Valamiért mégis egy csomó ember azt gondolja hogy mi vagyunk a jajdejó, és ez ijesztő, azt hiszem azért, mert nem akarom, hogy csak akkor legyen érvényes, ha tökéletes.) És van, amikor megy a daráló és a nemalvás és a gyerekek és a túl sok munka és csak azért borulok a nyakába a konyhában, hogy összesóhajtsunk, hogy de kurva nehéz aztán megyünk tovább kergetni a gyerekeket.

      • en 10 eve vagyok monogam kapcsolatban, nem is vagyom masra. Persze, van hogy megtetszik valaki mas, de nincsenek kielegeitetlen igenyeim, vagyaim, igy igazabol egy szep test nem kesztet arra hogy kilepjek a monogam kapcsolatbol.

      • erről már volt szó itt egyszer, emlékszem, vitatkoztunk is rajta, én például egyáltalán nem hiszem, hogy a jó kapcsolat azt jelenti, hogy nincs igényem másfélére is. vagyis nem gondolom, hogy az úgynevezett félrelépés kategorikusan és kizárólag azt jelenti, hogy akkor valami nem jó a kapcsolatban. én ezt egy közhelynek tartom. szerinte élhetsz nagyon jó, érdekes, kielégítő kapcsolatban és ezzel párhuzamosan mint önálló ember, észrevehetsz mást is, virágzik ezer virág, hogy úgy mondjam, és miért ne vennéd észre. én baromira el tudom képzelni, hogy a jó párkapcsolat bármeddig létezhet, de az élethosszig tartó monogámiában én személy szerint nem hiszek. főleg mert végülis ki mondja meg, hogy mi a határ? ha eszembe jut, az már félrelépés? és igazából nem érzek nagy különbséget aközött, hogy eszedbe jut, és aközött, hogy megteszed. mert igazából ha mondjuk az x partneremnek kedve támadna mondjuk egy buliban dugni egy jót y csajjal, nekem nem mond semmit, vagy nem ébreszt bennem különösebben fontos érzést, hogy akkor ezt most miattam nem tette meg. valahogy nem ezt érzem a másik tiszteletének. azt meg egy képtelenségnek tartom, hogy, hacsak nem élsz elfüggönyözve egész életedben egy lakásban, impulzusok nélkül, akkor ne vennéd észre, hogy még mi minden van.

        • nekem a szex, az intim szfera. Olelest is csak 3 embertol fogadok el szivesen, a ferjem es a 2 lanyom. Nalam vannak dolgok amiket csak azoknak szabad, akiket szeretek. Raadasul azt gondolom hogy ahhoz hogy a szex jo legyen (nekem), az kell hogy a masik tudja mi a jo nekem, mit hogy szeretek, na ezt pl egy egyejszakas kapcsolat tuti nem fogja tudni. Es azt gondolom hogy ahogy vannak dolgok amiket csak a ferjemnek mondok el, ugy a testtel kapcsolatban is vannak dolgok amiket csak neki adok oda, mutatok meg, vele elek at.

      • Pár nap múlva lesz, hogy betöltjük együtt a 14 évet, és nálunk is működik a monogámia, szexuálisan is. Nem nyögvenyelősen, hanem természetesen, mert ez így jó nekünk. A többiek nagyjából leírtak mindent, amit le lehetett: fontos összetevő az önmagunk felé való testi-lelki-szellemi igényesség, az egymás iránti érdeklődés fennmaradása, hogy még mindig érdekel, mi van a másikkal, mit gondol, mit érez, hogy szeretném vele megvitatni a gondolataimat, a napi történéseket, az olvasmányélményeket, bármit. Nálunk még nagyon fontos az intimitás is – számomra a nap fénypontja általában az, amikor este bebújok a férjem mellé az ágyba – lehet, hogy dögfáradt vagyok, de ahogy megölel és hallgatom a szívverését az olyan jó. Nagyon szeretek agy aludni, de akár csak heverészni is.
        Szexuális szempontból biztosan belejátszik az is, hogy egyaránt szemérmes természetűek vagyunk, egyikünk sem kalandozó típus. Fontos, szinte misztikus dolog számunkra a szex – lehet, hogy ez gyerekes hozzáállás – amit csak a számunkra legfontosabb emberrel osztunk meg, így a mással való kapcsolatot mély kötődés és szerelem nélkül nem tudjuk elképzelni.

      • Én eleve nem azzal megyek bele egy kapcsolatba, hogy a monogámia az alapbeállítás, hogy ez most már így kell legyen és slussz.
        Valahogy belülről nekem nem ez jön, hogy legyenek ilyen alapszabályok, rögtön, mikor még csak tapogatjuk egymás határait. Az (lenne) a fontos, hogy fogjuk meg egymás kezét, és keressük meg azt az utat, ahogy az kettőnknek, ennek a kapcsolatnak jó lesz.
        Nyilván ehhez érettség kell, mindkét fél részéről.
        Én a féltékenységgel vagyok úgy, hogy az agyammal értem, a szívemmel nem. Legyen meg az a kapcsolat, amikor erősen, egymást értve megyünk együtt az úton, addig, amíg egyfele tart az utunk. Ne cipeljünk millió szabályt, kötöttséget, kicsinyességet magunkkal, épp elég jön szembe. Nem leszek attól rossz ember, hogy megízlelek valami újat. Ő se lesz attól se rossz, se más, ha van egy másik test, egy másik szikra, valami. És ha több, ha úgy alakul, elválnak útjaink.
        Méltóbbnak érzem, mint sokévnyi játszmázást, “ürítkezést”, a másik testi-lelki használatát.
        Ezzel a hozzáállással sétáltam bele aztán hosszú-hosszú monogám kapcsolatba. Csak most vettem észre, hogy tulajdonképpen nem is fogta meg a kezem a legelején, csak én rángattam az övét, éveken át.

  8. Azt mondja az egyik szereplő kedvenc skandináv írónőm könyvében, mikor is a protagonista nő x évnyi házasság, villa, kényelmes élet, ámde üresedő kapcsolat mellett, alatt beleszeret egy másik nőbe, és életében először teljes önazonosságot és intimitást él meg, hogy ezek az érzések már luxusnak számítanak nekünk, harminc felett. Örülj, hogy még megélheted.
    (nem szó szerint az idézet, de valami ilyesmi)

    • Pedig empirikus úton megszerzett információim alapján harminc fölött kezdődik az élet. 35 fölött meg véget ér 😀 Nem vicc, erre meg mostanában kezdek rájönni, hogy a nőknél ez valahogy így van (igaz, a 30 az a belső készenlétet jelenti, a 35 pedig a “szavatosság” lejártát, legalábbis a heteroszexuális nők esetében. Tudom, hogy meredek kijelentés, és én lennék a legboldogabb, ha nagy tömegben cáfolnátok meg. Folyton azon jár az eszem, hogy vajon csak én vagyok láthatatlan?)

        • Csúnya dolgok jutnak az eszembe csak 😀 Sokszor olyan érzésem van, hogy a férfiak úgy néznek rám, mint ha egy darab szar lennék. Vagy egy tárgy, egy dolog. Bútordarab. Háttérszín. Levegő. Megtűrt személy, esetleg vágyott tárgy. Ezt különösen erősen érzem Magyarországon, ahol amúgy is rettenetesen mogorvák és befordultak a férfiak. (Nem azokról beszélek, akikkel bensőséges kapcsolatot ápolok, ők kevesen vannak és egyre kevesebben, és ez is a probléma része. Hanem akikkel jártamban-keltemben találkozom.) Amiket fent leírtam, napi szintű alapélmény. Visszanézve, évszámhoz köthető.

          • Attól tartok, innentől fogva amit mondanék és kérdeznék, az nagyon személyes lenne, úgyhogy csak jelzem, hogy olvastam amit írtál.

          • beszélgettem egyszer egy 50+ nővel, épp Mexikóba vándorolt ki. azt mesélte, hogy ott döglenek utána a pasik, mert nem a kinézetre mennek, hanem a kisugárzásra, és buli az élet, gyerekei felnőttek, ideje mint a tenger. ő sem érti, meg fura is, de ez van szerinte. Mexikóban :). előtte már volt kint, ezt tapasztalta, azért költözik most ki végleg. azt is mondta, hogy szerinte a magyar pasik vértelenek, lélektelenek és gázok egyébként is, plusz nincs szexuális fantáziájuk, és neki tele a töke velük, meghal itthon nőként/nőileg. nem tudom ez az egész mennyire igaz, a nő nagyon élettel teli volt és nem tűnt dilisnek, és nagyon boldog volt a döntésével. nagy fazon volt a csaj egyébként, bírtam.

            • Ja, gondolom a latin férfiak kizárólag kisugárzásra mennek. Meg intellektusra. Az egyenlőségen és kölcsönösségen alapuló méltó párkapcsolatra.
              Arra nem is merek gondolni, hogy ők még reflex-szerűbben tüzelnek mindenre, ami szoknyás és mozog, mint sápadtarcú északi vadásztársaik. Pláne egy saját kultúrán kívüli szabad prédára. Meg arra sem, hogy az ismerősöd térből-időből kiszakadva egészen másképp éli ezt meg, mint az itthon beágyazva, bekötözve a társadalmi szerepeibe.
              Nem a magyar/európai férfiakat akarom megvédeni, csak gyanúsnak találom a mexikóiakról szóló dicshimnuszt .

            • Ohhh, hat a latin szeretokrol tunnek meselni…de nem fogok sokat. En nem ertek egyet a fent emlitett no velemenyevel. Persze altalanositani nem szeretnek. de nekem nagyon rapszodikusnak tunnek a latinok erzelmileg es nem igenyesebbek mint a magyar ferfiak, akad aki a legyet is ropteben, de ez sem altalanosabb mint nalunk. Az en legjobb szeretoim magyar ferfiak voltak. Az irekhez valamiert nem vonzodom, de sokan allitjak, hogy ok erzelmes szeretok, odaadok, pedig pinkek az “en draga irjeim” nem pedig szep csillogo barna a boruk.

            • Magyar pasik jellemzésével maximálisan egyet értek, hozzá még, a jogosultság érzés, a világ közepe én vagyok attitűd. Torkig vagyok ezzel az egésszel, most tehát vérbő feministaként megtekintek egy állítólag macho országot. Hát majd kíváncsi leszek, taplóbbak- é a magyar pasiknál a latinok. 😀

            • Csak bólogatni tudok. Amennyi bunkó, szellemileg és szexuálisan igénytelen magyar világközepe én vagyok pasival találkoztam az valami hihetetlen. Huszonéves korom közepétől végleg le is mondtam arról, hogy magyar pasim legyen. Egészen egyszerűen nem közeledtek méltón, mindegy, hogy szeretőt vagy társat kerestem. Homo ludens vagyok, de ez nem jött át sokaknak.

            • Ez tényleg így van! Én ugyanezt tapasztaltam Argentínában, alig várom, hogy visszatérjek! Azóta sok mindent nem lehet a torkomon lenyomni. Én is kételkedtem, mert hogy machok, meg minden, s bár hallottam erről korábban is, meglepődtem, hogy beigazolódott!
              Most arról nem is beszélve, hogy mennyire különbek, mint a magyarok – mind kinézetre, mind kisugárzást illetően.

      • Dehogy, nem csak te, én nagyjából 23-24 éves korom óta vagyok szinte láthatatlan:), tehát épp azóta, hogy fejben nagyjából rendben kezdek lenni. Nem tudok nem összefüggést keresni, lehet, hogy ez kiül az ember ( vagyis nő:) ) arcára és taszítja a férfiakat, legalábbis az ún. “normàlis” férfiakat. 🙂 Az okosabbak egy csekély hányadát nem zavarja különösebben, ők úgyis okosabbak:), az ostobák meg észre sem veszik, de való igaz, hogy 35 felé nekem már a munkások se fütyülnek és milyen jó is ez így.

      • Ez nagyon durva, de éppen a minap fogalmaztam meg ugyanezt egy barátnőmnek!!! Ezért is fő célom, hogy elhúzzunk innen! Valahová, ahol négy év múlva is látható leszek 🙂

        • Tudom, hogy nem egeszen igy es ilyen ertelemeben szol az eredeti hsz kepviselonetol, de leirom, hogy engem nem zavar pl., hogy kevesebben neznek meg vagy nem all fel a farka minden otodik ferfinek(enyhe tulzassal persze)…ennek ellenere nem erzekelem, hogy lathatatlan lennek. Amugy regen minden alja diszno tudomasomra hozta, hogy mennyire lat engem, de utaltam! Amikor lathatatlan vagyok, akkor az belolem indul ki a korosodas abban segit, hogy ezt tudom szabalyozni. A hangsulyok egeszen mashol vannak most mint mondjuk 20 eve es ez jo. Sokkal szabadabb vagyok.
          Amikor 15-20 evvel fiatalabb legenyek probalkoznak (egyre ritkabban) azon szinte nevetni tamad kedvem, valahogy ugy erzem, hogy ugy van az rendjen, hogy a fiatalabb generacio lanyainak jon el a hoditas ideje, de ez nem jelenti azt, hogy en csokkenek a noiessegemben csak nekem ez mar nem fontos.
          Rengeteg novel “volt dolgom” minden generaciobol es gyakran a kozepkoru noknek olyan elsopro, csodas kisugarzasuk van es szepek is, hogy az ifjak szinte elhalvanyulnak mellettuk. Persze ferfiszemmel nem tudom ezt megitelni, lehet,hogy egy pasinak a feszes cici mindennel fontosabb..(?)
          Szamomra peldaul, csak egyet emlitve Kiss Manyi eszbonto no volt meg idos koraban is. De tudnek nagyon sok lehengerlo 50-es not felsorolni.

      • Én az életem nagy részében láthatatlannak éreztem magam. Soha nem voltam az a típus aki túlzottan vonzza a férfiakat, általában nem figyeltek fel rám. Kamaszként nem bántam volna, ha még láthatatlanabb lettem volna, mert arra bizony felfigyeltek, hogy nagy szemüvegem van és esetlenül öltözök, ezért állandóan bántottak, csúfoltak.
        Amikor egyetemre kerültem, kinyíltam, és meghökkentő módon a másik nem tagjai is érdeklődni kezdtek irántam, Ez részben megnyugtató volt, mert már féltem, hogy valami gond van velem, ugyanakkor végtelenül zavaró és bosszantó, mert nem tudtam mit kezdeni a bunkón nyomuló srácokkal, se az idősebb férfiakkal. Főként zakkantaknak jöttem be egyébként meg a reményteleneknek, akiknek már minden mindegy, csak nő legyen.
        Amióta a férjemmel vagyok, mintha megint láthatatlan lennék – egy barátnőm szerint úgy nézek ki, mintha egy nagy piros FOGLALT jelzés világítana rajtam, Gondolom, mivel le vannak kötve a vegyértékeim, nem sugárzok jeleket a férfiak felé. Az építőmunkások azért be szoktak szólni, de olyan 3-4 éve már ők sem – szerintem végképp öregszem, már nem vagyok üde és érdekes, de ez inkább megnyugtató.

        • Én mondjuk nem csak a külsőségeknek szóló észrevételről beszélek, mert az kevésbé izgat, hogy megnéznek-e az utcán vagy sem (meg szoktak, kivéve amikor szar a hajam), hanem inkább arról, hogy mennyire vagyok figyelembe_véve_. Embernek, nőnek, potenciális partnernek tekintve (és nem csak valami titkos numerára), Nagyon-nagyon szűken van mérve az odafordulás, a mosoly, a nézés, a nagyívű gesztusok, az őszinte érdeklődés, az emberszámba vétel, az idő, a beszélgetés. (Micsoda igények, úgy kell nekem.) De azért arról is szó van, hogy basszus elmegyek egy szórakozóhelyre, és sokszor az az érzésem, a pasik nemhogy örülnének, hogy ott vagyok (nem én személy szerint, hanem mint az ellenkező nem egy tagja), hanem legszívesebben orrba gyűrnének, hogy kotródjak már az útból. Van, amelyik még mogorván vakkant is, ha túl közel megyek véletlenül (megtörtént eset!). Ezmiez???

          • Ezeket en is megfigyeltem otthon. Mivel itt nincs errol tapasztalatom az otthoni nyomor szemetszuro. Foleg, de nem csak nokre levetitve, hanem ugy altalaban az agresszio. Pl. Engem mikozben alltam egy kirakat elott, egy ficko azert vagott okollel gyomorszajon, mert ugy talalta utban vagyok neki. A bantalmazas
            ( foleg verbalis), agresszio, szarbaveves vagy turelmetlen arrogans megnyilvanulasok eleg altalanosak arrafele. (gondolom mashol is van, de valahogy nem ennyire pofabamaszo) Ez nagyon elkeserito.
            Nekem sok szemet szituban volt reszem ferfiak miatt fiatal koromban is. Ez a tendencia se nem javult se nem romlott. az evek alatt. Ilyen az otthoni kozeg, sajnos ezt kell mondjam.

            • “Engem mikozben alltam egy kirakat elott, egy ficko azert vagott okollel gyomorszajon, mert ugy talalta utban vagyok neki.”
              Ez valami döbbenet. Én azt hittem az “útban vagyok, de nem kikerül, hanem fellök” típusnál nincs lejjebb. Hát van 😦

            • Legdurvább szitu három percen belül kettő, nyáron fényes nappal jövök fel a Nyugati térnél az aluljáróból kosztümben, épp tárgyalni igyekszem, valaki poénból fenéken harap (reflexből fejbe rúgtam) utána pár srác mellett megyek el, az egyik a semmiből ruhát bugyit felnyomva próbálja belém tolni az ujját, neki asszem sikerült szintén reflexből az orrát eltörnöm az aktatáskámmal. De napestig sorolhatnám az ehhez hasonló sziluka Pesten, amikor vadidegen férfiak gondolták úgy, hogy joguk van hozzám érni, taxisként rám zárni az ajtót és telefonszámot meg randit követelni. Ez még egy éve is így volt, kicsit szorongok is a hazajöveteltől, mert elszoktam ettől.

            • En a nyugatit annyira utalom, hogy azt kifejezni nem lehet. Sajnos onnan indul es oda erkezik a vonat amivel jarok, ha otthon vagyok. De annyi alja nepet mint a palyaurdvarokon osszegyulve…Nehez kezelni, meg a levego is mocskosabb. Undorito.
              Amugy ha csak hallom az embereket beszelni a villamoson, vonaton elkepdek, hogy mennyire mas, nem csak a stilus de a tartalom is. Otthon sok a nagyokos, kihaonem. Nokre is jellemzobb szerintem, mint mashol.
              Azert szerencsere van mas is.

          • Mennyire más ez Buenos Airesben…! Itthon soha nem zudtam olyan felelőtlenül boldogan szórakozni, ott meg nem ismertem senkit, elmentem milongákra tangózni (senkit nem zavart, hogy kezdő vagyok, és én is leszartam, hogy csak alaplépéseket ismerek),
            A tangóban ugye férfi vezet, nő követ. Vezető mindent meg kell tegyen, hogy követőnek kényelmes legyen a tánc, alkalmazkodni követőhöz. Hibázni csak a férfi hibázhat, ha nem azt reagálod, akkor ő vezetett rosszul. Ehhez képest nálunk (jellemző Európában/Észak-Amerikában), a pasik meglehetősen zokon veszik, hogy hát ők nem ezt vezették

            • “Ehhez képest nálunk (jellemző Európában/Észak-Amerikában), a pasik meglehetősen zokon veszik, hogy hát ők nem ezt vezették” Ez mennyire jó, hahahaha! 😀 A tánc egyébként nagyon tükrözi a szociális viszonyokat, a kulturális állapotokat, de akár még az emberek saját testükhöz való viszonyulását is… A magyar hobbi-társastánc-élet például engem mindig arra emlékeztet, amikor az iskolában eltakartuk a kézfejünkkel, amit írtunk, hogy a padtársunk ne láthassa 😀 Ha te itt csak úgy elmész egy táncos estre úgy, hogy senkit sem ismersz, eszedbe ne jusson, hogy te ott táncolni fogsz! (Hacsak nem egyedül, ha már ott vagy alapon.) Akár kezdő vagy, akár profi. Vicces lenne, ha nem lenne nagyon szomorú.

            • Hehe..errol jut eszembe, hogy ugy hat eve egy szilveszter esten annyira akartam mar tancolni, hogy egy not kertem fel, de veletlenul angolul, mert a spanyol barataim miatt angolulcsevegtunk. Szegeny no annyira megremult, hogy szinte elcikkant a kozelembol en meg hoppon maradtam. (ez olyan tanc amit nok egymassal is rophatnak ha nincs eleg kokas a placcon)

              Az argentin tango megtanulsa nagy almom. Kinek van otlete,hogy argentinan kivul otthon jo tanciskolaban hol lehet elsajatitani, ha lehet egyaltalan?

      • 45 voltam, még férjnél, amikor feléledt és elsodort egy régi, még a mélyben izzó szerelem. Annyira nő lettem, mint még soha életemben.
        S ezt most azért írom le neked, mert nem hogy 35, még 30 évesen sem voltam igazi nő. Egy férfi tett azzá, az odafigyelésével, az intellektusával – az agyamban először. És aztán a testemben.
        Ez történt velem. Szomorú csoda.
        Megértettem, hogy nem házasságban, hanem barátságban élek csaknem 20 éve. De én szeretni akartam, akarok. Szeretni kezdtem magam, a testem. Megtanultam játszani, örülni vele. Meztelennek lenni. Csak heverni…
        Tudtam, hogy kilátástalan, ez nem lehet valódi kapcsolat. És nem is miatta váltam el.
        Ma már tudom, ki vagyok és mit akarok. Tudom, hogy bennem van a nő.
        Mostanra itt vagyok egyedül, de nem bánok semmit sem… És kell, hogy legyen még valami!

  9. “Eleven áramlás”: értem, és igazad van. Mármint az nem a lángolás, annak van lehetősége nem elmúlni. De van, hogy elmúlik. Megéltem az eleven áramlást, azt is, hogy elmúlt.

  10. 8,5 év. Az utolsó két évfordulót már nem tudtuk megünnepelni. Kicsi gyerekek, munka, daráló…
    Viszont: mellettem áll, jó vele. Érdekli, hogy mi van velem. Most valami nagy új dologba kezdtem – természetes, hogy mellettem áll, hogy magáénak érzi, hogy támogat. Akárhogy is döntök. Szépnek lát. Ha bármi bajom van, neki mesélem el.
    Segít, ahol tud. Most például elfoglalt vagyok, ezért ő olvassa el a napi 600 kommentet a Csakazolvassán!

  11. A langolas elmulik nem ugyanaz, mint hogy a szerelem szeretette alakul? Azert is ütni tudnek, mint a bolondora. Es ezt mely meggyozodessel es atelessel mondjak. Mert hat veluk igy tortent, sot mi tobb: a Kriszta is meseltete, hogy az o hazassagukban igy volt, tehat akkor ez igy is van, ez a dolgok rendje, s menete, neked meg kuss a neved, ne reklamalj!
    Amikor eletemben eloszor eltem egyutt valakivel es nem ment tovabb, kihult, ellaposodott, stb-stb, akkor az anyam kezdte mondani, hogy meraszerelematalakula…. Es akkor mondtam neki, hogy most azonnal hagyja abba ennek a mantrazasat, mert 25 eves vagyok es engem nem fog visszanyomorgatni abba, amirol most meselem, hogy nem megy, hat nooormalis?! Nezett ram nagy szemekkel, de leallt.
    Elmulik a langolas. Omajgad, ezt a faszsagot! Azt szoktam mondani, hogy hat ja,van, hogy elmulik, de talan vizsgaljuk meg mit allitunk! Mit allitunk? Hogy elmulik. Mi mulik el? A langolas. Valoban? Es miert mulik el? Gondolkozzunk akkor el ezen egy pottyet. Ilyenkor jonnek az ertetlenkedo tekintetek es a beszelgetes eroszakos lezarasa azzal, hogy “te mindig mindent jobban tudsz, neked semmitselehetmondani”. Hat ilyeneket nem is….

  12. 15 év lángolás spórló módban (most még jobb)
    házon belül jól vagyunk
    a világ mit lát azt képzelem de
    nem érdekel
    a tegnap hoztam fel,hogy
    vannak más alternatívák is
    nemcsak a hagyományos

    Intézményesítés nélkül.

    különböző csoportosítások
    nemek,felfogás,érzelmek,funkciók szerint.
    mi már nem így de gerekeink
    ki tudja ?

  13. Tökéletesen egyetértek az elevenség fenntartásával, az önmagunk iránti igényesség megtartásával, a folyamatos önreflexióval, kommunikációval. Ritka, akiben ez megvan, de így érdemes kapcsolatban lenni, és így marad meg sokáig. Rengeteg dolog érdekel, sok mindent csinálok és sok mindenért lelkesedek, van mondanivalóm és kiváncsi és nyitott vagyok. Köszönöm, hogy ebben megerősítettél, Éva!
    A monogámia viszont nálam úgy értelmeződik, hogy mivel nem éltem meg csecsemőkorban a feltétlen szeretetet, az egyetlen gondviselővel való kiváltságos kapcsolatot (nem volt semmi tragédia, csak én voltam érzékeny gyerek, nem vettek fel síráskor 10 percig, betettek a járókába fél órára, otthagytak a bölcsiben, mittudomén, ennyi elég is volt), tehát iszonyat erős igényem van a hosszú távú, megbízható, kizárólagos emberi kapcsolatra, én ezt a párkapcsolatra értelmezem. Biológusként megértem, hogy az ember sorozatos monogám faj, de nálam a személyes múlt miatt ez így alakult, nekem kell valaki, akivel örökké, hogy megéljem azt, amit nem kaptam meg.

  14. 13 év. Édesanyám szokta mondani egy válás és aztán 34 év házasság után, hogy valaki mellett kitartani ennyi ideig alapvetően elhatározás kérdése. Igen, biztosan kell hozzá az is. De az elhatározás bármin keresztül is elhatározás, kvázi kötelező. Önként választott, de sokszor magunk építjük saját börtöneinket. Az elhatározás önmagában nekem nem elég, és az sem ha elhatározásból vagy velem.
    Elhatározás biztosan kell ahhoz, hogy kiviszem az edényeket a nappaliból és el is mosogatok, ha nem hagyom mindenemet szanaszét a lakásban. (De. Na jó nem mindig.) Mert ezek eddig így volt most másképp lesz dolgok, közös ügyeink ezek is. De az, hogy nem hagylak magadra, ha bajban vagy, hogy érdekel mit gondolsz, hogy megbeszéljük a hülye szülőket az oviban, hogy mi volt rossz ma a munkában, hogy felveszek valamit hogy örülj egy kicsit ha szomorú vagy. Hogy érdekel, miért nem aludtam tegnap éjjel, és megérted. Ez nem elhatározás, nem tudom nevén nevezni, de belülről jön és jó.
    Törődni kell egymással, és Kriston Andi szavaival élve időnként kiszedni a szart a tortából. Erre időt kell szánni, mert kerül bele mindig.

  15. Harmincöt éve vagyunk házasok, de nem volt mit ünnepelni a csodás évfordulón. Eszébe sem jutott senkinek. Elmúlt a lángolás, pedig volt az is, de nem lettünk barátok, bár objektíve látom, hogy ő egy jó és értékes ember, csak engem bosszantanak halálra az unalmas kis szokásai na és nem tudom elfelejteni a sok alkalmat, amikor cserben hagyott, anyóshoz, másokhoz, még az elektromos művekhez is lojális volt -velem szemben. Amellett, hogy engem levegőnek néz és csak másokkal olyan cukimuki. A lángolásból azért kijutott extra bónuszként 44 éves korom után egyszer 10 és még egyszer öt év. Nem voltam “láthatatlan” 40 felett sem és minden percét ajándéknak tartom, a túlélésben sokat segített. Bár van hova mennem, egyelőre nem megyek, nincsenek közös céljaink, adóstársak vagyunk. Azért remélem, nem együtt fogunk megöregedni. Addig marad a “hideg szóda élvezete”.

  16. 25 év együttélés, ebből 19 házasságban.
    Nálunk egyszerűen nem múlt el a szerelem.
    Volt rengeteg hullámvölgyünk, még a házasságunk előtt egyszer szét is költöztünk, de aztán mégis visszataláltunk egymáshoz.
    Néha héja-nász, néha monoton, néha lángolás, de mindegyik állapot mélyén még mindig ott a szerelem – talán ez a titok, nem tudom.

  17. Még kevesebb mint 10 év, mi tudatosan próbálunk minél több időt külön tölteni. Ő is találkozik a saját barátaival, meg én is az enyémekkel.
    Szülőket is külön látogatunk. ilyenkor a másik egyedül marad napokra. És akkor mindketten örülünk mikor a távollevő hazatér.
    Nekem monogámia most <3, és ezt én szabadságnak élem meg. Mert milyen jó már hogy egy ember ennyi téren megfelel (ha nem is épp tökéletes, de elég jó) és lehet vele ezt is, meg azt is, hobbik, közös barátok, nyaralások, etc.
    Nekem a legjobb, hogy nem kell másik, mert nem hiányzik, ha néha odakerül a szó tiszta szivvel mondhatom, hogy nekem igy és most ő a jó. Mióta vele együtt vagyunk nem találkoztam pasival akit bármilyen szinten komolyan megkivántam volna. (igaz, ez előtte is ritkán történt meg, rohatt válogatós vagyok…)
    Persze ettől még nem mindig minden rózsaszin, azért 😉 bőven van tér a fejlődésre mindkét oldalon!

  18. Én most úgy érzem, valami olyasmit fogalmazhattál meg sokkal szebben és egzaktabbul, amiről én itt írtam: http://fiamma.blog.hu/2013/12/02/eberseg_vs_valtozasvaksag_leginkabb_a_nem-mulasrol_es_szuros_szemurol
    magamban éberségnek neveztem el azt a valamit a változásvaksággal szemben, ami segít a szerelmet is megőrizni, ugyanakkor segít észlelni azt is, ha a változásban már nem tarthatok a másikkal.
    A szeretői kapcsolatomban éreztem ezt talán nagyon testközelből, amikor nem múlt még 4 év után sem (bár az okot akkor még nem tudtam, csak éltem), ellenben korábban volt két 6 éves kapcsolatom, amik elmúltak, és tényszerűen tényleg én is belecsúsztam.

  19. Megint idekattintok (majdnem lopva), és megint “szíven szúrsz”. (Akár idézőjel nélkül is, bár az nagyon félreérthető).
    Ez vagyok én. Ez vagyok én? Ebben az élethelyzetben vagyok benne. Ebben az élethelyzetben vagyok benne? Boldogtalanok vagyunk, én biztos, de szerintem ő is. Valamiben reménykedünk még, hogy ez javítható, az eredeti nagy lángolás visszaszerezhető, vagy nem tudom, mit akarunk. Talán csak félünk lépni. Bonyolult szétmenni és országhatárokon át megoldani a gyerek “megosztását”. De lehet, hogy csak én vagyok nagyon depressziós még mindig? Vagy lehet, hogy PONT EZÉRT vagyok még mindig depressziós?
    Ma találtam egy egészségügyi magazint, aminek a címlapján nagy betűkkel az volt, hogy az “öngyilkosság megelőzhető”. Ettől mindig ideges leszek amúgy, mert nem, az öngyilkosság nem megelőzhető, és nem is kívánja senki megelőzni (meg nyilván nem is feladata alapvetően senkinek), még a szakértők sem tudják mindig megelőzni, és nem is vállalhatnak felelőséget minden öngyilkosért, abba beleőrülnének ök is. Fogtam az újságot, és rácelluxoztam nagy dühömben a tévé képernyőjére (jó, hogy a gyerek még nem tud olvasni), mert ha hazajön a munkából a kedves párom, rögtön az ágyra fekszik és bekapcsolja a tévét. Így majd mindenképp észreveszi. esetleg megkérdezi, mi van? De lehet, hogy megsértődik. Aztán mégis leszedtem, gondoltam, ez azért nevetséges részemről.

      • Nem tettem vissza.
        Később megmutattam az újságot, félre rakta, többször megkéreztem utána, megnézte-e, majd rákérdezett, melyik cikket kéne leolvasnia? Most erre mit válaszoljak? Aztán mégis elolvasta, majd beszélgettünk róla, jót, komolyan, ez volt tegnap, ma reggelre megint olyan durván összevesztünk, mert bennem elviselhetetlen a feszültség, hogy ismét oda jutottunk, hogy hagyjuk abba. Azaz költözzek. Egy hetem van rá. Sokszor hallottam már ezt, és nem mentem. Ő is elfelejtette, hogy küldött. Még terhes voltam, akkor is “ki lettem így dobva” néhányszor. Akkor kellett volna menni! Vagy még előbb. De általában nem gondoljuk komolyan. Illetve arra várunk, hogy majd egyszer a másik tényleg komolyan gondolja. Vagy nem tudom mire várunk megint csak.
        A gyerek? Abba belemenne az apja, hogy fél évig itt, fél évig ott (nyilván én visszaköltöznék Magyarországra), de ez szerintem kivitelezhetetlen. Minden más esetben pereskednem kéne, és vesztésre állok. Meg nem is akarok pereskedni. És néha már azt érzem, gyerek nélkül is mennék. Úgysem vagyok jó anyja.
        Na most megint nagyon sújos minden, még mélyebb lett a fekete-szurkos gödör, abba is hagyom, mert lehet még ennél lejjebb is…:(
        És Franciaországban ma van az Anyják Napja :(:(

  20. Visszajelzés: mindig elvágyik s nem menekülhet | csak az olvassa — én szóltam

  21. 11 év óta. Két (konvencionálisan) csúnya ember, 15 év korkülönbség, eltérő szokások, mániák – de elég vaskos közös halmaz is, és egymásra csodálkozás nap mint nap. Gyerekes játékok és felnőttes egymás-támogatása. Éltetjük, mert amikor valamelyikünk épp belehalt, a másik éppen nem. Ennyiben szerencse dolga is, mert nem vihartalan: vagyunk makacs és előítéletes fél egyfelől, könnyen haragra robbanó rabiátus másik fél másfelől – ha film lennénk, inkább dráma, mint lassú meditáció, ha film lennénk, akkor a vége biztosan tragédiába hajlana. De szerencsére mind a ketten ki is tudjuk nevetni magunkat – magunkat is. Mellesleg: 34 évig vártam erre, hányt-vetett addig kapcsolat; három hónaptól másfél évig terjedő ideiglenességek, vágyak – legyen: lángolások… De az én lángomnak ő a szene. Ezt látom a szemében – akkor is, amikor tudom, szívesebben gyűlölne, mert kevés levegőjű, küzdelmes, megalázóan rabszolgai adóséletet tudtunk csak magunk alá varázsolni – és nem látszik (még) a vége sem. Másfelől: erre jöttem rá, hogy nem látszik a vége. Nem tudom, vele mitől kell rettegnem, mit kell félnem – mi az a baljós eshetőség, ami ha bekövetkezik, akkor vége. Ezt előtte mindig észrevettem; volt hogy örömmel, hideg fejjel kihasználva az adódó szakítópróbát. Itt nem látom. Ez a receptem: ha nem látod a végét… Mellesleg meg is ijedtem ettől, fél év után csaknem szakítottam miatta, annyira megijesztett a határtalanság-érzete. Tudom, úgyis egyedül halok meg – ahogyan ő is. De addig…

  22. Ennek az írásnak nagyon örülök, nekem régóta viszket ez a “tudományosan bebizonyított, hogy a szerelem/lángolás (wtf) n évig tart”. Kissé irritáló…

  23. Úgy szeretem, hogy itt új fénye lesz a szavaknak. Most például a haszontalan. Mennyire pozitív ez a szó, és milyen fontosat mond! Sosem figyeltem még rá így, új kedvencem lett, köszönöm! És milyen sokat mond a társadalomról, hogy egyértelműen negatív jelzőként ismerjük…

      • Haszon + talan. Negatív akkor, ha a haszon pozitív. De miért lenne mindig az? Kapcsolatoknál kifejezetten rossz, ha a haszon a fontos. Akkor jó, ha anélkül való. Mióta ezt olvastam, folyton a “haszontalan kölyök” frázis jár a fejemben. A gyerek is akkor jó, ha haszna van? Milyen magától értetődő szókapcsolat volt ez mindig is!

          • A haszontalan vagy mihaszna gyerek több a lustánál, szerintem ez kicsit olyan általános negatív minősítés, skatulya, nehezen levakarható bélyeg.
            A lusta csak a belső motiváció hiányát jelzi, a haszontalan vagy mihaszna az eredmény, haszon hiányát. Előbbi még lehet jó valamire, csak biztosan nem szívesen teszi, ha tesz is valami hasznosat. A haszontalan viszont nem is teszi, tehát neki tényleg semmi haszna. A lustának még lehet, csak többet kell noszogatni.
            Használatban persze összemosódott, de maga ez a jelenség érdekes, az, hogy ez lehet(ett) a gyerek értékmérője. Persze tudjuk, a gyerek plusz kéz volt a háznál, stb. Csak a nyelv és a gondolkodás hatnak egymásra.

  24. logikai alapon talán erre gondolt?
    “Az eleven áramlás, az nem múlik el. Az, hogy nem mindegy a másik. Hogy nem az élet rengeteg macerája meg a kellek töltik ki az életet, hanem valami ráérős, haszontalan, csodálatos. Hogy lüktet minden. Mindig.”

  25. Visszajelzés: a szerető sorsa a soha | csak az olvassa — én szóltam

  26. Visszajelzés: nem a párkapcsolat minősége határozza meg az életet | csak az olvassa — én szóltam

  27. „S ki viszi át, fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”

    Sokáig zavarban voltam, mikor az egyetemes keresztény hagyomány álláspontját kérdezték tőlem, vagy kérték számon rajtam a házassággal és nemiséggel kapcsolatban. Általában azt a választ kaptam, hogy maga a szemlélet „természetellenes” és akik gyakorolni törekednek, azok „álszentek”. Azon felül, hogy a kitűzött erkölcsi eszményt (teljes test-lelki önátadás) lehetetlennek mondták, még szokásos sztereotípiákat is hoztak, hogy a kereszténység tanítása szerint a szex és az élvezet bűn, ezért csak megengedett (szükséges) rossz. Mielőtt a hamis előítéleteket megcáfolnám, és bizonyítanám a teljes testi-lelki önátadás lehetséges voltát, előrebocsátom, hogy valójában az ezzel diametriális ellentétben lévő szemlélet – amit ma „trendinek” mutat be a tudatipar – természetellenes, és az ezt eszményként gyakorló megmondó-emberek az esetek többségében álszentek, pontosabban hazudnak önmaguknak, és valódi legbelsőbb vágyaiknak. Elöljáróban megkérem minden kedves olvasómat, hogy álljon hozzám konstruktíve kritikusan, és egyben tegye félre azokat a berögződéseit, amit a tudatipar bulvár szinten elterjesztett, s melyek intelligens és kritikus elmék számára nyilvánvalóan ellentmondanak a legalapvetőbb történelmi evidenciáknak. Minden konstruktív és ésszerű eszmecserére nyitott vagyok az igazságban való párbeszéd reményében. Amiről jórészt beszélni fogok, az kőkemény biológia és pszichológia, és vallástól, világnézettől, meggyőződéstől függetlenül, józan paraszti ésszel beláthatóan a boldogság kulcsát nyújtja.

    A kereszténység szerint az élvezet rossz, az élvezés bűn?

    Először is a kereszténység – legfőképp a Katolikus Egyház és a keleti keresztény közösségek – sohasem tanította azt, hogy a gyönyörködtető jó mindig és önmagában rossz, illetőleg erkölcsi rosszra irányul. Háromféle jót (bonum) különböztethetünk meg: a 1.) gyönyörködtető jót (bonum delectatione); a 2.) hasznos jót (bonum utile); és az 3.) erkölcsi jót (bonum morale). Világos, hogy ez a három nem feltétlenül vág egybe. Pl. gyönyörködtető jó egy sült oldalas megevése mindig, de nem feltétlen hasznos jó az egészségem számára. Vagy például hasznos jó, azaz haszonbővüléssel jár, ha ellopok százmillió forintot, de nem erkölcsi jó.

    Azaz a gyönyörködtető jó, közte a szexuális gyönyör nem szükségszerűen rossz, vagy szükségszerűen jó erkölcsileg mindig. Honnét jött a félreértés, illetőleg a keresztények között is ha nem is tanbelileg, de közmeggyőződés szerint a gyönyörködtető jó szükségszerű elvetése, és általános erkölcsi rossznak titulálása?

    Ez nem érthető meg mentalitástörténeti, kultúrtörténeti ismeretek nélkül. A részletezéstől eltekintek itt. Ami a lényeget illeti, ahogy az egyes ember életében, úgy általában az emberiség kultúrtörténetében is egy-egy ellentétes – de nem ellentmondó! – gondolat egyes korszakokban túlsúlyba jut, és torzíthatja az egész kultúrát. Vagy valaki az anyagot istenítve szélsőséges hedonizmusba és utilitarizmusba zuhan, ahol a gyönyörködtető és hasznos jó szükségszerűen erkölcsi jó, vagy pedig ezeket szélsőségesen tagadó életgyűlölő, hamis aszketizmusba hajlik, ami ezeket totálisan elveti.

    Jó példa erre a XIX. századi „viktoriánus” erkölcs, ahol a szexualitás totális tabu volt, sőt valami szükséges (megengedett) rossznak tartották csak, ami kell, hogy gyermekek szülessenek. Innét jött a „tisztességes asszony” és a „bukott nő” (falu rossza) hamis dichotómiája: a feleségnek látszólag „testetlen angyalnak” kellett lennie, szexuális vágyak nélkül, míg a férfiak e kettős erkölcs mentén a „testi dögön” élték ki elfojtott, és így szükségszerűen betegessé torzult szexualitásukat.

    Ennek ellentételezése korunk, ahol ha valakik párban kezdenek járni, szinte azonnal nekik szegeződik két kérdés: 1.) „Lefeküdtetek már?” 2.) „Milyen az ágyban?” Azon felül, hogy ehhez gyakorlatilag senkinek semmi köze sincs a páron kívül, ugyanolyan képmutatást és hazugságáradatot szül, mint a „régi szép idők” púder mögé meszelt „tisztaságának” hazugsága. Egyrészt megfeleléskényszert szül kifelé, hogy az ember lódítson, megfeleljen az épp aktuális „pasiképnek” vagy „csajképnek”; másrészt befelé, nehogy frigidnek, impotensnek, hülyének, bigottnak, buzinak stb. tartsa a másik. Az egész tudatipar, ifjúsági divat stb. ezt sugalmazza, és kevés az igazi emberré vált ember, az igazi férfi, aki nem divatot követ, hanem divatot diktál.

    Mihez vezet mindez?

    Az emberek eltemetik magukban azt, amire természetüknél fogva hajlamosítva vannak. Ez totális kiégést eredményez, ami hormonálisan-biológiailag, pszichofizikailag is igazolható. Az emberek nem fognak tudni kötődni a másikhoz testestül-lelkestül… No, de ne szaladjunk előre.

    A mai magazinok tele vannak az egészséges étkezéssel kapcsolatban azzal, hogy meg kell magunktól a glükózt, meg a telített zsírt, meg ezt, meg azt drasztikusan vonni, mégha ez fizikai fájdalommal is jár, hogy testzsírarányunk, ereink, izmaink, inaink stb. egészségesek legyenek. Ugyanez vonatkozik a fizikai edzésre. Nem véletlen, hogy a „lelkigyakorlat” szó a görög „aszkézis” (katonák fizikai testedzése, testgyakorlata) szóból jön. Nem lehet misztikus átélést elérni aszkézis nélkül.

    Ha ezt – nagyon helyesen, fennen hirdetik –, a lelki, pszichoszexuális egészséggel kapcsolatban miért nem hirdetik meg az arányos, nem represszióból, nem elfojtásból, vagy nemiséggyűlöletből származó aszkézis szükségét? Miért is? Azért, hogy egészséges, stabil párkapcsolatot és boldog családot tudjon az ember létrehozni…

    „Holtomiglan – holtáiglan”?

    Lehetséges-e a teljes testi-lelki önátadás? Teljes, azaz kizárólagos és végleges. Igen. Ehhez azonban új kultúrára van szükség, ami önmagában az ember természetében gyökerezik, józan paraszti ésszel belátható, s amit gyakorlatilag minden épeszű hagyományos (ennélfogva vallásos) kultúra hirdetett.

    Ehhez meg kell vizsgálnunk a biológiai és pszichológiai előfeltételét az egészséges párkapcsolat kialakulásának, ami alapvető a boldog családokhoz.

    Mi történik, amikor az ember szerelmes lesz? A szerelem alapja a vonzalom, ami a másikban találja meg önnön maga kiteljesedését, másik-énjét (alter-ego) úgy lelkileg, mint testileg. Mi segíti elő, hogy ezt megtaláljuk? Lelkileg bizonyos fizikai jellegek, akár egyéni zsánerek, kulturális attitűdök (beszédmodor, testtartás, öltözködés, szociális státusz, intelligencia, férfias ill. nőies viselkedésminták), azonban ezek önmagában csupán tetszést váltanak ki, nem egyedesítenek, nem alakítanak ki kötődést. Nézzük meg, mi alakítja ki fizikálisan!

    Az ember tudatos érzékelésén kívül van öntudatlan érzékelése, például bizonyos nonverbális megnyilvánulások, de egy nagyon fontos jelzés, mely a testszag által nyilvánul meg. A testszag, az izzadság feromont tartalmaz, mely teljesen egyedi. Ezért sarlatánság, mikor felugró internetes hirdetésekben „feromonparfümöt” ajánlanak férfiaknak, hogy no, ezután majd dögleni fognak utána a nők. (Ez madjnem akkora ostobaság, mint a különböző mesterséges pénisznövelő hirdetések…) A feromon tehát egyedi, egyrészt jelzi az objektív „fittséget”, többek között a nemzés szempontjából objektíve, másrészt szubjektíve vonzónak találjuk, ha a mi genetikai állományukhoz passzol a másik. Sőt, a vértestvérek föl tudják ismerni egymást testszag alapján, illetve az édesanya az édesgyermekét… (Ezen esetekben fordítva hat az egyéni feromon. Segít kiküszöbölni természetszerűleg a vérfertőzést.)

    Ez indít el egy hormonális folyamatsort… Először (1.) phenil-etil-amin (PEA) szabadul föl, vagyis „szerelemhormon”, mely két ember szívét egymáshoz hajlítja. Ez a hormon hosszú távon károsítja a szervezetet, ezért kb. 18 hónap (másfél év) után leáll a termelése. Ettől van álmatlanság, feldobottság, étvágytalanság, szívdobogás, izzadás, remegés stb.

    A PEA beindítja a (2.) dopamin termelését, ami kábulatot, rózsaszín ködöt eredményez, reményt és félelmet egyaránt nagyít. Örömet generál a másik iránt, ha meglátjuk, ha reá gondolunk… Jó érzés, hogy szerethetek.

    Mint mondottuk, ez nem tartható végig, ezért másfél év után a szervezet (3.) szerotonin termelésével („józanság-hormon”) helyreállítja az egyensúlyt, a realitásérzéket.

    Ha fizikai kontaktus is kialakul (akár egy érintés, nemhogy egy szeretkezés) (4.) endorfin szabadul fel („boldogsághormon”). Végül pedig (5.) oxytocin („kötődés-hormon”), ha fizikai orgazmusra kerül sor, illetőleg közös lelki élmények, szeretet-gesztusok érik egymást.

    Hol a probléma?

    Nem biztos, hogy abba zúgunk bele, akivel érdemes együtt is élnünk. Az is lehet, az illető házas, vagy jegyben jár. Az értelem és az akarat itt játszik be. Nem szégyen, ha valakibe bele szeretünk, a PEA szint önszuggesztióval nem szűnik meg, viszont csökkenthető.

    Ez idáig világos, de mégis, miért fontos, hogy ne szükségszerűen rohanjunk a másik karjába… Azért mert van egy tilalomfa? Nem. Saját és jövendőbelink boldogsága miatt. Az oxytocin gyakorlatilag kitörölhetetlen emlékkönyvet ír gyermekkorunk óta. Mindig felszabadul bennünk, ha nagy érzelmi vagy fontos fiziológiai hatás ér minket. Függővé tesz minket helyektől, színektől, illatoktól és személyektől. Ez főleg a nőkre veszélyes. (Ebben sem egyenlő-egyforma a két nem.)

    Lehetséges például, hogy egy menyecske belézúg valakibe, az illető kihasználja és rövid időre boldoggá is teszi. Azaz nemcsak endorfint, hanem oxytocint is fölszabadít nagy mennyiségben benne, majd eldobja, vagy akár abortuszra kényszeríti… Ilyen törést fiziológiailag szinte csodával határos módon lehet orvosolni. Az ilyen nő egy életre frigid lehet, ha nincs egy olyan szerető párja, aki megváltja ebből.

    Ha pedig a szakítás kisebb fokú, a droghoz hasonlóan nagyobb fokú élmény kell neki, hogy a következőhöz jobban kötődjön. Azonban az oxytocin olyan, mint a celluxragasztó. Ha egyszer használtuk és föltépjük, utána még ragad, de kisebb erővel.

    Mondhatjuk, hogy ez mind nagyon szép s jó, de mit csináljon, aki boldog akar lenni, de már „túl van jón, s rosszon”… Először is a reális szembesülés önmagunkkal. Az emberek többsége a közszokásokhoz való „trendi” hasonuláson kívül a boldogság igézete hatja… Mint a szamáriai asszonyt a kútnál, aki elfogyasztott hét férjet, s a hetedik nem is volt legitim férje… Azonban Jézus „kúttisztítást” végzett szívében, hogy leásson vágyai legmélyére. Minden vágyunk eredendően Istenre diszponált, akár közvetve akár közvetlenül. A végtelen Szeretetre várunk és vágyunk, és mikor egy-egy emberi találkozásban belénk mar a transzcendens, úgy érezzük, hogy az „idő térré vált”. Azonban érzelmeink annyiban sérültek is, hogy bizonyos fókuszolási hiba van bennük. Nem vagyunk vakok, de értelmünk és akaratunk fókuszlencséi által képzett szemüveg szükséges a tisztánlátáshoz. Nem a színek és formák érzékelése a bűn, hanem az, hogy bizonyos azsketikus erőfeszítést igényel helyes használatuk. Gátakra, nem betömésre, elfojtásra van szükségük: ha nincsenek gátak, mindent elsodor az ár, vagy a folyó posvánnyá válik, amely nem csobog már többé.

    Igen. Az embertől elvették az egyik legnagyobb endorfin és oxytocin felszabadító erőt, a „nép ópiumát” (Lenin), a vallást. Nem véletlen hogy zabálásban, piálásban, drukkolásban, virágról virágra való repkedésben éli ki magát… Nem (csak) és nem elsődlegesen a személyek alanyi bűne. Ki mondta el ezt bárkinek? Hol tanítják ezt?

    Cor ad cor loquitur – szív szó a szívhez. A személy személyt keres. A „világenergia” nem szeret, mert személytelen. Önmagamat sem tudom létbenntartó módon szeretni, mert nem önmagamtól vagyok. Létezésem magányba hajló remegése mögötti édes valóság micsoda? Honnét van az „én”? Ha az „én Teremtőm és az én-önmagam” közötti harmónia megvan, minden hozzáadatik: minden emberi kapcsolatunkat százszorosan kapjuk vissza Őbenne. Nem is kell messzire menni. A lelkiismeret, mely picinyke harangként kong bennünk, nem a társadalmi konvenció, nem a belénk nevelt „felettes-én”. Köldök a szívünkön, mely eredetünkhöz kapcsol… (Az emberek ezért képtelenek egyedül lenni és csöndben lenni. Rettegnek, fóbiájuk van ettől. Lebetonozzák azt, és ettől lelki betegek.)

    Még egy fontos dolog az istenkapcsolaton kívül. A CsT, avagy a „Csalhatatlan Teszt”. Mi is ez?

    Ha tartósan együtt él két ember, anélkül, hogy különköltöznének, tartózkodjanak minden testi kontaktustól, az érintéstől is két hétig. A szerelem és szex ugyanis sok mindent ápol s eltakar… Ha ezt a határhelyzetet képesek átvészelni, akkor bizonyos, hogy nem csupán a PEA indítórakéták és az endorfin hordrakéták viszik a kapcsolatukat, hanem az oxytocin akkumlátorok biztosítják a sikeres közös életutat.

    • Szia! Bár szerintem kilóg egy kicsit a blog irányából, de érdekes és elgondolkodtató volt végigolvasni, amit írtál.
      Még egy kicsit emésztenem kell…
      Egy valami viszont kapásból eszembe jutott:
      Az ortodox zsidó vallásban a menstruáció alatt, és még utána 7 napig tilos a szex, a házaspár még csak egymáshoz sem érhet. Utána a nőnek tisztító fürdőt kell vennie a mikvében (mindig vágytam valami ilyesmire! :), és aztán jöhet újból az együttlét. Azt mondják, akik hívei ennek a gyakorlatnak, hogy a házaspár minden hónapban újból átéli a nászéjszakáját.

    • Azon kívül, hogy hülyének nézed a blog olvasóit, érdekes véleményed van a “mai fiatalságról”, főleg, hogy ez nem egy massza. Honnan szerezted a torz információidat? Amúgy meg sírok.

      • A hajam hullik a hormonos magyarázattól. Az a szerelem, amelyet ezek az elmélethirdetők ezek szerint nem ismernek, beépül a személyiségbe, nem holmi fröccs, amely kiürül. Jó kötődni, mert a másikkal jó lenni, megszereti az ember a hangját, társaságát, lényét, szagát, közös történetük lesz. Érzések, lélek, szándék, elköteleződés. Emberek volnánk, nem biológiai lények.

  28. Visszajelzés: elveszíti az apját | csak az olvassa — én szóltam

  29. Azt juttatja az eszembe az írásod, amit önismereti tréningen mutatott vagy ezer éve a tréner. Két kiforrott egyéniség tud igazán jól kapcsolódni. Akik már megvívták a nagy harcaikat a többiekkel, a szükségtelen beidegződésekkel és önmagukkal. Azt hiszem így írta Hamvas Béla anno: “Ma igyekezzen mindenki gyorsan ledolgozni a karmáját, hogy aztán szárnyat bontva Élhessen. Nagy a lehetősége ma az egyénnek.”
    Komoly feladatunk valóban egyéniségünk kibontakoztatása, és sok válás vagy házasság befagyásának oka úgy vélem, hogy az egyik fél vagy mindkettő nem fejlődik belül. Elszakadnak belül egymástól. Régebben, amikor jobban szerepeikben éltek az emberek, a megszokás, kötelességek jobban összekötötték őket. Ma sokkal inkább kell tekerni belül, ébernek lenni önmagunk, a másik és a kapcsolatunk felé. Mintha valahogy önmagunk fölé nőhetnénk, itteni szerepeink mögött felébredhetnénk, mi, akik vagyunk. S csendesen siklik életünk a külső aktivitásban is élő belső szemlélődés és béke felé.

    ” Az eleven áramlás, az nem múlik el. Az, hogy nem mindegy a másik. Hogy nem az élet rengeteg macerája meg a kellek töltik ki az életet, hanem valami ráérős, haszontalan, csodálatos. Hogy lüktet minden. Mindig.”

  30. Visszajelzés: elköteleződni | csak az olvassa — én szóltam

  31. Nálam mennyivel ütősebben írja:

    “Jut eszembe, rájöttem, miért költöznek össze az emberek (már a spóroláson kívül. Azért, hogy ha már nincs szex, akkor is párnak számítsanak. Bizony. (Házasság meg azért kell, hogy akkor is követelőzhess, mikor már utáljátok egymást.)

    Mert az ugye nem a szabály, hanem a kivétel, hogy valaki még évek múltán is érdekes legyen. Számonkérni az élénk szexuális életet 5 év után kábé olyan, mint lebaszni mindenkit, aki nem rendelkezik Mozart tehetségével. Van olyan, de nagyon ritka.”

    http://oriblog.blog.hu/2012/08/10/tajmofmajlajf_over_avagy_30_folott

  32. A szerelem hormonális háttere

    Sokáig hittek abban az emberek, hogy a természettudományok fejlődésével, új tudományos ismeretek szerzésével a vallás mint olyan szép lassan elveszti létjogosultságát, megszűnik, nem lesz rá szükség. A Szent Tudomány mindenre választ ad majd.
    Hát arra még bőven várhatunk. (Zárójelben teszem hozzá, hogy a legnagyobb tudósok határozottan nagy aránya nemcsak hogy nem ateista volt, hanem pont a Szent Tudomány eredményeit vizsgálva erősödött meg bennük a meggyőződés, hogy Istennek márpedig léteznie kell.) Egyre több és több tudományos tényt fedeznek fel a kutatók arról a világról, benne az emberről is, amit a Teremtő végtelenen kreativitással megalkotott. Hihetetlen, mennyit és milyen gyorsan fejlődik például az orvostudomány is. Ma már tudományos orvosi cikkekben olvashatunk arról, pontosan milyen összetett és bonyolult hormonális és neurológiai kölcsönhatások érzékeny egyensúlya áll ez egyik legfelkavaróbb, az ember életét leginkább befolyásoló érzelmi vihar mögött, amit közismert szóval szerelemnek neveznek…
    Az egyház ajánlása szerint a hosszú, tartós, boldog házasság alapja az, ha a kapcsolat elején a pár megtartóztatja magát testileg, és előtérbe helyezi a szellemi és lelki kapcsolat kialakítását, a kommunikáció fejlesztését a testi örömök kiélésével szemben. Ajánlotta ezt 2000 éves tapasztalata alapján.
    Később a pszichológia tudományának felfedezései is igazolni látszottak ezeket az elveket, majd a társadalomtudománynak is el kellett ismernie, hogy a házasságra tisztán készülő, keresztény házasságok döntő többsége statisztikailag is tartósabb és boldogabb az átlagnál.
    A pszichológia és szociológia mögé most felsorakozhat az orvostudomány is, hiszen az emberi hormonrendszerről a legrangosabb orvosi szaklapokban publikált legfrissebb cikkek is alátámasztani látszanak, hogy értelmes és logikus az egyház ajánlása a szexualitással kapcsolatban. Ezt szeretnénk az elkövetkezendőkben bemutatni röviden és közérthetően

    A szerelemben, több, lényegileg öt hormon, illetve hormon-szerű anyag tevékenykedik. Az egyszerűség kedvéért mindegyiket hormonnak fogjuk nevezni.
    Az első a phenil-etil-amin, rövidítve PEA,ez az, amit a szerelem hormonjának is hívunk. Ha megtetszik valaki, elkezd termelődni. Szerelem első látásra = intenzív PEA termelődés.
    Ez a hormon az agy ún. jutalmazási-központjába jut, ahol megemeli a dopamin szintet. Ez a második hormon. Ez okozza a szerelem jellegzetes testi tüneteit. Hogy gyorsabban dobog a szívünk. Hogy gombóc van a torkunkban, nem tudunk megszólalni. Hogy tele vagyunk energiával. Hogy nincs étvágyunk. Hogy egy kedves szó a mennyekbe repít, és a föld fölött lebegünk, majd a mélybe zuhanunk, ha nem kapunk még többet.
    Nem tudom megállni, hogy latin tanárként ne mutassak be egy verset az ókori irodalom gazdag kínálatából, amely szinte orvosi pontossággal írja le a szerelem testi “tüneteit”, azaz a dopamin hormon által kiváltott testi reakciókat. A görög költőnő, Szapphó ír olthatatlan szenvedéllyel égő szerelméről.
    … felszökik mellem közepén a szívem;
    hisz ha látlak s bár kis időre, hangot
    nem tud a nyelvem
    adni, megtörvén elakad, s a könnyű
    tűz egész bőröm befutossa végig
    nyomban, s nem lát a szemem se, zúgván
    zúg a fülem már.
    És veríték önt el, egész valómban
    reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,
    s mint ki végéhez közelít, olyannak
    látszom…
    (Devecseri Gábor műfordítása)
    Mit is mondhatnánk? Már az ókori görögök is…
    Szóval szerelmesnek lenni nagyon jó. A testi tünetek (étvágytalanság, szívdobogás, alvászavar…) betegség esetén csak nyűg, de ha szerelmesek vagyunk, még ezek is örömet okoznak valamilyen szinten .
    De mi van akkor, ha nem vagyunk együtt szerelmünk tárgyával? Ha kicsit később telefonál a szokásosnál? Ha rajtunk kívül álló okok miatt akár hetekig nem tudunk találkozni? Számoljuk a napokat, unos-untalan eszünkbe jut szerelmünk, úgy érezzük, hogy a világ szürkébb, kiveszett az öröm, és akkor lehetünk újra önmagunk, ha végre újra lehetünk. Akkor áll vissza a világ rendje. Mintha elvonási tüneteink lennének. Véletlen? Nem.
    A PEA hormon valódi értelmében kábítószer: ugyanazokon a pályákon halad, és ugyanoda érkezik az agyba, ahová a kábítószer; illetve ugyanazt eredményezi: (piszokul) jó érzést okoz. Ez biológiai tény. Ha pedig valami ennyire jó érzést vált ki, akkor vágyunk rá. Mennél többet kapunk belőle, annál inkább vágyunk rá. Annál inkább függünk tőle. Az elvonási tünetekre pedig senki sem vágyik. Igaz ez a szerelemre, igaz ez a kábítószerre.
    Felmerülő kérdések:
    Mi az oka annak, hogy ha őrülten beleszeretünk valakibe, akkor nem látjuk a hibáit, vagy ha látjuk, akkor elsiklunk felette? Hogy bárki bármit mond, úgy érezzük, a mi szerelmünk mindent túlél, ilyen szerelem a világon nem volt még, és nincs igazuk azoknak, akik úgy gondolják nem illünk össze. Mert mi tudjuk, hogy összeillünk.
    Mit tehetünk, ha beleszeretünk valakibe, akibe nem kellene? Például mert már házas, vagy mert mi is (esetleg kihűlt) házasságban élünk, sokkal boldogabbak lennénk, ha mindent feladnánk az új szerelemért, mert többet ígér Mi van, ha nem érezzük magunkat erősnek, hogy ellenálljunk? A hollywoodi filmek szerint jogunk és kötelességünk mindent alárendelni ennek a csodálatos érzésnek. Vágyunk is rá. De ez a helyes?

    Ha megjelenik a Nagy Szerelem, elkezd a PEA hormon termelődni, eljut az agyba, megemeli a dopamin-szintet, létrehozva a szerelem testi tüneteit, az érzést, amire mindannyian nagyon várunk. Azonban azt, hogy kibe szeretünk bele, akarattal befolyásolni nem igazán lehet. Azt sem, hogy mikor leszünk szerelmesek. Azt sem, hogy hányszor. Elkezdhet termelődni a PEA akaratunktól függetlenül. Hiszen nem szándékosan szeretünk bele egy házas emberbe. Ha házasok vagyunk, (és jó házasságban élünk), akkor nem jön jól, ha elkezdek érezni valamit egy másik nő/férfi iránt. Egy pap vagy szerzetes életében is megtörténhet, hogy komolyan vonzódni kezd valaki iránt. Mit lehet tenni? Ha bármelyik hollywoodi filmben keresnénk rá a választ, ezt kapnánk: a szerelem mindent visz, próbálhatsz harcolni ellene, de úgyis mindegy. Előbb-utóbb be kell hódolni neki.
    Mit mond a kémia?
    A PEA hormon által kiváltott testi tünetek (szívdobogás, alvászavar, étvágytalanság, izgatottság…) hosszú távon károsíthatják a szervezetet, ezért kb. 18 hónap után az agy maga állítja le a termelést. A PEA megtette kötelességét (két ember szívét egymás felé fordította, puhította), a PEA mehet. És már nem remeg meg a gyomrunk, valahányszor közel hajol szerelmünk, nem dobog gyorsabban a szívünk, ha meglátjuk vagy rágondolunk. A Nagy Szerelem eltűnni látszik. Sokan ekkor szakítanak, hiszen úgy gondolták, hogy ez lenne az Igaz Szerelem, a felhő fölött lebegés is állandó lenne. Szakítanak, hogy újabb Nagy Szerelmet és Lebegést keressenek. Vagy ekkor döbbenek rá, amit eddig nem láttak a rózsaszín szemüveg miatt: Jé, mindenki mondta, hogy illünk össze, és igazuk volt…
    Mit is mond ez azoknak, akik „csapdába kerültek”? A szerelem kémiailag indukált érzése elmúlik. Ha nem gerjesztjük mesterségesen az érzést, azaz a PEA hormont nem ösztönözzük termelődésre (nem keressük az alkalmat, hogy találkozzunk, nem gondolunk rá akarattal, nem álmodozunk róla, ha eszünkbe jut, eltereljük a figyelmünket), akkor képesek leszünk valamilyen szinten racionálisabban szemlélni a helyzetet (ld. szerotonin hormon szerepét a következő bejegyzésben), hamarabb leállhat a PEA termelődése, és így előbb-utóbb az érzés maga eltűnik. Rájövünk, hogy csak kísértés volt. És túl lehetünk rajta. Aki ebben a helyzetben van / volt, az tudja csak, milyen kegyetlen és nehéz tud lenni ez az időszak. Mintha a kábszerről való leszokás minden kínját át kellene élnünk anélkül, hogy átéltük volna a lebegés gyönyörét.
    De a PEA nem termelődik örökké. És megvan bennünk az erő, hogy végigcsináljuk a nehezebb utat…

    Jöjjön a másik kérdéskör.
    Amikor a beüt a szerelem, hajlamosak vagyunk olyan dolgokat csinálni,
    v amit józan ésszel nem tennénk
    v szerelmünknek olyan tulajdonságát toleráljuk és kézlegyintéssel elintézzük, amit egyébként hibául rovunk fel, ha másokról van szó
    v a kötelességek egyszeriben terhesebbé válnak, hiszen a szerelmünktől vesszük el az időt
    v idétlen és gyerekes módon viselkedünk
    v bármi racionális érv lepereg rólunk, ha a szerelmünkről van szó.
    v rózsaszín szemüvegen keresztül látjuk a másikat, idealizáljuk, hibáit elnézzük
    Mi is történik ilyenkor?
    Igen, egy hormon felelős ezért is. A PEA hatására lecsökken bennünk aszerotonin nevű hormon szintje A szerotonin a „normálisság hormon”, ill. kémiai hírvivő az agyban. (Ez sorrendünkben a 3. hormonális anyag.) Megfelelő szintje szükséges a jó közérzethez, a „se túl sok se túl kevés”, tehát normális evéshez, alváshoz, a kiegyensúlyozottsághoz. Míg a dopamin szint emelkedése az érzelmi állapot emelkedését jelenti, a szerotonin szint lecsökkenése a normálisság, a tudatosság, kiegyensúlyozottság szintjének csökkenését okozza. Ha matematikailag akarnánk megközelíteni, akkor azt mondhatnánk, hogy a PEA (az ember ösztönös érzelmei) és a szerotonin (az ember értelmi-akarati, racionális döntéshozásra alkalmassága) összege állandó. Mennél szerelmesebbek vagyunk, annál kevésbé hatnak ránk az érvek.
    Kicsit durván hathat, de alkalmazzuk a kábítószeres hasonlatot: ha egy épp kábítószert használni készülő függő emberhez odamész, racionálisan meg tudod győzni, hogy dobja el a kezéből az anyagot, mert hosszú távon tönkreteheti? Az esély csekély. Egy fülig szerelmes ifjút eltántorítja, ha azt vázoljuk fel, miért nem illenek össze szíve hölgyével, miért nem tűnik úgy, hogy hosszú távon működni fog a kapcsolatuk? Nem. Kivont karddal ront ránk, amiért a Szent Szerelmüket kritizálom. A PEA-dopamin az egekben van, a szerotonin a padlón.
    Gondolatkísérlet következik: mi lett volna, ha valaki leülteti Rómeót, és racionálisan végig vezeti, hogy ő, Rómeó túlságosan lobbanékony, vakmerő, érzelmileg éretlen, a szerelem érzésébe szerelmes, teljesen mindegy, ki a tárgya. (A darab elején a Róza iránt érzett szerelme kínozza, majd egy pillanat alatt „átnyergel” Júlára.) Júlia nagyon fiatal, védett burokban felnőtt csitri, aki nem tanult meg konfliktushelyzeteket megoldani, menekül a konfrontálódás elől, nulla az élettapasztalata, túl fiatal felelősségteljes döntésekhez, és Rómeó egyáltalán nem ismeri őt. Hosszú távon nem lenne kiegyensúlyozott, boldog a házasságuk. Rómeó átgondolná, bólogatna, és belátná a helyzet igazán? Nem igazán hiszem. Mi is történt? A nagy szenvedély viharában titokban, mindenki másról elfeledkezve összeházasodtak, majd egy mámoros nászéjszaka után az öngyilkosságba menekültek mind a ketten ahelyett, hogy megpróbálták volna megoldani a helyzetet. A többi történelem. Bocsánat. Irodalom. Nagy idézőjelben kész szerencse, hogy nem élték meg, hogy Rómeó –nem tudván bőréből kibújni – lángra lobbanjon egy másik csinos kislány iránt, miután –hogy is fogalmazzam, – fenékig űrítették a testi élvezetek kelyhét…

    Egy nemrég, a fiatalok körében készült felmérés során az derült ki, hogy a fiatalok 95%-a(!!!) túlesik az első szexuális élményen még az érettségi előtt (18-19 éves korára). Forrás:http://index.hu/belfold/2010/09/24/szexfelmeres/
    Megdöbbentő. Őszintén remélem, hogy nem ennyire tragikus a helyzet. Mindig vannak mókamesterek, vagy akik nem veszik a komolyan a válaszadást, akik nagyzolnak, valótlan dolgokat írnak be, vagy egyszerűen nem az igazat írják. Adja Isten. Mindenesetre a tendencia figyelemreméltó.
    A felmérés szerint tehát az érettségi előtt álló ifjúság, fogalmazzunk úgy, nagy hányadának vannak tapasztalatai a következő 2 hormon működéséről is, melyek az Első Alkalom előtt is termelődtek kis mennyiségben (mellékszereplők voltak), de most főszerepet kapnak.
    Szeretkezés közben nagy adag endorfin szabadul fel (4.hormon). A PEÁ-hoz hasonlóan ez is igazi “kábítószer”és ez is az agy jutalmazás-központjára hat. Az orgazmus, a szeretkezés során ez okozza a kábulatig menő gyönyörűség érzést. Ha valaki csak a nemi közösülésre vágyik, valójában endorfinra vágyik. Az endorfin pedig még magasabbra emeli a gyönyör szintjét – a PEA lebegését, a bekábítószerezett élményt – és tovább csökkenti az értelmi/akarati ítélőképességet. Így minden szexuális kapcsolat nagy gyönyört okoz (ami Isten szép ajándéka nekünk), de egyben még rózsaszínűbbre festi a szemüvegünket, egyre kevésbé látjuk a kapcsolatunk reális képét, és egyben felkelti a vágyat további szexuális élmények után.
    Az endorfin-fürdő (Isten szép ajándéka!!!) közepette nagy mennyiségű oxitocin (5. hormon) is termelődik. Ezt kötődési hormonnak nevezzük.Férfi és nő között szeretkezéskor robbanásszerűen, nagy mennyiségben szabadul fel, és rendkívülien erős kötő hatása van: életre szólóan hozzáláncolhat a másikhoz (ez pedig Isten szép terve). A házasságtársak esetében ez nagyon jó, de a baj akkor van, ha két nem egymásnak teremtett ember között lép fel az oxitocin-indikálta kötődés. Semmi garancia nincs arra, hogy az első ember, akibe beleszeretek, az a Nagy Ő, akivel leélhetem az életem szeretetben. Egy szakítás után úgy érzi az ember, hogy a szívét tépték ki. Ennek az érzésnek a kémiai okát most ismertettük. Sejtszinten, hormonszinten kötődik össze két ember szeretkezés közben. Isten terve szerint.
    Hihetetlen dolog belegondolni, hogy Isten két embert kiválaszt, hogy életük végéig, akár 60-70 éven keresztül is együtt éljenek, vállaljanak gyerekeket, nézzenek szembe örömmel, nehézségekkel, tragédiákkal. Terve szerint anélkül, hogy kiszállnának félúton egy fiatalabb test élvezetéért, a nehézségek előli menekülés vagy bármi miatt. 60 év borzasztóan sok idő arra, hogy kizárólag egy emberrel legyek együtt éjjel-nappal. A legjobb barátomra is ráunhatok, ha egy hónapig éjjel-nappal vele vagyok. 60 év borzasztóan sok. Erre Isten is gondolt. Ezért alkotta meg a szerelem hormonrendszerét olyanná, amilyen. Hogy lehetőséget teremtsen arra, hogy két ember együtt lehessen BOLDOGAN. A fene megette az egészet, ha végig kell kínlódnom az életemet valakivel, ha a kapcsolat nem ad boldogságot egész életemre.
    Mire is gondolok ekkor?
    Hitünk szerint Isten megalkotta a PEA hormont, hogy két ember szívét egymás felé hajlítsa. Segítségül adta a dopamint, hogy örömet, feldobottságot érezzünk a másik iránt. Jó dolog szerelmesnek lenni? Örömet ad megtapasztalni, hogy szeretni tudok, s szeretnek? Hogy jóleső izgalom költözik a gyomrunkba és szívünkbe, ha eszünkbe jut Ő? Naná.
    Mi van, ha nem az igaziba szerettem bele? Mert Isten nem irányítja tudatosan minden pillanatunkat, meghagyja szabad akaratunkat, hogy azt tegyük, amit akarunk. Mert nem salátás kertet teremtett öntudatlan salátaemberekkel (idézet Böjte atyától) Ha nem abba szeretünk bele, akit szeretettel nekünk rendelt, akkor a hormonszint csökkenésével új keresésbe foghatunk.
    Ha pedig megtaláltuk életünk párját, a testi kapcsolat a házasságban (endorfin, orgazmus, gyengédség…) hihetetlen sok örömet jelent. Az élet rögös útjain ugyancsak szükségünk van ilyen örömforrásokra. Az oxitocin pedig egy életre összeköthet két embert azután is, hogy a PEA lecsökken, és már nem ugrik ki a szívem, ha meglátom. Csak érzem, hogy még mélyebben szeretem.
    Ez Isten szép terve. Terv. Hogy mit kezdünk a tervével, hogy követjük, vagy elvetjük, az csak rajtunk áll.

    Valahol mindannyiunkban megvan az önzés csírája. Szeretnék ÉN boldog lenni. Szeretnék ÉN szeretve lenni. Szeretném, ha ENGEM békén hagynának. Szeretném, ha VELEM foglalkoznának
    Ez kamaszkorban, amikor az ember keresi ki ő, mi ő, függetlenné igyekszik válni a többi embertől, hatványozottan kerül elő (főleg a hagyjatok végre békén aspektus).

    Családban élünk. Van helyünk, feladatunk.
    Talán terhesnek érezzük, hogy be kell szállnunk a házimunkába, mert különben nem szállnak le rólam az ősök.
    Vagy nincs kedvünk végighallgatni, amint a kishúgunk/öcsénk órákig mesél a legújabb kedvenc játékról, vagy babájáról. (Talán aktuálisabb lenne az írnom: a legújabb PS2-ről, számítógépes programokról, diszkós Barbie-ról stb.)
    Vagy nehéznek érezzük, hogy beavassuk a szüleinket a gondolatainkba, problémáinkba. Talán nehéz tanácsot elfogadnunk, mert megalázónak érezzük, hogy segítségre van szükségünk.
    Vagy nehéz időt szánnunk a családtagjaink/barátaink/szomszédaink segítésére / meghallgatására…. és a mai világban dúskálhatunk mindenben, csak épp időben nem.
    Vagy legyőzni a természetes lustaságunkat, és csakazértis nekiülni a tanulnivaló lelkiismeretes feldolgozásának.

    Kinek-kinek könnyebb-nehezebb legyőzni a természetes önzésre való hajlamot, és (keresztény kifejezéssel élve) kilépve önmagunkból lépni a másik felé. Felteregetni, legózni a kicsivel, megkérdezni anyát, mit segíthetek, megkérdezni, milyen napja volt, bevásárolni a reumás szomszéd néni helyett… (Ekkor fedezhetjük fel, hogy a mások iránt tett szeretet-tettek révén találhatjuk meg igazán önmagunkat és a boldogságunkat (ld. altruizmus). Önzésembe fordulva, kirekesztve a világot, közösséget, családot nem találhatjuk meg az igazi boldogságot, de most nem ez a bejegyzés lényege.)

    S hogy mi köze van ennek a szerelem-hormonhoz, a phenil-etil-aminhoz?

    Amikor két beleépített önzésre-hajlamosító génnel rendelkező (azaz normális) ember egymásba szeret, ismét ott a dilemma. Bejön a képbe valaki, akire időt kell szánni, akit meg kell hallgatni, megtenni, amire kér, eddig soha nem érzett mélységben kell feltárnom, mi van a lelkemben stb. S ha együtt töltjük az életünket, ezt egy életen keresztül meg kell tennünk. Nekünk, Önző Embereknek.
    A PEA pont ezen lendíti át az embert. Ez a hormon egymáshoz puhítja-hajlítja az ösztönösen a maga javát/kényelmét/boldogságát kereső emberek szívét, hogy könnyebben léphessenek ki önmagukból, és nyithassanak a másik felé. Megkönnyíti a természetes önzés legyőzését.
    Ezért van az, hogy a szerelmes leány illetve fiú
    óráig képes megerőltetés nélkül hallgatni, amint szerelme az olyan hobbijáról mesél, (pl. mindenféle méretű és rendeltetésű motor-alkatrészek vagy keresztszemes hímzés) ami abszolút nincs az ő érdeklődési körében (bezzeg, ha az öcsénket/húgunkat kellene hallgatni…), sőt, maga is utánanéz, hogy tudjanak beszélni róla
    valahogy mindig tud időt szakítani egymásra
    képes feltárni, mi van a lelkében, milyen gondolatok foglalkoztatják, mit tart fontosnak az életben, mit gondol a világ dolgairól…. (ha erre lehetőséget adnak azzal, hogy nem ugranak azonnal fejest a testi élvezetekbe!!!) És ez hihetetlenül fontos.
    mindent meg tudnak beszélni
    ugranak, ha a másik kér valamit
    képesek a maguk boldogságát a másik elé tenni, könnyeben, mintha bárki másról van szó
    Ezzel mind a leendő házasságunkra készülünk. Ott is lesz házimunka , idő-szánás a másikra, meghallgatása engem kevéssé érdeklő dolgoknak stb. (10 év házas-tapasztalattal a hátam mögött sajnos ezt igazolhatom, a házimunka elől nincs menekvés…)

    De ha már a PEA megnyitott a másik felé, akkor talán könnyebb lesz a családunk felé, a “nehéz” emberek felé is nyitni… A PEA-időszak életre szóló lehetőség, hogy a pár megtanulja és gyakorolja a kapcsolatépítő szeretet. Képessé válhatnak arra, hogy ezt úgy tegyék magukévá, úgy gyakorolhassák be, hogy majd a házasságukban is folytatni tudják majd.
    A szexuális aktivitás természetes módon csökken az évek folyásával, de egymásért egész életünkben, még öregkorunkban is áldozatos szeretettel kell lennünk. Érdemes tehát a PEA adta lendületet az utóbbi gyakorlására fordítanunk. A biztonsági hálónkat ebben az időszakban tudjuk legjobban megalapozni.

    Egy gond (?) van a PEÁ-val. Max. 18 hónapig termelődik. Utána leáll segítő lendületével, és újra nehezebb lesz egy kicsit kilépni magamból.

    Akkor miért áll le, kérdezhetnénk.

    Isten nem szórakozik velünk. Nem ő irányítja, kibe szeretünk bele, ki hatására kezd termelődni bennünk ez a kábítószerként is ható hormon. De előre belekalkulálta a lehetőséget, hogy olyasvalakibe szerethetünk bele, akivel nem tudunk leélni egy életet. Ebben az esetben a PEA termelődésének leállásával mehetünk tovább másik úton, tovább keresve az igazit.

    (És tehetjük ezt sebek nélkül, ha a PEA-dopamin-endorfin trió okozta lila-köd ellenére nem ugrunk bele testi kapcsolatba, ami az oxitocin hormonnal karöltve egy életre hozzáköthet valakihez, aki nem való hozzánk.

    Alias: A tudomány bizonyította, hogy Isten a monogámia mellett rakta le a voksát…

    Valljuk be, az egyház álláspontja a szexről igencsak idejétmúlt.
    Nemcsak hogy összesen egy szexpartnerünk lehet, de még a házasságig is várjunk a szex-szel?
    Nem veszi észre az egyház, hogy a világ már rég továbbfejlődött?
    Ma már szabadon élvezhetjük a szexet, leráztuk a vallás béklyóit.
    Könyörgöm, ez „csak” szex. Következmények nélküli, egyszerű szex.
    Jogunk van élvezni, mint az evést, ivást, alvást. Ez egy szükséglet.

    Sokak véleménye ez a szexről.

    Gondolkodás szintjén igaznak hangzik. Hihetünk benne. Jól hangzik. Bújhatunk mögé, s azok véleménye mögé, akik eszerint gondolkodnak.

    Igazuk van?

    A pszichológia és a kémia mást mond.
    Ahogy már korábban olvashattuk, max. 18 hónap elteltével a PEA termelése leáll. Ekkor az oxitociné lesz a főszerep két ember közötti kötődés fentartásában. Az oxitocin, a „kötődési” hormon szerepe az, hogy kémiai szinten hozzáköt ahhoz az emberhez, akivel szexuális kapcsolatunk van.
    Akár elismerjük, akár nem. Akár akarjuk, akár nem.
    Ez az oxitocin-okozta kötődés pedig olyan erős, hogy egy életre hozzá köthet az „elsőhöz.” Isten ezért alkotta. Hogy egy férfi és egy nő egy életen keresztül együtt tudjon maradni. A gyerekeknek is ez biztosítja a biztonságos családi hátteret, amelyben szeretve érezhetik magukat, és biztonságban felnőhetnek.
    Mennél szenvedélyesebb a kapcsolat, annál mélyebb a kötés, annál nagyobb sokk éri az ember pszichikai és kémiai egyensúlyát, ha mégis szakításra kerül a sor. De nem is a fájdalom a legrosszabb abban, ha ezt a nagyon erős kémiai kötést bármi is elszakítja. A gond azzal van, hogy a kötődésre való képesség sérül. Ha a következő kapcsolatban kialakult kötés is sérül, még kevésbé tudunk biztonsággal kötődni legközelebb.
    Mintha letépnénk egy darab ragasztószalagot.
    Másodszorra is ragadni fog, de már nem annyira.
    Ha újra letépjük, még kevésbé. És így tovább.
    Nincs olyan, hogy következmények nélkül szexelhetünk szabadon, míg fiatalok vagyunk.
    Mire megtalálnánk az igazit, nem tudunk olyan erősen kötődni, amennyi egy életre biztonságban a másik mellett tart. A psziché sérül. („már többször megégettem magam, többet senkinek nem adom ki magam ennyire”).
    A baj az, hogy a mai fiatalok még nagyobb nyomásnak vannak kitéve, főleg az osztálytársak által. Már 15-16 évesen ciki, ha az ember szűz. S ha állandóan ezt hallja egy fiatal, és nem is lát maga előtt pozitív példát, előbb-utóbb ő is kezdi elhinni. Egy reprezentatív felmérés szerint a magyar diákok 90%-ának már volt legalább egy szexuális kapcsolata érettségi előtt. Ezeknek a kapcsolatoknak elenyésző hányada jut el a házasságig. Ők végleg lemondhatnak arról, hogy biztonsággal kötődjenek valakihez?
    Nem, dehogy. Erre is volt Istennek gondja:
    Az ember újrakezdhet (a katolikus vallásnak még külön kegyelmi szentsége is van erre, úgy hívják, gyónás), sok-sok beszélgetés, megértés, megbocsátás, (ima) után túl lehet lenni az előző kapcsolaton.
    És bár a legnagyobb mennyiségben szeretkezéskor termelődik az oxitocin, de mindig termelődik különböző mértékben, ha a pár szeretetből egymásért tesz valamit. Közkeletű kifejezéssel élve, ha a pár „dolgozik a kapcsolaton”.
    Egy szál lila írisz a feleségnek 10 év után is…
    Felkelni éjjel a síró gyerekhez a párunk helyett…
    Teával, renddel várni a férjet…
    Randevú 10 év házasság után is…
    Házasesték…
    Szeretetkártya csomagolása az ebéd mellé…
    Közös olvasás…
    Sok kicsi sokra megy. Ez a fajta oxitocin-termelés egy életen keresztül tarthat. Akkor is, amikor a házaspár szexuális aktivitása csökken az évtizedek alatt. A mai napig elérzékenyülök, ahogy eszembe jut (nagymamám mesélése alapján), ahogy a Parkinson-kór és az öregség miatt nehezen mozgó nagypapám letérdel, hogy valami kenőccsel bekenje a nagymamám lábszárát, aki a dereka miatt nem tudott lehajolni. Később nagymamám hurkolt nagypapám nyakába egy sálat, nehogy megfázzon. Házasságuk mind az 59 évének minden napján tettek valamit szeretetből egymásért. Nem volt gond számukra az oxitocin-utánpótlás…

    Akit érdekel, és angolul jól tud, érdemes megnéznie az amerikai CBN csatorna rövid riportját.

    Zárszó:
    Kémiailag fogalmazva a tisztaság, a szüzesség nem más, mint nem elherdálni az intakt, életre-szóló oxitocin-kötődésre való képességünket. Adhatunk-e ennél szebb ajándékot párunknak?

    Van-e arra valami tudományos adat, hogy a sokkal egyszerűbb testi kapcsolatok esetén mennyi oxitocin termelődik az orgazmushoz képest? (Pl puszi, simogatás, ölelés)

    Van rá tapasztalati tény különféle élettani jelenségek alapján., hogy kevesebb, de ez függ az adott kapcsolat intenzitásától. Intenzívebb szerelmi-szereteti állapotban többet szabadít fel egy simogatás v. puszi, mint egy kihűlt kapcsolatban. De a kérdésre válaszolva: sokkal kevesebb, mint az orgazmus során. Csak a sokkal kevesebben belül is eltérő lehet a szint.

    A másik kérdésem arra vonatkozik, hogy az oxitocin hogyan hat: Tehát, ha termelődik, akkor mi az ami megkülönbözteti, hogy az épp kihez való kötődést erősíti? Vagy ha már x mennyiség termelődött “valakihez” akkor annak a hatása örökre megmarad, vagy elmúlik? Állandó termelés kell?

    Az oxytocin a memóriát írja igaziból a kapcsolatban. Egyes dolgokat töröl, másokat bevés. Ahhoz köt, akivel épp kapcsolatban vagy. Memória-alapú… Törli a fájdalmas és kellemetlen élményeket, bevési a kellemest, hozzátársítva a memóriában ahhoz akivel kellemes volt… Sokan gyötrődnek attól pl. egy házasságban, hogy szeretkezés során bevillannak régi szeretkezések emlékképei. Ez az alapja ennek is: amit az oxytocin oda beírt, az ott is marad. És újra és újra fellapozódik, ha hasonló hatás ér. A hatása tehát örökre megmarad, mint emlékkép, ám a kapcsolat folyamatos intenzív megéléséhez folyamatosan kell termelni.

    Megmagyarázom.
    Az oxytocin pakolja a mérleg pozitív élmény serpenyőjébe a dolgokat. Amit oda berak, az ott is marad örökre. Tehát: egy szeretkezés élménye pl. ott marad. Miért kell akkor mégis egy kapcsolatban odafigyeléssel, törődéssel, kézenfogással, gyengédséggel is táplálni tovább azt a már megrakott serpenyőt? Azért, mert van másik sepenyő is, ami a negatív élményeké. Mindenki tudja: a másikban nem csak szép van. És minél régebb óta vagytok együtt, annál több negatívum is előjön. Különbözőségek, fáradtságok, hangulatok, önzés stb. Ez rakódik folyamatosan a másik serpenyőbe. Ezt valamivel ellensúlyozni kell, mert túlnövi a pozitívat. Ezért kell hát táplálni.

    Egy szeretkezés emléke arra elég, hogy bevésődve MINDIG jelen legyen az életedben, de arra nem, hogy ellensúlyozza a másik hibáit, gyengeségeit. Előbb utóbb nem lesz kedved vele kapcsolatban a nemi életre sem… Ezért kell más módokon is életben tartani a kapcsolatot. Ennek az egésznek ez a szomorú túlnövéses dinamikája pedig világosan és egyszerűen nyomon követhető a házasságok, kapcsolatok nagy részében. Amikor a nemszép túlnövi a szépet… És mással újrakezdve ugyan ez lesz, ha csak nem tanul belőle az illető…

    Lehet szintetikusan PEÁ-t előállítani?
    Igen, úgy hívják “amfetamin”. Ha beveszed, az agy jutalmazási központjában megemeli a dopaminszintet, boldogságot és eufóriát okoz, lenyomja a szerotonint, az ember hozzászokik, és rendszeres löketre van szüksége, hogy ezt fent tartsa. Ugye ezek a PEA tulajdonságai?

    Ha olyan szerelemi bájitalra gondolsz, amit ha beadsz valakinek, hogy xy-ba szeressen bele, akkor a válasz, “nem”. Mesékben, filmekben, rajzfilmekben létezik, sok fordulatot eredményez, ha “rosszul sül el”, de valóságban -tudomásom szerint – nincs ilyen.

    Létezik olyan, hogy valakiben nincs PEA? Mármint hogy valaki nem lehet szerelmes?
    Egészséges emberben van PEA.

    Az, hogy egy fiatal tizenegynéhány évesen még nem élte át a szerelmet, esetleg nem tudja elképzelni, hogy őt bárki is megszeretheti, az nem mérvadó. Az nem azt jelenti, hogy ő a világon az egyetlen olyan ember, akiben nincs PEA. Ez csak annyit jelent, hogy még nem találkozott a nagy Ő-vel.
    Türelem : )

    A PEA minden embernél 18 hónapig hat?
    A 18 hónap egy átlag. Az esetek többségében kb. eddig termelődik, de egyéni szervezet válogatja, hogy meddig engedi az agyat a PEA instabil állapotában maradni. Pár hónap ide-oda előfordul természetesen. Lehet két év is. Egyéni különbségek vannak! Ebben a 18 hónapban benne van az is, aki csak rövid ideig érzi, de benne vannak azok is, akik a be nem teljesült plátói szerelem miatt 4-5 évig is “szenvedhetnek” tőle. Ennél hosszabb idejű PEA-termelődésre azonban a kutatók még nem találtak példát.

    A következő 3 videóban a témát kutató orvos maga foglalja össze azt, hogy a tudomány mit mond a szerelem hormonjairól. Érdemes mind a három részt megnézni egyben, hogy teljes képet kaphassunk a témáról.

    Sehogyan nem vágtam meg az anyagot, ez így hangzott el a Biztos utas találkozó első napján.

    https://www.youtube.com/watch?v=cF141e7Sh4s dr. Glovicki Eszter előadása a szerelem hormonjairól (1.rész)

    https://www.youtube.com/watch?v=VB9De0Rx2NQ Dr. Glovicki Eszter előadása a szerelem hormonjairól (2.rész)

    https://www.youtube.com/watch?v=Naez0VD3w_E Dr. Glovicki Eszter előadása a szerelem hormonjairól (3.rész).

    Jó mozizást : )

  33. Visszajelzés: megzsarolt nők | csak az olvassa — én szóltam

  34. “És akkor az emberlány a habos forró fürdőből is kiszáll, megy negyven métert (kanyarodik is) (meg csöpög szana), és odaáll a másik elé, aki teát főz: képzeld, az jutott eszembe… és nézi, a másik mosolyog-e.

    Mosolyog. De még törölközőt is hoz.”

    Ezt most ráhímzem a konyhai falvédőre.

  35. Visszajelzés: miért álltál le vele? | csak az olvassa — én szóltam

  36. Visszajelzés: a csodálatosan önműködő vágy | csak az olvassa — én szóltam

  37. Visszajelzés: reménykedve nézeget | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s