e kettő kell nekem

Nyáron kaotikus voltam, és most már (még nyílnak a völgyben a kerti virágok) vissza lehet nézni a nyárra. Van neki már távlata.

Hetekig nem tudtam írni, és volt, hogy enni, aludni, sportolni, helytállni sem. Nem tagadtam ezt magam előtt, értettem és elemeztem az okait, sőt, egy kicsit, mint új élményben, tocsogtam is benne. Nem ismertem az öblöt, sem az anyagot (a folyadékot), amelyben vagyok. Ámulva néztem magam, a reakcióimat, kibillentségemet: jé, ilyen is van! Én tehetek ilyet, én teszek ilyet, tényleg? Ilyen… világi vagyok, és megbízhatatlan, nem-állhatatos?

Nem hittem volna magamról. Én eredendően, lényegem szerint olyan szabályos és jóságos voltam (ami azt jelenti egyrészt, hogy kortársi nyomásra, csak úgy, heccből sosem szegtem szabályt, nem éreztem ezt menőnek, másrészt pedig az önfeláldozó, önsorsrontó, nemet mondani képtelen jófejség imperatívuszát, mellette még a naivitást, a komolyan vevését, a világjobbító, “felelősködő”, erkölcsi alapú megközelítését mindennek: nem mertem önös lenni).

Egyszerre éltem meg, hogy végre élek, azt, hogy ez vagány, szabad és vicces, és azt, hogy nehéz és felkavaró is, és inkább nem szeretném.

Meg kellett haladnom magam, a hiedelmeimet, hogy képes legyek valamire, amire nem voltam eddig képes.

Próbáltam írni, feldolgozni az új állapotot. Szolid 130 oldalt írtam. Csak magamnak. Nem is azért, hogy ki ne nyomozzák a tényeket, ne csámcsogjanak rajta az agresszívbuták, inkább azért, mert nem tartom már regényesnek, meghatónak, jó alapanyagnak az ilyesmit. A tépelődést, a Barbarát. Ezt magam mögött hagytam. De terápiás, és mindig segít, amikor visszaolvasom.

Figyeltem, kivártam. És elsimult. A kezemben van már ez az egész új állapotom: bánok vele. Ami nyomasztott akkor, az mostanra közömbössé vagy aprósággá vált. Nem félek már. Ami fontos, megmaradt, kibomlott. Olyanná bomlott, amiben meg lehet nyugodni.

Felkavarodni amúgy nagy élmény: nem kell félni tőle, erre jöttem rá. Ne állj ellen, előbb szabadulsz, ereszd el a kontrollt! Van ilyen. Figyelj!  Behunytam a szemem, engedtem magam, hátha kidob a hullám a túlparton, és életben leszek. És igen. Egy sziget!

És ott magamra néztem, és másvalakit láttam már. Bármi is történik most, az nagyon erős, fontos. Regénytéma. A sziget már igen, a kavargás öntetszelgő szemlélése nem.

Szeretem, amikor kiegyensúlyozottak a napjaim, és úgy erős és intenzív minden. Tehát a dilemma hamis, hogy az élet vagy közepes-unalmas, vagy felkavaró, veszélyes kalandregény, ú, de menő! Nem. És a koppanásnak, csalódásnak, kudarcnak sincs különösebb írói érvénye, esztétikája. Erő legyen, nyugalom, intenzív és biztos dolgok. Újraírom a sorsom: én mondok nemet, hepiend van.

És szeretem, amikor nem kell plusz inger. Ha meglep maga az élet. Ha nem keresem az izgalmakat, nem nekem kell akarnom, hanem csak történik minden.

A hegy tetején volt a vár.

Ez az első mondata Molnár Ferenc egyik novellájának (Báró Március), amely ámulatba ejtett a múlt héten. Felolvasásokat tartottam, és az újra-elhangzásokkor még szebb-rafináltabb összefüggéseit fedeztem fel a szövegnek. (Szívesen csinálnék belőle egy kis modoros irodalomórát!) Újra olvasok, prózát, sokat.

Önismeret megálló, forgalmi okokból a jármű rövid ideig várakozik: a hegy kötelez.

Milyen egyszerű ez.

Itt lenni, az én világomban, és ezzel foglalkozni, ami itt van. Én választottam, amiben most élek, és én így akarok élni. Nem engedni beletolakodni azt, ami talmi, rút, hamis. Semmilyen érzelemmel nem lenni irántuk, még a “minden érdekesebb, mint amilyen elkeserítő” szenvedély jegyében sem. (Ezt nehéz kibírni, mert rákaptunk a trashre, fáradtan meg-megmerítkezünk benne.)

De a személyem közelébe nem jöhet ilyen. Nem vehet el belőlem.

Nem próbálni többé elmagyarázni a morál, a viselkedés, a világ működésének alapjait direkt értetlenkedő, elakadt embereknek. Ha én nem akarok tőlük semmit, vajon akkor ők mit…? Egy olyan blog, amelynek a címe csakazolvassa, fogalmilag nem lehet megosztó, hiszen eleve deklarálta, hogy inkább ne gyere, és főleg ne nyomj, mert valószínűleg abba a túlnyomó többségbe tartozol, amelyiknek ez nem tetszik. Én jól ismerem őket (a típust), és velük volt mindig a bajom. Mert nem is érti, vagy nem érdekli, vagy más kell neki. Mi van akkor? Semmi. Téged egy kicsit piszkál, ennyi van. Nekem nem számít, nem is érzékelem, hacsak nem ordibálsz a fülembe folyton.

Van persze ereje annak, ha az ember tudomással bír arról, kiismeri azt, ami idegen tőle (nehogy már elhiggyük, hogy mindenki árnyalt és brillírozik), másrészt ha deklarálja a fenyegető, aljas hígsággal szemben, a viszolyogtató pitiánerséggel szemben: ez nincs rendben, sehogy se, csak megszoktuk, és főleg: nem félek tőle. Ez gáz, nem pedig más vélemény. Ami már nem ízlés, hanem morális kérdés. Értelmiségellenesnek, butának, kifele igazodónak, hamisnak, felszínesnek lenni gáz. Csapatostul basztatni, hazudni, rámszállni gáz.

De én ezekben a helyzetekben, mi tagadás, nem leszek különösebben jó ember. Nem ezekben leszek. Én akkor működöm jól, legjobb logikámmal, fogyhatatlan életörömmel, hittel, kreativitással, ha ezzel nem érintkezem.

Minden ebbe az irányba hatott az életemben az elmúlt tíz évben, hogy ne is kelljen közöttük lennem, ne szoruljak közülük senkire. Voltam kicsit tanácstalan és magányos ebben a nagy függetlenségemben, voltam fenyegetettségben is, de már nem vagyok.

Volt, amikor nem láttam pontosan, ki vagyok én. Most azt, amit sejtek magamról, másvalaki mondja ki, suttogja a fülembe. Nekem való emberek vesznek körül, megtartó, nagy szeretettel. Nem kell barátnak, társaságnak a netről a bárki.

Minden, ami a legjobb önmagamat nem engedi működni, minden kétely, aggály a félelmeim voltak. Rossz működésmódok. A heves igény például, hogy ha valamit nem tudok, akkor az űrbe helyezzek valami erőset, valami negatívat és rombolót, a bizonytalanság ellen. Legyen helyette inkább dráma.

Már látom ezt. Külső akadály nincs. Sőt. A fejembe veszem, amit akarok, és átviszem. Tudni kell, mit akarok, és akkor létezni kezdenek dolgok.

A produktív állapot kell nekem, amikor nincs őrlő kétely, nyugtalanság, gyötrelem. Amikor nem billegek folyton a legszélén, az űr fölött, éspedig azért, mert képes lettem arra, hogy magamat ne hozzam ilyen helyzetbe. Egy kicsit várjak, hallgassak, ne is rágódjak. Nagyon is van min dolgoznom, mert nagyrészt magamnak csináltam a fájdalmakat. Az én félelmeimből, megrögzöttségeimből fakadtak. Alakulok. Ne kelljen annyi visszajelzés, elismerés, állandó megerősítés a személyes kapcsolataimban. Tudjak bízni. Ne akarjak mindig maximumot. Legyek rugalmas.

Persze könnyebb úgy önismereti utat járni, hogy meg vagyok fürdetve fejbúbig az elismerésben, és folyton azt élem meg, hogy jó vagyok. Nincs kétely, toporgás, unalom, kínlódás.

A nyár minden erénye megvan az őszben, legalábbis a nyugdíjasok szerint (és én az vagyok). Még szebb az erdő, napozom. Reggel, este lehet hidegtűrni. Hajnali forgatás, kinti: négytől. Futni jobb most, és még a kazán is milyen faszán beindult! Napközben nyugi van, a gyerekek még lelkesek, aktívak. És nemsokára új bor, új dió…!

Nem csak szívderítő események történnek ám, de már hallgatok róluk. Utánam nyúlnak a régiek. Levonom a következtetést, meghozom a döntést. Nincs indulat, csak józanság. Elbírom.

Aki görény, azzal nem levelezem, egyszerűen elkerülöm, letiltom. Jó nekem itt, és elegen is vagyunk.

Írok, képes vagyok írni, jönnek a gondolatok és az a jellegzetes, legjobb fajta hév, “író vagyok, igazán” erő, és ez  nagy kincs, sőt, ez a legfontosabb. Elég sok mindent feladnék, ha választanom kéne, hogy ezt a készséget megőrizzem. Ez a fajta publikálás, a Legjobb történeteim is működik: csak szerző, szöveg és olvasó interakciója volt, senki nem nyúlt bele, szólt bele, keresett rajta. Megerősített.

Ami most fontos:

Nem kiszolgáltatva lenni semminek, belső erőből dolgozni, létezni. Nem hagyni hangulatok, apró külső történések által magamat rángatni. Tudni: most egy kicsit nyűgös, most bonyolult, de elmúlik, ezt és ezt tehetem. (Soraimat az ELMŰből írom, kiskorú tulajdonos, felhasználóátíratás. Tegnap a Kormányhivatalban várakozva is írtam ebbe a posztba pár sort: igazolások, adózás. Este látom ám, hogy ázik minden, eltört a szifon a szögletes fürdőszobában.)

Megengedni magamnak, hogy ne mindig az előre eltervezett módon, ne mindig tökéletesen csináljam a napokat, teendőket. Kis kedvetlenségeket, diszfunkciókat, halogatásokat akár. Nagy kibillenés nincs, mert elronthatatlanul tudom, ki vagyok és mi a fontos.

Írni, naponta, sokat. A regényt, Barbarát. Kellenek az olyan napok, teljes munkaidőnyi órák, amikor nem megyek sehova, és ez nem mulasztás, nem halogatása más dolgaimnak, nem tölt el nyugtalansággal, nincs sőt, itthon sem szól hozzám senki.

Futás: felezett maraton volt most vasárnap, maraton október végén, erre készülni.

Nincs szükségem kreált látszatra, ez elborzaszt. A valóság érdekel, és élőben közvetítek. Régen úgy mondogattam, hogy hú, mik vannak, voltak, történtek, a friss élmények döbbenetével. De már elég rég lubickolok a minőségben, nincs erre szükségem.

Már tudom, mit tudok, nem félek egyedül képviselni, és elmúlt az imposztorszindrómám, amivel a legjobban voltam támadható, részben azért, mert nem érzékeltem a rengeteg munkámat munkának, hiszen szenvedéllyel végeztem. Nem ólálkodik már a depresszió sem körülöttem.

…persze senki nem szeret dolgozni, ha másnak dolgozik, a nagy többség pedig – amikor dolgozik – más utasításait hajtja végre és mások profitját hizlalja, méghozzá „önként”. Az elidegenült munkába belebetegedett dolgozók erkölcsi szemrehányásnak érzik a fölszabadító (emancipációs) dumát.

 

A szabadságszerető fölszabadítók elleni gyűlölet természetesen a szolgasággal szembeni mély ellenérzés visszája. Az, aki „önhibáján kívül” nem szabad, úgy érzi, hogy ő a hibás azért, hogy nem szabad, s egyben – joggal – gondolja, hogy ez a vád és önvád igazságtalan.

 

Rajk Laci – tudtán kívül talán – őrületbe kergette azokat, akik úgy látták, hogy neki nem lenne szabad boldognak, szabadnak és alkotónak lennie, hiszen a sorsa kizárni látszott ezt a lehetőséget, és ő mégse volt hajlandó belebetegedni a balsorsba, haláláig egészséges volt, egyszerű és harmonikus lélek, erős és derűs ember.

Ezt TGM írta Rajk László halálakor.

Nekem ez sokat jelentett, nem gondoltam eddig erre az összefüggésre. Egyszer jártam a Rajk-házaspár csodálatos lakásában, úgy volt, hogy tanácsadói lesznek Jánossal együtt Tarlósnak. De rég volt ez.

Akik kénytelenek megalkudni (a körülmények, sajnos!), miközben kínlódnak, azok elkezdik a szabadság valódi hirdetőit, megélőit dühödten fúrni. Pedig ha megértenék az üzenetet, és kijönnének a fagyottságból (alkalmazotti, feleségi, politikai, elhízott, tehetségelfojtós, másokhoz igazodós), meg tudnák változtatni az életüket. Nem az az ellenség, akit annak hisznek.

Helyette összezárnak, makacsul középszerűek, kifele élnek, körülményeket hibáztatnak.

Sokat segít, hogy látom, milyen nem akarok lenni.

2 thoughts on “e kettő kell nekem

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.