adásunkat megszakítjuk

Én nem megyek oda, ahol a mocsok van, hozzám nem ér el, mert nem vagyok ilyen értelemben kíváncsi. És azért is, mert felelős vagyok azért, mit engedek a nagyon értékes munkaeszközömbe, ami az agyam és érzelmi világom. De ismerőseim jelzik nekem, hogy mi megy. Bővebben…

Kedves olvasóim (az igaziakra gondolok), helyzet van. Elvadultak a gyűlölködők, szólnom kell.

Aki nem tudja, miről van szó: évek óta vagyok durva, csoportos netes zaklatás, rosszindulatú kavarás és pletykahadjárat célpontja, amelyben igen rafináltak az eszközök. Most ennek résztvevői bedühödtek. Új rohamot kaptak azok, akik poros, béna életekből leskelődnek, kavarnak, és úgy érzik, nekik is járna valami, most pedig csatlakoztak hozzájuk a régi itteni rajongók is.

Én nem megyek oda, ahol a mocsok van, hozzám nem ér el, mert nem vagyok ilyen értelemben kíváncsi. És azért is, mert felelős vagyok azért, mit engedek a nagyon értékes munkaeszközömbe, ami az agyam és érzelmi világom. De ismerőseim jelzik nekem, hogy mi megy. Bővebben…

Kedves olvasóim (az igaziakra gondolok), helyzet van. Elvadultak a gyűlölködők, szólnom kell.

Aki nem tudja, miről van szó: évek óta vagyok durva, csoportos netes zaklatás, rosszindulatú kavarás és pletykahadjárat célpontja, amelyben igen rafináltak az eszközök. Most ennek résztvevői bedühödtek. Új rohamot kaptak azok, akik poros, béna életekből leskelődnek, kavarnak, és úgy érzik, nekik is járna valami, most pedig csatlakoztak hozzájuk a régi itteni rajongók is.

Én nem megyek oda, ahol a mocsok van, hozzám nem ér el, mert nem vagyok ilyen értelemben kíváncsi. És azért is, mert felelős vagyok azért, mit engedek a nagyon értékes munkaeszközömbe, ami az agyam és érzelmi világom. De ismerőseim jelzik nekem, hogy mi megy. Bővebben…

Kedves olvasóim (az igaziakra gondolok), helyzet van. Elvadultak a gyűlölködők, szólnom kell.

Aki nem tudja, miről van szó: évek óta vagyok durva, csoportos netes zaklatás, rosszindulatú kavarás és pletykahadjárat célpontja, amelyben igen rafináltak az eszközök. Most ennek résztvevői bedühödtek. Új rohamot kaptak azok, akik poros, béna életekből leskelődnek, kavarnak, és úgy érzik, nekik is járna valami, most pedig csatlakoztak hozzájuk a régi itteni rajongók is.

Én nem megyek oda, ahol a mocsok van, hozzám nem ér el, mert nem vagyok ilyen értelemben kíváncsi. És azért is, mert felelős vagyok azért, mit engedek a nagyon értékes munkaeszközömbe, ami az agyam és érzelmi világom. De ismerőseim jelzik nekem, hogy mi megy. Bővebben…

Kedves olvasóim (az igaziakra gondolok), helyzet van. Elvadultak a gyűlölködők, szólnom kell.

Aki nem tudja, miről van szó: évek óta vagyok durva, csoportos netes zaklatás, rosszindulatú kavarás és pletykahadjárat célpontja, amelyben igen rafináltak az eszközök. Most ennek résztvevői bedühödtek. Új rohamot kaptak azok, akik poros, béna életekből leskelődnek, kavarnak, és úgy érzik, nekik is járna valami, most pedig csatlakoztak hozzájuk a régi itteni rajongók is.

Én nem megyek oda, ahol a mocsok van, hozzám nem ér el, mert nem vagyok ilyen értelemben kíváncsi. És azért is, mert felelős vagyok azért, mit engedek a nagyon értékes munkaeszközömbe, ami az agyam és érzelmi világom. De ismerőseim jelzik nekem, hogy mi megy. Bővebben…

hétfőn és kedden

Ez a poszt azért jelszavas, mert nyilvánosan nem beszélhetünk a forgatásról.

Statisztálok gigaprodukcióban, sport extra feladatkörben, végre használom az izmaimat, mert ez a sima statisztákhoz képest dupla pénz. Az utóbbi két alkalommal éjjel forgattunk. Alkalmanként ötven-száz férfival és öt-tíz nővel hadsereget jelenítünk meg többféle ruhákban. Az enyém viszonylag egyszerű, de van igen kemény, bonyolult páncéljellegű is, azt nagyon kemény tíz-tizenkét órán át hordani.

Az éjjeli forgatás nagyon vicces, délután érkezik a stáb, és minden rutinróka úgy köszön, hogy jó reggelt – aki ezt szóvá teszi, arról tudják, hogy újonc és megsorozzák.

A díszletben folyékony glicerinben állunk, lebeg a füst, elég ijesztő lehet az autópálya felől. Leszáll egy űrhajó (nem igaziból, csak úgy teszünk), azt nézzük, vagy vezérünkkel az élen megindulunk a Fekete Szárnyas Gecik ellen. Néha teljes erőből futunk, sebesülteket kerülgetünk, néha állunk. van olyan kedves kolléga, aki élesben visszabattyogott a leesett sapkájáért. Szóval van minden.

A rendezőnk kanadai, csendes, karcsú, intellektuális, sosem ideges, távolságtartó, de nem gőgös, Oscar-díjas. Általában a forgatáson érvényesül egyrészt a nemzetköziség, másrészt az amerikai jelleg: gigantománia, egó, hihetetlen pazarlás és környezettudatlanság.

Rendkívül érdekes megéléseim vannak. Részben azért, mert itt nem tudják rólam, ki vagyok, komolyan vehetem, ha viccesnek találnak, vagy épp kigyúrtnak (előfordul). Kivételesnek számít az angolom, habár velünk a magyar asszisztensek magyarul értekeznek, vagy két nyelven, de néha odasétál a Fontos Szereplő, vagy az első asszisztens (“az Öreg”), és akkor ott egyeztetnek. És hát fiatal, izmos férfiak ilyen tömege körében lenni ennyi időt, bajtársiasságban, fáradtan, egyenruha-pőrére fogyva, ez érdekes és pezsdítő. De amúgy a csajokkal is: velük van ez a pisilni menős szolidaritás. Vicces látni a civil ruhás, hétköznapi magyar embereket, akik – a feladat jellege miatt – arányos testalkatúak (úgy nagyjából, ahogy fárad az állomány, beugrósként megjelennek hökkenetes testek is). Vannak gyúrósok is, meg a kaszkadőrök között komolyabb sportolók is. Na, és megjönnek a rövidnadrágajaikban, mokasszinban, titokzoknival, New Balance cipő, fémkeretes szemüveg, öltönynadrág, mert melóból stb., és aztán átvedlenek katonává, ez nagyon látványos sci-fi cucc. Van lesápasztós smink is. Nőknek nulla smink van, műköröm nem lehet, fülbevaló sem, szőkének lenni tilos, teljesen jellegtelen a kontyunk is.

Nagy rejtély, további vizsgálódást igényel: miért hord a fél stáb New Balance cipőt és jár Hyundaijal?

Van egy sátrunk, abban tényleg úgy létezünk, mint a katonák, eszünk-iszunk, semmire nincs gondunk. Várunk a Feladatra rezignáltan. A sátorban depresszíven ülnek egyesek. Aztán menni kell, és akkor nincs nyávogás. Bajtársiasság van, kínlódások, panaszok, fejadag. Elvész a személyiségünk az idő nagyobb részében, máskor meg mégis kiütközik és számít. Mert éjfél után, a huszadik próba után csak az marad talpon (ép elméjű, jó közérzetű), aki jó poénokat ont, vagy egy ilyen társa közelében rostokol a fény- és kamerabeállításokra, pitrotechnika tesztelésére stb. várakozva, húsz percekig. És ilyenkor lehet beszélgetni. Csendesen. Családról, filmekről, életmódról, sportról. Volt-e csípőprotézis-műtéte a fő asszisztensnek? Mindenki megkérdezi, van-e férjem.

További katona-elemek: vannak főnökeink, de mi többen. Semmi demokrácia, ellenben profi, személytelen bánásmód. Tömegként kezelnek minket, eredetileg emberségesek, de ha kihágás van (szelfi! szemétszéthagyás! csöndben maradni nem bírás!), akkor fenyítés van. Létezik a ruha indukálta közösség: elkezdtem utálni a feketéket például, máshova ülni, őket gonosznak érezni (valóságos börtönkísérlet!). A jelenetben pedig valóban félek a fekete geciktől, a helyzet érzelmi rekciót vált ki, amikor nem éber már annyira a tudatom: miért futok feléjük, ez nem lesz jó, én nem akarok meghalni!!! (Természetesen a közelükbe sem érünk, aki igen, és aki akciózik, az meg kaszkadőr, teljesen más munka.)

Ott, éjjel megértem, valahogy belém hasít a felismerés az igazi háborúkról: a hőseisség kamu volt mindig is, az egész koncepció elavult és hazug, akárcsak a boldog többgenerációs család. Soha nem létezett, hazudtak nekünk róla. Amit a történelem háborúiban tanúsítottak a férfiak, az monotóniatűrés, balekság, a még rosszabb életből való menekülés, pénzvágy, és propaganda vezérelte hősködés volt csak. Ők is haza akartak menni, ők is unták, ahogy mi is. Közülük is a kérges, az állattá vált, a faékegyszerű bírta jól. A háború nem férfias, hanem embertelen. A közösségi jelleg, az egymás életének megmentése, áldozathozatal nagyon csalóka és mulandó. Az ember sárkányfog-vetemény, és ez nem hibája, hanem a lényege neki.

Néha felhorgad az elégedetlenség a statisztériában a zsold a rangok és a fejadag miatt. Mert a statisztával akárhogy bánnak, szerintem egyébként itt igen korrektül, a statiszta mindig sírni fog és a következő témákat őrli: A) mi a kaja, milyen volt előző nap, miért olyan, a másik forgatáson bezzeg, B) ki mennyi pénzt kap, miért annyit, C) más kasztok, akik mást esznek, ki mit tud róluk, rémhírek: “a vágott szeműek kétszer annyit kapnak”, celebpletykák, D) további munkák, ügyeskedés révén szerezhető lehetőségek, ki mi lehetne, ha akarna (vö. “ha lejárnék, én is izmos lennék”).

Van zsargon, becézgetések, lokális szóhasználatok, amelyet én nem osztok, mert nem, engem ezek nem zökkkentenek ki a szokásaimból (kaszi: kaszkadőr, gagyi a fénydublőrre, set: díszlet; két fő terelőemberünk, közvetlen főnökünk pedig Csipi és Buci).

Kicsit vegyülök, csevegek a társaimmal, kicsit pedig különállok, nem mutatok meg mindent, és belül, lehetőleg rezzenetlen arccal reflektálok, igyekszem nem mutatni. Nem hat meg, ha nem értenek, nem szeretnek, tudok hallgatni, figyelek, fejben dolgozom, anyagot gyűjtök. Nyugi van. Nme tud semmi kiakasztani. 43 éves vagyok, hét éve blogolok.

Nagyon vegyes a társaság: a félmaffiózótól és a derék, dolgos rendőr-hobbitestépítőtől kezdve a feltörekvő, kicsit seftes kaszkadőrjelöltön át a félbolond plazmaadó-statiszta kentaurig, aki ezen kívül semmit nem csinál a megélhetésért. Mondjuk ez így művészet, mert megél. Barátkozós, igazi jó beszélgetések vannak, aranybánya nekem. Van homofóbia, libsiellenesség, kiégés és cigifüggés, Trianonmánia, Balaton szelet, szóval magyar közeg.

Hallgatom a durván homo- és transzfób beszélgetést éjjel, pihenve, a padon fekve, foszlányokat csak (“azt képzeli, hogy nő, és akkor így már heteró, ki az a Terry Black, átműtteti magát, aztán vissza”) – ez egy kicsit megérint, mert érkezéskor, öltözésre várva pont ezekkel a fiúkkal beszélgettem. Valahogy előkerült a téma, felvetették, és egyikük nagyon komolyan levezette, hogy ő nem bántja őket (a melegeket – de miért bántanád? miért mondod ezt külön?), felőlük azt csinálnak, amit akarnak, de ez a vonulgatás meg minden, ezt nem kéne, maga a homoszexualitás betegség, degeneráció, hiszen a faj fennmaradása stb., és az ő jellemgyengesége az öngyilkosság. Szóval iszonyúan nem reflektál a közhelyeire, többségi voltára, előítéleteire. Erőteljesen deklarálja, hogy tőle ez menyire idegen. Nagyon nehéz élmény, hogy e nem buta, nem elveszett, városi fiatalok 2019-ben ilyeneket mondanak. Nem említem ezzel kapcsolatos tevékenységemet, ellenben kezdő szinten, türelmesen érvelek: ha van olyan társadalom, amelyben egy konkrét jelemzővel bíró embercsoportnak nagyon szar az életminősége, elhelyezkedési rátája, mentális egészsége, ha gyakran lesz öngyilkos, míg egy másikban ez nem történik meg, akkor egyéni-e biztosan, nem társadalmi-e az ok?

Az egyik udvarló, aki érdeklődött családi állapotom felől, és e beszélgetés részese volt, mondta, hogy sajnos most menni kell a ruhadepóba, de ez milyen izgalmas és intelligens beszélgetés, élmény hallgatni. Ez meglepett. És aztán éjjel mondta, amit.

Éjjel pedig ő és a másik túlpörögtek, akkor ment ez a durván homo- és transzfób diskura, és hiába mentünk ki a díszletből a pihenőbe (ez agyagos talajon, deszkapallók, vezetékek mellett elhelyezett sörpadokat jelent ám), behallatszott a felvételbe a viháncolásuk. A statisztaterelő munkatársak nagyon normálisan, többször is kérlelték őket, hogy fejezzék be, de nem. “Meg fogják unni, és akkor nem jöhetsz többet.” Hülyét csinálnak a Kossuth-szakállú felügyelőből, ők nem csicskák. Kamaszosan, idiótán röhögnek a Pikachun. Viccmesélés.

Figyelem ezt a szituációt is, meg sok másikat, hogy kit mi mozgat, ki milyen stratégiát választ. És kussolok. Nem is rezzenek. Végre tudok úgy szuverén lenni, hogy nem teszek emberekre túl nagy téteket, nem remélek semmit, megmaradok én. Nem szedek már össze minden szemetet. Nem baj, ha nincs akkora buli vagy egyezés, elég nekem ez az egész így is. Vagyok, aki vagyok… csak kicsi csalódás, hogy igazából… buták.

Max, a németországi magyar al-rendezőasszisztens és statisztamozgató, aki úgy néz ki, mint az Agymenőkből bármelyik szemüveges karakter (az ismert műveltségem miatt kitalálhatjátok, hogy ezt másvalaki mondta rá), bójákat helyez el, hogy a rendet fenntartsa, amikor visszük vissza a kellékes kamionhoz a kardjainkat. Ezzel tereli a rendezetlen tömeget. Grandiózus újításként kordont is felállít a pulthoz lépők és az onnan visszaindulók irányítására. Nehogy itten káosz legyen. Hiába, a filmgyártásban a szervezettség, az mindenek előtt való. Mindennek célja, értelme van, minden kemény és profi, semmi fontoskodás nincs.

Hajnali négy van, mindenki sorra kerül, ugyanaz a busz visz minket a filmgyárból Pestre… nagyon kiröhögjük. “Nem tehetek róla, német vagyok”, mondja, és rezzenetlenül kezeli. Max, átmehetek itt?, mutatok két bója közé. Nyugodtan, gyere csak. Minden jüót, srácok (!), szép munka volt. Kész vagyok. Ő KITALÁLTA a koncepciót. ELMENT a bójákért. ELHELYEZTE őket, majd KÉPVISELTE, hogy itt rend lesz, egy csodálatosan érdektelen, triviális szituban. Ó, G., bár itt volnál!

Biciklizem a csendben, a hídon fekete lobogók sora, a korláton koreai is, és sok-sok virág, mécses. Nap kel. A forgatási menü mellett otthon ennyit eszem, és ágyba zuhanok. Egész éjjel álltam, mászkáltam, sprinteltem. Jót tesz a fáradtság a ketogén újrakezdésemnek.

szóvalhogy

Ez e kezdeményezés azoknak szól, akik jól ismerik a blog világát, és hasonló az érdeklődésük, kulturális hozzáférésük is, annyira, hogy nem is kell megmagyarázni, mit jelent ez a szó.

Pénteken, délben kiléptem egy belvárosi kapun, és úgy éreztem, szárnyalok, könnyű és boldog vagyok. Figyeltem magam. Mitől van ez? Ritka, sőt, szokatlan élmény.

Jól élek mostanában, harsány jósággal, jó dolgokat csinálok, nem vagyok hajszolt, nincs bánatom, jó emberekkel pezsgek, mégis sokszor érzem azt a nyűglődést, hogy jaj, ne, ne fárasszatok.

Attól van ez, hogy a bloggeri, netes szerepem miatt ömlik rám az értetlenség, türelmetlenség, butaság.

Most beszélgettem valakivel, hosszan. Ez persze van máskor is, de ezúttal befogadó voltam, figyeltem. Sőt, jegyzeteltem. Az érzés pedig utána attól volt, hogy végre nem nekem kellett elmagyarázni a dolgokat. Nemhogy közös a referencia, nemhogy értett, hanem magas szinten, élményt jelentő szellemi kalandban informált, munkára fogta az agyam, fölfelé, az új felé. Lobogó, okos, hisz valamiben a beszélgetőpartnerem, és profi módon beszél róla.

Mindez angol nyelven történt.

A beszélgetőpartnerem neve Antonia Burrows.

https://www.facebook.com/antonia.burrows.52

Birminghamben született, a NaNE alapítója, és én általa lettem feminista: 1995-96-ban jártunk Követővel együtt a Nemi szerepek a civil társadalomban című kurzusára az angol szakra az ELTE-n. Karizmatikus, elképesztő személyiség volt és maradt, rendkívül kedves is, és gyönyörű, okos az angolsága, élmény őt hallgatni.

Én akkoriban, a szeminárium idején nemhogy feminista nem voltam, de nem tudtam még rendesen angolul se (sőt, a legutóbbi négy évet leszámítva, amikor passzívan, olvasásban és fordítóként felfejlődtem, később sem). Tisztábban látom, értem, miért fontos és különleges Antonia és az ő szerepe a hazai feminizmusban, illetve hogy milyen aljas és hányféleképpen rontja az életünket az, ami ellen ő fellép. Ezért értékelem ma jobban, amit ő tud.

Most fordítást megbeszélni mentem hozzá, és még beszélgettünk is, éppenséggel a transztémáról: mi az oka a feministák transzkritikájának. Erről fogok majd írni, mert a Blanka-interjú után ezt is fontosnak tartom. Van tehát egy egyéni történet, egy hiteles transz emberé, és van az elvi rész: mindaz, amit a genderidentitással, az ehhez kapcsolódó lobbival, külföldi esetekkel és az elvekkel, a nők biztonságával kapcsolatban a radikális feminizmus állít. És az nem valami vidám. Ez a két beszédmód, megközelítés és csoportérdek, tehát a transz aktivistáké és a második hullámos feministáké egymást kizárja. Ha azt kérdezitek, nekem mi az – érdekmentes, tisztán elvi – véleményem: én nem tudom. De bemutatom, ideteszem mindkettőt, hogy lehessen gondolkodni. Ez a blog célja.

Nem csak a transztéma van, amelyben nekem friss fuvallat, és végre nem cikk, hanem eleven áradás az, amit Antoniától hallok. Ugyanígy beszélgethetünk nemi szerepekről, lánygyerekeink szocializációjáról, a pornóról, az arab nőkről, a feminizmus mai feladatairól, testképről, médiáról. A kezdeményezés tehát: egy feminista, felsőfokú jellegű angol nyelvtanulós csoport.

Antonia pesti, belvárosi könyvtárjellegű otthonában találkoznánk. A cél a nyelvfejlesztés, a téma pedig a progresszív feminizmus.

Ezt ő szívesen vállalja, örül neki, én vagyok a szervező, az összekötő személy és az értelmes emberek bekapcsolására a garancia. Én is részt vennék, de ugyanolyan hallgatóság vagyok, nem vállalok a többi tag-hallgatóétól különböző szerepet.

Amit ki kell találnunk együtt azokkal, akik szívesen jönnének:

mikor: időpont és hány alkalom legyen

milyen tematika (az én javaslatom: a feminizmus alapjai, a hajdani szemináriumhoz hasonlóan; ezzel kapcsolatos érveléstechnika, esetenként napi hírek feminista kommentálása)

hogyan dobjuk össze Antonia honoráriumát.

Mit szóltok? Kérlek, írjatok, ha jönnétek, és olyan idősávokat, napszakokat, esetleg a szabadsághoz igazítva, amikor ez jó lehet.

A kommentekben most kérdéseket várok és konkrét javaslatokat, írhatsz e-mailt is: csakazolvassablog@gmail.com

nagyon fáj

Hát akkor. Nem sírok most, de émelyeg mindenem, hogy erről írok. Mintha másnapos lennék. Nagyon fáj. Vagy csak kicsit? Ezt sem tudom néha. Elfáradtam, inkább nem gondolok rá. S hogy fájhat anyámnak, hogy én ilyen rossz, háládatlan leány vagyok. (Igen, Tompa Andreát olvastam éjjel, az a kialvatlanság oka is.) Mert ő ennyit ért ebből. Hogy velem nem működik valami, és nyilván én vagyok a rossz. Én nem várom, hogy az olvasóközösség feloldozzon vagy megértsen, nem ezért írok. Tudom magam, tudom, mik a cseh tévtanok. Tudom az okaimat, nincs szükségem megerősítésre. De meg akarom írni, mert tanulságos. És mert fáj. És ami fáj, azt megírom, és akkor megszilárdul, ami lávaforrón hömpölygött. Azt is tudván tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Mivel is? Én gyakorlatilag teljesen megszakítottam a családommal a kapcsolatot. Ez a tételmondat. Ami ebből nagyon fáj, az anyám, mert én szeretem az anyámat – csak nem vagyok képes őt elviselni. Percekre sem. Sértően, lehúzóan és elnyomó módon más az értékrendjük. Ők mind és én. De mindenhol ez van. (Biztos én nem tudok viselkedni.) Ők (a többiek, még a sógornőmék is) mindig fontosabbak, onnan kezdve, hogy a szavuk fontosabb, csak az övék számít. Akkor is, ha a férjem haldoklik, és mindig az ő főztjük, műkörmük és gyerekük a csodálatos. Én vagyok a mostohagyerek. Ha én OKTV-n leszek második vagy lediplomázom egyetlenként, vagy könyvem jelenik meg, akkor is, láthatatlan vagyok. Ma már tudom, hogy ez a helyzet, és hogy ez nagyon durva. Mi soha nem veszekedtünk. Én csak apámnak kiabáltam egyszer. A testvéreim és családjuk, még a jobbindulatúak is, ugyanúgy néz levegőnek, mint a zugligeti szülők, még a jobbindulatúja is. És ugyanazért. Mert ki mertem mondani, mi történt, hogy erőszak van, hogy erőszakot követtek el ellenünk, és pártolják ezt az erőszakot. És főleg: megírtam. Némaság, kiközösítés. Senki soha nem mondta: Éva, nem jó ez így, üljünk le, beszéljünk. Elmebetegnek tartanak, hazugnak is talán. Anyám biztosan. Egyszer a legidősebb bátyámból itt nálunk kibukott minden vád, dühös, fojtott félmondatok, ami a sógornőmtől származik (úgy nézett rá: de hát ezeket te mondtad). Hogy én fölényes vagyok, kioktató (ezekkel, hogy ne tévézzenek meg videójátékozzanak véres vizuális világban a gyerekek, köztük az enyéim, meg persze /ez önkritika/ biztos élőben is blogolok, oktatok, ez a gond, ők nem olyan tanultak), és hogy ők rengeteget segítettek. A sógornőm csitítgatta, kente el. Nem kell azt nekem megmondani. És hát mindhárom bátyám, szépen kereső, erős emberek, az évtizedek alatt rengeteg pénzt kapott anyámtól. Egy összegeket. Mindig, ha kellett. Ettől nyilván jobb a viszonyuk. Én nyomorogtam. Nem volt, nem lett kocsim, hitelem. Aztán meg befutottam, elkezdtem jól élni. Ez is ott van köztünk. Én alkalmanként kaptam, nem kértem, nagyon rég nem. És mindig felróva, keservesen emlegetve. Spóroljak! A maga sorsát szánta nekem anyám, a fiatalkorit. Aki nem jutott el színházba, nem volt szép ruhája, és nem is akart. Minek az. Az apám egy durván manipulatív, személyiségzavaros, okoskodó, lenyomó bántalmazó, aki mind az ötünk életét, tehát a három bátyámét, az enyémet és az anyámét is megkeserítette, örök némaság, nyomasztó jelenlét, hatalomfitogtatás, ordítások, törés-zúzás, bátyáim verése. Az én orromat is eltörte 13 éves koromban. (Talán ezért mentem mégis az imaházba? De anyám miért nem védett meg?) Ezzel, apám viselkedésével, kapcsolatban a család amnéziás, hát, már lenyugodott. Nem beszélünk róla. Részben ők is olyanok már: értékrendben, erőszakkultúrában (nem baj, ha verik a gyereket, ezt nekem magyarázza), sőt, az egyik bátyám meghökkentő módon nyomja a kereszténykedést, már ezen a politikai lózungos módon. Apám visszaintegrálódott. Mi se történt. Nyomatja a szentképeit, békebeli történeteit, anekdotákat, a jóistenmegsegít, imádkozzak. Apám olvasta a blogot. Kommentelt is. Kiralktam, letiltottam, és nem hagytam megjelenni a nevét. Sokat beszél a múltról apám, de az igazat nem mondja el, az élete elejét. Az első házasságát, az öngyilkosságát, az elmegyógyintézetet és a diagnózist. Anyám azt mondta, amikor ezeket elmesélte, hogy a bátyáim nem is tudják ezt. Lehet, persze, hogy azóta már tudják. Idén a legkisebb, a pár sorral följebb említett testvéremnél volt a karácsony, tehát ez a 25-iki, anyámnak szóló, négy gyerekes, tizenegy unokás. Nem hívtak, semmit nem írtak, nem is jeleztek, és ez logikus, szerves, de apám azért nem érti, miért nem mentünk. Anyám mondta csak, hogy menjünk, mindig is ő mondta. Nyár óta, csak ezt, mániákusan. Nem lehetett másról beszélni vele. Az ember a maga mikrokörnyezeti erőszakocskáira vak, nehezen ismeri fel, de ez azért feltűnt. 25-én lesz, majd menjünk. Én pedig mondtam, nem megyek. De hát jaj. De hát miért nem megyek. Menjünk. Hát a gyerekek. És legközelebb: úgy lesz, hogy 25-én… Nem, nem megyek. És újrakezdi. semmi más téma nincs, csak a rámerőltetés. Együtt kell lenni, mert az a bizonyíték, hogy nincs baj, viszály, egyben a család, őneki szép és teljes a családja, mindenki szereti őt, helyes az élete. Hogy legalább karácsonykor. A többi, az egész év ki van magyarázva. Jaj, Lacóka sokat dolgozik. (Ezt tizenkét éves korom óta hallgattam, hagyjuk aludni, az igen szeszgőzös horkolásaikor főleg.) Már nem tudják a telefonszámomat. Hagytam elhalni azt, amelyiket tudták. Mikor Julinak szenvedtük a Laudert, és ment a hanuka, rájöttem, hogy ezt is lehetne mondani. Áttértünk, nem ülünk karácsonyt. De minek ez is, még poénnak is gyenge. Nem és kész. Két éve karácsonykor nagyon megaláztak, kínos volt. Akkor anyám elég szarul volt, nem jött. Tetvesek voltak a gyerekeim, frissen lekezelve, és én, késve, kivonatoztam velük Gödre. Nem kellett volna menni, nem kellett volna elmondani a tetűt. Nem is beszéltek velünk, sürgősen hazament mindenki a higiénikus gyerekeivel. Talán azóta megértették, hogy ez nem azért van, mert én fúj, hanem mindenki elkapja. A sógornőmmel letetveztük még egyszer Julit-Dávidot, utókezelő serkeölő faszommal, de mindannyian tudtuk, hogy vége van, nincs több közös karácsony. De apám most újévkor kérdi e-mailben, mint a család újra megbecsült tagja, miért nem mentünk – innen tudtam meg, hogy melyik tesómék szervezték. Soha nem lehetett szavunk abban régebben sem, János életében sem, hol legyen a karácsony, újszülöttel sem, akkor se, ha autó nélkül Gödre mentünk ki. Csak nélkülem egyeztették, nekem meg anyám mondta meg. De mit taglalom, bonyolítom ezt. Mintha fontos lenne. Nekem nem fontos, csak a sajátunk. Minden karácsonyfa giccses, még azokéi is, akiket szeretek. Én nem tudok már velük. Megalázó, hetekig heverem ki. Ők se szívesen. Ez oké. Nem hiányzik. Nagyon zsidóznak meg migránsoznak meg buziznak, tiszta fideszbábok és antiintellektuálisak. Csupa dologias téma, rémhírek és butus fejtegetések, semmi, ami az én témám, semmi nem érték nekik, ami nekem az. Megalázó megjegyzések nőkre. Néha jó poénok vagy emlékek. De mindig az a harsányság, fölény, érzéketlenség, egózás, intellektuális vakság, ítéletek. A középső bátyám néha ott van a konditeremben (Buda kicsi falu), és nekem taglalja a szaunában, ki a jó nő. Anyámról, családról, karácsonyról, múltról nem beszélünk, s csak provokálom azzal, amikor megemlítem a maratont (ő ragyogva mondja, lefutotta a szigetkört, az milyen kemény! a tüdejét kiköpte! 35 éve sportol, nagypályás foci még ma is, szaladgál. Nem értem), és látom, nem stimmel ez neki, hiszen borul a leosztás: itt, kérem, ő a sportos, ő a vicces, ő a lehengerlő. Mindig is ő volt. Nekem ez a gyerekkori, elemi traumám: a félpornós taglalások, “a világ az én szexuális gerjedelmemet szolgálja”. Minek edz az a csaj nagy súllyal, olyan kis szép volna, milyen kis gyönyörű (testrészenként kielemezve), vékony, hát “én nem edzek akkorával”. Meg is látszik (a bátyám csak átmozgat, húsz éve, vékony, kevés izom). Jelzem, hogy másnak mások a céljai, izom nagy súlytól lesz, és szerintem nem tud csúnya lenni. Nem ért egyet. Nem jó az. Mindez egy konditeremben. És a lány negyvenkét kiló. Én meg háromszor akkora súlyokat használok, mint a tesóm. Neki igaza van mindig. Hallgatok. Focistársa döbbenten bámul, bókol, mi lett belőlem. Tesóm zavartan témát vált, nem tetszik neki a helyzet, tesz is egy viccesnek szánt, gúnyos megjegyzést (“nem adok neki enni”, ti. ezért lettem ilyen). Nem okés az, hogy nem én vagyok a kis nyomi. Hogy nem lehet engem lenézni. Nem csak egyetemet végzett, de még itten sportol is, ne már. A gyerekek kedvéért kéne mennem, kapcsolatot tartanom, nyilván. Most Lőrinc és a két kisebb bátyám egy-egy gyereke egy gimnáziumba jár, ahova a bátyáim is. Nem túl eleven a kapcsolatuk nekik sem. Mi mások vagyunk, mindig. Nem tudtak mit kezdeni semmivel, ami nekem, velem fontos, se Tamással, se a színházzal, se az íróságommal, tanársággal. Jánossal se, aki, Tamással ellentétben, szeretetreméltó volt. Nem értik, nem is látják azt, amit én értéknek tartok. És apám mindenhol ott van. Amikor én a családommal még tartottam a kapcsolatot, mondjuk Lőrinc 10-12 éves koráig, akkor nem volt ott, ha mégis ott volt, együtt kerültük, néztük levegőnek. Nyolcvanéves kora óta kb. új erőre kapott, teljes joggal, ártatlanul jön, minden oké, ő az apánk, ez az amnéziás, öregkori tudata van, és ezt jóváhagyják a többiek. Visszaintegrálódott valahogy, azért is, mert bár elváltak, egy ház két emeletén élnek, és ő anyám fő ápolója lett. Anyám nagyon rosszul van. Én róla akartam írni, csak annyi minden van. Fekszik és vak. Üvölt a rádió, alszik. Ugyanazt a négy mondatot ismételgeti, ha felhívom, ugyanazokat a történeteket mondja el. De így is manipulál, célozgat, bezzegel, feldicséri a bátyáimat, kritizál. Az utolsó leheletéig. Ismeretlen ismerősöket taglal, nem hallgat meg, nem figyel semmire, magáról sem beszél, pedig kérdezem mindig, nem tudja már a két kisebb gyerekem nevét. Hibáztat, hogy nincs kapcsolat az unokákkal. Annyira szeretné őket látni. Mindezt kedvesen, jajgatva. Jaj, annyira sajnálom. Jaj, annyira örülök. Jaj, miért nem. Jaj, olyan jólesne. Jaj, Lacó is mennyit jön. Az én tisztelettudó, konszolidált, negyvenes bátyáim! Óh, hová lett az ifjúság. Ki hitte volna, hogy ők is behízott kispolgárok lesznek? A gyerekeim láttak elég testi nyomorúságot, haldoklást, és főleg látták a százkét évesen is elegáns apai nagyanyjukat. És anyám egyszer, amikor mentünk (tudta előre), nem tette be az üvegszemét. Sokkot kaptak. Ez évekkel ezelőtt volt. Nem, nem viszem őket. Rituálé lenne csak, kötelező kör, megtettük-kibírtuk. De bezzeg L. bátyám. Hozza mindig őket, a sajátjait! De milyen aranyos. Olyan sunyin dicséri. Értjük. Már fontosabb, hogy nekünk mi a jó. Bűntudatom van mégis. De hiszen fogorvoshoz nem jutunk el. Kínlódunk a mindennapokkal. Magyarázkodom. Nem akarok magyarázkodni. Még csak Juli volt, tehát 2010 előtt, és már akkor ment, hogy én milyen messzi helyekre megyek, hozzájuk miért tudok elmenni (pesterzsébeti baráti család, Firenze). Hozzájuk meg nem. Ez is, ahogy így kifigyelt. És persze én menjek hozzájuk, mindig. Járuljak oda. Sokáig nem mondtam erre semmit. Aztán mégis: de oda, Pesterzsébetre én szívesen megyek, ott nem nyomasztanak. Én akarok menni. Ott jó nekem. Ez az én életem! Én amilyen hangos a blogon vagyok, olyan lojálisan viselkedtem velük. És hangos is ezért lettem. Mint a papucsférjek, akik a csajuknak nem merik elmondani, sértődött-némák, a blogomon meg szapulják a nőket. Aztán a kilincsekre akasztgatott, nem kért cuccok, a kavarás. Otthonszülésbe ellenzőként berontás. Sógornőm, a kém, jelentett anyámnak. Fikázta Geréb Ágit, amiért alszik a vajúdás éjjeli óráiban. Áhh. Julinak szervezek anyósomnál harmadik szülinapot, kisgyertek-barátok, az én barátaim, ott van a tűzoltóság a szomszédban, átmegyünk, felmásznak az autóra, poén és örök emlék. Anyámat meghívom. Anyámat elhozták volna, közel lakó barátnőm, és vissza, de ő Lacót kéri meg, aki ott szóváteszi, hogy én idegeneket hívtam meg Juli születésnapjára a családom helyett. Ezt mondta. Komoly. Ennyire voltak manipulatívak már akkor is, ennyire nem szervezhettem én a saját születésnapot sem. Végül anyám vak lett, olyan hat évnyi, borzalmas romlás után. Anyám egy háztartási balesetben vesztette el az egyik szeme világát, aztán műhibák és gyulladások után a szemét is, és most nekem magyarázza, hogy ez örökletes, az apjának és az egyik apai nagynénjének is ez volt. Döbbenten hallgatok. Az utóbbi éveink anyám balesetéről szóltak. Anyám orvos, és nem tudja, mi történt vele. Műhibaper is volt, hétszer műtötték, tanúskodtam. De hiszen tudod, miért ment tönkre a szemed… Visszakérdez: miért? És akkor: de hiszen valakit, aki demens vagy ilyen szintű tagadásban van, nem bántunk, nem akarjuk vele megértetni… nem lehet. Nincs remény. Őt kéne látogatni tehát most. Ez volna a nagyon nehéz, erkölcsi feladat, és ezt nem csinálom, csak ígérem, mint egy rossz alkesz, hogy majd holnap. De legalább telefonálok. De azt se nagyon. Mert akkor rákezdi a karácsonyt, meg hogy ő belehal, ha én idén is eltűnök, nem jelentkezem. Igen, itt tart az anyám, aki arra nevelt, hogy nem mondunk súlytalan dolgokat viccből sem, halállal nem poénkodunk. Nem jelentkeztem. Nagynéném haragszik, miért nem veszem ki a részem a feladatokból. Egyszer, tavasszal felhívott, és elmondta, elég ingerülten, hogy menjek, mi volna a feladat. Végighallgattam. Vagytok öten, autóval meg nyugdíjasként, anyámnak jó a nyugdíja is. Van az ápolónő, önkormányzati. Én is egyedül nyomtam Jánossal. És most már a saját életemet élem. Ezt nem mondtam. Csak mondtam, béketűrően és gyáván, hogy jó. Aztán, egy-egy túlterhelt, sírós gyerekkel hazavergődős, vízszintes esős, százhúszezer forintos gázszámlát megkapó, iskolai cirkuszos nap után fejben magyaráztam nagynénémnek, hogy én három gyereket nevelek özvegyen, és kapják be. Persze azért nagy néha megyek. Ilyenkor van az, hogy ha nem tudok felosonni az emeletre a kulcsommal, akkor apám, a börtönőr, beáll az anyám szobájában au ajtóba, és hallgatózik, beleszól, nem lehet kimenni tőle. És magyaráz, oktat. Heherészve mesél, kedélyeskedik vagy fejteget valamit. Kijavítgatja ingerülten anyámat. Aztán érthetetlen türelemmel hoz neki ezt-azt, kikíséri a vécére. Meglepően éles az apám esze. Anyám az utóbbi években kétszer mondott elismerőt, ami nem olyan, hogy jaj, Juli de aranyos (ezt már nem mondja). Rám. Az egyik az, a műhibaperrel kapcsolatban, hogy te vagy az ész a családban. (Mi nagyon vehemensen követeltük Jánossal, hogy azonnal műtsék meg, vagyis, tiltakoztunk, amiért nem tették. Akkor anyám letolt érte, hogy beszélhetek így a főorvos úrral “ki a maga lánya, mi a foglalkozása, hogy ilyen hangot enged meg”, dohogott amaz. Anyám később revideált, igazam volt, mert ezen múlt. Akkor ott, 2011. december 1-jén dőlt el az egész, ami ma a nyomorúsága.) Ezt, hogy én okos vagyok, soha nem ismerte el, mindig a fiait dicsérte és a tanultság, az ész szerepét kisebbítette, gőgösnek nevezett, illetve “nem a diploma számít”. Te olyan okos vagy, mondja most, őszinte döbbenetemre. A másik, amikor még egy kicsit látott, és épp nagyon kirobbantam az izmaimmal: csinos vagy. Ezt se mondta soha. (Csak akkor Eszternek nevezett. Aki a nagynéném.) Most meg kifejlődött az önkritikája. A múltkor azt mondja, olyan jajongva sóhajt fel: bánom már, nem így kellett volna. Nem csináltam jól. Na, mondom, mit, semmi baj, jól csináltad (azonnal mondom, nehogy rosszul érezze magát). Nem neveltelek lánynak, hogy dolgozz, legyél házias, te is kivedd a részed, egy lánynak nem lehet ezt. Úgy érti, hogy ne legyek szabad, ne legyen jó életem. A bátyáim egész konkrétan seggmeresztettek nagyritkás porszívózáson kívül, és 26 meg 28 évesen is mamahotel, bulizás. És most ezt mondja: engem még jobban gyötörni, facsarni, betörni kellett volna, nem engedni ennyire. Ő engem önzőnek lát, leszarósnak, elkényeztetettnek. AMIÓTA NEM VAGDOSOM MAGAM, ÉS NEM VAGYOK DEPRESSZIÓS, AMIÓTA JÓL ÖLTÖZÖM, KITELJESÍTETTEM A TEHETSÉGEM, UTAZOK, FUTOK, AZÓTA NEM TETSZIK NEKi, AHOGY ÉLEK. Egy lánynak nem lehet ezt. És akkor ne legyek feminista. Biztos az is vagyok, önző, leszarós, lusta, kupis, arról bezzeg nem beszélek, én mit tettem. Hazudok. Nem tudom, mit tettem. Lenézem őket, valószínűleg. Vádaskodom, kiírom a családot a netre. Hálátlan vagyok, mert néha, és volt, aki, segítettek. Ez a poszt is csupa vád. De én, ha bűnös és háládatlan vagyok is, ha egy fekvőbeteg anyával ilyet nem lehet, és ha nagyon fogom bánni, akkor sem tudok elmenni hozzá. A gyomrom forog. Ez nem metafora. Nagyon nyomaszt, hogy meghalnak, és kicsit, hogy élnek, írta a kommentelő. Van ilyen? Lehet az, hogy anyám úgy hal meg, lassan kihunyó tudattal, hogy nem fogja megérteni? Mindig, utolsó leheletével is idegenkedni és rendszabályozni fog, egy villanásra nem látja, én ki vagyok, nekem mi a jó, mitől lettem boldog? Hogy én is érek annyit, mint egy elsőszülött vagy egy fiú? Hogy ő mit hibázott, mit nem akart látni: anorexiát, falcolást, depressziót? Átnézett ezeken. Nincs ilyen, hogy a halálos ágyán? Egyszer csak nem lesz? Mindig az én molyolásommal, színházba járásommal, bikiklizésemmel, nemtévézésemmel, “önzésemmel” van a baj. Soha nem azt bánja, ami valóban fájdalom, bűn. És apámmal kapcsolatban nem kérdem ezt (Van ilyen?). Miért?

*

Ezen a szövegen kellene dolgoznom, húznom, egységesítenem. De most húsz perc alatt le kell fordítanom egy cikket, aztán öltözöm, kiviszem a kutyát, és megyek, na, hova megyek, el se hiszitek: Kozma Szilárd újabb vádaskodása miatt, az idei második feljelentései miatt tanúskodni a bíróságra. Az elsőt már harmadfokon is megszünettték.

hogyan próbálták tönkretenni

A jelszó nem garancia, jól tudom. Nem kell erről engem felvilágosítani, elég rég vagyok blogger, és a kezdetektől vannak jelszavas posztok. Ha ír valaki öt értelmes mondatot, és jelszót kér, nem nézem meg még a profilját sem, nincs erre időm, nem akarom gyanakvó utánakeresgéléssel rontani azt (például), hogy most jeges tejszínes illy mellett fűben fekve napoztatom a seggem, és egy izgalmas témáról írom azt, amit fontosnak érzek, tudva, hogy sokan várják (bevallom: jólesett a roham). A jelszókapó ráadásul átadhatja bárkinek, kavarhat, érezheti úgy, hogy kijátszott, haha! A senkik bosszúja, erről szól amúgy a poszt. (Kérem, ne tegyétek, ne legyen visszaélés, a jelszó csak a tiéd, én szeretném adni, bizalmi dolog, és ne is másold ki sehova a posztot.) A jelszó tehát nem véd, nem így véd, ezt nem várom el – mégis van egy minimum.

Ez a poszt nem az én érdekemben védett, és nem is nekem gond, ha kikerül. Azért jelszavas, mert nem akarom, hogy kereshető legyen a tartalom, és nem szerencsés, hogy nyíltan kitárgyaljam valakinek ezt a zűrös, bogáncsként ráragadt dolgát, mert vele nincs bajom. Nem akarom tovább terjeszteni az amúgy is virális gyűlöletet, a feltűnést keresők ocsmányságait, a zaklatást.

Önkritikusan kezdem a posztot. Jaj, ahogy jött a sok jelszókérés, ráfeszültem, nem biztos, hogy ütősen meg tudom írni ezt.

Na, szóval, Vájfot is szétszedték. És ahogy ennek utánamentem (hosszú, nyugis a nyár), nagyon érdekes volt, amiket éreztem, amikre rájöttem.

De ki is Vájf? Őstagok, emlékeztek? Amikor a blog még főleg a kisgyerekes lét és a házasság visszásságairól szólt, 2013-2014 körül, gyakran emlegettük a szintén akkoriban blogot indító Vájfot (wifelifestyle blog, Szoták Réka).

Ha jól érzed magad családanyaként, tedd azt! Ha 40 évesen egy céget akarsz igazgatni, gyermektelenül és szinglin, csináld azt!Légy önmagad. Nagyon sokan vannak, akik arra vágynak, hogy kiegyensúlyozott életet éljenek, nyugodtabb tempóban, családi körben. Csak a mai emancip.ncik azt hiszik, hogy ez nem jó. Nem vallják be maguknak az igazat, ezért lázadnak. A karrierista nők világát éljük, ezáltal harmincon felül (sem) vállalnak, vagy tudnak vállalni gyereket, mert a munkahely, a megélhetés fontosabb az érzelmeknél.Mindenki a saját élete kovácsa. Sok helyen dolgoztam már, de ha a férjem megkér arra, hogy neki fontosabb nyugalomba, tiszta otthonba, meleg ételre hazatérni egy kemény nap után, mint hobbiból dolgozgatni, mert a mai bérek érdemben nem tennének hozzá sokat a családi kasszához, tiszteletben tartom a kérését. Az a férfi, aki pedig nem néz fel egy NŐRE, legyen az házitündér vagy vezérigazgató, annak a pasinak a férfiasságával és az önbecsülésével lehetnek gondok. Egyébként fordítva is igaz: ismerek olyan “férfiakat”, akik az asszonyt küldi dolgozni, és terpeszkednek a kanapén, várva a galambot…Én a régi családmodellt követem, ahol a férfi volt a kenyérkereső, a nő pedig ellátta a klasszikus feladatait. Soha nem voltam még boldogabb, mint most.

Nem komáltuk az eltartottfeleség-státusz átesztétizálását, sőt, az anyagi viszonyok és a sok külsőség miatt, hiába volt feltűnően ízléses, írtak itt a blogon róla ennél rosszabbat is. Mi komoly embernek gondoltuk magunkat, volt szakmánk, és minket nem elsősorban a jólét (“biztonság”), az enteriőrök és a szépség érdekelt, amiben ő a képei tanúsága szerint bokáig, nyakig jár. Ez egy komoly értékrendbeli ellentét volt – de közben Vájf Divorced lett, és megcincálta az élet, már így relatíve. Sokan rajonganak a vizuális világáért és a szépségéért, és kicsöppent az igazi luxusból, volt mit felróni, kinyomozni, kárörvendeni. Talán ő sem gondolja már azt, amit az idézetben ír. Ezek a vágyai voltak akkoriban.

Én nem fogok kárörvendeni, sem szétszedni Vájfot. Éspedig a protestreflexem miatt: túl sokan firtatták, hogy ő miből, kivel, miért, magánéleti dolgokat, meg hogy “hiteles”-e vagy “álszent”, túl sokan áltak bosszút amiatt, hogy olyan életmódja volt, amilyen keveseknek, és azért is, mert Vájf rendszeresen erlkölcsileg és ízlésileg is elhatárolódott a hazai instagramozóktól a blogposztjaiban.

Én egyszer megírtam neki amúgy tanárosan, hogy nyelvileg, kifejezésmódban volna mit fejlődni. Itt szólnak róla kommentek, én pedig a bejegyzés végén említem őt. Ma már nem igazán látom, miért tartottuk az ő lényét olyan fenyegetőnek vagy egyáltalán, különlegesnek.

Mindenesetre van valami pikáns abban, hogy most a védelmében írom ezt a posztot.

Akárhogy is, Vájf megteremtett valamit, ami nem következik a családi hátteréből, közegéből, de ami toronymagasan emeli a hazai szépség- és gasztrobloggerek hada fölé. Jó szeme van, jó ízlése, szépen komponált-szerkesztett fotói – valamit jól elkapott. Amikor sokat mutatott magából, az művészi volt. Szépségét sosem vitattuk. Ehhez kicsit túl sokat mondja, hogy mások nem kifinomultak, mesterkéltek, közönségesek, de ebben egyetértünk. És ő nem közönséges.

Vájfnak követői és rajongói lettek. Vájf a magánéletében nem annyira boldog. Vájf nem a saját keresményáből él, viszont szereti a luxust. Ezek tények. És Vájf egy idő után elkezdte nagyon mutatni, hogy de ő igenis boldog. Nagyon is feltűnő tárgyakkal, és kép-sugallatokkal.

És Vájfot egészen ocsmányul szedték szét egy 2015 július végi napon. A lélegzetem elállt, mert önmagában is hányingerkeltő, de azáért is, mert én voltam az, és mégsem én – mert engem ugyanezzel az indíttatással, módon vádolnak és kotorásznak utánam. Az én életemben, régebbi dolgaimban ugyanígy fontoskodnak, tönkretételi céllal a sokat emlegetett zaklatók. Ezért érintett érzékenyen az, amit a nagyon más világban mozgó, másról blogoló másik netes szereplővel tettek. Én azt hittem, ezt így csak velem. De akkor van benne és bennem valami közös, ami ezt… hm… kiváltja? Innen jobban látom.

Itt van a mocsok. Ez az, amit nyílt posztban nem szeretnék megjelentetni, mert a blogon 30-45 ezren is megfordulnak (persze nem lehet tudni, ebből mennyi a robot, az automatizmus).

Megnéztem, na, mi újság Vájffal. Az elmúlt fél évben kétszer, és tegnap az instagramon is. Ott találtam ezeket, még 2015-ös tartalmak. Valahogy sokat gondolkodtam ezen.

Vájf tényleg szebbre festette a valóságot, és emögött tényleg olyan értékrend áll, amelyet mi nem osztunk, mert benne a tündérmesének fontos szerepe van: fiatalság, szépség, menő lakhely, kocsi, tárgyak, dizájn, utazás, enteriőrök, szerelemnek nevezett stabil párkapcsolat tőkeerős, nem rút férfi oldalán, a sírig. Minden, ami sóvárgás tárgya azon fiatal nők körében, akik a valóságsók és a bulvármédia ihletésében képzelik el a boldogságot, és akik kifinomultsága abban áll, hogy ananásszal tálalják a sült húst. A múltkor emlegetett Csipkelány blogján, amely a középszert képviseli, szintén Vájfot szidták a kommentelők. Ő az irigyelt blogger, a tökéletes testű és stílusú, a kőgazdag – és a látszat a krach után, a nagy leleplezés után sem sokat sérült.

E világban tehát nem a karrier, nem a lelki béke a cél. Nem is az emberi harmónia, vagy a traumafeldolgozás. Nem a kaland, nem a sport, nem az önteljesítmény a boldogság, nem a gyógyulás és nem is a bántalmazásból való kitörés. Bántalmazás, betegség nem is létezik, amúgy. És nem a boldogan szuszogó babácska az álom – ha mégis létezik, ő az enteriőr része.

De itt jön a csavar. A leleplezőt a LV táska és a rövid láb (?) akkor irritálja, ha maga is ebben a vágykörben mozog. Akkor meg nincs miről beszélni.

Értitek, mit akarok mondani? Az ismeretlen mindentudó nem kérdőjelezi meg ama stratégioát, hogy a szépségünkkel (hajlandóságunkkal, kifinomultsággal, egyremegy) fogjunk meg valami pénzes madarat, és éljünk így high life-ot. Csakis azon röhög, hogy nem jött össze.

Az is tény, hogy Vájf vetít. Sokan azt hitték, a nagyon is AZT sugalló képei alapján, hogy van valami. Ami nincs. Ami nem az ő érdeme. És ő benne hagyta a hitben a rajongókat, sőt, sugallt tovább.

De szeretnék mindenkit megnyugtatni: akinek van közönségnek szóló énje, az mind vetít. Nem dolga sem a hátrányos tulajdonságaival, sem a magánélete viharaival elszámolni, ezeket bevallani. Nem tud soha nem ellentmondásba keveredni, többéves dolgaihoz hűnek maradni. És nem dolga tökéletesen harmonikusnak, rendezettnek és különösen nem dolga kispolgárinak sem lenni az olvasói igényei szerint.

Vájf új pasiját, a pasi foglalkozását, anyagi helyzetét akkor fogod firtatni, ha te is ilyenektől reméled a boldogságot. Hogy első férjjel él-e sírig, vagy újrakezdi az életét valakivel, ezt akkor fogod szóvá tenni, ha te is hiszel a mesében. A sikert és a kudarcot számodra az különbözteti meg, hogy megfogta-e a pasit vagy kidobták. Hogy tényleg dús-e a haja, hogy tényleg nem volt-e ajakfeltöltése és hogyan hosszabbítja meg a képeken a lábait…

Mindenki kompenzál. Nincsenek olyanok, akik mintegy mellesleg teszik ki a bikinis testüket a facebookra. Nincsenek szerény képek. Nincs olyan, hogy egy alkotó nem szorong, nem egózik, és ne lennének döbbenetes dolgai. Nincs olyan, hogy valaki tök jól van, mindennel elégedett, és mégis elmegy hegyet mászni, ultrát futni, csak hogy még teljesebb legyen az élete.

Válni pedig nem ciki. Okaihoz nincs közünk. A vélelmezés (belemagyarázás) nem kritika.

Nem attól hiteltelen valaki, hogy a való életben nem annyira gazdag, mint amit a képek sugallnak, hanem attól, ha az a kép nem jó.

Nagyon könnyen elragadja az embert a hangulat, a sodrás, mások viselkedése. És erős bennünk az, hogy ha két szereplő van (itt RékaVájf és az álneves leleplező), akkor mi majd igazságot teszünk. Vagy egyiken, vagy másikon tör ki belőlünk a morális pánik. Esetleg: a zaklató undorító, de Vájfot sem kell félteni, mert… Én mindkettőt elítélem…

És nem merül fel, hogy milyen alapon, miért ezt nézed? Mivel tartozik neked egy instagram-lány? Ha nem irigyled az életét, akkor miért vonódsz be? Mi az, hogy hiteles? Mi az, hogy képmutató? Kinek tartozik ő azzal, hogy nem csináltatja meg a testrészeit? Vagy hogy 165 és nem 163 centi? Jól néz ki a képein? Igen. És az életben? Igen. (Egyszer pont egyszerre voltunk a Villa Bagatelle-ben.) Kicsit színtelenebb, de ebből az következik, hogy százhatvanpár centisen, nem egzotikusan szép arccal is lehet valaki pompás, fotogén modell és kihozhat az öltözékével, sminkjével magából valami egészen gyönyörűt.

Őszinteséget számon kérni megalkotott dolgokon, közösségi médián botorság. Ami a valót pontosan tükrözi, az béna, esetleges, ügyetlen. Minden csak produktum. Nagyon szeretjük azt hinni, hogy ő a szívéből szól, és kedves, és segítőkész, de minden alkotás, önmegjelenítés egózás, hiúság, és senki nem azért ír, hogy másoknak szívszerelemből segítsen, bár szokás ezt hangoztatni, de neki is a saját pozíciója a lényeg.

A dizájnercucc vagy a drága autó, ház nem erkölcsi kategória. Nem csodálandó, ha van (akkor sem, ha “ő dolgozott meg érte”), és nem gond, nem tol lejjebb, ha nincs. Én úgy vagyok vele, mint a műkörömmel: létezik, nekem meg létezik ízlésem. Nem fontos se a műköröm, se a hibátlan manikűröm, beszéljünk a lényegről. Vájf esetében a lényeg: igényes-e, szép-e e kép, jó-e nézni, eredeti-e? Nem az, hogy ő hogy néz ki, vagy a kép mennyire pontosan mutatja meg a valóságot. Minden fotós retusál.

Nem prolizunk.

Engem az irritált, ahogy a lisztes, cukros recepteket tolta, időnként hangsúlyosan megjegyezte, hogy ő bagettet eszik narancslekvárral. Ő ehet, ő vékony. Nem az alakja, hanem ez a fitogtatás zavart, mert ennek rossz az ünzenete, és ez direkt feszültséget szül, ráadásul 30 fölött nem vidám már a helyzet. De leállok, ne taglaljuk Vájf kinézetét, lényét. Nem ez a kérdés, hanem az, hogy ki és miért firtat, taglal, őt mi mozgatja, nyomába ér-e annak, akit szid. A blogger nem tartozik benőtt lábkörmével, kiborulásaival, kínos ügyeivel a köznek, és különösen nem tartozik a teljes lényével, csak mert az olvasó elképzelte valamilyennek. Ezt már írtam.

Le kéne vonnom valami tanulságot. Figyeltem magamat: én is kíváncsi lettem a pasijára. Hogy hogy néz ki, kiféle? Ki dugja Vájfot? És ha nem az a mesebeli herceg (nem az), mit érzek? Jobban éreztem magam egy pillanatra.

Vájf nekem emberibb lett összességében. Már nem rémisztő a tökéletessége, nem gondolom, hogy az ő világa valami egész más. De ez amúgy kiderült volna a figyelmesen olvasott saját soraiból is. Az viszont érdekes az ő olvasóit és dinamikáit elnézve, hogy a megnézegetés, a megnézegethetőség miket hoz ki az emberekből.

Vannak nagyon durva zaklatóim. Itt és itt van egy kis gyűjtemény, de gyakran említem őket máshol is, mert nem bírható el kimondás és reakció nélkül ez a teher. Nekem persze nem lehet ugyanazt felróni, amit Vájfnak: más a világom, más a blogom, de ugyanúgy firtatták a nem publikus történeteimet, tényállításokat tettek, hogy mi történt a szerelmemmel, a férjemmel: én voltam a gonosz, akit sose szerettek, aki nem kell, aki csak színleli az orgazmust, és én voltam az anyagias. A külsőment is szétszedték: ahogy Vájfnak három szál haja van, úgy állították, hogy én hájas vagyok, és nem is annyi centi magas. És én erre még világosabban vezetem a naplót arról, ami a lényeg, hogy mennyit sportolok. Sok téren nagyon hasonló volt az indulat. És nem ment meg ettől az, hogy de én őszinte vagyok, magamat is szétszedem. Illetve Vájf másképp reagált: egyes képeket leszedett, amúgy meg az instagramos akcióra a blogján válaszolt, de sosem idézett és nem is vitatkozott.

Itt, például. Azt írja, elhallgatott egy időre, elvették tőle az írás örömét.

https://wifelifestyle.wordpress.com/2018/06/02/nomakeup/

Legyél érzékeny a netes erőszakra. Ne dőlj be, ne menj a csordával. Ne akarj jobban tudni mindent, átlátni a másikon, fontoskodni. Örülj annak, ha valami szép és jó. Az agresszív kommentelők súlyosan kártékonyak, egyébként szervezett formájukban ők Putyin legerősebb fegyverei. Miattuk nincs ellenzék.

Kérlek titeket, reagáljatok, írjatok érdemben. Vagyis ne az legyen a téma, hogy tetovált-e Vájf szemöldöke, feltöltött-e az ajka, ki ismeri, ki mit tud róla, ízléses-e a félaktja, és mennyibe kerül egy ilyen táska. Nem Vájf szépsége, életmódja a téma, nem is a te ízlésed. Milyen érzéseket vált ki belőled, mennyire lettél te is hatodik cés a témától? Bízom bennetek amúgy, de kicsit megrettentem a szívószálas meg a negyvenes poszt reakcióin, az értetlenségen, le nem menésen, tagadáson. Vajon hányan vannak, akik évek óta olvasnak itt, és nem értették a posztokat?

Megyek, mindenem viszket a kurva fűben, hangyák leptek el, kiszáradtam, nincs kedvem ki-be rohangálni vízért, és zavarnak az éles fényben a nem elég barna csípőkörnyékemen a bőröm, feszességem hibái.

Ezt én vajon ott írtam, a fűben? Számít ez? Hazudik-e a blogger? Mitől hiteles?

elváltatok?

Magamba néztem most, és másokat is látok. Hirtelen, élesebben. Kognitív disszonancia ez, a javából.

Az van, hogy a Julis focira jár a suliban, hetente kétszer, van már meze is, tényleg nagyon nívós az edzés, meg hát én focistacsalád sarja vagyok.

Nekem nagyon tetszik az edző, fess és okos és jóindulatú, egyébként újságíró, és már megint egy fiatalabb férfi (négy ilyen volt mostanában), de mindegy persze, nem nyomulok, lásd a szombati posztot, tartok már ott, hogy ne legyek teher, illetve folyamatosan küzdök ezzel, de jól állok. Bővebben…

mit beszéltek? 2.

2015 novemberére nyúlik vissza a történet
A tegnapi poszt folytatása, egy másik melléklettel.

Azzal, hogy azt kérték, ne vitassunk meg ilyen témákat az e-mail listán, azt akarják elérni, hogy ne legyen vita, véleménycsere egyáltalán, s amire az e-mail lista különösen alkalmas: mondandó kiérlelése, csendesek szóhoz jutni hagyása, elmélyült átolvasás. Ne kelljen jó mondatokban kiállni, vállalni, hogy mit miért csinálunk. Jó az úgy, indoklás nélkül. És ne legyen hangulat.

Akinek baja van, menjen be, keresse a tanítónőt, kérjen időpontot. Akkor mindjárt nem lesz baja.

Vagy beszéljük meg egymás között, csak szülők.

Mit beszél?

Belénk van fojtva. Ne szóljunk, ha gond van, mert megjárjuk, le leszünk hurrogva. Le vagyunk. Megkérdőjeleztük a kompetenciát. Bővebben…

mit beszéltek? 1.

most már jelszó nélkül

kiterítenek úgyis

2015 ősze

Azt mondták, amikor áprilisban csalogatták az elsősöket ide a dombaljába, hogy itt megcsinálják, amit kell, a napköziben, nem lesz otthoni lecke, nem visszük haza a táskát. Az elsősök ne legyenek hajszolva, prés alatt, szeressék meg az iskolát, legyen sikerélményük, csak szép nyugodtan. Négyig úgyis bent kell lenniük.

-Ök.

Az igazgatónő mondta mindezt. Megnyerő volt. Kis, békénhagyós, normális iskola! Nem “versenyistálló“. Bővebben…

buli volt

Ez egy jelszavas poszt, csak azoknak küldtem jelszót, akik ott voltak. Kérlek, szóljatok, ha ennek ellenére valamiért nem jó nektek, hogy megjelenik itt a képetek.

Egyáltalán, mindent mondjatok.

Nagyon köszönöm a rákészülést, azt, hogy eljöttetek, megismerhettelek titeket. A segítséget pedig külön köszönöm Pillanatak, aki messziről buszozott, három napig segített, és Weszternek! Nélkülük ez az este nem lett volna ilyen.

Továbbá köszönöm a tombolafelajánlásokat Bagolynak, aki a horgolt mellényeket készítette, és fenchurch-nek, aki gyűrűkkel járult hozzá az izgalmakhoz.

Én később érkeztem, mert anyukám kórházba került, ez beárnyékolta az estét.

Amúgy én jól éreztem magam, de többé nem tudom megkülönböztetni, hogy a blogon is megírt szorongásmentesség miatt, meg mert eleget problémáztam és görcsöltem már életemben ilyen események előtt és alatt: ez egy jó este lesz, és kész, vagy a testi felszabadultságom miatt, netán mert ezúttal sem elsőbálozó, sem durván szerelmes nem voltam, avagy azért, mert ez tényleg egy nagyon jó buli volt.

Nektek milyen volt, mi volt jó, mi legyen másképp jövőre?

Tény, hogy kevesebben voltunk, hogy az egyes olvasók között nem volt olyan szoros kapcsolat és előzetes szervezés, sem központi ajándékozás — ezt kértem is, hogy ne legyen. Ez nagy különbség, ugyanakkor jobb ez így mindenkinek, és most diplomatikus voltam.

Kapásból devorah-t, Crist és koit tudom, akik mindháromszor eljöttek. Maggie, bringásék és Mau talán kétszer? Segítsetek összeszedni, ez olyan szívmelengető!

Köszönet azoknak, aki előre utaltak hozzájárulást! A helyzet az, hogy sokan a hosszú hétvége programjai vagy betegség miatt nem jöttek, emellett legalább húszan voltak, akik nagyon is írták, hogy jönnek, de végül mégsem (esetleg nem találták meg a helyet). Ez mindenképp veszteség, és tényleg lesz pót-kávézás, időpont-szavazással — szervezem!

Az estnek viszont elég komoly költségvetése volt, a következők szerint:

Ottani közös fogyasztás, borok, rágcsálnivaló: 29 ezer forint

dekoráció: 4700 Ft

torta: 22 ezer+ tűzijáték

dj: 10 ezer

fotó: 20 ezer

tombola: 54 ezer (sokkal kevesebb jegy kelt el a tervezettnél)

Így aztán én most erőteljes mínuszban vagyok. Amikor kértem, hogy előre utaljatok, hó vége volt, nekem is. Ha valaki még utalna, mert nem tette, vagy kiegészítené, azt megköszönöm. De semmiképpen ne utaljon az, aki aktív segítséggel vagy 4 ezernél többel támogatta az estét, és az se, akit ez megterhelne.

 

Kérem továbbá, hogy jelentkezzen az, aki a Szatyor utalványt nyerte (blaci, és Cris talán?), illetve a lazac grilltál nyertese (a Retek utcai Il Trenóban), mert minden nyeremény komoly!

Két közösségi kezdeményezést igyekeztem promózni: az egyik a hangak.hu, a “zöldre érett nők közössége”, róluk poszt is lesz hamarosan. Ők tízezer forint értékben felajánlották az utalványokat. Nézzetek szét az oldalon, és rendeljetek tőlük, mert nem drágábbak, viszont etikusabbak, mint a vegyszerboltok! A másik a szatyorbolt, igazi üzlettel és webshoppal.

Emellett nagyon melegen ajánlom a figyelmetekbe koi (Veres Anikó Natália) felajánlását, az arcmasszázst (és a krémet), és arany kezét. Háromgyerekes elváltként állt talpra, Cris és én sokat mesélhetnénk az általa masszírozott szempillákról! Telefonszámát kérésre közzétesszük.

A Kőlevesben mulattunk, amelynek kivételesen korrekt üzletvezetése és konyhája, valamint remek terei miatt lettünk hívei harmadik éve. A felszolgálónk Karesz volt, akit nem kellett kétszer biztatni, hogy táncoljon velünk, sőt, később spontánul is beállt.

A legvégén táncoltunk csak, de akkor komolyan, mintegy hatan, és volt vonatozás is! (Y. M. C. A.)

Egy hibát követett el, kétszer fizettünk egy fogyasztásért, ez kínos. Elnézést az olvasótól!

A dj Samantha (Sami) Alhassan volt, tehát idén nem bakelit szólt, viszont nagyon jól, köszönjük!

Két fotósunk volt, hagyományosan Raffay Zsófi, akit Jánossal először 2011 nyarán, a kastélyba költözésünkkor kértünk fel családi fotózásra (övé a nevezetes aranyhalas kép), azóta több sorozatot készített: az összes születésnapon, 2013 augusztusában (hátamon Dáviddal biciklizős kép) és most a kézenállósakat is ő készítette. Olvassa a blogot.

A másik Spingár-Westerlund Anita, aki fotózást tanul, és fekete-fehérben, analógban és papíron (is) utazik. Lenyűgöző a kétféle látásmód, a különbségek, a kompozíció, a fekete-fehér és a színes különbsége (mindkettőjüknek lettek színes és fekete-fehér képei is).

És akkor következzenek a képek! Több részletben tudom csak feltölteni őket.

IMG_4690_resize

Bringásahegyen, férj, Valentin, én meg tombolaszelvényeket gyártok

IMG_4735_resize

Ágica nagyon figyel

IMG_4728_resizeIMG_4733_resizeIMG_4717_resizeIMG_4721_resizeIMG_4722_resizeIMG_4727_resize IMG_4751_resizeIMG_4754_resizeIMG_4761_resizeIMG_4820_resizeIMG_4794_resizeIMG_4762_resizeIMG_4765_resizeIMG_4770_resizeIMG_4775_resize IMG_4771_resize IMG_4772_resizeIMG_4777_resizeIMG_4780_resizeIMG_4781_resizeIMG_4784_resizeffIMG_4789_resizeIMG_4807_resizeIMG_4812_resizeIMG_4821_resizeIMG_4829_resizeIMG_4831_resizeIMG_4832_resizeIMG_4836_resizeIMG_4871_resizeffIMG_4884_resizeIMG_4861_resizeIMG_4889_resizeIMG_4890_resizeIMG_4891_resizeIMG_4894_resizeIMG_4901_resizeIMG_4909_resizeIMG_4917_resizeIMG_4918_resizeIMG_4923_resizeIMG_4947_resizeIMG_4954_resizeIMG_4849_resizeIMG_4850_resizeIMG_4847_resizeIMG_4956_resizeIMG_4958_resizeIMG_4962_resizeIMG_4963_resizeIMG_4965_resizeIMG_4966_resizeEddig Zsófi képei, este töltöm föl Anitáéit (a fekete-fehéreket), meg feliratozok, addig örüljetek, kommenteljetek, és szóljatok, ha technikailag gebasz a sok kép. És köszönök mindent!!!

bw-k (5 of 53)bw-k (4 of 53)bw-k (6 of 53)bw-k (7 of 53)bw-k (8 of 53)bw-k (9 of 53)bw-k (12 of 53)bw-k (15 of 53)bw-k (16 of 53)bw-k (17 of 53)bw-k (19 of 53)bw-k (20 of 53)bw-k (21 of 53)bw-k (22 of 53)bw-k (23 of 53)bw-k (24 of 53)

bw-k (28 of 53)bw-k (29 of 53)bw-k (30 of 53)bw-k (31 of 53)bw-k (32 of 53)bw-k (33 of 53)bw-k (34 of 53)bw-k (35 of 53)bw-k (36 of 53)bw-k (37 of 53)

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

bw-k (38 of 53)bw-k (39 of 53)bw-k (47 of 53)

bw-k (50 of 53)bw-k (51 of 53)bw-k (52 of 53)bw-k (53 of 53)

bw-k (40 of 53)bw-k (43 of 53)bw-k (41 of 53)bw-k (44 of 53)bw-k (45 of 53)bw-k (46 of 53)

világi hívságok

ez a poszt is hároméves, és a pszichológussal, úgy hiszem, már végképp nem értünk egyet

Hosszan taglaltuk a pszichológusommal tegnap, hogy miért ilyen fontos nekem a külső. A hústest. A cifraság. A diadal. Sőt: a trendiség. Hogy én aztán nem kopott tornacipőben. Mitől van ennek ilyen erős szexuális tartalma?

Igen, nekem fontos a külső. Bővebben…