Hát akkor. Nem sírok most, de émelyeg mindenem, hogy erről írok. Mintha másnapos lennék. Nagyon fáj. Vagy csak kicsit? Ezt sem tudom néha. Elfáradtam, inkább nem gondolok rá. S hogy fájhat anyámnak, hogy én ilyen rossz, háládatlan leány vagyok. (Igen, Tompa Andreát olvastam éjjel, az a kialvatlanság oka is.) Mert ő ennyit ért ebből. Hogy velem nem működik valami, és nyilván én vagyok a rossz. Én nem várom, hogy az olvasóközösség feloldozzon vagy megértsen, nem ezért írok. Tudom magam, tudom, mik a cseh tévtanok. Tudom az okaimat, nincs szükségem megerősítésre. De meg akarom írni, mert tanulságos. És mert fáj. És ami fáj, azt megírom, és akkor megszilárdul, ami lávaforrón hömpölygött. Azt is tudván tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Mivel is? Én gyakorlatilag teljesen megszakítottam a családommal a kapcsolatot. Ez a tételmondat. Ami ebből nagyon fáj, az anyám, mert én szeretem az anyámat – csak nem vagyok képes őt elviselni. Percekre sem. Sértően, lehúzóan és elnyomó módon más az értékrendjük. Ők mind és én. De mindenhol ez van. (Biztos én nem tudok viselkedni.) Ők (a többiek, még a sógornőmék is) mindig fontosabbak, onnan kezdve, hogy a szavuk fontosabb, csak az övék számít. Akkor is, ha a férjem haldoklik, és mindig az ő főztjük, műkörmük és gyerekük a csodálatos. Én vagyok a mostohagyerek. Ha én OKTV-n leszek második vagy lediplomázom egyetlenként, vagy könyvem jelenik meg, akkor is, láthatatlan vagyok. Ma már tudom, hogy ez a helyzet, és hogy ez nagyon durva. Mi soha nem veszekedtünk. Én csak apámnak kiabáltam egyszer. A testvéreim és családjuk, még a jobbindulatúak is, ugyanúgy néz levegőnek, mint a zugligeti szülők, még a jobbindulatúja is. És ugyanazért. Mert ki mertem mondani, mi történt, hogy erőszak van, hogy erőszakot követtek el ellenünk, és pártolják ezt az erőszakot. És főleg: megírtam. Némaság, kiközösítés. Senki soha nem mondta: Éva, nem jó ez így, üljünk le, beszéljünk. Elmebetegnek tartanak, hazugnak is talán. Anyám biztosan. Egyszer a legidősebb bátyámból itt nálunk kibukott minden vád, dühös, fojtott félmondatok, ami a sógornőmtől származik (úgy nézett rá: de hát ezeket te mondtad). Hogy én fölényes vagyok, kioktató (ezekkel, hogy ne tévézzenek meg videójátékozzanak véres vizuális világban a gyerekek, köztük az enyéim, meg persze /ez önkritika/ biztos élőben is blogolok, oktatok, ez a gond, ők nem olyan tanultak), és hogy ők rengeteget segítettek. A sógornőm csitítgatta, kente el. Nem kell azt nekem megmondani. És hát mindhárom bátyám, szépen kereső, erős emberek, az évtizedek alatt rengeteg pénzt kapott anyámtól. Egy összegeket. Mindig, ha kellett. Ettől nyilván jobb a viszonyuk. Én nyomorogtam. Nem volt, nem lett kocsim, hitelem. Aztán meg befutottam, elkezdtem jól élni. Ez is ott van köztünk. Én alkalmanként kaptam, nem kértem, nagyon rég nem. És mindig felróva, keservesen emlegetve. Spóroljak! A maga sorsát szánta nekem anyám, a fiatalkorit. Aki nem jutott el színházba, nem volt szép ruhája, és nem is akart. Minek az. Az apám egy durván manipulatív, személyiségzavaros, okoskodó, lenyomó bántalmazó, aki mind az ötünk életét, tehát a három bátyámét, az enyémet és az anyámét is megkeserítette, örök némaság, nyomasztó jelenlét, hatalomfitogtatás, ordítások, törés-zúzás, bátyáim verése. Az én orromat is eltörte 13 éves koromban. (Talán ezért mentem mégis az imaházba? De anyám miért nem védett meg?) Ezzel, apám viselkedésével, kapcsolatban a család amnéziás, hát, már lenyugodott. Nem beszélünk róla. Részben ők is olyanok már: értékrendben, erőszakkultúrában (nem baj, ha verik a gyereket, ezt nekem magyarázza), sőt, az egyik bátyám meghökkentő módon nyomja a kereszténykedést, már ezen a politikai lózungos módon. Apám visszaintegrálódott. Mi se történt. Nyomatja a szentképeit, békebeli történeteit, anekdotákat, a jóistenmegsegít, imádkozzak. Apám olvasta a blogot. Kommentelt is. Kiralktam, letiltottam, és nem hagytam megjelenni a nevét. Sokat beszél a múltról apám, de az igazat nem mondja el, az élete elejét. Az első házasságát, az öngyilkosságát, az elmegyógyintézetet és a diagnózist. Anyám azt mondta, amikor ezeket elmesélte, hogy a bátyáim nem is tudják ezt. Lehet, persze, hogy azóta már tudják. Idén a legkisebb, a pár sorral följebb említett testvéremnél volt a karácsony, tehát ez a 25-iki, anyámnak szóló, négy gyerekes, tizenegy unokás. Nem hívtak, semmit nem írtak, nem is jeleztek, és ez logikus, szerves, de apám azért nem érti, miért nem mentünk. Anyám mondta csak, hogy menjünk, mindig is ő mondta. Nyár óta, csak ezt, mániákusan. Nem lehetett másról beszélni vele. Az ember a maga mikrokörnyezeti erőszakocskáira vak, nehezen ismeri fel, de ez azért feltűnt. 25-én lesz, majd menjünk. Én pedig mondtam, nem megyek. De hát jaj. De hát miért nem megyek. Menjünk. Hát a gyerekek. És legközelebb: úgy lesz, hogy 25-én… Nem, nem megyek. És újrakezdi. semmi más téma nincs, csak a rámerőltetés. Együtt kell lenni, mert az a bizonyíték, hogy nincs baj, viszály, egyben a család, őneki szép és teljes a családja, mindenki szereti őt, helyes az élete. Hogy legalább karácsonykor. A többi, az egész év ki van magyarázva. Jaj, Lacóka sokat dolgozik. (Ezt tizenkét éves korom óta hallgattam, hagyjuk aludni, az igen szeszgőzös horkolásaikor főleg.) Már nem tudják a telefonszámomat. Hagytam elhalni azt, amelyiket tudták. Mikor Julinak szenvedtük a Laudert, és ment a hanuka, rájöttem, hogy ezt is lehetne mondani. Áttértünk, nem ülünk karácsonyt. De minek ez is, még poénnak is gyenge. Nem és kész. Két éve karácsonykor nagyon megaláztak, kínos volt. Akkor anyám elég szarul volt, nem jött. Tetvesek voltak a gyerekeim, frissen lekezelve, és én, késve, kivonatoztam velük Gödre. Nem kellett volna menni, nem kellett volna elmondani a tetűt. Nem is beszéltek velünk, sürgősen hazament mindenki a higiénikus gyerekeivel. Talán azóta megértették, hogy ez nem azért van, mert én fúj, hanem mindenki elkapja. A sógornőmmel letetveztük még egyszer Julit-Dávidot, utókezelő serkeölő faszommal, de mindannyian tudtuk, hogy vége van, nincs több közös karácsony. De apám most újévkor kérdi e-mailben, mint a család újra megbecsült tagja, miért nem mentünk – innen tudtam meg, hogy melyik tesómék szervezték. Soha nem lehetett szavunk abban régebben sem, János életében sem, hol legyen a karácsony, újszülöttel sem, akkor se, ha autó nélkül Gödre mentünk ki. Csak nélkülem egyeztették, nekem meg anyám mondta meg. De mit taglalom, bonyolítom ezt. Mintha fontos lenne. Nekem nem fontos, csak a sajátunk. Minden karácsonyfa giccses, még azokéi is, akiket szeretek. Én nem tudok már velük. Megalázó, hetekig heverem ki. Ők se szívesen. Ez oké. Nem hiányzik. Nagyon zsidóznak meg migránsoznak meg buziznak, tiszta fideszbábok és antiintellektuálisak. Csupa dologias téma, rémhírek és butus fejtegetések, semmi, ami az én témám, semmi nem érték nekik, ami nekem az. Megalázó megjegyzések nőkre. Néha jó poénok vagy emlékek. De mindig az a harsányság, fölény, érzéketlenség, egózás, intellektuális vakság, ítéletek. A középső bátyám néha ott van a konditeremben (Buda kicsi falu), és nekem taglalja a szaunában, ki a jó nő. Anyámról, családról, karácsonyról, múltról nem beszélünk, s csak provokálom azzal, amikor megemlítem a maratont (ő ragyogva mondja, lefutotta a szigetkört, az milyen kemény! a tüdejét kiköpte! 35 éve sportol, nagypályás foci még ma is, szaladgál. Nem értem), és látom, nem stimmel ez neki, hiszen borul a leosztás: itt, kérem, ő a sportos, ő a vicces, ő a lehengerlő. Mindig is ő volt. Nekem ez a gyerekkori, elemi traumám: a félpornós taglalások, “a világ az én szexuális gerjedelmemet szolgálja”. Minek edz az a csaj nagy súllyal, olyan kis szép volna, milyen kis gyönyörű (testrészenként kielemezve), vékony, hát “én nem edzek akkorával”. Meg is látszik (a bátyám csak átmozgat, húsz éve, vékony, kevés izom). Jelzem, hogy másnak mások a céljai, izom nagy súlytól lesz, és szerintem nem tud csúnya lenni. Nem ért egyet. Nem jó az. Mindez egy konditeremben. És a lány negyvenkét kiló. Én meg háromszor akkora súlyokat használok, mint a tesóm. Neki igaza van mindig. Hallgatok. Focistársa döbbenten bámul, bókol, mi lett belőlem. Tesóm zavartan témát vált, nem tetszik neki a helyzet, tesz is egy viccesnek szánt, gúnyos megjegyzést (“nem adok neki enni”, ti. ezért lettem ilyen). Nem okés az, hogy nem én vagyok a kis nyomi. Hogy nem lehet engem lenézni. Nem csak egyetemet végzett, de még itten sportol is, ne már. A gyerekek kedvéért kéne mennem, kapcsolatot tartanom, nyilván. Most Lőrinc és a két kisebb bátyám egy-egy gyereke egy gimnáziumba jár, ahova a bátyáim is. Nem túl eleven a kapcsolatuk nekik sem. Mi mások vagyunk, mindig. Nem tudtak mit kezdeni semmivel, ami nekem, velem fontos, se Tamással, se a színházzal, se az íróságommal, tanársággal. Jánossal se, aki, Tamással ellentétben, szeretetreméltó volt. Nem értik, nem is látják azt, amit én értéknek tartok. És apám mindenhol ott van. Amikor én a családommal még tartottam a kapcsolatot, mondjuk Lőrinc 10-12 éves koráig, akkor nem volt ott, ha mégis ott volt, együtt kerültük, néztük levegőnek. Nyolcvanéves kora óta kb. új erőre kapott, teljes joggal, ártatlanul jön, minden oké, ő az apánk, ez az amnéziás, öregkori tudata van, és ezt jóváhagyják a többiek. Visszaintegrálódott valahogy, azért is, mert bár elváltak, egy ház két emeletén élnek, és ő anyám fő ápolója lett. Anyám nagyon rosszul van. Én róla akartam írni, csak annyi minden van. Fekszik és vak. Üvölt a rádió, alszik. Ugyanazt a négy mondatot ismételgeti, ha felhívom, ugyanazokat a történeteket mondja el. De így is manipulál, célozgat, bezzegel, feldicséri a bátyáimat, kritizál. Az utolsó leheletéig. Ismeretlen ismerősöket taglal, nem hallgat meg, nem figyel semmire, magáról sem beszél, pedig kérdezem mindig, nem tudja már a két kisebb gyerekem nevét. Hibáztat, hogy nincs kapcsolat az unokákkal. Annyira szeretné őket látni. Mindezt kedvesen, jajgatva. Jaj, annyira sajnálom. Jaj, annyira örülök. Jaj, miért nem. Jaj, olyan jólesne. Jaj, Lacó is mennyit jön. Az én tisztelettudó, konszolidált, negyvenes bátyáim! Óh, hová lett az ifjúság. Ki hitte volna, hogy ők is behízott kispolgárok lesznek? A gyerekeim láttak elég testi nyomorúságot, haldoklást, és főleg látták a százkét évesen is elegáns apai nagyanyjukat. És anyám egyszer, amikor mentünk (tudta előre), nem tette be az üvegszemét. Sokkot kaptak. Ez évekkel ezelőtt volt. Nem, nem viszem őket. Rituálé lenne csak, kötelező kör, megtettük-kibírtuk. De bezzeg L. bátyám. Hozza mindig őket, a sajátjait! De milyen aranyos. Olyan sunyin dicséri. Értjük. Már fontosabb, hogy nekünk mi a jó. Bűntudatom van mégis. De hiszen fogorvoshoz nem jutunk el. Kínlódunk a mindennapokkal. Magyarázkodom. Nem akarok magyarázkodni. Még csak Juli volt, tehát 2010 előtt, és már akkor ment, hogy én milyen messzi helyekre megyek, hozzájuk miért tudok elmenni (pesterzsébeti baráti család, Firenze). Hozzájuk meg nem. Ez is, ahogy így kifigyelt. És persze én menjek hozzájuk, mindig. Járuljak oda. Sokáig nem mondtam erre semmit. Aztán mégis: de oda, Pesterzsébetre én szívesen megyek, ott nem nyomasztanak. Én akarok menni. Ott jó nekem. Ez az én életem! Én amilyen hangos a blogon vagyok, olyan lojálisan viselkedtem velük. És hangos is ezért lettem. Mint a papucsférjek, akik a csajuknak nem merik elmondani, sértődött-némák, a blogomon meg szapulják a nőket. Aztán a kilincsekre akasztgatott, nem kért cuccok, a kavarás. Otthonszülésbe ellenzőként berontás. Sógornőm, a kém, jelentett anyámnak. Fikázta Geréb Ágit, amiért alszik a vajúdás éjjeli óráiban. Áhh. Julinak szervezek anyósomnál harmadik szülinapot, kisgyertek-barátok, az én barátaim, ott van a tűzoltóság a szomszédban, átmegyünk, felmásznak az autóra, poén és örök emlék. Anyámat meghívom. Anyámat elhozták volna, közel lakó barátnőm, és vissza, de ő Lacót kéri meg, aki ott szóváteszi, hogy én idegeneket hívtam meg Juli születésnapjára a családom helyett. Ezt mondta. Komoly. Ennyire voltak manipulatívak már akkor is, ennyire nem szervezhettem én a saját születésnapot sem. Végül anyám vak lett, olyan hat évnyi, borzalmas romlás után. Anyám egy háztartási balesetben vesztette el az egyik szeme világát, aztán műhibák és gyulladások után a szemét is, és most nekem magyarázza, hogy ez örökletes, az apjának és az egyik apai nagynénjének is ez volt. Döbbenten hallgatok. Az utóbbi éveink anyám balesetéről szóltak. Anyám orvos, és nem tudja, mi történt vele. Műhibaper is volt, hétszer műtötték, tanúskodtam. De hiszen tudod, miért ment tönkre a szemed… Visszakérdez: miért? És akkor: de hiszen valakit, aki demens vagy ilyen szintű tagadásban van, nem bántunk, nem akarjuk vele megértetni… nem lehet. Nincs remény. Őt kéne látogatni tehát most. Ez volna a nagyon nehéz, erkölcsi feladat, és ezt nem csinálom, csak ígérem, mint egy rossz alkesz, hogy majd holnap. De legalább telefonálok. De azt se nagyon. Mert akkor rákezdi a karácsonyt, meg hogy ő belehal, ha én idén is eltűnök, nem jelentkezem. Igen, itt tart az anyám, aki arra nevelt, hogy nem mondunk súlytalan dolgokat viccből sem, halállal nem poénkodunk. Nem jelentkeztem. Nagynéném haragszik, miért nem veszem ki a részem a feladatokból. Egyszer, tavasszal felhívott, és elmondta, elég ingerülten, hogy menjek, mi volna a feladat. Végighallgattam. Vagytok öten, autóval meg nyugdíjasként, anyámnak jó a nyugdíja is. Van az ápolónő, önkormányzati. Én is egyedül nyomtam Jánossal. És most már a saját életemet élem. Ezt nem mondtam. Csak mondtam, béketűrően és gyáván, hogy jó. Aztán, egy-egy túlterhelt, sírós gyerekkel hazavergődős, vízszintes esős, százhúszezer forintos gázszámlát megkapó, iskolai cirkuszos nap után fejben magyaráztam nagynénémnek, hogy én három gyereket nevelek özvegyen, és kapják be. Persze azért nagy néha megyek. Ilyenkor van az, hogy ha nem tudok felosonni az emeletre a kulcsommal, akkor apám, a börtönőr, beáll az anyám szobájában au ajtóba, és hallgatózik, beleszól, nem lehet kimenni tőle. És magyaráz, oktat. Heherészve mesél, kedélyeskedik vagy fejteget valamit. Kijavítgatja ingerülten anyámat. Aztán érthetetlen türelemmel hoz neki ezt-azt, kikíséri a vécére. Meglepően éles az apám esze. Anyám az utóbbi években kétszer mondott elismerőt, ami nem olyan, hogy jaj, Juli de aranyos (ezt már nem mondja). Rám. Az egyik az, a műhibaperrel kapcsolatban, hogy te vagy az ész a családban. (Mi nagyon vehemensen követeltük Jánossal, hogy azonnal műtsék meg, vagyis, tiltakoztunk, amiért nem tették. Akkor anyám letolt érte, hogy beszélhetek így a főorvos úrral “ki a maga lánya, mi a foglalkozása, hogy ilyen hangot enged meg”, dohogott amaz. Anyám később revideált, igazam volt, mert ezen múlt. Akkor ott, 2011. december 1-jén dőlt el az egész, ami ma a nyomorúsága.) Ezt, hogy én okos vagyok, soha nem ismerte el, mindig a fiait dicsérte és a tanultság, az ész szerepét kisebbítette, gőgösnek nevezett, illetve “nem a diploma számít”. Te olyan okos vagy, mondja most, őszinte döbbenetemre. A másik, amikor még egy kicsit látott, és épp nagyon kirobbantam az izmaimmal: csinos vagy. Ezt se mondta soha. (Csak akkor Eszternek nevezett. Aki a nagynéném.) Most meg kifejlődött az önkritikája. A múltkor azt mondja, olyan jajongva sóhajt fel: bánom már, nem így kellett volna. Nem csináltam jól. Na, mondom, mit, semmi baj, jól csináltad (azonnal mondom, nehogy rosszul érezze magát). Nem neveltelek lánynak, hogy dolgozz, legyél házias, te is kivedd a részed, egy lánynak nem lehet ezt. Úgy érti, hogy ne legyek szabad, ne legyen jó életem. A bátyáim egész konkrétan seggmeresztettek nagyritkás porszívózáson kívül, és 26 meg 28 évesen is mamahotel, bulizás. És most ezt mondja: engem még jobban gyötörni, facsarni, betörni kellett volna, nem engedni ennyire. Ő engem önzőnek lát, leszarósnak, elkényeztetettnek. AMIÓTA NEM VAGDOSOM MAGAM, ÉS NEM VAGYOK DEPRESSZIÓS, AMIÓTA JÓL ÖLTÖZÖM, KITELJESÍTETTEM A TEHETSÉGEM, UTAZOK, FUTOK, AZÓTA NEM TETSZIK NEKi, AHOGY ÉLEK. Egy lánynak nem lehet ezt. És akkor ne legyek feminista. Biztos az is vagyok, önző, leszarós, lusta, kupis, arról bezzeg nem beszélek, én mit tettem. Hazudok. Nem tudom, mit tettem. Lenézem őket, valószínűleg. Vádaskodom, kiírom a családot a netre. Hálátlan vagyok, mert néha, és volt, aki, segítettek. Ez a poszt is csupa vád. De én, ha bűnös és háládatlan vagyok is, ha egy fekvőbeteg anyával ilyet nem lehet, és ha nagyon fogom bánni, akkor sem tudok elmenni hozzá. A gyomrom forog. Ez nem metafora. Nagyon nyomaszt, hogy meghalnak, és kicsit, hogy élnek, írta a kommentelő. Van ilyen? Lehet az, hogy anyám úgy hal meg, lassan kihunyó tudattal, hogy nem fogja megérteni? Mindig, utolsó leheletével is idegenkedni és rendszabályozni fog, egy villanásra nem látja, én ki vagyok, nekem mi a jó, mitől lettem boldog? Hogy én is érek annyit, mint egy elsőszülött vagy egy fiú? Hogy ő mit hibázott, mit nem akart látni: anorexiát, falcolást, depressziót? Átnézett ezeken. Nincs ilyen, hogy a halálos ágyán? Egyszer csak nem lesz? Mindig az én molyolásommal, színházba járásommal, bikiklizésemmel, nemtévézésemmel, “önzésemmel” van a baj. Soha nem azt bánja, ami valóban fájdalom, bűn. És apámmal kapcsolatban nem kérdem ezt (Van ilyen?). Miért?

*

Ezen a szövegen kellene dolgoznom, húznom, egységesítenem. De most húsz perc alatt le kell fordítanom egy cikket, aztán öltözöm, kiviszem a kutyát, és megyek, na, hova megyek, el se hiszitek: Kozma Szilárd újabb vádaskodása miatt, az idei második feljelentései miatt tanúskodni a bíróságra. Az elsőt már harmadfokon is megszünettték.