Csak nézni, ki ez itt, hosszan nézni, idegenkedve kerülgetni őt magamban, milyen a haja is már, nem tűrhetni, sose szerettem az ilyen testfelépítésű “pasikat” – egyre eszemben forgatni, aztán átdöbbenni, hogy de hiszen ő…! Onnantól szívdobbanni. Másodszor meglátni és megszeretni.

Szerdánként egy villamoson torlódni. Főnök feje fölött összemosolyogni. Lassan egyértelművé alakulni. Kávézóban kellemetlenül billegő piszkosfehér csorbamárvány asztalnál várakozástól és vágytól szétesni. Minél szutyokabb a hely, annál kontrasztosabban eleven a megérkezése öröme.

Érzést odabent felismerni. Őrlődni. Titkolózni. Ellenérveket keresni. Szünetet tartani. Aztán tovább nem bírni: rendes-bejáratott embert érte otthagyni. Ragyogva, a vállalás bátorságával egymásba csattanni.

Stressz enyhítéseként hozzá szaladni, először csak alkalmilag, véletlenül, aztán gyakran, végül már mindig. Még később vissza se jönni már. Élet elől egymásba bújni. Minden terhet letenni, nem-is-hittem-volna fájdalmakat felismerni és dadogva megosztani, éjszakákat átbeszélgetni. Többet mesélni, együtt sírni a nemleheten, mint szeretkezni (később ezt persze bánni).

Lassan egymás tereiben, társaságában megjelenni. Fogkefét a másiknál tárolni. Cuccokat észrevétlen odaát felhalmozni. Teret hódítani. Újdonságból üzemszerű elsővé válni.

Csorba fogat, szemölcsöt nem bánni, hanem imádni. Reggelente szájszaggal csókolózni, akkor nem bánni, később azért felemlegetni.

Nulla szénhidrátos diétán bagettet elfelezni.

Ikeában evőeszközosztályon összeveszni. Csuproknál anyut felhívni, egyet le is verni, szégyenkezni, közben ŐT fél szemmel tartani. Lámpáknál kibékülni. Törülközőosztályon már csókolózni, hazafele rozoga Octaviában tőle gyereket akarni.

Egyszer (először) valamin, ami idegen, amire nem is gondoltam, nagyon meglepődni. Kiakadni. Idegenséget magamban forgatni. Csorba fog csorbaságán megdöbbenni. Új gyanakvással létezni. Mi bajod, semmi. Erős gesztust kapni, örülni, magyarázatot keresni, nem találni, helyette furaságot készségesen felejteni.

Néha már kedvet nem érezni. Emiatt, hiszen ez akkora szerelem!, magamat szégyellni. “De hiszen ez is egy tahó” érzetet lefojtani.

Rájönni, hogy ezek bizony összejárnak. Hát akkor ezt is lehet? Exet félve felhívni revansból. Szelídségén elérzékenyülni, tömören egy mondatban jelezni: fontos vagy és az is maradsz.

Őhozzá már nem szaladni, mert ő is stressz: megbántódik, pofákat vág, semmi sem jó neki. Ekkor már élet elől és előle is egyedüllétbe rejtezni.

Érzékelni csöndjeit, halogatásait, szabotálását. Kérlelni. Elviccelni. Várni. Hallgatni. Sírni. Nem aludni. Remélni. Minden egyre-még-kisebb fellángolásnak megörülni. A mégisektől egyre jobban, csak hát ritkán felcsillanni.

Várni, hogy megmondja, mi van. Vége van, közepe van, másnak az eleje van?…

Még jobban szeretni. Aztán elkopni, elfáradni, úgy maradni. Szakítás nélkül szétszakíttatni.

Töltőtollal utólag míves szakítólevelet írni, átadástól visszarettenni, évek múlva döbbenten nézni: de hiszen már akkor is tudtam, hogy ez nem lesz jó. Még egyszer ugyanebbe mégis belecsúszni, még a töltőtoll is ugyanaz, csak más színű patronnal.

Várni. Nem tenni semmi bántót, mert ez akkora szerelem – hátha majd egyszer mégis…?

De nem. Megérteni: így csinálják a gyávák. Elmennek csak pisilni, de nem jönnek vissza többet.

Másra nem nézni, senki újra rá nem csillanni öt évig.

Hajdan barátnőnek hitt nyálcsorgatók kárörvendő célzásaiba botlani. Megdöbbenni. Kétségek között hányódni: hát tévedtem én? Korai szerelmes e-mailjeit újraolvasni. Tudni, amit mindig is: ez nagy szerelem volt, és ő, csak ő rakta a tüzét. Nem érteni. Fotókat három év után először újranézni. Tisztának maradni. Csakazértis!

Ajándékait mind nagy dobozba tenni, kidobni nem bírni, ám költözéskor nem véletlenül régi lakásban felejteni, nem bánni. Évekkel később gyalázkodásait, vádjait, hazug-kotnyeles elemezgetéseit elképedten visszahallani… hiszen soha nem mondta, sőt, mindenért mindig mennyire odavolt, minden jó volt, még kérdeztem is pedig: biztos! Rájönni, de soha fejéhez nem vágni:

te is csak egy kezdőbetű vagy.