dobálózzunk diagnózisokkal

Mert az pompás hatalomgyakorlási módszer!

Nem tetszik a pofája? Zavarja a köreidet? Irigyled?

Nagyon egyszerűen lejárathatod, úgy, hogy neki rosszul essen, a többiek gyanakodni kezdjenek, elhúzódjanak tőle, a te viselkedésbe némi “szegény pária, bajban van, én csak segítek neki” árnyalat is vegyüljön.

Így tökéletes a manipuláció. A bülbülszavú kirekesztés.

Viselkedj úgy, hogy hozzáértőnek tűnj:

legyen rajtad fehér köpeny és legyen valami titulusod, végzettséged,

vagy csak fogalmazz fontoskodva, kvázi-intellektuálisan, laikusként tégy nagyívű állításokat, használj vulgár-pszicho szókincset, az is elég.

Ha mindezt a kilétedet nem vállalva, zavaros felhasználónévről, esetleg kamuprofilról csinálod, akkor nem is kell vállalnod a felelősséget.

Legyél tántoríthatatlanul magabiztos, játszd el a racionálist. És szórd rá, hogy paranoid, skizofrén, nárcisztikus, borderline, skizofrén…

Ettől aztán biztos igazad lesz, nem kell érvelned, a saját viselkedéseden változtatnod. A másikra kenhetsz mindent, azt is, hogy belekötöttél, és ő pompásan megszégyenül!

irónia, szarkazmus

Hallottam ilyet valós interakcióban, konfliktushelyzet után. De a legszebb, ha az illetőnek amúgy semmi köze nincs hozzám, nem is szólt hozzá senki, csak odajön szaglászni, okosnak lenni, szerepelni.

A legutóbbi Amiről az orvos…-ban pont erről ír Szendi: a pszichiátria eleve is erőszakszervezet, a célja a büntetés és a tisztogatás. Politikai hatalomgyakorlás és megfélemlítés volt a szerepe, nem az, hogy segítsen, gyógyítson, védelmezze a társadalmat. Az elmúlt kétszázötven évben forradalmárok, eretnekek, újítók és ideológiai ellenségek tízezreit stigmatizálták és zárták be a különböző rezsimek.

Olvasgatom itt a nyaralóban a régebbi Narancsokat is, van egy pompás elemzés arról, hogy gyerekeknek szánt könyvek mennyire és hogyan szólnak a halálról, és miért nem szólnak az öngyilkosságról.

konfrontatív rész következik

A legnagyobb döbbenetemre szakértő megkérdezettként fedezem fel az összeállításban annak a nevét, aki nagyon mérges lett azoktól a kommentektől, amelyeket Antoni Rita mno-s bikini bodys cikke alá írtam, és pár kommentem alapján, meglovagolva a közhangulatot, megállapította rólam: “szerintem borderline”. Szakember létére, amúgy derűsen, százhúsz kilóval (csak ha valaki nem érteni, honnan fúj a szél).

Ettől még lehetek borderline, persze, hogy ez a nő frusztrált és nem is túl okos. De érvet nem írt, hanem ezzel a huszárvágással egyszerűen kirekesztett azok köréből, akikkel értelmesen lehet vitázni.

A másik, hogy nekem nagyon sok lelki bajom volt. Sorolom, de a top 10 – kínban részleteztem:

  • alvásparalízis (ez tuti az volt, alkohol hatására, nemtom, tünet-e vagy önálló valami)
  • generalizált szorongás (vagy olyasmi), túléberség, túlrzékenység
  • poszttraumás stressz szindróma
  • fárfiakkal súlyos Stockholm-szindróma
  • önkárosítás
  • enyhe és középsúlyos depresszió
  • testi visszaélések, testi jelzések figyelmen kívül hagyása
  • szénhidrátfüggés, túlevés (pajzsmirigy-túlműködéssel is ösztökélve)

Szóval, van mit mondani rólam-rám. Mint ahogy az összes ismerősömre is igaz három-öt-tíz efféle kórság, még a teljesen egészségesekre is. Vagy nincs ilyen konkrét jelenség, csak nem funkcionálnak jól az életükben.

retorikai fordulat: de, és jön a lényeg

De ami az igazán érdekes: én azóta kapom ezeket a minősítéseket, mégpedig tömegesen, hogy ezek már nincsenek.

Csakis azóta tehát, amióta erős vagyok, amióta tudom, ki vagyok, mit akarok, amióta nem akarok “munkahelyet” váltani, és nem érzem, hogy lemaradtam volna valamiről, amióta jól alszom és nem szorongok, amióta okés a testem, élvezem az életet satöbbi – tehát amióta legyőztem a múltamat.

Nem érdekes?

Mire is szolgál akkor ez az egész? És mit árul el arról, aki mondja?

Előtte az a sok bajom nemigen zavart senkit, nem ontották a kéretlen diagnózisokat.

Stigmatizáció, ráfogás, ellehetetlenítés. Alterofóbia, kockaság, és sokszor irigykedés.

Amikor ilyet mondanál valakire nagy okosan, vagy amikor látod, hogy másra mondanak ilyet, akkor vedd figyelembe, hogy

  • okosnak lenni jó, mindenki élvezi, amikor Átlát A Másikon, de ennek az igénynek a kielégítésével nem kéne ledarálni másokat,
  • nagyon sok ember nem veleszületett vagy szerzett pszichiátriai bajjal küzd, hanem olyan nyomorú a helyzete (traumája volt, zaklatják, a partnere elszívja az energiáit, nem kap segítséget a gyerekneveléshez), hogy nem is reagálhat másképp, mint változatos tünetekkel, erről itt írtam részletesen,
  • mások egyszerűen mernek különbözni, ennyi a “bűnük”.
  • A szenvedélyes, elkötelezett, új utakon járó embereket minden időben gyanúsnak, betegnek tartották és kirekesztették a normakövetők.

Felhős az ég, megyek futni. Az elvi dilemmáról szóló, beígért posztot három hete írom, most már csak húzok belőle, mindjárt jön az is.

17 thoughts on “dobálózzunk diagnózisokkal

  1. Egyébként ez tipikus bántalmazó játszma. A NaNe bírósági megfigyelős programjában volt több ilyen (szinte alapeset). Szóval a nő (vagy a bántalmazott) természetesen üldözve, bántalmazva, gyomorgörccsel, alvás nélkül sírva és hisztérikusan “vádaskodik”, a bántalmazó pedig nyugodtan, összeszedetten rámutat, hogy egy ilyen “idegbeteggel” nem lehet együtt élni, ő próbálta, blabla, és hát valószínűleg a gyerekek sincsenek nála jó helyen. Vagyis először bántom az áldozatomat, aztán amikor ettől – joggal – kiborul, akkor idegbetegnek, hisztérikusnak, borderline-nak minősítem.

    • A gáz az, hogy ehhez szakképzett pszichiáterek, és saját tapasztalatom szerint ráadasul rengeteg pszichológus asszisztál. (Nem szándékom követ dobni a pszichiáterekre úgy általában, egyik testvérem is az.) Sőt, ismerek olyan férfit, akinek élethivatása, hogy azoknak a “szegény apáknak” segítsen, akiktől a feleségük holmi válás ürügyén “el akarja venni” a gyerekeit, és a szaktanácsai nagy része pont olyasmi, hogy hogyan juttassuk zárt osztályra a feleséget. És sajnos még a tudása is nagy a témában.

  2. … pár kommentem alapján, meglovagolva a közhangulatot, megállapította rólam hogy… ezzel a huszárvágással egyszerűen kirekesztett azok köréből, akikkel értelmesen lehet vitázni.
    Amikor a hóhért akasztják:)

    • Jaj, hogy te még mindig itt nézelődsz?…?

      Úgy gondolod, nekem nincs jogom a blogomat tisztán tartani és a nyugalmamat megóvni a gyengén érvelő, feszkózó agresszoroktól?

      Nem én keresem a kapcsolódást. te kerested velem. kozmáék keresték velem, minden áron. A pszichológushoz se szóltam.
      Nem is a házigazda tett helyre, hanem a random kommentelő (a pszichológus) élt vissza a felkentségével (nem szakpszichológus egyébként, de mindenképp durván etikai kódexet sértett).

      Ennek a kommentednek sem a bosszú volt a célja, áhh! Látom, szeretnéd magad meghurcolt forradalmárnak érezni. 🙂 Azért minősítgetsz, támadsz.

  3. Ez a poszt elevenembe vágott. Magamra ismertem az önjelölt pszichiáter szerepében aki ítélkezik, diagnózisokat aggat egy nála sokkal rosszabb helyzetben levőre, “segítő, ráébresztő” szándékkal.
    Mindig is éreztem, hogy nem vagyok jó ember amikor ezt teszem…de e poszt csak megerősített ebben.
    Szégyellem is kellőképpen magam…

      • Hirtelen csattanok, kitódul belőlem az ítélet, aztán órák múlva, vagy másnap beindul a lelkifurdalás, hogy valójában nemhogy segítettem, de frankón porig aláztam a másikat.
        Eddig a bocsánatkéréseimre mindig jött válasz…de jól tudom, ez nem mehet a végtelenségig. Meg kell tanulnom uralkodnom magamon, mert eljöhet az idő, amikor már nincs többé megbocsájtás…

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s