dobálózzunk diagnózisokkal

Mert az pompás hatalomgyakorlási módszer!

Nem tetszik a pofája? Zavarja a köreidet? Irigyled?

Nagyon egyszerűen lejárathatod, úgy, hogy neki rosszul essen, a többiek gyanakodni kezdjenek, elhúzódjanak tőle, a te viselkedésbe némi “szegény pária, bajban van, én csak segítek neki” árnyalat is vegyüljön.

Így tökéletes a manipuláció. A bülbülszavú kirekesztés.

Viselkedj úgy, hogy hozzáértőnek tűnj:

legyen rajtad fehér köpeny és legyen valami titulusod, végzettséged,

vagy csak fogalmazz fontoskodva, kvázi-intellektuálisan, laikusként tégy nagyívű állításokat, használj vulgár-pszicho szókincset, az is elég.

Ha mindezt a kilétedet nem vállalva, zavaros felhasználónévről, esetleg kamuprofilról csinálod, akkor nem is kell vállalnod a felelősséget.

Legyél tántoríthatatlanul magabiztos, játszd el a racionálist. És szórd rá, hogy paranoid, skizofrén, nárcisztikus, borderline, skizofrén…

Ettől aztán biztos igazad lesz, nem kell érvelned, a saját viselkedéseden változtatnod. A másikra kenhetsz mindent, azt is, hogy belekötöttél, és ő pompásan megszégyenül!

irónia, szarkazmus

Hallottam ilyet valós interakcióban, konfliktushelyzet után. De a legszebb, ha az illetőnek amúgy semmi köze nincs hozzám, nem is szólt hozzá senki, csak odajön szaglászni, okosnak lenni, szerepelni.

A legutóbbi Amiről az orvos…-ban pont erről ír Szendi: a pszichiátria eleve is erőszakszervezet, a célja a büntetés és a tisztogatás. Politikai hatalomgyakorlás és megfélemlítés volt a szerepe, nem az, hogy segítsen, gyógyítson, védelmezze a társadalmat. Az elmúlt kétszázötven évben forradalmárok, eretnekek, újítók és ideológiai ellenségek tízezreit stigmatizálták és zárták be a különböző rezsimek.

Olvasgatom itt a nyaralóban a régebbi Narancsokat is, van egy pompás elemzés arról, hogy gyerekeknek szánt könyvek mennyire és hogyan szólnak a halálról, és miért nem szólnak az öngyilkosságról.

konfrontatív rész következik

A legnagyobb döbbenetemre szakértő megkérdezettként fedezem fel az összeállításban annak a nevét, aki nagyon mérges lett azoktól a kommentektől, amelyeket Antoni Rita mno-s bikini bodys cikke alá írtam, és pár kommentem alapján, meglovagolva a közhangulatot, megállapította rólam: “szerintem borderline”. Szakember létére, amúgy derűsen, százhúsz kilóval (csak ha valaki nem értené, honnan fúj a szél).

Ettől még lehetek borderline, persze, hogy ez a nő frusztrált és nem is túl okos, továbbá ehhez az észosztáshoz végzettsége sincs. De érvet nem írt, hanem ezzel a huszárvágással egyszerűen kirekesztett azok köréből, akikkel értelmesen lehet vitázni.

A másik, hogy nekem nagyon sok lelki bajom volt. Sorolom, de a top 10 – kínban részleteztem:

  • alvásparalízis (ez tuti az volt, alkohol hatására, nemtom, tünet-e vagy önálló valami)
  • generalizált szorongás (vagy olyasmi), túléberség, túlérzékenység
  • poszttraumás stressz szindróma
  • fárfiakkal súlyos Stockholm-szindróma (a bátyámék a forrása)
  • önkárosítás
  • enyhe és középsúlyos depresszió
  • testi visszaélések, testi jelzések figyelmen kívül hagyása, önbántás ez által is (de megedződtem, az biztos)
  • szénhidrátfüggés, túlevés (pajzsmirigy-túlműködéssel is ösztökélve)

Szóval, van mit mondani rólam-rám. Mint ahogy az összes ismerősömre is igaz három-öt-tíz efféle kórság, még a teljesen egészségesekre is. Vagy nincs ilyen konkrét jelenség, csak nem funkcionálnak jól az életükben.

retorikai fordulat: de, és jön a lényeg

De ami az igazán érdekes: én azóta kapom ezeket a minősítéseket, mégpedig tömegesen, hogy ezek már nincsenek.

Csakis azóta tehát, amióta erős vagyok, amióta tudom, ki vagyok, mit akarok, amióta nem akarok “munkahelyet” váltani, és nem érzem, hogy lemaradtam volna valamiről, amióta jól alszom és nem szorongok, amióta okés a testem, élvezem az életet satöbbi – tehát amióta legyőztem a múltamat.

Nem érdekes?

Mire is szolgál akkor ez az egész? És mit árul el arról, aki mondja?

Előtte az a sok bajom nemigen zavart senkit, nem ontották a kéretlen diagnózisokat.

Stigmatizáció, ráfogás, ellehetetlenítés. Alterofóbia, kockaság, és sokszor irigykedés.

Amikor ilyet mondanál valakire nagy okosan, vagy amikor látod, hogy másra mondanak ilyet, akkor vedd figyelembe, hogy

  • okosnak lenni jó, mindenki élvezi, amikor Átlát A Másikon, de ennek az igénynek a kielégítésével nem kéne ledarálni másokat,
  • nagyon sok ember nem veleszületett vagy szerzett pszichiátriai bajjal küzd, hanem olyan nyomorú a helyzete (traumája volt, zaklatják, a partnere elszívja az energiáit, nem kap segítséget a gyerekneveléshez), hogy nem is reagálhat másképp, mint változatos tünetekkel, erről itt írtam részletesen,
  • mások egyszerűen mernek különbözni, ennyi a “bűnük”.
  • A szenvedélyes, elkötelezett, új utakon járó embereket minden időben gyanúsnak, betegnek tartották és kirekesztették a normakövetők.

Felhős az ég, megyek futni. Az elvi dilemmáról szóló, beígért posztot három hete írom, most már csak húzok belőle, mindjárt jön az is.

34 thoughts on “dobálózzunk diagnózisokkal

  1. Egyébként ez tipikus bántalmazó játszma. A NaNe bírósági megfigyelős programjában volt több ilyen (szinte alapeset). Szóval a nő (vagy a bántalmazott) természetesen üldözve, bántalmazva, gyomorgörccsel, alvás nélkül sírva és hisztérikusan “vádaskodik”, a bántalmazó pedig nyugodtan, összeszedetten rámutat, hogy egy ilyen “idegbeteggel” nem lehet együtt élni, ő próbálta, blabla, és hát valószínűleg a gyerekek sincsenek nála jó helyen. Vagyis először bántom az áldozatomat, aztán amikor ettől – joggal – kiborul, akkor idegbetegnek, hisztérikusnak, borderline-nak minősítem.

    • A gáz az, hogy ehhez szakképzett pszichiáterek, és saját tapasztalatom szerint ráadasul rengeteg pszichológus asszisztál. (Nem szándékom követ dobni a pszichiáterekre úgy általában, egyik testvérem is az.) Sőt, ismerek olyan férfit, akinek élethivatása, hogy azoknak a “szegény apáknak” segítsen, akiktől a feleségük holmi válás ürügyén “el akarja venni” a gyerekeit, és a szaktanácsai nagy része pont olyasmi, hogy hogyan juttassuk zárt osztályra a feleséget. És sajnos még a tudása is nagy a témában.

  2. … pár kommentem alapján, meglovagolva a közhangulatot, megállapította rólam hogy… ezzel a huszárvágással egyszerűen kirekesztett azok köréből, akikkel értelmesen lehet vitázni.
    Amikor a hóhért akasztják:)

    • Jaj, hogy te még mindig itt nézelődsz?…?

      Úgy gondolod, nekem nincs jogom a blogomat tisztán tartani és a nyugalmamat megóvni a gyengén érvelő, feszkózó agresszoroktól?
      Kis különbség, hogy ez itt az én oldalam, akikre utalsz, azok meg gyűlölkködő, semmilyen értéket felmutatni nem képes, erőszakos és gyáva trollok voltak.

      Veled sem én keresem a kapcsolódást. Te kerested velem. Kozmáék keresték velem, minden áron. A pszichológushoz se szóltam.
      Nem is a házigazda tett helyre, hanem a random kommentelő (a pszichológus) élt vissza a felkentségével (nem szakpszichológus egyébként, de mindenképp durván etikai kódexet sértett).

      Ennek a kommentednek sem a bosszú volt a célja, áhh! Látom, szeretnéd magad meghurcolt forradalmárnak érezni. 🙂 Azért minősítgetsz, támadsz.

    • Mostantól MINDEN feszkózó, magát erőszakosan mások fölé okoskodó, többször normális kommentelésre kért, de ezt semmibe vevő, ólálkodó típusú vagy zaklató kommentelőre ezt az eljárást alkalmazom.

      • Egy biztos: engem nem fogsz kioktatni a ki tudja, honnan szerzett magabiztossággal, miközben tucatszor bizonyítottad már, hogy szarkeverő, fölényeskedő troll vagy.

        Hagyjuk Szendit, bizonyítsd be inkább:
        “a pszichiátria nem mint büntető célú erőszakszervezet jött létre, módszerei tiszták és az emberek javát szolgálják, és a cél nem a szélsőséges körülményekre logikusan reagáló lázadók és kellemetlenek szegregálása, mert…”
        Hajrá!

      • Látom, nem megy. 🙂
        De ha valaki évek óta kér, hogy szállj le róla, kellemetlen vagy, akkor mit ólálkodsz itt?
        Miért erőszakoskodsz?
        Mire jó ez neked?
        Nincs benned tartás?

  3. Ez a poszt elevenembe vágott. Magamra ismertem az önjelölt pszichiáter szerepében aki ítélkezik, diagnózisokat aggat egy nála sokkal rosszabb helyzetben levőre, “segítő, ráébresztő” szándékkal.
    Mindig is éreztem, hogy nem vagyok jó ember amikor ezt teszem…de e poszt csak megerősített ebben.
    Szégyellem is kellőképpen magam…

      • Hirtelen csattanok, kitódul belőlem az ítélet, aztán órák múlva, vagy másnap beindul a lelkifurdalás, hogy valójában nemhogy segítettem, de frankón porig aláztam a másikat.
        Eddig a bocsánatkéréseimre mindig jött válasz…de jól tudom, ez nem mehet a végtelenségig. Meg kell tanulnom uralkodnom magamon, mert eljöhet az idő, amikor már nincs többé megbocsájtás…

  4. Visszajelzés: összeállt a kép | csak az olvassa — én szóltam

  5. Visszajelzés: nincs morális létezés | csak az olvassa — én szóltam

  6. Ez is egy példa: Jellemezzük Ijesztően Azokat A Másokat, Akik Persze Nem Mi Vagyunk.
    Hátha így nem kell felelősséget vállalni a saját döntéseinkért, számító kis húzásainkért, hiszékenységünkért, befolyásolhatóságunkért, ábrándkergetésünkért.
    Vigye el a balhét a másik!
    Attól is kivagyok, hogy “normaszegés” – olyan jók, működők azok a normák? “Szegény szülőt hibáztatja” – a legnagyobb agresszorok mindig a szülők.

    http://eletazortoronyutan.blogspot.com/2013/02/a-tarsadalom-ragadozoi-pszichopatak.html

    • Ezt most lehetne kicsit bővebben, nem értem a gondolatot.
      Az ADHD létező probléma, egyik diagnosztikai kritérium hogy 12 éves kor előtt (!) kezdődik.

      • Igen. Nem mondtam,, hogy enm. létezik antiszociális személyiségzavar is.

        Az a gondom, hogy az akármilyen kórság kritériumaként úgy sorolják, hogy ütközik, meg nem felel meg, meg fensőbbrendűnek érzi magát, meg halogat, szétszórt, mint ha a normális annyira normális volna, a munka izgalmas, az emberek meg mind jó fejek.

    • Nekem ez most jól jött, mármint néhány infó a cikkben, ugyanis minden jel szerint közápsúlyos ADHD-ja van a partnernek, amit jópofa rosszaságnak, meg fura dilinek tituláltak gyerekkorban, meg úgy általában eddig. Közben meg, felnőttként együttélni egy kezeletlen ADHD-ssal, meg magával a zavarral, brutális tud lenni. :/

      • Egyrészt túlpörög, és ez nehezíti elsősorban a kommunikációt, de ez még kezelhető, hiszen általában sem vagyunk mi emberek, egyforma vérmérsékletűek.
        A probléma akkor van, amikor valami hiba csúszik a tökéletesen elképzelt rendszerbe, mert akkor nagyon nehezen kezeli a kudarcot, nincs rugalmasság, hanem kiakadás van, először hisztis, önmagát gerjesztő lelkiállapot, amiből nem tud kilépni, majd egy ilyen negatív spirál, ami, ha kellően ijesztő a probléma, akkor akár napokig, hetekig is eltarthat, és az alapvetően is nagyon magas energia szint miatt borzasztó intenzív.
        Düh monológok, mindent elárasztó frusztráció, aminek közönség kell, és ezekben az időszakokban minden apróság beleilleszthető a negatív, fenyegető világképbe. Akár egy pólót becsípő cipzár is, sőt, utóbbi ki is válthat egy 1-2 napos, hasonló lelkiállapotot.
        Időbeli és pénzbeli távlatokat nem tud felmérni reálisan, ám rendkívül gyorsan és meggondolatlanul cselekszik, nincs félelemérzete, úgyhogy rengeteg baleset éri, és épp ezek miatt, meg a sok meggondolatlan, rossz döntés miatt, ami a felfokozott és hisztárikus lelkiállapotban születik, nagyon sok a megoldandó probléma, fölösleges kiadás. Ezek miatt meg általános túlterheltség, és gyakori kilátástalanság-érzés jelentkezik. Halogatás is jellemző, erősen, ami méginkább feszültségkeltő torlódásokat eredményez.
        És, ő mindezt úgy éli meg, ahogy előadja. Rettenetesen szélsőségesen. Nagyon nagy esély van önromboló magatartásra, kábítószerezésre, alkoholizmusra, mert nehéz elviselni ennyi szenvedést.

        És ezt végignézni, megpróbálni kizökkenteni, elfogadni, hogy nem lehet, állandóan kárt menteni utólag, elfogadni, hogy nincs haladás, van viszont harag és negativitás dömping, mint írtam fentebb, rendszeres düh monológok. Nehéz hozzáférni egy ilyen emberhez, és rengeteg figyelmet igényelnek, felület kell a frusztrációjuknak, kezelés és meditációs, vagy egyéb gyakorlatok hiányában. Örökké idő és pénzzavarban van, amitől ő szenved a legjobban.

        Nem egy ideális állapot, ha nem kér az illető szaksegítséget. Közönyös környezetben, netán rátarti, kajánkodó anya mellett (igen, erről volt szó nálunk) egy ilyen kisfiú nagyon problémás életű férfivá válik. 😦

      • Szóval felismerés és kezelés hiányában, ez egy elég megterhelő állapot.
        De, ha a rengeteg energia valaminek a szolgálatába van állítva, és építő, tehát van eredmény, akkor sikeres lehet egy ilyen zavarral küzdő ember.
        De amíg, a figyelem tényleg koncentrálatlan, bármi elvonhatja, és szétszóródik, esélytelen a normális, kiegyensúlyozott élet.

      • Kösz. Sokat gondolkodtam, hogy milyen lehetett az exem-nek. Nehéz lehet, egyrészt, másrészt azon is múlik hogy mennyire tudom/akarom kezelni a saját adhd-met. Én egészen kevéssel ezelőttig nem tudtam, most járok tanfolyamra miatta – de erős lehet az akaratom mert sok mindent már magamtól is csináltam.
        És igen, az energiát bele kell tenni valami projektbe, ez az egyetlen működő módszer amit eddig láttam.

      • Koszi, de jó, hogy mondod ezt.
        Milyen tanfolyamra jársz, már ha publikus?
        Nem tudom, a tied mennyire súlyos, én az övet sem tudom megítélni, erre is képzett pedagógus szerint 99% megfelel az ADHD-s karakternek. Ennél többet csak szakember tudna megállapítani. Ami meg nála működött, az a rengeteg sport, igaz versengő alkat és sok frusztráció származik vereségből és igazságtalan döntések fölött érzett haragbol, de meg így is bőven pozitív a mérleg.

      • Meg ugye azt sem tudom, mennyire érzed magadra illonek ezt a leírást. Ez az én, teljesen laikus szemszogem, a teljesen átlagos képességeimmel figyeltem meg. Az átlagnál érzékenyebb vagyok a haragra és a konfliktusokra, talán ez meg bonyolítja a helyzetet.

      • pikareszk, a tanfolyamot megírom privátban (Budapesten van).

        a többiről meg azt tudom mondani, hogy én olyan sportot űzök ahol nincs se bíró se csapattársak és csak magammal versenyzem. lehet hogy ez amiatt van hogy nő vagyok, nekem sose volt fontos hogy erősebb vagy gyorsabb legyek mint a másik. hogy meg ne unjam csinálok 2-3 féle dolgot is, kissé összevissza (mikor melyiket és mikor mennyit) de rendszeresen majdnem minden nap.
        én azt látom hogy ADHD karban/kordábantartására napi fél óra általában többet ér mint hétvégén 2×2, vagy akármennyi

        ami az együttélést illeti az egyik az hogy a párodnak kell(ene) éreznie hogy terhet rak rád és szaksegítséget keresnie (pszichológust az anyai ügyek miatt és életvezetési tanácsadót az ADHD miatt) DE ha ő ezt nem érzi és nem motivélt akkor nem sok remény van a javulásra
        ADHD magától nem javul (sőt a korral még romolhat is), legalábbis én olyat még soha nem láttam

        az ADHD-t nem kértük és mi is szenvedünk tőle, de azért még felnőttként kezelnünk kell – és ebbe az is beletartozik hogy nem terhelem olyanokkal a páromat amit meg tudnék oldani vagy legalább törekszem rá hogy megoldjam (lassan, de meg lehet tanulni)

      • Évának megvan az e-mail címem, vagy a facebook profilomat is megadhatja.
        Köszi Éva, az erőfeszítést.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.