neheztelni

A mai poszt arról az érdekesen ellentmondásos helyzetről szól, amikor pont arra neheztelünk, aki nagyon közel áll hozzánk.

Mélyből, tétován, növekvő haraggal neheztelünk rá, és mivel ellentmondásos ez az érzés, fojtottan is – nehéz ezt felismerni, kimondani, kilélegezni. Nem is mindenki vallja be, még magának se. Nehéz is volna: szeretlek, te vagy a legfontosabb, együtt vonulunk fel a világ előtt, és mégis haragszom rád, tele vagyok váddal, bánom ezt az egészet, elegem van. Beléd szerettem, azért, amilyen vagy, most meg azt sikítom belül: miért vagy ilyen, miért nem vagy más?

Nem kell félni ettől sem, nézzük meg közelről az érzést. Hogy lehet ez, hogy pont rá neheztelünk? Rá, aki a Kedves, a Fontos, az Ő, akit mi választottunk, akivel annyi öröm és közelség és emlék van, lett, akinek szívből jót akarunk, akiért felelősséget vállalunk, akit óvunk? Miért éppen rá?

A közelség, a másik mély ismerete jogokat és elvárásokat keletkeztet, és sokan ezen felül is a biztonságos, meg nem ingatható kapcsolataikra pakolják a terheket, mert nem kell félniük, hogy ezeket elveszítik. Anyánkra is ezért és így neheztelünk, hát még a gyerekünkre. Néha jóbarátra is. Nem lehet úgy vállat vonni: valaki, akinek a fél vesédet odaadnád érzéstelenítés nélkül, bánt.

A csalódás, amelyet ők okoznak, jobban fáj, mint mástól. Velük mindannak, ami történik, tétje van, mélyen érintenek a tetteik, rekcióik és mulasztásaik. Tőlük többet várunk el, nekik többet adunk, rájuk alapozzuk a létünket vagy az identitásunkat, ők igazolják vissza számunkra, hogy jók vagyunk. Ezért neheztelünk, ezért fáj ennyire, ha nem figyelnek, távolodnak. Ha képtelenek jól működni.

Amikor még tapintatos vagy, és óvod a másikat, akkor pont a szeretés miatt nem mondod meg neki, hogy te figyelj, ez nem oké nekem. Keresed a mentségeket: csak rossz napja volt, fáradt szegény, te vagy túl érzékeny, meg aztán senki sem tökéletes. Ha ilyesmi van, és ismétlődik, “már megint csinálja”, kérdezd meg magadtól: biztos vagyok benne, a gyomrom mélyén, hogy nem jó ez nekem, hogy igazam van? Ott lesz a válasz. Aki ismeri és tiszteli magát, aki a saját valóságában él és nem a másikéban, ráadásul van tere, hogy ezen el is gondolkodjon, az pontosan érzi, mi a jó neki, mit akar igazán, milyen igénye és vádja jogos. Nem lesz hisztis.

És távolodj el. Én két-három nap alatt jövök rá, főleg ha van alkalmam más emberekkel érintkezni, máshol lenni: igen, biztos, hogy ez van, rendben van, amit érzek. Nem hisztis vagyok, ő sem csak figyelmetlen volt, hanem valami nem működik. Ezért jó, hogy van távolság és idő, ahonnan ez észrevehető. És akkor, ha tudom, hogy ez nem hiszti és nem tévedés, és akkor minden dráma nélkül szólok, jelzek. Egyszerűen, egyszer, de nagyon határozottan. Akkor érzem az erőt, hogy én vagyok én, magammal azonos. Nem hagyom, hogy nyúlós, nyálkás, relatív legyen a valóság.

Hálát is várunk, viszonzást, kötődést, egy bizonyos viselkedést, de minimális korrektséget biztosan. És néha nem kapjuk meg.

A legszomorúbb az, hogy már rég nem a szeretet a lényeg, még ha maradt is belőle mostanra valamennyi, hanem az, hogy őrá, erre a közeli személyre betonoztad az életedet, és ez csapdahelyzet. Nem tudod olyan könnyen megszakítani vele a kapcsolatot, amikor bánt, mint egy bunkó tinderezővel vagy egy rossz hangulatú munkahely főnökével.

Sokan, akik neheztelnek, úgy érzik, hogy túlcsorduló szívvel szerettek, és ettől az is érzik, hogy a másik, aki ezt elfogadta, ettől él jól, virult ki, ennek révén vannak örömei, az adósuk. És azt is sejtik: tán egyformán, egyenlő mértékben kellett volna szeretni, tapintatosan hátralépni, amikor ez már kétségbeesett “ha gond van köztünk, akkor majd még jobban szeretlek” nyomasztássá vált, és kérni és határt húzni – akkor nem lenne ez a kifosztottság.

Igen, ez az: akit szeretsz, azzal nem megy a határhúzás, az éned védelme. Valahogy határtalan “persze, neked bármit” lesz a szeretésből, aztán meg besokallsz.

Egy kérdés van: szeretem-e a másikat úgy, annyira (de csak annyira), hogy az neki jó legyen?

Valójában még egy van, és ez a fontosabb: eközben én ép, teljes ember vagyok, maradok, vannak örömeim a nehéz helyzetek ellenére?

Jó-e a nagy közelség, egymásba lógás? Kezdek hálás lenni azért, hogy összességében engem a családtagjaim inkább néztek levegőnek, tartottak láthatatlannak, mint amennyire mérgeztek és fojtogattak.

A nagy szeretés, a hajdani intenzitás és az elköteleződés jegyében olyan bűnöket lehet egymás ellen elkövetni, hogy annak a sebei soha nem gyógyulnak be. Ráadásul mivel leköti az energiádat, idődet, tudatodat a másik, nem marad kapacitásod másokra, rájuk csillanni, általuk gazdagodni, felszabadultan játszani. (Ezért csillannak fel úgy a kertvárosi férjek, amikor találkoznak egy szabad nővel, akinek van fantáziája.)

4 thoughts on “neheztelni

  1. Elemezni: pontos vakmerőséggel, vakmerő pontossággal – micronokat SZABAD szemmel látva, szétválasztva és összekötve. Mint egy operáló idegsebész.
    Félelmetesen jó.

    Kedvelés

színezz mandalát, ne igyál alkoholt, ne szexelj, viselkedj szépen és figyelj az elütésekre, azt mondta Anna Mária!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.