mikor szállj ki?

Minél előbb.

Mármint akkor, ha ez a kérdés visszatérő módon megjelenik a fejedben. És ha már a tested is tltakozik: nem akarsz közel lenni, nem bírod a szagát, pszichoszomatizálsz.

Tegnap beszéltem egy nővel. A szívem szakadt meg. Egyidős velem. Sugárzó szív, agy, arc, nőség. Remegett a keze.

Nem lesz jobb.

Nagyon nehéz eltalálni a jó pillanatot. de nem nagyon hibázhatsz: inkább később szoktak kiszállni a kelleténél, mint előbb. Nem mindegy, mennyit vársz a lépéssel. Beleragadsz, elromlasz, rossz emberré válsz teljesítményedben, érzelmileg, morálisan. Önmagadtól is elidegenedsz. Nem lehetsz jó anya, jó szakember így.

A másik, hogy eltelik az élet. És akkor, ötvennyolc éves korodban már mindegy lesz, mellérohadsz a másik boldogtalannak, mert addigra kihunyt az öröm vágya, nem téma a szex, nem akarsz te már semmit, csak a szemfödelet. Sok párt az “ment meg” a válástól, hogy a rosszul élt életbe az egyik tag egyszerűen belehal.

Szakaszok vannak. Amikor még fáj, amikor tőle várod, hogy jobb legyen, “de hát miért”. Akkor nem fogsz eljönni. Egyszerűen nem tudsz. Vársz, iygekszel, erodálódsz. Ez nagyon alattomos.

Aztán van, amikor már unod. Hagyjuk már az egészet. Nem kedves a férjed, és ha mégis, már nem örülsz annak sem. Ekkor már nincs bizalom. Zavar a kifele mutatott családkép és a valóság durva diszkrepanciája. Ha tudnák róla, milyen!…

Itt a megfelelő pillanat. Még megvagy egyben. sebekkel, de önmagad.

Mert később, amikor már elemien irritál, hogy ütni tudnál, és csak akkor érzed kicsit jobban magad, amikor nincs a közeledben – hát, akkor már nem kérdés, de nagyon nehéz.

Ez már a biztos ideje annak, hogy lépj. Csakhogy eddigre az a mércéd, amelyik pontosan jelzi, hogy baj van, elromlott, és ezért a cselekvőképességed is. Átírták a valóságodat. Megfosztottak attól a biztonságtól, hogy igen, helyesen ítéled meg a történteket. Hihetsz a gyomortáji nyüszögésnek. Nem vagy bolond, nem vagy hisztis.

Az említett elromlás nem szokott azzal járni, hogy tévesen rosszabbnak ítélik meg a helyzetet, paranoidok lesznek, igaztalanul vádaskodnak. Inkább belebutul, megszokja, normálisnak érzi a bántást, és maga is tovább bánt másokat, a gyengébbeket, illetve pótcselekszik és örömre képtelenné válik. Amíg megvan benned a tiltakozás, a józan ész, a jobb vágya, örülj neki. Ne gondold, hogy házsártosság. Őrizd, mert kincs.

Azt mondták, és nem csak ő, hanem a sógornőd is, az anyád, hogy rosszul látod, megbolondultál, kétségbe vonják az ítélőképességedet. Az egy rendes ember! És mi lesz a gyerekekkel?

A gyomorszájad még mindig tudja, sőt, egyre jobban, hogy baj van. Csak már bénák a tagjaid, már el se képzelhető a jobb élet.

Ne várd meg ezt a fázist.

*

Férj vagy, és elégedetlen a feleséged? Nem érted, mi baja? Más férjek bezzeg..? Mert te segítesz neki, mert egy csomó mindenért nem szólsz, és te csak annyit kérsz, hogy… (hosszú lista)?

Szerinted megbolondult? Telebeszélték a fejét? Holmi blogokat olvas?

Nézz magadba. Te a valóságát nem fogadod el, bagatellizálod, amit mond, korrigálnád, amit tud és érez. Ez pedig a nőgyűlölet elterjedt formája, ráadásul roppant nehezen tettenérhető, de tönkreteszi a bizalmat.

Ha jót akarsz, higgy neki, és ha azt akarod, hogy bizalom és igazi közelség legyen, soha ne mondd neki, hogy téved a helyzet megítélésében, az érzéseiben. Ilyen nincs.

Olyan van, hogy már nem szeret. És ilyenkor sajnos a példás férjek is bevadulnak, és előjön belőlük a kicsinyes, a zsaroló, a követelőző, az erőszakos, a sértett. Döbbenet, mire képesek.

Fogadd el, ami van. Ne akard hatalmaskodva átírni a megélését. Pillangók úgysem maradnak rácsok között. Ne akard megbüntetni sem őt, amiért nem a tied, amiért mást lát, érez, akar, tart fontosnak. Ne állj bosszút, ne szívózz pénzzel, érzelemmel, kontrollal, gyerekkel.

Mindenki arra vágyik, hogy jónak élje meg önmagát a másik mellett, a másik tükrében vagy egyedül. Ha azt sugárzod bárki felé, hogy ő nem jó, azzal semmilyen eredményt nem érsz el, csak tönkreteszel mindent – a legnagyobb roncsnőket leszámítva, akik ezt elhiszik a férjnek és még nagyobb mártírrá válnak, de ők meg smirglik az ágyban és az egész életük egy nagy savanyú uborka.

De mindez nem jelenti azt, logikailag sem, hogy ha azt sugárzod felé, hogy ő jó és hiszel neki, akkor aztán tuti boldogság van. Nem biztos.

Ne menekülj destruktívan: menekülj, ha azt kell tenned, de okosan, tapintatosan, vigyázva a minimális úriemberségre.

Hagyd békén a feleségedet, ne ostromold, és legyél nagyon korrekt. Ha már nem szeret, ha már beleroskadt a házasságba (ezzel a nők többsége így van, nem vagytok különlegesek), akkor ennél több és méltóbb nem vár rád. Lehetsz persze hitvány, mondogathatod mindenkinek a sértettségedet, folytathatsz rágalomkampányt, mennybe menesztheted magad, de ez neked se jó.

Inkább nézz magadba, hogy hol szúrtad el, vagy vedd tudomásul, hogy az emberek nem egyformán látják a dolgokat, kész, nincs nagy dráma, mással is megtörtént. Nem a válás és nem a “megcsalás” rombol, hanem mindaz a szentestkedő cirkusz, vádaskodás, önsajnáltatás és erőszak, ami körülötte kinő. Legyél különb!

23 thoughts on “mikor szállj ki?

  1. Hát ja. Ha kicsi kis írói vénám lenne, ontanám a könyveket, cikkeket, novellákat, bármiket arról, milyen jó, mikor végre elengedik a torkodat! Hogy tudja meg mindenki, hogy válás után is van élet! Sőt, akkor van igazán jó élet! Bele kell állni! A friss levegőt szagolva kell szaladni a saját vágyak után, saját álmokat kergetni! Összeírnám, miket nem szabad hallgatni, miket nem szabad soha senkinek érezni. A családsegítőben, ahol hetente felbukkanok, ki van írva, hogy A SZERETET NEM ÁRT. Ennyi.
    Most iszonyat krízis az egész, mert apa megmondta, hogy a válás hosszú lesz és drága, és piszokul meg fogom szívni. Hosszú, drága, és tényleg megfingatott egy párszor, és meg is nyerte, mert cinkelt lapokkal játszott. De ez az elmúlt három év, amit nélküle éltem, többnyire, elképesztő módon visszavezetett magamhoz, el sem tudom képzelni, milyen lett volna vele. Lehet, hogy már totál kikészültem volna. Így se könnyű, de olyan ritkán látom, amilyen ritkán csak lehet. A szabadságomat már senki nem veheti el tőlem, soha senki nem nyomoríthat meg többé, akármi történik, már megérte.

    Kedvelik 1 személy

  2. Sajnos, a szüleim élete ennek tankönyvi esete. És mindketten leírták a sérelmeiket, a vívódásaikat – az asztalfióknak. Végül minden rám maradt, még ma sem tudom, mit kezdjek vele. Nem jó olvasmány, így utólag sem. Talán lett volna megoldás, ha egymással beszélik meg, vagy hagyják egymást elmenni, hiszen lényegében mindig külön éltek, anyám otthon, apám vidéki munkákon, kiküldetéseken, ahova nem vitte a családját, mert anyám nem akart menni. Apám még 75+ évesen is hezitált “elválni? ilyenkor? nem lehet egy magatehetetlen embert magára hagyni!”
    És maradt. És belehalt.
    Mit mond erre egy tudós barátném? Ha valaki elrontja az életét, legalább ne írja le.
    Mit kezdek vajon a saját feljegyzéseimmel? Remélem, időben megnyomom a megfelelő gombot. De egyelőre még szórakoztat a dokumentáció, és a múlt idő visszaolvasása. Nagyon nagy öröm, hogy nem kell már kézzel írni, és minden visszakereshető.

    Kedvelés

  3. Arra lennék kíváncsi, hogy szerintetek hogy van az, amikor eredetileg tiszta szándékokkal, meglehetős önismerettel megkötött szövetségek vannak, akkor azok hogy tudnak néha úgy félresiklani, hogy az ember csak pislog mint a béka? Külső tényezők, rokonság, életmód? Mégse volt annyira alapos az az önismeret vagy a másik ismerete? vagy elég hogy mindannyian és folyamatosan változunk? (mondjuk utóbbi az inkorrektségre még nem válasz, de a félresikláshoz, elromláshoz elég?)

    Kedvelés

    • Vakmacska – december 13, 2019 10:25 szerint:
      “Arra lennék kíváncsi, hogy szerintetek hogy van az, amikor eredetileg tiszta szándékokkal, meglehetős önismerettel megkötött szövetségek vannak, akkor azok hogy tudnak néha úgy félresiklani, hogy az ember csak pislog mint a béka?”

      Megválaszolhatatlan kérdés. Talán mert a “tiszta szándékkal és meglehetős önismerettel” történő (történt) szövetségkötés azt sejteti, hogy az érett és építkező racionalitás – mégis: “A” racionalitás – jutott főszerephez abban a szakaszban, amely a szövetkezésig vezetett? Az emotivitás pedig – ugyanakkor – háttérbe szorult hozzá képest? – aztán később, az olajozottan működő, felelős-konstruktív mindennapokban, egyszercsak fellázadt. követelve az “egyenjogúságát”? Talán úgy, hogy egyik vagy másik szövetséges, netán mind a kettő, amorf hiányérzetet kezdett érzékelni, olyasmit, hogy “Igen: tudjuk egyesíteni az erőinket, célok felé együtt haladni, felelősen tervezni, egyeztetni, kompromisszumot kötni, “létrehozni” – de hol az ösztönösség?, a belső viharok, hirtelen felizzások, apró őrültségek, egymásba vetődések…hol az érzés, hogy “te vagy az áramforrásom, én a lámpa” (fordítva hasonlóképp)?!
      Az a szövetséges, akiben ez a ködfolt terjedni kezd, előbb-utóbb a másik ellen fordul – akaratlanul és bűntudattal, mert hisz a társ bírálhatatlanul funkcionál a szövetségben . Tisztán, következetesen…racionálisan. Akkor, amikor a másik épp az irracionalitást, az emotivitást keresné benne. Emóciókat számon kérni viszont nem lehet. Ezért rövid idő múltán gyűlölni kezdi őt, önváddal vegyesen. Ez veszélyes képlet. Ilyen pszichés állapotban megtörténhet, hogy lepattog a civilizált emberről a kultúrmáz.

      Banális válaszkísérlet ez. Sokkal közelebb áll az igazsághoz Vakmacska kérdés-válasza: “vagy elég hogy mindannyian és folyamatosan változunk?”
      Igen. Elég.
      .

      Kedvelés

      • Nagyon erősen az egyéni szempontból nézed a dolgokat. A máz lepattogzása, az erőszak nem más, mint patriarchális erőszak, nem két ember interakciója ez, hanem a társadalom és a világberendezkedés hatalmi viszonyainak megjelenése egyéni kapcsolatainkban is.

        Kedvelés

      • Én pontosan így vagyok ezzel, amit leírsz. Működik a szövetségünk, tudunk együtt építeni, tervezni, haladni előre, működni a mindennapokban. De belőlem elmúlt valami, ami pedig nagyon kellene ahhoz, hogy jó legyen az élet, a kettősünk. Meg is mondtam neki, még tavaly nyáron. Nagyon normálisan reagált, és azóta is teljesen normálisan viselkedik. Megmondta, hogy ő nem akar rosszat nekem, nem bánt, nem zsarol pénzzel, gyerekekkel, nem szemét, tök korrekt, nem nyomaszt szexszel, nem próbál semmire kényszeríteni. Mintha abban bízna, hogy egyszer csak visszatalálok hozzá. Én meg másfél éve toporgok, hogy mi legyen. Mert szarnak nem mondhatom az életem egyáltalán, időnként mégis valami nagyon nagy hiányt érzek, és teljesen tanácstalan vagyok. Néha mennék, máskor maradnék.

        Kedvelés

    • Na most majdnem írtam egy hosszút és terjengőset, de fele triviális, a maradék meg nem pont a kérdésre válaszol.
      Rövidebben: nagyjából a felsoroltak jónak tűnnek, mellé még az, ahogy egymásra hatunk. Kiderülhet évek alatt, hogy pici különbségeknek nézett dolgok meghatározóak, pici hiányosságok hosszú távon nagyon rombolóak.Tudta a fene előre, ilyet még nem csináltam, hogy ezzel az emberrel ezt tapasztaljam.

      Meg van még a trivialitás: az ember változik, de tényleg, a tiszta szándékú, jó önismeretű, plusz sok más egyéni igénynek megfelelő személyek ritkák, mint a fehér holló, és nem mondhatom (nem akarom mondani), hogy bocs, még várnék negyven évet hogy tutira kiismerjem magam (nem mintha az elég lenne, meg mégis hogy néznék ki egy ilyen döntés után negyven évvel, várakozva, mármint belülről?), azzal dolgozom, ami van. Ő is. Még ha nagyon tudni véli az ember, akkor is simán mellémehet.
      Egy csomó minden felvetést nem érintettem, nincs kialakult képem, passz.
      Az utólagos genyóságot nem értem. Tippjeim vannak csak, pedig foglalkoztat a téma, de nem és nem.
      Nincs annyira nagy mintám, de mintha taszítanám azokat, akik utólag genyók. Ez gondolom jelent valamit, de nem tudom pontosan, mit. Talán csak a kicsi mintaszám plusz szerencse. Vagy kapcsolódik ahhoz, hogy eleve milyen emberekhez vonzódom, illetve milyen apró jelek riasztanak nagyon, de ez is túl komplex.

      Kedvelés

  4. ‘és maga is tovább bánt másokat, a gyengébbeket, illetve pótcselekszik és örömre képtelenné válik.’

    Ez.

    ‘A gyomorszájad még mindig tudja, sőt, egyre jobban, hogy baj van. Csak már bénák a tagjaid, már el se képzelhető a jobb élet’

    Meg emez. Kiléptem az életemböl, kívülröl nézem magunkat. Elképzelni mondjuk el tudok jobbat, csak épp nem reális, hogy a képzelet valósággá váljon. Megy a film, én pedig a túlélésre játszom. Játszunk. Unos-untalan ismétlödö jelenetekben ugyanúgy reagálva. Át kéne végre írni a forgatókönyvet, csak nincs hozzá eröm, meg igazából már nem is nagyon érdekel.

    Kedvelik 2 ember

  5. “Nagyon erősen az egyéni szempontból nézed a dolgokat. A máz lepattogzása, az erőszak nem más, mint patriarchális erőszak, nem két ember interakciója ez,”

    Csak részben értek egyet. A “visszavadulás” jelensége, úgy hiszem, mindkét nemű szövetségesnél bekövetkezhet, akár egyszerre is. Ha a humán lényt széthasítja az emotivitás utáni – kielégítetlen, “közölhetetlen” – sóvárgás és az önvád konfliktusa, nemétől függetlenül pusztítóvá lehet.
    .
    Az persze igaz, hogy nincs egyensúlyban a mérleg. A “szövetségkötésünkkor talán a tiszta, nyíltszívű szándék , az önismeret “aranyfedezete” dominált, de valami hiányozni kezd: az “elemi”, ami kettő az egyben: fizikai és intellektuális” – motivációjáról csak a legmagasabb szinten differenciált férfiak esetében beszélhetünk: a “eghumánabbakéban”,, aki annak jegyében vannak a világon, hogy az embert emberré az érzelmekre, emóciókra való képesség teszi.A hagyományos férfiak nem ezt, hanem a szerepet, a “funkciót”, személyi szolgálattátelt, függést önmegtagadást, alárendelődést kérik számon a nőn, és nyilván ők a sokszoros többség. Így a “visszavadulók” többsége is.

    Mentségemre: én, abban a fenti gondolatmenetben, nem aszimmetrikus kettőst, két – azonosan magas szintű – szövetségest tételeztem.

    Kedvelés

  6. dívamacska:

    teljes átéléssel megértelek.Racionális-morális éneddel hiánytalanul benne élsz a szövetségben, de azt mondod: “….belőlem elmúlt valami, ami pedig nagyon kellene ahhoz, hogy jó legyen az élet, a kettősünk.” Később így írsz róla: “Megmondta, hogy ő nem akar rosszat nekem, nem bánt, nem zsarol pénzzel, gyerekekkel, nem szemét, tök korrekt, nem nyomaszt szexszel, nem próbál semmire kényszeríteni. Mintha abban bízna, hogy egyszer csak visszatalálok hozzá”.

    Szövetségeshez méltó, szép, empatikus sejtés – de félek, hiába vár az a másik. Benne élni egy vállalt kötelékben, vállvetve tovább építkezni CSELEKVÉS: tudatos.
    A “belőlem elmúlt valami” , ezzel ellentétben, TÖRTÉNÉS, akarattalan. Nem te “intézted” így: bekövetkezett. Akkor találnál vissza hozzá, ha egy kegyelmi pillanat meg nem történtté tenné; újra aktiválná az éned nem tudatos részét: újraélesztené az érzéseidet.
    Van ilyen kegyelem, de fehér holló. Mint egy orvosi érvekkel magyarázhatatlan gyógyulás: csoda, amire várni eleve nem lehet – csak fogadni, ha jön.

    Hány út áll ilyenkor az ember előtt? Legfeljebb három.

    – Ott maradni a szövetségben, valóra váltani a céljait, elfogadva a féloldalasságot: konstruktivitás igen, emotivitás nem, vagy minimális “üzemmódban”. Ennek (is) ára van: a “végelszámolásnál” súlyos deficitre meredhet az ember.

    – Kikínlódni: mi az, aminek hiányában elvesztem magamat, elpusztulok – és dönteni az elindulás mellett. Megölelve a másikat , szeretve-becsülve tovább, mint a testvért, akitől külön költözünk (csakhogy: ahhoz, hogy viszonozza ezt a paradox ölelést, rendkívüli emberi formátum kell, ami épp oly ritka, mint a kegyelmi pillanat.)

    A harmadik ez:
    csak az olvassa
    – december 14, 2019 18:54 szerint:
    Lehet, hogy rossz a kérdés, a vagy-vagy? Nagyon sok korrekt, jó szándékú pár él úgy, hogy üzembiztos szeretés együtt, új pezsgés, öröm meg kifele.

    Hát – vannak helyzetek, amelyekben kutya-nehéz létezni a világon.
    Kegyelmi pillanatot – ilyet vagy olyat, mégis: fehér hollót – kívánok neked.

    Kedvelés

    • Köszönöm. Magam sem nagyon hiszek ebben a kegyelmi pillanatban. Röhej, de az én helyzetemen kifejezetten segítene, ha faszfej lenne a férjem, mert akkor már rég dobbantottam volna a gyerekekkel. Így viszont azt érzem, nincs jogom így kibaszni velük és az apjukkal is, csak mert nekem “hiányzik valami”. És az is benne van a pakliban, hogy ha találnék valakit, akivel megélhetem az új örömet, a pezsgést, minden téren elégedett lehetnék, és akkor meg minek mennék el? Zavaros ez, igazi first world nyafogás, tudom.

      Kedvelik 1 személy

  7. “Minél előbb.

    Mármint akkor, ha ez a kérdés visszatérő módon megjelenik a fejedben.
    …..
    Nem lesz jobb.

    Nagyon nehéz eltalálni a jó pillanatot. de nem nagyon hibázhatsz: inkább később szoktak kiszállni a kelleténél, mint előbb. Nem mindegy, mennyit vársz a lépéssel. ”

    Nagyon így van…csak azt, hogy “nem lesz jobb” nehéz elhinni, mikor olyan
    sűrűn váltakozik a jó és rossz periódus. Nekem a napló írás segített , az a tömör jegyzetelős fajta…és a brutális szembenézés.
    Változáshoz. Ha ez belülről kezdődik, önismeretből fakad vagy egy élethelyzet átgondolásából…azzal lehet mit kezdeni egy házasságban. Nálunk exferjem “hasonult” új munkahelyi kollégákhoz, változó baráti körhöz, haverokhoz, szeretőkhöz stb…hol ilyen volt, hol olyan. Kívülről színes egyéniség. Családon belül egy kiszámíthatatlan és érzelmileg instabil ember. Én ezzel nem tudtam mit kezdeni és szinte felőrölt az állandó készenlét.
    (Mostani kapcsolatomban csak pislogok. Jé. Van olyan, hogy valaki amit nyáron úgy, azt most is? És szól, ha bármi változik? Nem költ hozzá a dolgokhoz egy mesét, hanem tényeket mond? Nem akar mindig mindenhol főhős lenni? Igen, van. És így jobb nekem, sokkal.)

    Kedvelés

  8. “Nagyon sok korrekt, jó szándékú pár él úgy, hogy üzembiztos szeretés együtt, új pezsgés, öröm meg kifele.” – hátizé, legalábbis a korosztályomban efféle tudatos érzelmi érettséget és önzetlen jószándékot nem nagyon látok, nem is tudom, láttam-e úgy igazán. Energiákat se nagyon, ami lehetővé teszi mindkettőt – és megfelelő mennyiségű időt se nagyon. Az meg hogy a környezet egy ilyenre hogy reagál(na)….meh.

    Kedvelés

      • ..meh. az is mentális energia. Hogy ne tűnj fel de ne is rejtőzködj mórikálva, hogy az atomvillanásból ne legyen három-tíz napon belül szervezési probléma. Mert akkor pont a pezsgés, a spontán öröm….na.

        Kedvelés

  9. Dívamacska! Megértelek. És azt hiszem, el fog jönni a rajongód, ha nem is várod, nem keresed. Fogalmam sem volt, hogy megtörténhet, és megtörtént velem is. Leharcolt, kertvárosi háziasszonyként, biorobotként, három gyerekkel, romjaimban heverve. És kivirultam és lángoltam, és a világ egyszerre tele lett színekkel és kalandokkal (vakmerő és lehetetlen dolgokat is elkövettem), minden nap új, meglepő és mulatságos élmények… és jobb ember lettem. Remélem, ha a férjed ilyen korrekt, akkor majd megölel és elenged.

    Kedvelik 1 személy

  10. Volt egy ilyen kapcsolatom, pont ezeket az érzelmeket éltem át. Nem voltunk házasok, gyerekünk sem volt.

    Az én rokonságom nem próbálta átírni az érzelmeimet. Édesanyám hívott, ha nem szeretem őt rossz vele, pakoljak össze, jöjjek haza. Eljöttem. De inkább később, mint előbb.

    Soha többet ilyen érzelmileg fagyott fickót. Azóta rátaláltam a szerelmemre, aki érzelmileg intelligens, képes empátiát érezni és nem akar megváltoztatni. Én se őt. És milyen jó így!

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.