Szépen kell írni és fontosat, csakis. Szelídet, okosat, igazat. Ezt súgja az ősz.

Igen, az vagyok: hű. És ez nem “a pasimmal” jelent egy bután elvárós, birtokba vevős, szenteskedő magatartást, nem bizony.

Habár, ez is jellemző, de ez normakövetés, és én arról most nem írok. Meg nem is érdekes. A hűség, ha valódi, magától megy, körülvesz, akkor nem érdem. Ha meg nem megy magától, akkor hazug.

Arról beszélek, hogy kötődöm a dolgok rendjéhez és létéhez. Emiatt évekig úgy maradnak. Megvannak, működnek, kopnak és a részeimmé válnak. A kedvenc ruhadarabok, a biciklim, az otthonom. A szeretetkapcsolataim. Pedig kemény dolgokon mennek át. A kutya is visszakerül mindig, majdnem-halálai, szétmarcangolása, szökése és ellopása után.

Nem tudok jobbat, megmaradok mellettük. Kötődöm, viszonyban vagyok. Tudok róluk. És nehéz a búcsú.

Egy nagyon szép bikinialsó-felső nem és nem kerül elő. De várom nagyon, hogy meglesz, és érzem már az örömét.

Egy létszükséglet kulcscsomónak a Dunába kell esnie, hogy ne legyen többé. Drasztikus halál.

És előkerül tizenöt meg huszonnyolc éves cipő, ruhadarab is, és felveszem, igen.

Mintha a gyerekek se nőnének. Ezek még a 2015-ös, egyszerre vett biciklik.

És a nagykedvenc ruhák! Meg Lőrincéi. És… babaruhák is, sok. Zoknik, akik egyre csak várják a háborúból vissza a férjüket. Hosszú háború. Egyes zoknik nagy vizeken keltek át azóta, sohse térnek már vissza.

Szokásaim is. Lassan változnak. Nem fedezek fel újabb kávéfajtákat, elkészítési módokat, nem hoz lázba az ilyesmi…

…és ez ugyanaz az ugrókötél és dressz. Ugyanaz a mozdulat.

A nagy szenvedélyek is tartósak. A színház, véresre tapsolt tenyérrel, azt nagyon komolyan veszem, teljes az áhítat, mitikus a jelenlétem. Első vagy második sor, újabban. Nézzük egymást, és tudom, tudja, hogy tegnap is, más darabban, ugyanonnan, ugyanazzal. Nyál, vér, kellék zuhan rám. Fogkrémmárkát és olcsó italt is azonosítok. Királydráma, márkajelzéses zokni. Lehunyom a szemem.

Az edzés. Írók. A plazmaadás is. Tájak. Ráspi!

Sokszor azért maradok meg bennük, mellettük, mert azt mondtam: nekem ez (ő) fontos, én ezt csinálom. Az adott szó. És komolyan mondtam ki. Ez vagyok én, akinek ez a valami fontos. Az lett az identitásom, hogy én vagyok az, aki…, és ez nem enged kiszállni. Csökönyösen csinálom, akkor is, ha nem érzik, és akkor is, ha bántanak. És néha még akkor is, ha az a dolog rég improduktív, nem szerez örömet, megváltozott a lényege.

Csalfaságnak gondolom az eldobált tárgyakat, a jobbra cserélt kedvenceket. Olyan vagyok, mint egy élveteg asszony, akinek egyre több a szeretője, de megvannak a régiek is még. Csak a halál választ el tőlük. Nincs szívem megmondani neki.

Nem bánom, ha nem megy jól az, amit oly kitartóan csinálok, és nem bánom, ha magányos vagyok tőle. Egy biztos: nem szalmaláng. Nagy pofon kell, hogy odahagyjam.

Újabban vannak ennek csírái: valaki cudarul bánik velem, valami nem és nem tud jó lenni, és akkor, na, ennyi volt – időben, amikor még harag, fájdalom nélkül lehet, meg is mondom. Nincs játszma, nincs nyúzódás. És tényleg annyi. Nincs az a neheztelés, hogy én ebbe mennyi energiát fektettem. És nem is műsorozom, hogy de már rájöttem, milyen vagy, meg csalódtam benned, hanem hálás vagyok, ha volt benne bármi jó.

Ha meg tényleg benéztem, azért vállalom a felelősséget. Mert kellett ahhoz az én naivitásom, lelkesedésem is, hogy olyan fontosnak tűnjön az az ember, tevékenység.

*

Készül a következő nagyobb szöveg, amelynek a címe Legszebb reflexióim. Ez líra, az előző epikusabb talán. De nem sok különbség van, abban is sok a líra, érzés, kísérő reflexió.

Az előzőnek a címe, amely szeptember elején lett kész, Legjobb történeteim volt.

Kísérletezem: hányakat, hogyan érdekel ez a fajta, papírtalan, kiadótlan, pőre irodalom, és nekem milyen érzés, milyen jellegű, minőségű szöveg születik így.

Köszönöm, ha támogatod a blogot, és nem veszed késznek és ingyenesnek.