Mi történik veled tíz év alatt, ha van íráskészséged, gondolataid, kitartásod, segítőkészséged, empátiád, elveid, és egy olvasott, aktív blogot hoztál létre?

Ha nem hal el, akkor tönkreteszik.

Végül nem tették tönkre. Pedig nagyon rajta voltak.

Élvezi az ember a blogját, amíg lehet. Hogy jönnek, szeretik, annyira rezonálnak, közös élmény sejlik fel. Kapcsolódnak, kedvesek, viccesek. Aztán törvényszerű, hogy néhányan részt kérnek, közös munkának állítják be a sürgölődésük révén. Fontoskodnak, rátelepszenek, tolakodnak, elárulnak, megaláznak. Akkor megretten az ember: ennyit nem ér.

Ez se lett. Változások lettek. Átalakítottam, amennyire muszáj volt.

Vagy elmenekülsz. Megőrülsz. A látványosan innovatív, autonóm embert az őt sztárolók, esetleg az eszmei közege kicsinálja. Mindez a közösségi média húszas években tetőző válságának egyik tipikus jelensége.

Aztán odaírják: haha, tönkretetted az életed! Milyen a híred! Miközben ők remélik, vágyják, hogy tönkremenjen, ők rontják, kavarják a szart.

lehet, hogy a blogodból egy csomó előny származik, de ez eltörpül amellett, hogy elbasztad vele az életedet és a jövődet. mert a kezedben minden savvá válik. a híred rettenetes. ja, és a rajongói bégetés sem használ úgy általában senkinek.

amúgy te írtad, hogy esélyed nincs autót venni, csak akkor még nem voltál így szétcsúszva, nem volt ez az állandó erőfitogtatás..

nem, nem vagy tehetségtelen, de a gyűlölet pörget, abban meg elsistereghet a tehetség.

Írsz, behunyod a szemed, hallod a robbanást, zuhog a por, a törmelék, csend lesz, kilesel az ujjaid közül, írsz, rájössz, elmeséled, bíróságra mész, tiltasz, takarítasz, újra írsz, megint robbanás. És amikor megérted mindezt, miért, kik, hogyan, akkor már a tetteiddel, deklarációiddal azt gyógyítod magadban és a világban, hogy annyit bántottak. Az nagy erő.

Mert eleinte ezt nem lehet érteni, felfogni. Hogy miért, mi a baj velem. Nem csak unatkozó névtelenekről van szó. 2012 őszén-telén volt egy nemes ügy, közösségileg segítünk valakinek. Sokkal visszafogottabb voltam, nem volt semmi ugrálás, épp akkor halt meg a férjem. Szóltam, hogy Minden Áron, a fantom, akit abban a közösségben ismertem meg, durván zaklat engem és az olvasóimat is, szexuálisan. Jaj, nem kell komolyan venni! Elhordtak mindennek.

Kiutáltak onnan. Nők. Volt főiskolai tanárom is. Az alapító: rangos költőnő. Waldorfos anyatárs, a fia az otthonomban ette kézzel a tejfölt (s mivel ezért szóltam, mert kente is mindenhová, azóta gyűlöl). Kiröhögnek, meghazudtolnak. Ugyanaz a dinamika: hatalmaskodás, gúny, alázás.

Vannak pillanatok, amikor a sunyi szövegeikkel, sötétből sutyorgásukkal magad ellen fordítanak, szinte megőrjítenek. Ijesztő, hogy ennyire vehemensek, ennyire erőltetik a hatalmat a lelked, legszebb kincseid fölött. Mi ez a szenvedély, ez a részletesség, ez a rajtakapó hév, ez a sok néven irkálás, a nyolc évig leső indulat, a perindítás? Milyen életetek van nektek?

Évek telnek el. Ha még életben vagy, és ráébredsz, mit tettek veled – lassú folyamat –, akkor megerősödve kiállsz, regénybe gyúrod, és annak elképesztő ereje van.

*

Ez most egy enyhébb sztori: egy, a saját szerepét és az én felelősségemet félreértő olvasó a válságos (-nak előadott) élethelyzetében vádaskodik, mire is fura dinamika indul el a kommentelők között, én pedig megértek valami fontosat.

Sokan töltekeztek itt, értették meg az életük folyamatait, a céljaikat abban a nagyon őszinte időszakban, amikor sikerült személyes tónusban, revelatív módon, nyelvileg élvezetesen igazat írni nőségről, házasságról, anyaságról, kételyekről, képmutatásról, önazonosságról, tehát 2013-14-ben. Hozzáteszem: béke akkor se volt, akkor a sértődött mamamik fúrtak, meg az antifeministák.

Ekkoriban egy új vallás lendülete, megrendültsége és személyi kultusza övezte a blogot és a bloggert is. Ez példátlan volt, ez visz ma is, és azóta se láttam üzleti érdektől mentes, agyas blogot, amely akár csak hasonló dinamikákat indított volna. Elbírhatatlan mennyiségű visszajelzés, simogatás, érzelem jött minden nap, órákat töltöttek itt, éhezték az új írásokat, kommenteket. Elképedtem: ilyen hatást váltok ki? Nem ez volt a cél, nem is lehet, én csak írtam, érzésből. Volt borzadozás, pletyka, indulat is, vicces, élénk, okos, őszinte kommentek keveredtek hatalmaskodókkal. Én igyekeztem nagyon jóindulatúan viselkedni, kedvesen, segítőkészen, szerényen. Csak akkor lettem morcos, ha elevenembe haraptak (magánélet, János, nőgyűlölet, a blog mint értékes entitás kétségbe vonása, elolvasás nélküli leszólás, férfifölény).

Az egyik ilyen töltekező, M., aki sokszor írta, mennyit adnak neki a szövegek, visszanézett később, 2015-ben, már a Nagy Blogszakadás után. M. történetünk apropója. Főszereplője én. De még egy kicsit jellemzem a korszakot.

2015-ben én már másról írtam: a feminizmus válságáról, a saját érzelmi életemről, iskolai helyzetekről és sokat a biohack (edzés, testátalakítás, böjt) felismeréseimről. Addigra ugyanis tömegmozgalommá vált a férjek szidása, és az új blogokon üveggyöngyre váltották. Látva a szemérmetlen koppintásokat, ostoba leegyszerűsítéseket, uszításokat, gyenge jellemeket, az ott lelkesen tapsoló régieket, a gyanakvó rosszindulatot, megcsömörlöttem a kontentversenytől, a “tohonya a férjem, üvölt a gyerek, nem megy a szex” indulatoktól. Pedig igény lett volna rá, jött volna talán még kétszer annyi, felvillanyzott olvasó. A probléma ugyanis örök, a szembenézés, jó mondat és őszinteség pedig e témában ritka. Ami ma traumaírásként megy, amit oktatnak is (író bácsi, ügyeset írtam? kérem az ötöst!), az nem csak fogalmazásszagú, hanem hiú egoizmus is. Rosszabb esetben, mint az abortuszos könyv, politikai agenda. Nem segít senkinek.

De én már nem tudtam olyan régieket írni. Csak azt, ami láva. Hevít, árad belőlem. Feladatokat végezni nem tudok. Népszerűségért egyenletes viselkedést előadni sem.

Nekem csak az írás (és a színház, a sport) az állandó szenvedélyem. (Voltak rövid, heves mániáim: Michael Jackson, böjt és aszketikus edzés, rajzok.)

2015-ben frissen voltam a testátalakításomban és a ketogénben, értekeztem a testképemről, az edzőteremről. Ez a téma is revelatívnak bizonyult, és vonzott egy másik, részben új olvasói csoportot. Írtam arról is, a női média és a body positivity hogyan hazudik. És megint megtörtént szépen sorban: rajongás, hála, nézegetés, koppintás, harag.

Fura életvitel volt, az biztos. Ma ehhez képest nyugis, besimult, két gyereket nevelő (a harmadik közben felnőtt) anya vagyok, nem állok kézen bárhol, nem megyek bele fura viszonyokba olvasókkal, tartós kapcsolatban élek betunyulva, lett okostelefonom, még néha sorozatot is nézek, no lám! Akkoriban a fotóznivaló forma, a teljes testi boost ára az volt – egyedülálló szülőként, két kisgyerek és egy nagyobb mellett –, hogy naponta három-négy órát edzettem intenzíven. Nem tudtam leállni, ehhez igazítottam az életet. Akrobatikáztam, súlyt emeltem, futottam, szaunáztam. Ehhez illőeket ettem, nyers tojást, kókuszolajat, magpépeket, extra kajákat.

A sport volt a szenvedélyem. Nem néztem, az új téma hova pozicionálja a blogot, mit szólnak. A szerelmem is visszajárt (azt nem tudom, már ekkor zsizsegett-e másokkal rólam), egyben jelezte, hogy az edzésszenvedély idegen az imidzsemtől:

Én nem akartam edzővé, sem kajaguruvá válni, se pucsítani, csak arról meséltem, hogy rájöttem az örök élet titkára, és könnyen megy, nem szenvedés. Flow, isteni lendület. Engem két nagy fájdalom űzött, abból lett a csoda: a gyászom és a későbbi szerelmem árulása. És amikor meséltem a posztokban, hogy böjtölök, jégszaunázom, edzek, miket eszem, a kövérek írták, őket ez nem érdekli! És elpályáztak. Ki harsányan, ki csendben.

Eltűnődtem: mi a feladatom, mit várnak tőlem? Mindig írták, hogy segít a szöveg, az őszinteség, aztán paranccsá vált: arról írj, amire szükségünk van! És főleg: osztozz a női balsorsban!

Szoktam gondolkodni, hogy az ítéletük a bikinis kézenállásaimról (stb.)  magyaros, nélkülöző kicsinyesség-e, azaz: a ma kedvelt, angol nyelvű radfemjeim, jóléti országok lakói is ilyen savanyúak? Ők mit szólnának, hogy jó csajként mutatkozom a teremben, lustának nevezem a fintorgókat, és izmos csávókkal barátkozom, esem új szerelembe?

Volt már “nem gondolsz a szegény nőkre!” vád. De ki az, aki ilyen színvonalon olvas, gondolkodik, mint ez a blog, és közben ennyire elképzelhetetlen neki ez a középosztálybeli hobbi?

A testprojektem első fél évében fegyelmezett és szerény voltam, rejtőzködtem, nem is ébredtem rá, milyen alapvető és hosszú távú a változás. Aztán 2015 tavaszán kiömlött a téma, és 2019-ig uralta a blogot. A kísérleteim mellett olvastam angol szakirodalmat és magazintartalmakat, hoztam az alternatív információkat, hogy nem kell ötször enni, nem szükséges gabona, így hat a testre a sok futás, így meg a súlyzózás. Terápiás is volt ez, magamnak is dokumentáltam, mi történik. Hogy elhiggyem: igen, csak úgy, spontán lendülettel jelentőset alkottam. Ezt nehéz volt elhinni, a belső kételyek és az állandó basztatások miatt, megírtam újra meg újra – ezt nevezték bizonygatásnak. Tényleg bizonygatás volt, csak nem volt rosszindulat benne. Énerősítő volt. Ekkor már nagyüzemben zaklattak névtelenek.

Később az álszenteknek, gyalázkodóknak, feminizmussal zsarolóknak élvezettel írtam: nézz már magadra, ötszáz méter lefutásához nincs benned kitartás. (Ennyit arról, hogy számít-e, ki mondja a kritikát, vagy csak az számít, amit mond. Nagyon is számít, miből beszél: akármilyen elvbe csomagolja, az ilyennek az a kiindulópontja, azért és arrafelé elfogult, hogy ő maga nem boldogul a testével.)

Nem csak idegenek maceráltak. Az érdeklődő, jó ismerősnek számító, edzéshez csatlakozó, engem kérdezgető nők is kalkulálgatták. Ő ezt nem engedheti meg. Tapinthatóvá vált a rosszindulat, én titokban netán dúsgazdag vagyok, na, úgy könnyű. Erkölcsi érdemet tulajdonítok holmi külföldön futott maratonnak!

A lényegi különbség köztünk nem a pénz volt, hanem az, hogy nem fűlt a foguk a lemondáshoz, a sporthoz.

Megzavarodtam a sugalmazások, az ellenségesség miatt. Baj az, ha virulok? Nem ellenük van. Meg zsebben turkálni? Én vagyok a gonosz luxusbudai, ők a jók és szegények? Végül levontam a panaszkultúra torzításait (annyira senki sem szegény, mint amennyire sír, én meg azért tűntem ekkora Hedóniának, mert nem írtam a kisebb problémáimról, nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik → dicsekvés), és elővettem a tényeket. Ők kétkeresős családban élnek, 0-1-2 gyerekkel, segítő szülőkkel, és sérelmezték a mogyoróvajat, Nike cipőt. Ti többől éltek. Nem stresszeltetek fél évig az onkológián, nem költöttétek alternatív szerekre egy kisebb lakás árát. Engem nem zavar, ha nem veszel mogyorópépet, de ne feketíts be. Nekem ez gyógyulás, egy durva betegségből, és öröm. Pénzed még több is van, csak más a preferencia.

Ebben a hangulatban, 2015 őszén elemeztem az éhséget mint biokémiai jelenséget itt,amikor is jött M. Amúgy nem volt aktív kommentelő, rég nem írt ide.

Kész vagyok! Folyamatosan ment fel bennem a pumpa és nem azért, mert nem tetszene a téma… Érdekel és nagyon is szeretnék eszerint élni, de én most konkrétan azért vagyok frusztrált, mert éhes vagyok, nincs a számlámon már annyi sem, hogy kaját tudjak venni. Négydiplomás, három munkanyelven dolgozni képes, nemzetközi szakmai tapasztalattal rendelkezõ jogász vagyok. Van egy hároméves gyerekem. Évek óta próbálok állást találni, több száz sikertelen pályázat után még mindig állás-és jövedelemtelen vagyok. És ma, ahogy olvasom ezt, igencsak frusztrált és ordít bennem, hogy itt mostmár talán végképp valami elképesztõen pofátlan luxusproblémán lovaglás lett a téma… Bocsánat. Én kérek elnézést… De valahogy nagyon elment a kedvem a blog olvasásától. Pedig nem a téma lenne ellenemre, sõt! Csinálom én, csak ma az éhségtõl annyira gyenge voltam, hogy nem bírtam felhajtani a bringát egy icinke lejtõn sem és sírva fakadtam. Szeretném tudni, hogy hogyan lehet ezt csinálni? Tényleg hogyan? Én még egy gyereket se tudok eltartani, jövõ hónapra nincs meg a lakbér ára sem és tényleg már fejreállok, hogy találjak egy állást, de sorban csak elutasító válaszlevelet kapok. Bocs, de ma iszonyú dühös vagyok az efféle diétás luxusproblémákra!

Még egyszer: ő nem barát, nem ismertük, nem volt blogfinanszírozó sem. Csak pár rövid kommentet írt évekkel korábban. És ócsárolta a témámat, a blogot, ránk öntve a kínját.

Szerintem, mondom ma, úgy lehet csinálni (bármit), hogy nem viszonyítgatsz, hanem mindenki a saját életét éli, azt oldja meg, a lehetőségéhez igazítja a céljait. Nem költözik külföldre a semmibe…

Jellemző módon az “éhezem”, “gyerekem van” hívószavakra azonnal ugrottak az erre kapható, segítő szindrómás nők. Meggondolatlanul (az én accountomról) kommentált felháborodásában, hogy minek basztatnak, akkori bonyolult kapcsolatom is, Zoli. Jól beszólt amúgy, dühös volt az átlátszó manipuláció miatt. És, vesztére, megemlítette, hogy ő pszichológus. Akkor rákezdték, mennyire érzéketlen, és én is miért nem vagyok empatikus?

Ez a helyzet a ma szokásos, netes hatalmaskodás teljes dinamikáját megmutatta. Légy áldozat, nyavalyogj, vedd át a hatalmat, és feketítsd be azt, akinek a vérét szívnád.

Én habogtam. Javasoltam, legyen külön oldal a bajba jutottaknak, neki küldjék a blognak szánt adományt, én is küldök, segítünk M-nek is, felelősek vagyunk egymásért… Csak ne itt, itt más a téma. Zavart, hogy éhezési zsarolással így el lehet vinni a témát, amelyre eredetileg kíváncsiak voltak. Vagy nem? Már nem tudom. Mit akartak tőlem?

Őrjöngő kommenteket kaptam.

csak azért nem mondom, hogy rohadj meg, mert már elevenen rothadsz. tolhatod a mogyoróvajadat föl a picsádba, mást úgyse kapsz oda, jellemnyomorék gonosz pióca.

hogy te mekkora féreg vagy már?! van pofád határokról beszélni annak, aki éhes? te állandóan és kizárólag csak magaddal vagy elfoglalva? dögunalom picsa, és még mentegeted a haverodat, fujj, undorító vagy

te már rég tönkrementél, évtizedekkel ezelőtt, te érzelmi egysejtű, csak pörgeted a semmit, magyarázkodsz. ugyanaz a három újracentírozott bejegyzés… a levegőt markolászod a poklodban, te lelketlen szörnyeteg.

akárhogy cifrázod, szaglik az izzadság, amivel próbálod fenntartani a látszatot. voltaképpen egy magányos, anyagi problémákkal küzdő, öregedő luvnya vagy, akiért nincs jelentkező. nem is lesz, meg is eheted az ugrálóköteledet.

a kávépénz soványka, fix állásról ne is álmodozzál, normális cég nem alkalmaz olyat, akivel tele van a net és ÍGY.

jó lenne egy autó is, mert a fél életed elmegy a közlekedéssel, de esélyed nincs rá, ezért savazod. írni nem tudsz, ez azért kevéske, de bizonygasd csak, még nem az egész ország röhög rajtad.

van isten. úgy kellett neked, hehe

Onnantól én lettem a téma. M-nak segítség jár, kész (nem kérte és nem fogadta el), én meg vagy segítsek vagy hallgassak. Nem írhatok, nem húzhatok határt, mert aki elesett, az érinthetetlen.

Megindult az áradat a normális kommemtelőktől is, na, megvan, elkaptuk a nőt: azt elemezték, én hogy reagáltam, és hirtelen rájöttek, igazából a böjt, böjttörés tényleg luxustéma. Hogy telik nekem ilyesmire, miért járok étterembe, mennyire érzéketlen vagyok.

Hahó, suttogtam. Én nem ismerem M-t, megdöbbent, ahogy átkozódik. Őszintén szólva, menjen a picsába. Sem segíteni nem dolgom, sem a kedvére írni a blogot. Miért nem írhatok a témáimról? (Mi dolgom nekem Gumiszoba gyászával is? Mit keresett itt? Én nem törődtem vele. Aki tragikus bajban van, miért az én blogomat bújja, kommenteli?)

Aztán megértettem. Nő vagyok, nem lehetek “érzéketlen”. De ez csak ürügy, ők is érzéketlenek, sőt. Én egyedül vagyok (mert viszolygok a táboroskodástól) és tudható a nevem. Ha én a véleményemet akarom írni, a saját dolgaimról (nem ám M-ről), és az nem őket igazolja, akkor bármilyen ürügy jó lesz. Nem lehetek olyan édes és nyájas, hogy ne tituláljanak gonosznak, luxusbudainak, ne legyen lejárató kampány. Valamit úgyis találnak, hogy ha nagy a kontraszt közöttünk, akkor gonosz sorokkal intézzék el.

De az igazságom ettől nem sérül. A mondandóm. Amiket felismertem, amik történtek tényszerűen (és ők meg attól olyan agresszívak, hogy azt akarják letagadni).

Én nem vagyok pszichológus, sem segélyszervezet, és ha az lennék, nem dolgoznék ingyen. Nincs kedvem a női összeborulás jegyében idegenek kínját magamra venni. Tán van annak a gyereknek apja is. És ahova írtok, ahova kapcsolódtok, az én blogom. Nem komálom, ha szapulják a blogom, szenvedélyeim. Főleg ha olyanok teszik, akik adnak arra, hogy ők igazat mondanak, méltányosak, nem agresszívek, illetve korábban elismerésekkel övezték a blogot.

A kommentelőt nem állítanám középpontba (nem halt éhen), nem is tekintek rá olyan lesújtó megvetéssel, mint a dívára vagy a maratonomat tönkretenni igyekvő, pszichopatamód sunyi Villőre (ami a blog legdöbbenetesebb története, a bejegyzés végén). Itt az a lényeg, hogy az “éhezem” szövegre adott reflexek egyszerű álruhái voltak annak, hogy tömegek méregettek és akartak valami könnyű, kézenfekvő érvet, hogy nem, amit én, azt ők nem, mert nekik nehezebb az életük, és én meg gonosz vagyok.

Egy általában figyelmes, eszes kommentelő valami erdélyi faluban, borzalmas férj mellől, behízva elfantáziált arról, hogy jön a teljes társadalmi összeomlás: az éhes vadidegenek engem majd megölnek, ez pedig igazságos. Mintegy mellesleg, mert amúgy igazam volt abban a helyzetben, de ők meg, ugye, mélyszegények, és egyszer majd megkapom. Én, aki itten luxusban fut, böjtöl, szalonnázik. Én tehetek róla, nyilván. Nem a kormány, a gyámhivatal, az önkormányzat, nem a szülei, a férje. Az egész élete. Nem: én, az idegen.

Ez a beteges irigység jellemző arrafelé? Minden önreflexió nélkül? “Elfogyott a türelem.” Hozzám aztán nem kell türelem. El is veheted tőlem a kalóriadeficitemet, a fejemből a regény sorait, az akaraterőmet… Beleírtam egy kicsit. Gombotz a kommentelő, jellemzően kötözködött.

…de akkor ráhívod a rendőrt, és börtönbe kerül. Én ugyan nem sétűltatok ilyennel kutyát! Hanem hogy kicsit sem szégyellik, hogy a másé kéne, az letaglózott.

Élesen láttam, mert kiélezték nekem, hogy mi az én dolgom, mi nem. Ez is olyan történet volt, annyira döbbenetesen viselkedtek, hogy lefoszlott rólam a magyarázkodásból megint nagy adag.

Ma már nem ír nekem senki ilyeneket.