Már említettem ezt a témát, de most konkrétabban reagálok, a Beszélgess jól! oldal készítőjének címzem és küldöm el, egyben részletezem az erőszakmentes kommunikációból és a pszichológiából való kiábrándulásom okait.
Van három pont, amelyet nem fejtettem ki eléggé, bár felírtam, de nem akartam nagyon kanyarogni, sem félórán túlra húzni:
hogy van ez, hogy ha valaki a kommentelés, kommunikáció, testalkat vagy épp a szexualitás témáját felveti, folyton a megbántottságukról, érzéseikről, szégyeneikről hüppögnek a nyilvánosságban, ismeretlen nickek körében cselekvőképes, felnőtt nők, sajnosmanapságoznak, morális pánikolnak? Nekem ez divatnak, elterjedt népszokásnak tűnik, nem valódi megélésnek. Ezek az emberek hazatalálnak (by Cris) a lakcímükre, autót vezetnek, vacsorát főznek, adóbevallást képesek kitölteni, gyereket beiskolázni, mégis a lelkükről beszélnek, kiskamasz stílben panaszkodnak, érzésekre hivatkoznak, mindenki csupa érzékenység – amennyiben ő lehet a megbántott fél. Biztos, hogy ez az, ami? A lelkizés ilyen dózisban, ennyire tét nélkül (mert nem a téged bántó személynek mondod) nem tűnik produktívnak, engem kifejezetten idegesít. A legjobban pedig az, hogy erre szépen rászoktatták őket a pszichológiai népszerűsítő megmondók, tehát a szájukba van adva, min illik panaszkodni, mik a normák, meg ilyen szavak, mint bántalmazás, szégyen, áldozat, nárcisztikus, trauma. És ezt segítségnek nevezik… hát dehogy segítség ez, sok ezret keresel vele óránként.
Ehhez kapcsolódva: ha értelmes beszélgetést akarunk folytatni, kényesen kell őriznünk és számon is kérnünk a szavak valódi jelentését. Én efféle nyelvi mutatóujj szeretnék lenni. Bántás, erőszak, elmebeteg, paranoia, nárcisztikus, elnyomás, diszkrimináció és a többi (férfi, nő!). Én nyilvánvaló esetekben sem használom, hogy nárcisztikus vagy bántalmazó, annyira viszolygok ettől a buta játéktól, drámázástól. Nem bemondásra, érzésre megy a szavak jelentése. Mindenki arra kerekíti és definiálja a szavakat, hogy ő jobban jöjjön ki a helyzetből mások (vagy a tények) rovására – így lett burger, hús és sajt az az adalékanyagos növényi katyvasz, amelyeket csillagászati árakon a vegán vállalkozók árulnak. Az asszertív technikák népszerű, lebutított használata is sokszor csak a helyezkedést szolgálja, sőt, a rosszindulatot álcázza (ezért haragszom utólag Hirlandóra, aki a becsomagolt hatalmaskodást, helyezkedést mesterfokon űzte a maga sótlan, elméletieskedő, kioktató, álmegértő stílusában).
A közösség számára zavaró igazságok kimondóit, a rebelliseket és éleslátókat, köntörfalazni nem hajlandóakat formális és netes közösségeikben, családjukban is következetesen azzal büntetik, hogy nyilvánosan rájuk kenik, hogy ők az erőszakosak/nárcisztikusak/rosszul kommunikálók/betegek, és elküldik őket kvázi száműzetésbe, hogy “segítséget kapjanak”, vagyis: a saját pénzükből, idejükből, óránként 10-20 ezer forintért neveltessék magukat pszichológussal, trénerrel illedelmessé. Olyanná, aki többé nem zavarja a szép beszédű, “érzelemszabályozásra képes”, megfontolt többieket. (A húszezer forintos óradíjból majd megérti, mi a büntetése annak, aki nem beszél szépen, indulatmentesen.)
A mondandómba beleszövök példaként egy tegnap látott filmet is. Cannes-i nyertes, mestermű és nagyon vicces:
https://port.hu/adatlap/film/mozi/a-szomorusag-haromszoge-triangle-of-sadness/movie-230264
Az eredeti poszt, amelyre reagálok, és amelyet illemtanárkodásnak, nevelgetésnek találok:
A negatív érzéseim, indulataim, haragjaim nem tévedések, nem rosszakarat vagy rossz jellem jelei, és főleg nem kommunikációs képzés, tanulás kell a feloldásukra, hanem méltó élet, a morális igazság helyreállítása és az, hogy nőként meghúzzam a határaimat, el merjem hinni az igazamat, átlássak az álszentségen. Ha erőm is van ehhez a harchoz, akkor győzni fogok. Én a forradalmárok örököse vagyok.
A hangfelvétel (27 perc, és végre nem fúrtak a szomszéd felújítók!)
csak az olvassa. én szóltam 