Ez aztán önismereti téma, a sűrűje: a sóvárgás a menőségre.
Mindenki arra, amije nincsen.
Amikor túlvannak azon, hogy mik lesznek, ha nagyok, és csak nagyok lesznek (kövérek), meg azon is, hogy jól néznek-e ki (nem). Amikor lett gyerek, vagy nem lehet soha, akkor, meglepően gyakran késő harmincasoknál-negyveneseknél még mindig van egy menekülőút: karcosság, alterság, fura hajak, tetkók, elborult hobbik, hardkórkodás, vagy étkezési szokások. Az eleven hirdetőoszlopok. (Honnan tudod, hogy valaki vegán? Biztosan el fogja mondani.)
És annak aztán elismerést követel.
Én írom ezt, a ketókönyv szerzője?… Én. Aki kussban hordoztam már 2001-ben, a boldog, fórummentes időkben is, nem hirdettem ki, és amikor elkezdték tömegesen és visszásan, szektásan kihirdetni és ennek révén ellenséget keresni, azt keményen bíráltam.
Amikor valaki műsorozik ezzel, hogy ő miket eszik, meg alig várja, hogy megkérdezzék és mindenkire megjegyzéseket tesz. Az elveink, meggyőződéseink nem erre valók.
Mindenkinek fel kell tennie a kérdéseket, ha nem akar zavaros helyzeteket, őszintétlenséget és pótlékéletet, mert azok az emberek elromlanak:
Mit akarok?
Mit művelek az életemmel és a közösségi médiában?
Elszorul-e a szívem valaki láttán, aki sugárzik, elemi, tudja magát?
Döbbenek, hú, de hiteles vagy menő vagy jól néz ki, de van olyan, hogy nem magamat látom ebben is, nem azon agyalok rögtön, hogy akkor én is olyan hajat vágatok, olyan cipőt veszek, kócsnak állok, könyvet írok, leelőzöm a futókörön?
Egyáltalán: én lennék mindez, vagy megkívántam csak? Eddig, míg nem volt trend a poliamória vagy a hulladékmentesség (és annyi mindent írhatnék még), miért nem érdekelt?
Nem lehet, hogy negyvenes létedre úgy viselkedsz, mint egy unatkozó, sértődött kamaszlány, és ezért még elismerést is vársz?
Most magamtól is megkérdezem: NYUSZI, VAN, HOGY CSAK ÚGY, ÉRDEK NÉLKÜL TETSZIK VALAKI, ÉS NEM FÁJ, HOGY TE NEM VAGY OLYAN? Hogy… nem érzed: elkéstél?
A képen Nyuszi látható. Épp egy (nem egy) peres eljárás közepén. És ki kellett mondania: azt csináltok, amit csak akartok, én mindig önmagam maradok, de még ki is röhöglek titeket. Összességében ti lesztek idegesek, nem én. A ti életeteket emészti fel, hogy űzőbe vettetek, megfigyeltek. Ijesztő ez. Olyan, mint valami játék, de a motivációk sorsméretűek.
A válaszom: persze hogy nem akarom a másikét, sőt. Én nem ő vagyok. Iszonyú meghasonlás volna, égőnek érezném, ha hirtelen kedvem volna másvalaki lenni, mikor annyi meló és harc és erő van abban, aki lettem, pont aki. És akkor úgy élni, viselkedni, beszélni, mint valaki más.
De: erősödöm, ha látok egy kemény csajt. Amikor megnéztem a Három óriásplakátot, az rám olyan hatással volt, hogy felébresztett: nem szabad kussolni. És kimatricáztam a sulit, ahol alázták a rohadékok és az ostobák szülői és tanári asszisztenciával a tündérleányomat. Aki túlélte, virul és sokkal vagányabb és eredetibb, mint bármelyikük lesz valaha. Nem maradt más eszköz, és nem akartam a hátuk mögött puffogni, sem tönkremenni, meghátrálni, hiszen igazunk volt. Botrányt csináltam, és azt már nem lehetett elkenni. És ma én nézek mosolyogva ezeknek az embereknek a szemébe, és ők néznek el zavartan. Anikó néni, aki az egész fő felelőse, meg kínlódott még ott másfél évet, meggyűlölték, végül visszatakarodott a susnyásba, ahonnan jött és ahonnan csak kisebbségi érzést és dühöt hozott Budára.
Egyébként az igazán menők nem magukat tartják annak, pontosabban: magukat nem tartják annak, nem is nagyon van ilyen szempontjuk. Ezt nézegetni, hogy ki menő, ő maga az-e, milyennek hat, éhezni a reakciókat, ez önmagában creepy. Hacsak nem reflektálnak épp a helyzetre, amikor (nekik is) nehéz épp, hogy “megyek tovább, csinálom, amiben hiszek, nem szenvelgek, kemény vagyok”. Ilyet láttam a legnagyobbaknál is.
Menőnek magukat, hesteg önazonosság meg “önfejű vagyok”, azok titulálják, akik jöttek valami porfészekből, elámultak, mi van Pesten vagy az értelmiségben, találkoztak nagyvilági arcokkal, művészekkel, progresszívekkel, gazdagokkal, és akkor megkívánták, hogy ők is. Rossz nézni a facebookon meg az életben is, milyen gesztusokkal mimikriznek. Annak látszani, amik nem. És mindig kibukik az eredeti, a buta és sóvár liba. Aki kíméletlen és egózik, másokat nézeget, vagy lebeg és nyafog, hisztizik, zokog, mert ő aztán vállalja magát, és örül, ha valami baja van, mert lehet pátoszdúsan kipakolni, “na, ehhez mit szóltok?”. Ez védőkéreg is, bírálhatatlanná tesz (a transzneműség is, a gyász, a trauma, a kór és mindenféle, részvétet követelő állapot). És semmihez nincs saját tippje, célja, ötlete, öröme, lényege. És ha helyzet van, összeomlik. És akkor ismét kontent: #bajvan #szeretet.
Vannak félmenők, ők nem menők. Sérültek, akik nem vagy nem mindig tudtak azok lenni, akik ők igazán. És emiatt megdöbbentek önmagukon, mert egyszer csak valami olyan jött ki belőlük, ami nem volt a borítékban. És az ámulat zavarodottá teszi őket, nézegetik egy ideig. Hosszú, belső folyamat, felismerni, kik is ők.
Minden öntetszelgés, öncsodálat, akarás, hesteg önazonosság a valódi ellen van.
Én nem vagyok menő, de legalább a humortalan önsajnálattal, törleszkedéssel, érdekkapcsolatokkal meg hazudozással nem csinálok hülyét magamból. És nem utánzok senkit, nem követem azokat, akiket csodálok, pláne azokat nem, akiket hamisnak tartok. Ez mondjuk a minimum.
Én nem is vagyok olyan egyértelműen valamilyen. Voltak maghasonlásaim ugyanis. A kötődő nevelés, a liberális feminizmus, az önkínzó ökóság, a magam ellen cselekvés, erőim eltékozlása. Emberek, közegek gesztusok – állandóan segíteni akartam, hasznára lenni a világnak, de nekem ez nem áll jól, én örömre születtem. Ha erős lennék, stabil, kiröhögtem volna azokat a legelején, akik elszívták az erőimet és az énemből akartak élni, de sajnos, áldozatnak alkalmassá tett a naivitásom.
Vagy az én kis falum, Törökbálint. Meghasonlottam, ez friss. (Én ebben a fővárosi kerületben születtem, ahol most is lakom, és éltem hosszan a 11-ben is, de gimnáziumom révén és harminc éves koromig kötődtem oda, a sváb faluba.) Most, hogy olvastam huszonéves kori, elküldött, de hozzám visszakerült leveleimet, döbbenek meg: ezek milyen arcok voltak már? Micsoda kicsinyes, őszintétlen közeg.
Nem vagyok menő. Ez van, és nem fáj, a hazugság fáj csak. Nem vagyok menő. Szoktam tetszeni magamnak ugyanis. Kedvtelve nézegetni fotóimat és rajzaimat, szövegeimet. Soha nem hajat, sminket, mert 16 év fölött, pláne feministaként ilyesmit kirakni ciki és éretlenség, de ez mindegy is. Sportot, erőt, jó pillanatot nézek és örvendezem rajtuk egymagam.
Én nem vagyok menő. És tudom, akiket én tartok menőnek, azok magukat nem tartják annak. Ez a lényeg. Neki nem sok örömük van benne, nem napi diadalmenet. Ha szembesíted vele, milyen ő és ez milyen nagyság, rádmered és azt mondja: miért, lehet másképp?…
Meg aztán nem is ez a fontos. Menő vagy nem, ez nem elhatározás meg erőlködés dolga. “A nap végén” (ahogy a divatosan anglicistásodók mondják) az a lényeg, hogy az ember ne omoljon össze. Ne váljon soha hamissá, ne árulja el a lényeget. Stabil maradjon nehéz helyzetekben. Ez mint cél, de ez a cél. Nem kell, hogy olyan faszán eredeti meg feledhetetlen legyen. Meg feddhetetlen. És mindenki mást pedig egész nyugodtan megvethet, nem kell bedőlni sem a hamisaknak, sem az ő érdekükben hajtogatott szeretet-békesség parancsolgatásnak.
De ez azért mégsem olyan relatív, hogy “kinek ez, kinek az a menő”. Az igazi menőt mindenki felismeri, és tartani szoktak tőle azok is, akik gyűlölik, mert érdekeiket sérti. Vannak sugárzóan önazonos, eredeti emberek, sose másolnak, sosem a külső visszajelzésből élnek, belső hit fűti őket. Nem az lényegük, hogy minden téren jól működnek, hanem hogy kompromittálhatlanok. Például annyira művészek és csak azok, hogy nem jóságosak, nem kellemesek. Vagy ilyen égő szemű hosszútávfutók. Ezt erőből nem lehet.
Én kamaszként és később is nagyon kompenzáltam. Erőből csináltam, hogy ki vagyok, milyen vagyok, meg hogy én aztán már nem félek. Szerepeltem és harsánykodtam és nem voltam kerek. Ez a sorsomból, a gyerekkoromból következett. Aztán az írás elvitte ezt, felszívta és naggyá tette, és így lett élhető. De nem az az átlátszó, csillogó anyag voltam soha, mint amilyenek azok, akiket csodálok. Majd zárt posztban írok neveket. Főleg nők egyébként.
Viszont találkoztam azzal, hogy mások engem menőnek tartanak, főleg eleinte, nem mindig csinálták ízlésesen, és amikor rátapadós meg belemászós a késztetés, hogy közöljék velem, az igencsak zavarba ejtő. Sóváran néztek, taglaltak, véleményük volt rólam. Megfogták a ruhám, milyen anyag (semmi egyedi). Majd ő otthon varr olyat, és ezt elmondja nekem. Vagy érezhető, hogy elvárja a viszontcsodálatot.
Olyat akar ő is (lényegtelen külsőség), szavakat vesz át, lehet érezni, hogy megkívánta, vagy meg is fogalmazza: én nem tudok így írni, edzeni. Vagy bármi. Úristen. Olyan aszimmetrikus, annyira nem lehet mit mondani. Idézzük a kevés beszédű, ám penge Dávidot, aki sose hamis: nem szeretem, ha dicsérnek, mert nem tudok milyen arcot vágni.
Emberi kapcsolataim (kicsivel a barátság alatt) sorra mentek tönkre még mostanában is, és én mindig meglepődtem, hogy de hát jó szándékú, nem bántott, ő akart barátkozni és már megint, nincs nyílt konfliktus, nyílt ellentét, és mégis, ugyanaz lett vele is. És hallgatok.
Az van, hogy menők szerettek volna lenni, és ehhez kellett az én nézegetésem, meg másoké is, és imitálni viselkedéseket, szokásokat, szófordulatot, kinézetet. És valahogy nem találtak meg magukat, és akkor én lettem az ok (vagy az emlékeztető).
Jelkép.
Nekem mutatták volna, hogy ők is menő ámk. Pont úgy, mint én, külön tőlem, vagy másképp. Engem meg ez, hm, hogy mondjam, nem érdekelt eléggé. Fenntartottam (természetszerűleg, nem valami nagy deklarációval) a jogot, hogy én válasszam ki, kiket nézek, csodálok. Főleg akkor nem tudott érdekelni, amikor ugyanaz a póz, gesztus, szokás volt a képeiken, és mégis játszani kellett a kölcsönösséget, “remélem, nem veszed utánzásnak, hogy én is pont azt, úgy és ott”, ahh, dehogy, miért venném annak?, de te igen, annak veszed, és mindenki, azért is, mert elő is adod, hogy ez a te egyedi, saját ötleted, na, akkor.
Megugorhatatlanná vált a szakadék. Hogy nem találják magukat. Nem lehet rajtuk segíteni, amúgy meg nem is kell. Úristen, mire én ezt meg mertem érteni, és nem volt erősebb a bűntudatom a saját legelemibb érdekeimnél!
Én pedig, emberáldozatok árán is, néha egészen megrendítő történések közepette is erős, önlényegű akarok lenni. Olyan, amilyen én vagyok. És ez nem kér és nem vár el semmit. Ugyanakkor nem felejti el vagy keni el az árulást. Soha. Nem kell neki közönség, és nem más megmutatva, reprezentációként, mint magányos pillanatban. A sziklán, a szélben állva, egymagam is nő vagyok, vagy mi (hogy bizonygattam ezt, mintha meg kéne fogalmazni ama egyszerű anatómiai tényt, hogy nő vagyok, és az milyen. Hát milyen? Semmi különös, de mindenki az, aki az, és mások meg nem azok).
Na, így, csak nem nő, hanem én. Az egész, élet, sors, előzmények, hajlamok, tanulságok, kincsek.
Nincsen itt ( fejben szívben) semmi baj, de így írni… így , ezt megfogalmazni a mindent! Én ez imádom benned.
KedvelésKedvelik 1 személy
Ó, na.
KedvelésKedvelés
A kötődő nevelés miért volt meghasonlás? Értem, hogy a mamamis közösség egy idő után túl sok volt, de magát a módszert is bánod?
KedvelésKedvelés
Nem. Inkább a közeg, a beszédmód lett idegen, parodisztikus. Elrémülök: ezek milyen emberek? Pár kivétellel nem érzem már rokon léleknek azokat, akik ebben nyomulnak, esetleg vállalkozóként, vagy az ilyen ismeretségeiknek árulnak mást (kézműves termék, tök szükségtelen, spiri cuccok, szolgáltatások). Sok a semmiárus, a látszatmutogató, a magával elégedetlen, rivalizáló, magakellető valós tehetség és teljesítmény nélkül, akiknek ez az irány is csak termék és menőzés.
Ha szülnék, kötődnék, de kevesebb szorongással és imperatívusszal, kevésbé önkizsákmányolva. A hardkór hordozás, otthonszülés, szoptatás, a szülészeti erőszak mint rögeszme szerintem pótcselekvés, én meghaladtam ezeket és csak az értelmes élet érdekel. A gyerek se minden, vannak mély depresszióba eső anyák, akiket ez a bűntudat, “ne sérüljön” tesz tönkre, és nem látom azt se, hogy olyan remekül sikerültek volna e nevelések.
KedvelésKedvelés