Regényem hősnője (nem az egyik, hanem a másik) a maga szűkszavú módján elrémül, hogy az instafeedjében váltakozva ugrik fel a tékozló, öntetcsorgatós-avokádóaprítós-gőzölgő linzeres foodporn meg az éhező és oltatlan szomáliai gyerekek adománykérő hirdetése.

A gasztroblogger-trend már 2006-7-ben beindult, emlékszem, mindenféle anyák előbb bébiételeket, majd giccses vagy virtuóz, alter tonkababos tortákat varázsoltak, vegán sütiket, később szuvidáltak, magtejet préseltek, mindenfélét aprítottak és facsartak. Aztán egyre több profi médium, tévéműsor, könyv tette témává több formátumban a “főzz úgy, mint egy profi!” kajabonyolítást. Később meg az instán bárki rengeteg interakciót provokálhatott egy kis ügyességgel, főleg ha be is mutatta a készítés folyamatát, és azt ígérte, hogy amit ő főz, az organikus/fitneszkaja/mentes/vegán. Nagyot mentek ezek a kontentek, és volt elegendő hirdető is, hogy rámozduljon a legsikeresebbekre a termékeivel: sütő, párológép, magtejprés, házi malom. Eredetileg sportbloggereket, ökoanyukákat, szépítkezőket is felzabált az ételkészítéssel kapcsolatos iparág, egyre kevesebbet posztoltak az eredeti témában. A kaja eladhatóbbnak bizonyult a túltelített palettán is.

Ez a kajaőrület az életmódváltós ténykedésnek is nagy csapdája: hacsak nem gyönyörű és akrobatikus a test, a kajás posztokat, pepecselést, sütiket, gyerektáplálást, különleges fogásokat mindenki szívesebben pörgeti, mint a sima edzős baszogatást, anatómiai okoskodást.

Járvány: kovász, jóga, kenyér. A kovász elszaporodott, megdöglött, kidobták, elunták. A jóga abbamaradt. A kajálgatás, az megmaradt. Rendelős, és otthoni matatós. Meg a Netflix.

Egészség, fitnesz, kismamaság örvén arat a főzős kontent. Mindenki imádja. Sose bírálta senki. Még Benke Laci bácsit is csak szeretettel.

Elsősorban női babrálás ez, főleg a süti, a saláta, a mentes micsodák, egytálételek, de az “igazi” steaket, pörkölteket, emberes leveseket és a vegán csodák nagy részét is kócos férfiak készítik és posztolják – és adják el. Nagyrészt nőknek.

A főzés versengős műsként is működik, bármilyen elidegenítő is az ilyesmi, hiszen a táncot, koreográfiát, tréfás sportfeladatot látod, az éneklést hallod, de az étel nem jön ki a tévéből, arról csak beszélnek, meg van némi látvány. Nem fér a fejembe, hogy ezek a műsorok kit kötnek le. Ki hiszi el, hogy itt ételekről lehet szó? Valószínűleg csak a csóró, harsány balhé az érdekes. A klasszikus:

Tévé nélkül is a netet pörgetik a népek receptekért, az instát meg a Nosaltyt. Vallási közösségekhez hasonló dinamikájú csoportok alakulnak, például Burján Szafi körül. Kiteszel egy képet, megrohannak a receptért. Keresik az az ilyen-olyan alapanyagokat, te hol veszed, az milyen, nekem ízlett, férjem nem eszi, gluténmentes-e, fogyni akarok, szép lett. Szaunában tárgyalják ki az edzőtársak a “növényi tejet”: a déemben kapható kesuital habosítható, “finom, de én attól fosok”.

Nekem döbbenet, hogy létezik ilyen igény, hogy a tejhamisítvánnyal ő olyan kávét KORTYOLGATHASSON*, ami olyan, mintha. De már az is, hogy tejjel issza a kávét, meg cukorral, brrr.

Leginkább az felfoghatatlan, hogy ennyi időt, energiát szánnak arra, így csicsázzák azt, ami végtelenül egyszerű és mindenkinek napi dolga, hiszen mindenki eszik, és ha van, akiről gondoskodjon, akkor etet is. És mellette még a kinézetüket, hajukat, sminkjüket is babrálják, fotózzák örökké.

Hát persze, hogy nem olvastok soha, nem is edzetek. Máshogy nem jön ki időben.

Nálunk minden nagyon egyszerű és bőséges. Mivel én – ezt a bíróságon is szóvá tette a szenvedélyes hódolómból lett hóhérom – sok minőségi húsárut, tejterméket, halat, friss terményt és extrém minőségű kávét fogyasztok, ez az egész igen drága. Minőségi fehérje nélkül összeaszol középkorúként: nincsen izmos, formás test temérdek állati protein nélkül. És nem lehet olyan kérésük a gyerekeknek, amit ne teljesítenék szívesen, szóval tényleg drága az egész, de ezzel együtt egyszerű. És, mint az igazi szerelem, spontán: hazacipelem a zsákmányt (bringán, többnyire), és azzal a lendülettel, csillogó szemmel főzni kezdek, mert éhes vagyok, és mert várakozás van bennem. És mert nem nagy ügy. Közben lehet lábat emelgetni, guggolni, mosogatni, felmosni, teregetni (hogyan lépek napi tizenötezer lépést?), és mindent megbeszélni a gyerekekkel, akik pillanatok alatt felmérik az aktuális szerzeményt, és ki is pakolják. Mire mindenki odagyűlik, és fövés közben, víg beszélgetés, Postás Józsi- meg Rózsaszín Pitbull-hallgatás közben (ezeket Maci üzemeli be), részben félkészen, vagy előételként, olykor sör- vagy bornyitással, mámorosan, közösen megesszük.

Kicsorbul az illemtanár a konyhánkban.

Talán kilencéves korom óta főzök. Anyám sokszor estig volt a rendelőben, a bátyáim éhesek és lusták voltak, és a téli délutánokon belevágtam én: palacsinta, sült krumpli, rántott sajt, linzer, krumplipüré, tészták, szilvás gombóc… ezekre emlékszem, meg anyám szavaira az elkészítést illetően (amikor a saját főzését kommentálta). Mélyről jövő biztonsággal tette mindezt. Soha nem rontott el ételt. Nem volt kifinomult, se legendás, ellenben vaskos, egyértelmű és gyakorlatias volt. Nem kóstolt, fejből főzött, ami azért nagy szó, mert húsételt is készített apám kedvéért meg a gyerekeknek (vegetáriánusként, mert ilyen családba született: soha életében nem evett állati tetemet, halat se).

Akkoriban tudtam meg, hogy a babot áztatjuk, hogy hogyan pucoljuk a nyers és hogyan a főtt krumplit, vágjuk és dinszteljük a hagymát, hogyan ne keseredjen meg a fűszerpaprika és a többi. Amikor már egyedül éltem (húszévesen), diákalbérletben, akkor is főztem: krokettet, kacsát, rántott camambert-t, gyümölcslevest, rakott krumplit serpenyőben, recept és félelem nélkül, többnyire helyi, eléggé zsíros és szénhidrátos dolgokat.

A főzés mint napi gyakorlat nemcsak ízlésbeli, hanem anyagi kérdés is. Az én szüleim átélték a háborút. Márpedig a háborús nemzedék, és még az ő gyerekeik is, ha továbbörökítik, magukra főznek. Ez nem kérdés. Nem fizetnek be menzára, nem rendelnek, nem esznek kínaiban, főleg nem járnak “vendéglőbe” (az polgári és munkás szokás, mi pedig koldusszegény értelmiségiek vagyunk, valamint építkezünk: MINDENEN spórolunk). Ja, és mert így alakult: nem főz rájuk a nőrokon sem (jobb is, mert ott a kelféléknek szüntelen olyan szaga volt, hogy fú).

Megoldja az ember lánya. Ki is találja. Később is főztem, tervezés nélkül, csak vágyak mentén, vagy abból, amit épp vettem, megláttam, és rögtönöztem (a rakott minden Maci nagy kedvence).

Mellette étterem, időnként némi street food; ázsiai nem, viszont gyakran nemzetközi, magyar vagy olasz, bisztróstílus, vagy hentes, néha döner, soha gyorsétterem – és ez ma is így van. Az étterem nem fine dining (ez nem érdekel, Ráspi a maximum), de azért elég jó és drága helyek ezek, és nem sopánkodom, viszont extrém takarékosan mindent megeszünk, felhasználunk.

És hát “otthon vagyok a gyerekekkel”, vagyis írok, szerkesztek, fordítok, forgatok, edzek és gyakran kávézókban írom a posztokat, de lényegében otthon vagyok, ezért is főzök majdnem naponta.

Azt nem értem csak, hogyan lesz az étel öncél és ilyen “huhú, ide nézzetek” hobbi annak, aki nem gyerekkori reflexszel főz, és egyébként nem is ér erre rá.

Ha kaját látnak, behal az ökoszempont meg a hétköznapi ráció is. Miközben panaszkodnak, hogy de nehéz az élet, meg minden milyen drága, oda meg vissza vannak, hogy milyen sót, babot, üvegtésztát, ötfűszert, fokhagymát szeretnek, ez de finom, azt muszáj kipróbálni, amaz milyen különleges. Én itt megtorpanok, mert a bőségen, a korrekt elkészítésen túl nekem mindegy, látványként sem érdekel.

Azon pörögnek és vetélkednek, mit hogy kell profin csinálni. Itt érzelmi hiány van. örömhiány, kontrollhiány.

Valahogy a szeretet transzfere a főzés annak, aki magányos, vagy elvált, a gyerekei nagyok, és kutyája sincs. És lehet újságírás címén, lásd wmn.hu, unott kattintgatás után saját cikként elsütni import, instás, “szupergyors és egészséges” recepteket.

Biztos túl protestáns vagyok ehhez. Szégyent érzek: a hiábavalóság és a tékozlás szégyenét.

A következő cikkük már arról szól, hogy nincsen ivóvíz Szomáliában, és mikroműanyag, te gonosz, te meg még mindig nem vettél olyan szuper kulacsot, hanem palackos vizet iszol.

Amúgy nem csak bonyolult dolgokon lehet a karantén unalmában vég nélkül variálni, makaront sütni meg profitterolt: van vízbár is.

Hogyan képes valaki egyszerre finnyáskodni, hogy így beluga lencse, úgy quinoa, maldon só, pak choi, vigyorogni rúzsban, aprítani, véleményezni, zabálni, kínálni. És aztán a testképről siránkozni, meg hogy neki feszengés a bikini, hát, nem csodálom. A sport csak alkalmi, viccesen finnyognak ellene, és olyankor is csak a szponzor miatt kerül elő a pár kilométer futás. És aztán soha többet. Én egyértelműen a sportra szavazok, ha feszes az időbeosztás.

A főzés, a gasztronómia általános helyeslésnek örvend, csupa életminőség, kifinomultság, még olyanok esetében is, akik láthatólag ételfüggők, túlevők. Majd azon sopánkodnak, hogy jaj, elértük a túlfogyasztás napját, mi lesz A BOLYGÓVAL (ezen a szón külön behalok, mehet a modorosmagazin-toolkitbe a bekuckózással, teraszon való teakortyolgatással* meg a töltődéssel együtt), meg hogyan csökkentsd az ökológiai lábnyomod.

A gasztrofinnyáskodós önmegvalósításban pont azt bírálom, hogy minősíthetetlenül tékozló a maga import, bonyolult alapanyagaival, fura kisgépeivel és az ezekre rátelepedő mohó szponzorokkal. Az ételkészítés bőven túl van a napi, ízletes jóllakás igényén, és igen kevés köze van a “piac, húsz perc főzés, majd örömteli ebéd szeretteimmel” meghittségéhez. Pont így a környezetvédelem című performatív népszokás is csak varázsige, külsődleges, eltanult, trendi elem. A hősnőnek nem a személyiségéből, értékrendjéből következik sem a főzés, sem az ökoszempont (de egyébként a sport vagy az olvasás sem): magára aggatta, nem érti, nem éli, csak mondja, virítja, és mások ellen szegezi versengve (ki főz igazán jól), akár oktatólag, vádaskodva. Persze a magányérzetet enyhíti, ha önbecsülést, visszajelzést, elismerést szerez a trendi kavargatással, és csoportot képez a hasonlókkal (vegánokkal), más csoportokat meg lenéz, kritizál. Akkor is, ha amazok nem kérték ki senki véleményét, mert nem ideológián alapul, nem előírás-követés és megfelelés és nem is puszta performatív gesztus számukra se a főzés, se a zöld élet, hanem valódi választás és személyes preferencia, vagyis: magánélet.

Én úgy látom, azok veszik a külső iránymutatást, a “tudatos étkezést” vérkomolyan, akik nem tudtak megszabadulni a tekintélykövetéstől, késő felnőttként sem. Akik mindig valami iránymutatást, tanácsot, valahova tartozást, helyes viselkedést keresnek, nem gondolkodnak önállóan, és egy levest se fűszereznek a maguk ötlete szerint. Valami nagy boldogtalanság és hiányérzet van azokban, akik ennyire háborognak, magyaráznak az étkezésről, elvekről, a saját irányzatukról önjelölten.

Erre jó, eltelik az élet. De nekem kamu a nagy pozitív, vigyorgós főzés is, legalábbis érdektelen, még ha a leghíresebbek adják is elő.

* regényem másik hőse nem bírja a korty/kortyol szót, elájul tőle