“nem szeretek futni”

a kifogáskeresés művészete 1.

Szeretném leszögezni, hogy miért írok így és ennyit a sportról.

Normát akarok tán szabni a saját történetemből, személyes sikeremből? Kérdez gyanakvóan a feminista ikon, akit egyébként tisztelek, csak ebben a témában vagyunk egymás vakfoltjai. (Vajon Svédországban is szenvednek a testsúlyukkal a prominens feministák? És – ez már nem ő – beszólnak mások testére, sportolására?)

Hát nem tudom. A sport nem makramé, elvégre. Nem ízlés dolga. Aki azt gondolja, hogy az életvitelszerű, napi sport valami opcionális hóbort, az nem érti, mi a tét. Nem tiszteli az életet.

Ugyanúgy nincs nekik mondandóm, ahogy a náciknak sincs. Vagy azoknak, akik szerint a gyerek egy idegesítő, zajos kötelezettség, és nem hagy élni (és ezt ideírják, nekem, aki rajongva szültem a hármamat, és tele voltam, vagyok a babaszaggal, tejjel).

Mert úgysem értik, hiszen feltett szándékuk, hogy ők ezt nem értik.

Nekem az tűnt fel az önigazolókban – és ezért szúrom ki őket messziről –, hogy azt hiszik, minden róluk szól, minden rájuk célzás, mindenki velük foglalkozik. Magyarázkodnak, úgy, mintha rossz lenne a lelkiismeretük.

Azt gondolom, hogy a “ne legyen már kötelező sportolni” fajta nő rendkívül igazságtalan és ártalmas jelenség, ami különösen feltűnő, amikor a neten, jól láthatóan érvel, mások sportolását, életmódját, testét minősíti mint “elnyomott” kövér. De az sem sokkal jobb, ha tüntetőleg láthatatlanként kezeli a sportoló ismerőst. Netán odamegy zsarolgatni a blog oldalára, hogy “te eddig nem ilyeneket írtál, már nem vagy a nőkkel (!) szolidáris?”

És ez, maga a kérdésfeltevés egy elmaradott, siralmas, periferiális állapot. Soha én úgy, sportellenesen és kövérségmentegetően nem gondolkodtam, nem értem, mire gondol. Én a nőknek méltó, erős, esélydús és depressziótlan életet szeretnék, ennyiben közügy a sportolásom vagy normaszabásom. És nem alkuszom meg, hogy “annyival több vagy, mint egy szám”, “a test másodlagos, az ember számít” – ezek hamis dilemmák és hamis érvek.

Értelmesen kell élni, értelmes értékekre nevelni a gyerekeinket, ez a norma. Szabom szívesen. És ennek magától értetődő része, nem túl fontos, nem mutogatott, de kihagyhatatlan eleme a sport és a testhasználat is.

Aki azt mondja, ő nem szeret futni, az soha nem tett érdemi erőfeszítést, hogy képes legyen egyáltalán futni kétszáz méter. Ez nyafogás. Mert futni nem szeretünk, hanem szoktunk. Akkor is így gondolom, ha az illető megtámogatja a nemszeretést, hogy neki nem szabad, mert a térde, a szíve, a nem tudom, mije. Az emberi testet futásra tervezték, eredendően, ezt a képességet sokan elvesztegetik, hagyják tönkremenni, és ez szomorú.

Ráadásul nőként nagyon-nagyon kockázatos nem tudni futni.

Én nem szeretek futni, és úszni sem. De azért heti rendszerességgel úszom, és még gyakrabban futok, mert ezek a mozgékonyság és az állóképesség alapjai. Itt az erdő, az ösvényem, nincsen pofám nem futni. Rengeteg mindent pusztán azért csinálok az élet többi területén is, mert nem szeretem ugyan magát a tevékenységet, viszont a hiányában baj lesz: eladósodom, megesz a kosz, borul az élet, elgyengül az izmom, elvadul a gyerekem. Nem nyafoghatok lustán. Ezt ti is pontosan értitek, ha a családról, a munkáról, a háztartásról van szó, csak pont a sport kapcsán nem értitek, és ez egy felvett, tanult, kártékony gondolkodási séma és beszédmód.

És mivel csináltam a futást és az úszást, fegyelmezetten, éveken át, mára elmondhatom, hogy egy kicsit már szeretek úszni, eléggé megszerettem a futást – és szoktam élvezni a mosogatást (mosogatógépem továbbra sincs, ugye).

Láss neki, éspedig előzetes ízlésdeklaráció meg kifogások nélkül, a kocogásnak. Ne mondd, hogy én elijesztelek, és így még kevésbé akarsz, ha én ilyeneket írok, mert kiröhöglek. Vállald a felelősséget azért, hogy mit kezdesz magaddal, ne fogd a nyuszira. Nem nekem, hanem csakis magadnak csinálod a sportot is, és azt is, ha önismereti munkával felszámolod a sport elleni beoltottságodat. Neked lesz jó. Láss neki a séta-futás váltogatásának, úgy, mint Zazi: hetven métert futott, százat sétált. Túlsúllyal, késő negyvenesként, a határban, hónapokig.

Ha nehezen megy, menj fel tempósan és kettesével a lépcsőn, egyetlen lépcsősoron tízszer. Aztán, pár nap múlva, duplázd. Meg fog lódulni a dolog, a kapacitásod, erőszinted, szív-tüdő-keringés funkciód. NYUGI. Ettől még nem leszel futó, nem fogsz minden hétvégén versenyezni és országos csúcsokat döntögetni, ha ettől rettegsz.

És ha egy kicsit is odatetted magad, és érzed a fejlődést, akkor, mondjuk öt hét múlva mondd meg, szereted-e, nem-e, milyen ez neked. Addig, nagyon kérlek, ne mondj semmit.

Vagy ne fuss, de nekem ne mondogasd, hogy nem szeretsz futni, mert ez béna.

36 thoughts on ““nem szeretek futni”

  1. Károgóktól a legfrissebb termés: nlc fórum, valaki felnőtt kezdő balettoktatást keres, tippeket kér. Rögtön a lap tetején valaki terjengősen ír az öregségére megrokkant prímabalerínáról, veszélyes ez nagyon, meg kell fontolni!

    • Az ilyen belerokkant a sportba torteneteket kulon birom, mindig a soha egy percet sem sportolo, makk egeszseges, 90 evesek kiabaljak bele az eterbe.

      • Volt kolléganőm megtalált a Facebookon sok év után, beszélgettünk kicsit, kivel, mi van stb – akkor kezdtem a kettlebellezést, lelkendeztem, hogy ez milyen jó, ilyesmi. Ó, hogy mit zúdított rám, normális vagyok-e, nőként, emelni, és nem csak golyót, rudat is, ettől minimum inkontinenciám lesz, és inkább járjak intim tornára, ebben a korban már.. Aztán kiderült, hogy gerincsérve van (nekem is), és durván elhízott, futott anno, de rájött, nőnek az sem való. Egy ponton túl ráhagytam. Nekem tök mindegy.

      • Titkolni kell, rejtjelekben értekezni egymással, és katakombákban osonni, mint az őskeresztények. Ha rajtakapnak, hümmögni lesütött szemmel. Hát igen, én is. Ne haragudj…
        Nehogy megzavarjuk őket a tévénézésben.

  2. Szoktam gondolkodni úgy általában a testhez való viszonyon. Nekem úgy tünik sokak szemében van a lélek/szellem/önlényeg/nevezzükbárminek meg van a test. Egy vakvéletlen folytán az elsö a másodikban lakik, kâbé ennyi közük van csak egymáshoz. A testük nem ök, az csupán egy hüvely/ börtön, amivel egyáltalán nem azonosítják magukat. Szerintem valami ilyesmire vezethetö vissza az “annyival több vagy, mint egy szám”, meg “a test másodlagos, az ember számít” típusú érvelés. Egyfajta önvédelmi mechanizmus, hogy ök igenis gyönyörüek, vonzók, értékesek stb. – a sekélyes, látszatot istenítö világ büne, hogy képtelen a felszín alá látni, a lényegre koncentrálni, ezért a vilâgnak kell vâltoznia, nem nekik. Ha pedig valaki a teströl való gondoskodás fontosságáról beszél, szükségszerüen az ö világképüket támadja, ezért a dühödt reagálás. Vagy valami ilyesmi😁. Nyugodtan tegyen helyre, aki ehhez jobban ért, de az énem kocapszichológus része itt párhuzamot lát azzal a fajta disszociációval, amit trauma áldozatai ëlnek át. Én egyébként csodálom és irigylem azokat, akik a kilóik számától függetlenül (itt most nem szélsöségre gondolok, tehát mondjuk úgy 35-ös BMI-ig) valóban szeretik a testüket és jól érzik magukat benne, megélve az önazonosságot. Arról lehet öket megismerni, hogy nem fikázzák senki életmódját, sportolását.

    • Igen, van ilyen. Álmomban nyurga vagyok, fiús, lapos. Ez az, amit a belül lakó érez magáról. Ehhez a genetika adott egy félig tenyeres-talpas parasztasszony-, félig pornó-testet. Belül irodalomból, színházból, képzőművészetből töltődő akku, folyton gondolkodó lény, kívülről ebből csak a nemi jelleg látszik.

      Várom az öregséget, most már nincs messze, az majd megoldja. Kék hajam lesz, számtalan papagájszínű csörömpölő karkötőm. Kénytelen lesz mindenki embernek látni.

  3. Szeretek futni. Életem első negyedszázadában nem szerettem, de hiúságból mégis elkezdtem, és végül megszerettem a futást.A következő lépés az úszás megszeretése lesz, az még előttem van.

  4. Én mindennél jobban szeretek úszni. Nem is tudom, miért csak négy éve kezdtem újra uszodába járni. Pedig az uszoda büdös klóros vize… mindig megvigasztal. A medencéből utolsóként kell kizavarni, de előbb még ugrok egy fejest. Most futni szeretnék, már letöltöttem egy appot (nem röhög! 60+ vagyok) és hamarosan lesz rá időm is! Jaj, halálos tavasz!

  5. Én borzalmasan utálok futni, és nehéz is, mert a testméretemhez képest kicsi a tüdőkapacitásom + 10 évig dohányoztam. Orvos is mondta, “ne fusson”.
    Ebből egyenesen következik, hogy minden egyes edzést 20 perc futással kezdek, 4 fokos lejtőn, nyócésféllel. Három éve. Most tartok ott, hogy talán emelek egy kicsit a sebességen, mert már szinte meg se kottyan. Három évvel ezelőtt onnan indultam, hogy 0 fokos lejtőn 6-tal 6 percet se bírtam futni. Majdnem hánytam, de tényleg.

    • Sosem futottam. Régen azért, mert egyáltalán nem mozogtam, később azért, mert edzem eleget, gondoltam. Amúgy igen, edzem eleget, vagyis elég sokat, de baromi jó élmény új dolgokat beiktatni. Most a legújabb az ugrálókötelezés: minden edzés végén maradok, és ugrálok, ééééééés tadam, “kipróbáltam” a futást, pont annyira, hogy érdemes-e legközelebb kimennem valahova miatta. Nem ment jól, vagyis 15 perc ment gond nélkül (életem első futása) – de betonon nem akartam többet, a cipőm se a legjobb, csak kíváncsi voltam, előtte edzettem. Ketogén-adaptációban is vagyok, különös élmény ez is.

      • “Mesélj róla! Honnan jött, miket néztél/olvastál előtte, számolsz-e, főzöl-e? Hogy érzed magad, van-e adaptációs tüneted?”

        2016-tól low carb módon eszem, előtte nagyon meghíztam, rémes volt és kényelmetlen: akkor fogytam gyorsan 20 kilót, felszabadító volt, a porckorongsérvem is tünetmentes lett. Nem számoltam makrókat, csak kalóriát, akkor kezdetem sportolni is, lazán, mérsékelt lelkesedéssel és napi több órát gyalogolni, utóbbit nagyon szerettem. Aztán egy éve (amikor kezdtem a kettlebellt) szépen lassan újra elkezdtem enni mindent, nem sokat, de hozzáadott cukrosat is. Közben kiderült, hogy valószínű inzulinrezisztenciám van, legalábbis a 120 perces, terhelésre beeső cukorból erre (is) lehetett következtetni, magas volt a pulzusom, nem voltam jól. Elhagytam a hozzáadott cukrot, viszont ettem ötször, na, az volt a halál, szarul voltam, vizesedtem, puffadtam, minden nyűg jött, folyton a kaján agyaltam, fárasztó volt, mindig éhes voltam. A reggeli cukrom se volt jó (6). Karácsony óta a low carb és túlevős fázisok váltották egymást, és mostanra elegem lett.

        A ketogén diétáról és az IF-ről régóta olvasgatok (a blogodon is), de az tök világos volt, hogy ch-alapon az IF nem fog menni, és az is, hogy nem jó nekem az az étel – zab, sok gyümölcs – ami magas inzulinválaszt vált ki: éhség, falásroham, rossz közérzet, akaratgyengeség.

        Aztán másfél hete belevágtam a ketogénbe, érdekes módon nem is voltam nagyon rosszul. Talán a 3. napon volt, hogy nagyon szédültem este, másnap reggel még mindig, aztán elindultam itthonról, és megszűnt, azóta csak a korábbinál erősebb szomjúság van, de azt nem is bánom, úgyis alig ittam eddig. Nem vagyok gyenge, fáradt se, sőt éhes se (gyomorilag), nassolhatnékom sincs, inkább az agyam jelez, hogy egyek, pici megszédülések, enyhe fejfájás néha. Vettem tesztcsíkot is, lassan lett rózsaszín, lilás, talán 3 napja stabilan az. Most mániásan nézegettem, de szerintem már nem fogom ennyit.

        Az edzéseket majdnem ugyanúgy bírom (a heti minimum 4 megvan), talán icipicit gyengébb vagyok: folyamatos egykezes terhelésnél hamarabb fáradnak az izmok, de szerintem ez majd visszajön – ezt pl. onnan érzem, hogy ma sok hét után újra lejött a bőr a tenyeremről, jobban szorítom a bellt, gondolom. A kardiós dolgok viszont jobbak: igénylem erősítés után az ugrálókötelezést, vagy ha nincs hosszan lengetős blokk, akkor maradok 15-20 perc snatch-re, vagy ezzel indítok. Ma még futottam is, pedig azt soha, de kiegészítésként tervezem vagy azokra a napokra, amikor nem megyek a terembe, fél órám a legmelósabb napon is van. Nem vagyok rosszul edzés után sem, a cukrom full stabil, kajától, edzéstől függetlenül 4-5 között. Fura: a futás sokkal jobban elfárasztott, mint ugyanannyi ideig végzett snatch és a pulzusomat is jobban megdobta – látszik, hogy ehhez a mozgásformához nem szoktam hozzá.

        Étkezés: végre vettem egy kajamérleget, mindent mérek, grammra (most jöttem rá, hogy amiket én eddig 5 dekának ettem, az simán 12), most nem vagyok spontán, reggel megtervezem az egész napot, kalóriát, makrókat, írom is. Amúgy, hogy többször mértem, már most jobban saccolok, szóval ez sem lesz macera, mondjuk a mérés is két pillanat. A főzésből nem csinálok nagy ügyet, ami mindig van itthon, az húsos csontból (néha marhából) leves, hal egy héten többször, 4-5 deka avokádó salátához 4-5 deka, néha grillsajt, néhányszor 10 deka hüvelyesek és kukorica nélküli zöldségköret, vajon. Sütök kacsát, malacot, őstermelőnél vett sonkát, eszek tojást, néhány zsírosabb sajtból falatokat (régebben 20 dekák lecsúsztak), vagy felolvasztok egy zacskó spenótot és az a köret – szóval nem bonyolítom, nem állok a konyhában, nem főzök előre. Olajos magokból mandula, de pár szem csak. Olajbogyó. Vettem mascarponét, de még nem kóstoltam meg. Rukkola, bébispenót, saláta mindennap. Szemezek a tőkehalmájjal (rengeteg kalória) – olajos halat sem ettem mostanában. Vettem egész szardíniát, de képtelen voltam ételt varázsolni belőle, pedig biztos lehet, de most nem erőltetem.

        Amihez még olvasnom kell: vitamin- és ásványianyag-pótlás. Kell-e pl. a kalcium? Magnéziumot iszom. Sózok. Most a káliumról olvastam, hogy hamar kiürül, pótolni kell – de nem jártam még utána, nem néztem meg, hogy amiket eszek, abban mennyi van, elég-e.

        Másfél hét után: laposabb has (nálam ez a kritikus, de most eleve kevesebb kaja kerül bele, nincs a sok ballaszt, ami a zabbal, meg ilyen-olyan pékáruval jár), mínusz 2 kiló (érdekes, hogy az első napokban nem volt semmi vízveszteségem, lehet, hogy a sok sport miatt nem vizesedtem annyira. Nem tudom. Ez a 2 kiló is simán lehet víz. Kalóriadeficitet hagyok, de próbálok 1400-nál nem kevesebbet enni. Az öt helyett 3-szor eszem, de később 14-19 óra közötti evési ablakban szeretnék 2-szer. Ez még nem megy, egyik nap próbáltam, nem voltam jól, dél körül ettem, nem erőltetem, amíg nem érzem: úgyis fogom. Éhgyomri edzés megy, de van, hogy egy tojást megeszek előtte. Végülis se nélküle, se vele nincs bajom. Nem lettem diétás-ideges, feszült, depresszív, szorongó: nem is diétának élem meg valójában, hanem egy új élmény megtapasztalásának. Persze, nem jelentem ki, hogy én most már mindig így, és csakis ez a jó. Egyrészt nagyon kevés idő telt el, és nagyon sok mindent látnom kell, de szerintem az erősen low carb (50-70) lesz IF-fel a súlyom normalizálása után az út. Fú, ez hosszú lett.

        Várom a könyvedet is – ketogén témában sok újat lehet még mondani nekem.

    • Nem nagyon tudom hova tenni, hogy gyakran még orvosok se ajánlják a sportot, pláne mikor még inkább lebeszélni igyekeznek róla a pácienst. Valamint amikor valakinek mozgásszervi problémája van és baromira alacsony szintű támogatást képesek adni a megfelelő gyógytorna és sport kombóval kísért rehabra.

      • 68 éves apámnak mondja az orvos, amikor kiderült, hogy van egy enyhe szívritmus-zavara: csak lassan, lassan ezután! vigyázzon ám, mennyit és hova megy! üldögéljen, aludjon.

      • Háziorvosom, amikor pár éve aggályoskodtam a reggeli 6-os cukrom miatt. “Nem kell diétázni, majd ha cukorbeteg lesz, adunk gyógyszert…” – Közben mutogat az enyémnél is nagyobb hasára, és magyarázza, hogy de hát ki ne szeretné a cukros üdítőket. Tök elhízott dietetikus: “csökkentse a ch-ot 180 grammra” (százat nem ettem meg annak idején). Gerincdoki: “maximum gyógytorna”. Szerencsére egyikre sincs már szükségem.

    • És ezt a végét mivel magyarázod? Komolyan érdekel 🙂 ha a belem kifutom előtte, akkor is olyannak érzem a végét, mint valami álomféle repülést, na annak sose legyen vége! nemár, hogy csak az endorfin, azért annál ez bonyolultabb, nem?

      • En ebben inkabb lelki okot latok: ha futok, akkor futok, kiszakadva a napi nyugokbol, a problemak mas perspektivaba kerulnek. Ha tudom, hogy ennek a kegyelmi oranak/masfelnek/akarmennyinek lassan vege, kicsit elore sajnalom. Ugyanakkor a kozepe, a jo erzes, hogy ma is, megis kimentem, elkiser egesz nap. Ha ez endorfin, hat legyen az. 🙂
        Az ebreszomhoz is ezt a szoveget irtam (hatha maskepp elfelejtenem) : kelj fel, futni jo! 😀

  6. Ez olyan sokszor eszembe jut, amit erről mondasz. Nem szeretek futni, nem szeretek úszni. De azért konditeremben mindig futok, újabban néha egy órát ellipszis trénerezek (ezen jobban bírom, nem megy fel az egekbe a pulzusom), és elkezdtem úszni, és közben már olyan jó. De előtte csak nyafogok befelé hogy jaj, vizes lesz meg hideg lesz. De azért csinálom.

    Terembe szeretek menni, a súlyzózás jutalom.

    • Az ellipszist találtam ki magamnak én is, mert szintén nem szeretek futni. Teljesen előredőlve nyomom nagy sebességgel, félig futás, félig biciklizés érzés, és ez pont jó nekem így, bár tükörben elég hülyén festek. A múltkor oda is jött egy szélte-hossza egy izomkolosszus, hogy ez, amit én csinálok, ez fenékre jó? Mondtam, hogy főleg, meg hátsó combizomra, erre helyeslően bólogatott. Megnéztem volna, mikor kipróbálja:-)

  7. én is utálok futni, de -egyébként nagyban a blognak köszönhetően – kezdtem én is átvenni azt a gondolatot, hogy ha n egy sportembernek tartom magam, meg mindenfélét szívesen mozgok, akkor ilyen nincs. így most karácsony óta elkezdtem padon futni, most az elmúlt hónapban meg terepen is (külső kerületi, aránylag zöld munkahely, amennyiben a reptér annak tekinthető, vasárnapi műszakokban, meg meló előtt), persze szánalmas eredményeket produkálok a gyakorlatlanság (sok év súlyzózás, zéró futás) és a dohányzás miatt is, de javul, most tudom, hogy futóknak ez nevetséges, de már 4-5 km megy itt a munkahely környékén sétálás nélkül, padon meg 6-7, azért az a terv, hogy a 10 ne kottyanjon meg, ettől még jó messze vagyok, de hátha megoldható. és tényleg kicsit úgy vagyok vele, ahogy írod, hogy nem szeretem, de takarítani sem szeretek, szóval senki nem kérdezte, ez kell és kész. legalább hetente kétszer igyekszem 25-30 percet beilleszteni a súlyzózás meg a biciklizés mellé, meg a legtöbb edzésem után nyomok most 10-15 perc intervallumfutást is. de pont azért csinálom, az benne a kihívás, hogy nem jól megy és nem szeretem, biztos nem ez lesz az elsődleges sportom, de olyat nem lehet mondani, hogy én ezt nem. a szeptemberi öbölátúszó versenyre (5 km) is azért szoktam elmenni, mert nem igazán szeretek úszni, de ha már sportembernek tartom magam, akkor ennyit meg kell tudni csinálni. mondjuk azért meg szoktam veregetni a saját vállam, és

    • 4-5 (meg 6-7) kilométert ne nevezzünk szánalmasnak, az már haladó szint!

      Futó vagyok. Az a fajta, aki óvodás korától imád futni. Apám atléta volt, ezért átéltem vele általános iskolásként, hogy megkerüljük a teret. Akkor még nem volt divat az utcán szaladgálni. Felnőtt korom óta futok, ma már kevesebbet, és megyek vissza a gyaloglás, túra felé. Így 40+ már a multisport még jobban kell, ez tesz jót a testnek.

      És edző is vagyok, de csak néha, barátokkal “praktizálok”. Komolyan veheted a fenti mondatom 🙂

    • Az öbölátúszás 3,6km, a révfülöpi az 5,2 – én is voltam kétszer – de most már tényleg fogok futni. A biciklizés jó, de nekem nagyon elkeserítő, hogy már a mezőket is bekerítik. Földúton biciklizni már nem is érdemes. Mindig építenek egy újabb kerítést, ami lehetetlenné teszi a jól ismert utak bejárását. Ezer éve meglévő, természetes járatokról van szó. Nem hiszem el, hogy egyszer az út mellett megy a kerítés, utána meg át az úton, majd az út a kerítés mögé kerül. És nem egy ilyen van. Egyszer csak valaki lekerít egy egész völgyet, ahol a falusiak száz éve még a vasútállomásra jártak, én meg kerülhetek 10 km-t. Hegyre fel, természetesen. Tegnap már majdnem ott tartottam, hogy izlandi amazon leszek. Ha lett volna nálam egy fogó!

  8. A környezetemben nem nagyon ismerek olyat, aki jajongana, hogy “jaj, nem szabad túlzásba vinni”. Olyat viszont bőven ismerek, akik tudják, hogy jó a sport, hogy kell, és hogy mennyire más az élet a mozgással, és mégsem csinálják. Na őket végképp nem értem.

  9. Múlt héten összeszedtem minden bátorságomat és elmentem futni, gimis korom óta először. Fogalmam sem volt, hogy mennyit bírok, még nagyságrendileg sem, Annyira megdöbbentem azon, hogy nem fulladtam ki 200 méter után, és kínkeservesen bár, de végigfutottam 2 km-t, hogy első felindulásból kerestem egy futóversenyt, és beneveztem a 2,2 km-es távra. Azóta minden nap futok, az a célom, hogy ne legyek utolsó.

  10. Visszajelzés: megkérdeztük gerle évát | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.