én nem is értem

, …amiket az emberek beszélnek párkapcsolatról, társtalálásról és szexről. Az igényeiket, a szempontjaikat nem értem. Nincsenek válaszaim, sőt, a kérdéseik is idegenek.

Szeretném érteni, de a döbbenet nem engedi. Kéne pedig empatikusnak lenni velük. Folyton azt érzem: nem, nem, nem, én így nem, hogy bírtok így élni? Elidegenedem.

És amúgy is, úgy általában meg akarom érteni a dolgokat (újságíróagy: kíváncsi elme, elemzős tekervények).

Sok kommentet olvastam mostanában arról (ez alatt a cikk alatt, írtam is párat), hogyan keresnek emberek társat, mire vágynak, mi hiányzik, mi a problémájuk, mennyire romboló és kudarcos ez az egész. Árnyalt, jól fogalmazó, intellektuális emberek. Keserűség, hibáztató hang.

A premissza: párkapcsolatban élni, az egyrészt szükséges, másrészt jár.

Pedig erre titeket a kultúra tanított meg. Hogy lehetne, lennie kéne (találkozgatásoknak, szexnek, közös programnak, együttélésnek), és ha lenne, akkor jó lenne, olyan lenne, mint a filmekben és a közkeletű, normatív narratívákban.

Csak népszokás. Mint a szénsavas üdítő. És nem is csak annyi, hogy van, aki meleg, meg van, aki szívesebben él egyedül.

Annyi minden van, és nem csak az előírt módon lehet ezt megélni. Úgy értem, boldogítóan megélni.

Egyrészt nem kötelező, van élet nélküle. Másrészt pedig, ha megtörténik, akkor az élet csúcsélménye, még a töredékes élmény is az. Megszokatatlan a csodája. És ez azt jelenti, hogy nem elvárható, nem lehet akarni, kiügyeskedni az élettől.

Csak létezni szabad, lehet hozzá. Okosan, csökönyösen, értelmes életet élve, az örömre való képességet őrizve. Korrodált, tönkrement léleknek nem való.

Olvastam a panaszokat és beszámolókat, hogy mennyit kerestek, mi mindent próbáltak, és az a sok elutasítás, a kifogások, a nők vissza sem írnak… vagy “dumálgattunk”, aztán megbeszélik a randit, de nem jön el…

És hát beszéljünk a szexről, mert erről van szó: legyen valaki, akivel lehet szexelni. Ugye egy harmincöt éves nem sétálni meg moziba menni szeretne. És ehhez nézik olyannyira, hogy a másiknak milyen a teste, hány éves, és hajlandó-e popsiba.

Ezt a vágyat (elvárást) a pornó ihlette. A nők rendelkezésre állásának mítosza.

Nem lehet, hogy a keresés maga ront a találáson?

Miért tételezik fel, hogy létezik egyáltalán, amit a kapcsolattól remélnek, és hogy ha majd akad valaki, akkor működni is fog, és nem lesz csalódás?

A történeteik, a panaszaik, az exekről a hosszas tirádák. Magadat alázod, ha az exedet gyalázod.

Eleven seb vagytok már. Csupa riadás, gyanakvás, és azt mondjátok: azok a hibásak, akik így reagáltak. Akik elutasítottak.

Van aztán a morális pánikoló, ez a kedvencem, mert egy villanásra elhiszed, hogy valami koherens értékrend vagy világnézet van mögötte, és őrzi az igazi értékeket. Állítja, hogy nincsenek sajnos igazi férfiak (nők) ma már, hogy átestünk a nagy egyenlőségben a ló túloldalára, hogy felbolydult a világunk, a túltolt feminizmus, az összezavarodott szerepek miatt. Apám hitte az első éjszakát! Puhapöcső fiúkák (mondják ők, nem én) lelkiznek rózsaszín ingben a szociológia szak folyosóján, buzulnak, sehol egy Marlboro man, hozzáértés, céltudatosság. A nők meg… mármint, aki nekik kéne, mind megkeményedtek, nézik a kocsit, az ingatlant, anyagi előnyökért adják magukat, ha egyáltalán. Ha nem tudod elvinni vacsorázni, nyaralni, halott vagy.

Ez itt a baj. Ha mindez nem így lenne, akkor egyrészt rend lenne, másrészt neki lenne nője.

És mindenki a külsőségekre hajt. Értsd: nem akar taszító, ápolatlan társat, akinek a lelke se valami fényes egyébként. Nem akar eltartani senkit, nem szeretne problémákat, sodródó haszonlesőt, ötszáz forintokon agyalni.

Egyszer nagyon élveztem egy férfi társaságát, de sajnos, nem lehetett nyugodtan eltölteni a városban egy estét, mert neki nagyon néznie kellett, mi mennyi. Kínos lett volna.

Ha úgy látod, lehetetlen és felszínes ez az egész társtéma, valószínű, hogy túl sokat ülsz a képernyő előtt, esetleg beszélgetsz negatív emberekkel, akiknek büdös az, hogy befelé nézzenek. Talán rossz közegben vagy, és az is lehet, hogy te magad nem élsz pezsgő, derűs életet, amelyben észreveszitek egymást, és adatlap helyett egy ragyogó szempárt nézhetsz. A klasszik tanácsadók azt mondanák, menj sportolni, klubba, tánctanfolyamra.

Zsongani jó, de ha nincs zsongás, akkor élünk másképp értelmesen addig is – vagy holtunkig. Nem hajszoljuk azt, ami nem akar lenni, mert a hajszolás lealacsonyít… sőt, szerintem a reménykedés is. Én is azt hittem, és néha ez ijesztő volt, hogy ennek a témának vége van, megvolt, ami meglehetett, innentől méltó és valódi nem lesz, ez nem az az életkor már, nem szabad úgy maradni, játszani a harmincast.

Prüszköltem: nem leszek kiszolgáltatott, rángatható, 

Aztán tessék.

És közben végig észnél kellett lennem, ne tagadjam le önigazolásból, hogy a szerelem, a közelség, a szex jó. Hiszen olyan elemien jó, tudom én ezt korábbról is. Aki engem szeretett, nagyon szeretett.

Csak keserűség ne legyen. Csak pszichégubanc, elégedetlenség, függőség, rigolya, gyűlölet, unalom és az abból burjánzó furaságok ne rontsanak el. Értelmes munka, barátságok, természetélmény, család, kultúra, sport, nemes ügy: az öröm és a szeretés a bizalom képessége maradjon meg.

Aztán érkezik, valahogy mindig érkezik, és mindig megdöbbent, hát hogy lett ez? Regényszerű, hihetetlen, mégis-történet, ó, basszus, megint az a mosolygogva emlegethető elem…

Kinyit, felragyogtatja a színeket, megmutat önmagamnak. Menőnek érzem magam, úgy, ahogy előtte nem. Ketten vagyunk szépek, és fesztelenül tudok az lenni. Van a jóleső, fényesbarna, leradírozott, szép körmű rákészülés, amikor olyan nagyon kitalálom, milyen ruha és teli szívvel száguldok találkozni, sőt, van a kockuló has is, a sportkedv, az eltökélt, hosszú távú rendrakás. És van a natúr, ahol nem baj, aki voltam, mert semmi se baj. Nincs félelem, nem bánom a fényt, ha centikről nézi, látja a szemspirál rögeit. Mert abból jutott mindenhova az éjjel.

Nem halok meg sose. Már mindig rajtam lesz ez a mosoly, ezt érzem.

ez nem az a mosoly, mert azt nem mutatom meg. ez egy publik mosoly

És billegek, mert én ebben tudatos vagyok: feladom az énemet épp? Meddig menjek bele? Mikor nem jó már? Mert akkor én csendben lelépek, nem leszek, nem is érvelek. Ne nyúzzuk egymást, ne utáljuk meg egymást, maradjon szép a másik. Ha mégsem szép, az az én titkom lesz.

*

Van még egy félreértés. A szexuális öröm nem szórakozás, kellemesség, és nem kereshető úgy, mint valami dolog, szolgáltatás, hanem személyekhez (személyességhez) kötődik, egészen megrendítő, teljes embert kívánó élmény – és a teljes ember téged kíván, fejezte be mondatát a szójátékra, mondattrükkre hajlamos szerző. A lényeges elem nem a saját izgalmad, nem az, hogy kényeztetnek, nem az, hogy orgazmusod van, sőt, nem is az, hgy mennyire vonzó, gusztusos a másik.

Ha ember vagy, maradtál, akkor az a lényeg, és az a pótolhatatlan is benne, hogy a másik kíván téged. Hogy rád néz és elcsöppen, akarja, szétveti a vágy, és ezt te tudod, érzed és viszonzod ezt, és gyengéd, emlékezetes, fontos, felforgató, mélyen személyes, ami történik. Enélkül nincs jó szex.

És ez csak kölcsönösségben működik, olyan emberekben, akiknek ép maradt a szexualitásuk, alacsony az ingerküszöbük, akikben jelen van a szexuális derű, és ezért szánalmas pótlék a kísérletezés és a fétis. Nem lehet sem nyomással elérni, sem hajszolni, sem megvenni az örömet.

A szexuális undor a prostitúcióban napi tapasztalat. Mindannyian rutinszerűen vettük tudomásul, és sokat elmond a helyzetről, hogy észrevettem: azok a nők, akik állításuk szerint élvezik a prostitúciót, erről nem szólnak. Szeretném tudni, mi működik (vagy nem működik) bennük, amitől immunisak a szexuálisan taszító kuncsaftokra. Biztos, hogy naponta találkoznak olyan helyzetekkel, amelyek valószínűleg kiváltják az érzést. A szexuális undor olyan megszokott a prostituált számára, mint a kávé a felszolgálónak, szóval mi az, ami szerintük érzéketlenné teszi őket a munka e középponti vetületére? A disszociáció ugyan segít szellemileg eltávolodni az ilyesfajta fizikai valóságtól, de vaksággal nem jár.

A prostitúciót állítólag élvező nők beszámolói nem adnak erre magyarázatot. Nincs magyarázat, mert nem is említik, és nem említik, mert tudják, ez a magyarázhatón kívül esik.

Nyilvánvaló, miért hallgatnak: a prostitúciót nem lehetne kellemesként vagy akár még mérsékelten tűrhetőként eladni, ha teljes ocsmányságában, lemeztelenítve mutatnák be. Némileg bizalommal tölt el, hogy erről hallgatnak; bár ez önmagában képmutató, legalább ők nem annyira képmutatók, hogy úgy tegyenek, mintha kellemesre lehetne mázolni az ilyen gusztustalan élményeket.

Részlet a könyvből, amelyet szerkesztettem. (Rachel Morgan: Paid For).

11 thoughts on “én nem is értem

  1. Ó, erről nagyon sok gondolatom támadt.
    Például az, hogy fogalmam sincs, huszon-és harmincéves emberek mit keresnek társkereső oldalakon. Fiatal, független felnőttként élni kellene az életet, mindenféle társaságba lehet járni, olyan emberekhez kapcsolódni, akikhez csak akarnak. Rövid társkeresős jelenlétem során döbbenettel tapasztaltam, hogy huszonéves fiúk rendszeresen keresik meg a harmincas-negyvenes nőket, egyedülálló anyákat, és a szexen kívül egy kis anyáskodás is jól jön. Nagyon beteg állapot lehet úgy élni, hogy pornót néztek kamaszon, aztán egykorú, egyenrangú kapcsolatra egyáltalán nem voltak képesek, és attól érzik magukat férfinak, hogy hetente más-más magányos, idősebb nőket döngetnek, akik mindent engednek, mindenben benne vannak, nekik mindegy, csak érjen hozzájuk valaki. Ezt az állapotot se vágynám, akkor inkább egyedül.

    Ugyanakkor az is keserves, hogy egyedül maradsz két-három gyerekkel, dolgozol egy munkahelyen, mindig ugyanazokkal az emberekkel, kéthetente van egy szabad hétvégéd, meg a szünetek fele. Nagyon nehéz így bármilyen új ismeretséget kötni, még akkor is, ha jársz sportolni, hobbid van, mittudomén. Elképesztő szabad energiák kellenek ahhoz, hogy egy nyúlós, érzelmileg kimerítő, anyagilag is lehúzó válás közben legyen kedved nyitott szemmel járni, örömöt sugározni, vonzónak lenni. Ennél sokkal egyszerűbb neten zsongani, ahogy írod. És közben nézhetsz ki bárhogy. Nekem volt egy rövid időszak, mikor azt hittem én is, hogy ennyi volt, lesz más, de szerelem sose. Máshol fogok kibontakozni.

    Az első szabad nyári kéthetem eufória volt: gyönyörű helyeken eveztem, olyan közösséggel találkoztam, ahol volt mindenféle felnőtt. Várakozás nélkül, a bármilyen kapcsolódás vágyával mentem, és lettek is barátságok, főleg nőkkel. De pontosan tudtam, hogy ha elindul az iskola, esélyem se lesz felbukkanni egy-egy olyan hétköznap esti találkozón, ahova akkor nagyon vágytam. Az, hogy végül jó életünk lett, a gondviselés ajándéka, meg a nyitottságomé, meg hogy végre elkezdtem hinni, hogy értékes, szerethető ember vagyok. És egyedül is VISZONYLAG jó volt nekem, mert önmagában az, hogy visszakaptam a saját életem, örömteli létezés volt. Nem is számítottam rá, hogy lesz olyan férfi valaha, aki annak ellenére akar engem, ahogy most élünk, mert az nem mindig shiny happy.

    Kedvelik 2 ember

  2. “Van a jóleső, fényesbarna, leradírozott, szép körmű rákészülés, ”

    ” Nincs félelem, nem bánom a fényt, ha centikről nézi, látja a szemspirál rögeit. Mert abból jutott mindenhova az éjjel.’

    Egésszel felérő töredékek egy szabad versből: abból, ami a poszt.

    Kedvelés

  3. “Nem lehet, hogy a keresés maga ront a találáson?”
    De lehet. Egyszer ugyanezt fogalmazta meg egy munkatársnőm egy becsípett pillanatában. Van egy partnere, nem társkeresőn ismerkedtek meg, de ilyen “erre a célra” létrejövő programon, és voltak randik is, ilyen nagyon szakszerű randik, ahol szinte bevásárlólista jelleggel kérdezték ki egymást (ez az ő megfogalmazása). És akkor úgy döntöttek, hogy belevágnak, legyen akkor ez egy kapcsolat. Akkor azt hiszem, egy éves a volt dolog, és azt mondta róla, hogy nagyon jó vele, megértik egymást, mászkálnak helyekre, a család is szereti, de azt érzi, hogy ha csak úgy összefutottak volna valahol, akkor talán nem is jöttek volna össze. Nem biztos, de meglehet. Most így meg tulajdonképpen jó, kellemes, könnyű, alapvetően örül, hogy így alakult, csak… nem annyira szerves az egész. Mert nem lehet tudni, szervesen, magától mi alakult volna ki, Lehet, hogy ugyanez. Lehet, hogy ennek egy másmilyen változata. Lehet, hogy semmi.
    Nem tudom, én nem voltam ilyen helyzetben, az enyém nagyon szerves, szinte vérkeringésszerű, de elég revelatív volt ezt hallani, és hát nem is tudtam mit mondani, csak meghallgattam.

    Kedvelik 1 személy

    • Szerintem nem feltétlenül a keresés maga ront a találáson (ill. IRL is lehet ezzel a hozzáállással keresni), inkább arról van szó, hogy könnyebb kölcsönös kompromisszumokat hozni, és a külsődleges kölcsönös megfelelés vagy a már a találkozás előtt kialakult szimpátia, lelki vagy intellektuális kapcsolat miatt eltekinteni attól, hogy nincs nagy fellángolás, villámcsapás az elején, vagy más a dinamika élőben, mint írásban.

      Bennem ugyanez a kérdés merült fel, amikor harmincegynéhány évesen “úgy döntöttünk, hogy belevágunk, legyen akkor ez egy kapcsolat” az egyik barátnőm férjének a volt évfolyamtársával – barátaink ismertettek minket össze azzal, hogy jaj de passzolnánk egymáshoz, és intellektuálisan, értékrendben, életmódban tényleg nagyon, de a szikra az hiányzott… Mikor a hosszas ismerkedés-barátkozás után végül “belevágtunk”, bennem is felmerült ez a kérdés, hogy ha nem így találkozunk, nem keltenek bennünk a közös barátok ilyen reményeket, vajon észrevettük-e volna egymást. Mondjuk az már árulkodó jel, ha a kapcsolat elején ilyesmik jarnak az ember fejében….

      Később az interneten megismert nagy szerelmemnél ez a kérdés csak jó két évvel a kezdeti nagy romantikus egymásratalálás után,kezdett bennem motoszkálni, amikor már éreztem, hogy ennek előbb-utóbb vége lesz. Az nem volt kompromisszumos kapcsolat, viszont az már csak az együttélés alatt derült ki, hogy mindketten nehezebben tudunk nyíltan és spontán megnyílni “valós időben” és élőszóban, mint levélben, írásban, meg nagyon hasonlók az érzelmi vakfoltjaink.

      Aztán volt egy olyan rövid, de intenzív és nagyon nem szokványos kalandom, ami appokkal vagy közvetitéssel sose jött volna össze, mert még a legalapvetőbb szempontokból se passzoltunk egymáshoz elvileg , közben meg mégis, és a legvalószinűtlenebb helyzetben és módon jöttünk össze, és ez teljesen átalakította, hogy mit várjak egy kapcsolattól – ne azt nézzem, milyen is a másik meg hogy gondolkodik meg mit gondol rólam, hanem az számítson igazán, hogy milyen érzés vele lenni, mit hozunk ki egymásból.

      A mostani kapcsolatomnál olyan evidens, hogy “szerves” ez ígyis-úgyis, hogy poénkodtunk is már, hogy hol és hogyan jöhettünk volna össze később, ha nem segít rá már előbb a technika 😀

      Kedvelik 1 személy

      • Biztos nagyon regényes az agyam meg az érzelmi világom, de én értelmezni sem tudom, amit írsz. Mivel kapcsolatban kell kompromisszimot kötni, és főleg: minek? Miért kell akarni bármit, ami nem történt meg? Miért nem jó barátokkal moziba járni és – ha nagyon hiányzik – alkalmiakkal szexelni? Kulturálisan ránkerőltetik, hogy kapcsolatban kell élni. Másoktól látjuk. Vagy ez valós, érzelmi, életmódbeli igény, humán szükséglet? Valakihez bújni? De hogy, ha nem vonz?
        Kell valami kapcsolat, amit aztán majd megtöltünk tartalommal, de addig is, valódi vonzalom nélkül kompromisszumokat kötünk? Hogyan, minek, miért jó ez?
        Engem taszít az, aki nem vonz.

        Kapcsolat akkor van (de vadlovak esetében még akkor is felmerül, hogy “kell ez nekem?”), ha szerelem van és nem lehet kibírni, a szerelem (meg az erős vonzalom is) pedig azt jelenti, hogy rámnéz, és elementárisan nő leszek, de így kirúgom az univerzum oldalát, annyira. És felfénylenek a sejtjeim. (Ezzel heteronormatív vagyok, de nem is mások szerelemélményéről írok: nekem ez a két pólusú jelleg a gyönyörű az egészben.)

        Kedvelés

      • Hát én ebben nőttem fel, hogy ne engedjünk a spontaneitásnak, mert az nem vezet semmi jóra, és az a bizonyos harminc utáni összehozott kapcsolatom volt ennek a nagyon rossz családi mintának mélypontja (ami előtt volt egy-két spontán története,, ami “nem vezetett semmi jóra”, de jó volt amúgy). A személyes mélypontom meg az, amikor rájöttem, ezek a berögzülések bennem is ott vannak, a családomon végigvonuló generációs teher, ami ráadásul nem is egyéni balszerencse, hanem társadalmilag és kulturálisan kódolt “rendszerhiba”. Ezt persze csak most fogalmazom meg így, akkor csak órákig zokogtam, amikor összeállt a kép, és eltartott pár évig, amíg fel tudtam dolgozni, sok segítséggel, és vissza tudtam találni ahhoz az önmagamhoz, aki tizenhárom-tizenhat-húszévesen voltam, illetve lehettem volna…

        Szerencséd volt, hogy nem is érted ezt 🙂

        Kedvelik 1 személy

      • Azért én is sokat szenvedtem ám, én a saját félelmeimtől, kisebbségérzésemtől, túlérzékenységemtől. Még ma is olyan szándékokat tulajdonítok ilyen helyzetekben a másiknak, hogy ajaj. Mert nőgyűlölő közegben nevelékedtem. Aztán rájönni, hogy nem, dehogyis, az persze katarzis.

        Kedvelés

      • Igen, tudom, neked se volt könnyű, nekem az is sokat segített, mikor rájöttem, valahol mind ugyanabban a szarban vagyunk, egy nyiltan vagy burkoltan nőgyűlölő vagy genderalapúan elnyomó közegben, rendszerszintű a hiba, nem egyéni gyengeség.
        Olyan kapcsolatom sose volt, hogy ne láttam volna vonzónak a másikat , és ne hittem volna magam szerelmesnek. Az említett ^összehozott” exemmel az volt a helyzet, hogy egy gyenge közepes szexről akartam azt hinni, hogy elég jó ez vagy lesz majd jobb is, mert egyébként olyan jól megértjük egymást (nem lett, naná).

        Az jutott eszembe, hogy talán azért nem érted, miről beszélek, mert túlkontrolláló csaladban nőttél fel, de (talán anyai örökségként) megkaptad az “én mindent ki tudok bírni, végig tudok csinálni” érzést, ami az aszketizmusával együtt is önbizalom és erő – a kockázatvállaláshoz is.

        Én meg egy széteső, kaotikus, önpusztitásba, szenvedélybetegségbe torkolló csaladban, ami egy szenvedélyes szerelmen és lázadáson alapult, és a legjobb szándékok ellenére is elég tragikusan ért véget, és senki nem volt elég erős a csaladban körülöttem, hogy ezt “jól kezelje”, pozitív példát jelentsen.

        Szóval én tizen-huszonevesen túlbiztosítottam magam a szerelemben is: nem mentem bele száz százalékig olyasmibe, amiről nem voltam biztosan, hogy “túl tudom élni”, ha tönkremegy, vagy olyasvalakivel, akiről nem éreztem azt, akárhogy is alakul, nem fog bántani… Ez mondjuk sikerült is, csak hát együtt járt vele ez a “fékezett habzás”.

        Kedvelik 1 személy

  4. “Csak keserűség ne legyen. Csak pszichégubanc, elégedetlenség, függőség, rigolya, gyűlölet, unalom és az abból burjánzó furaságok ne rontsanak el. Értelmes munka, barátságok, természetélmény, család, kultúra, sport, nemes ügy: az öröm és a szeretés a bizalom képessége maradjon meg.”

    Körülbelül így!

    Hozzátenném, hogy amint a munkának, természetjárásnak, sportnak, úgy a szerelmeskedésnek is van kultúrája. Esterházy Péternél legyint lemondóan egy focista a kézilabdásra. Ő monomániásan focista. Ez is több a semminél. Főleg, ha magas szinten űzi ezt a monomániát. de ők kevesen vannak. A többséget bizony ott látjuk a tenisz, kézilabda, kosárlabda stb. meccsek nézőterén, meg persze egymás baráti körében. Az erotikával ugyanez a helyzet. Kinek szűkebb, kinek tágabb az “erotikus műveltségterülete”. ha van egy kis esze, nem kezdi görcsösen tágítgani, de azért finoman ízlelgeti a határterületeit. (Lásd Pl.: Alex Comfort: A szex öröme.)

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.