gépernyőhöz tapadtak

melléknevek sorozat 16.

ez is neked

A gyerekeink ráragadtak a kütyüikre.

Ez borzasztó. Ál-életet élnek. Mafla állapotfrissítésekkel, csücsöri képek posztolásával, egymás véleményezésével, cseteléssel, közhelyes mémekkel, idióta játékokkal töltik a drága fiatalságukat, amikor pedig karikázhatnának a szép időben az udvaron, vagy játszhatnának macskabölcsőt is. A jó levegőn. És ott az a sok szép képzőművészeti album is a polcokon! A Jókai-összes és más, erényfejesztő és jellemformáló olvasmányok!

Ez volt a tézis. A figyelmes, eszes, netán a francia esszéíró hagyományt ismerő olvasó már észrevehette, hogy kedvelem a tézis-antitézis, sőt, még jobban a tézis-antitézis-szintézis szerkesztést.

A tézisben álszenten dohogok, ismételgetem mások sztereotip mondatait, túlzok, majd jól megcáfolom.

Mert ez a feltartott mutatóujjú vélemény megint ordas, életszerűtlen képmutatás. (Tudjátok, Réber Lászlónak vannak ilyen rajzai.)

Egyrészt, mert mi felnőttek is időnk elbaszására használjuk a gépet. Értelmiségi létünkre nem ám Noam Chomsky tanulmányait olvassuk, nem is e-mailt írunk az új-zélandi rokonságnak, vagy a Prado állományát böngésszük, hogy ráleljünk arra a korai Caravaggióra. Belátásunk és tapasztalataink birtokában, önként és boldogan tékozlunk el fél napokat a facebookon, nézegetjük félismerősök nyaralását és celebek seggét, dühösködünk maszturbatívan a közéleten, teszünk irreleváns megjegyzéseket politikusok leányára és cipőire. Junk internetezéssel töltünk minden nap értékes órákat, munkaidőben, olyasmivel foglalkozunk, amihez igazából nincs közünk, nem épít minket, és nem segít másokon sem. Nézelődünk, viszonyítunk, ítélünk, vagy butulunk valami ostoba, monoton játékon. Úgy, hogy nekünk nincsen gyűlölt iskola és utána éjjelig tanulás. Kortárs szívügyi és szociometriai és énképkeresős izgalmak sincsenek, és lázadnunk sem kell már oly módon, ahogy egy kamasz lázad. Mi csak ne moralizáljunk rajtuk.

Másrészt: nem a hardver, a szoftver, avagy az internet a hibás. Tudom, tudom, állítottam már, hogy de. Most mégis azt állítom, hogy az emberi attitűd a hibás. Az elrontott elme és pótcselekvés a hibás, az a hibás, aki jobb híján menekül ebbe, mert annyira unalmas a meló, annyira nyűgös a kétévese, vagy épp a családi élet, annyira nincs igazi létezése és ambíciója, annyira pótlékot keres, és annyira nem tud magával valami értelmeset kezdeni. Minden internetfüggő, akit ismerek, el van akadva a párkapcsolatával, gyereknevelésével. Közülük néhány olyannyira virtuális életet él, ráadásul kizárólag reagáló üzemmódban, hogy teljesen el is torzul a személyisége.

Mondjuk azt, hogy nincs mit tenni, ebben a világban nem úszható meg az internet, a gyerekeinknek már végképp nem. Míg például az autó nagyon is (ezzel megint az eszköz a különbség című posztra utalok). És ezzel a helyzettel kezdjünk valamit.

Akik annak idején heurisztikusan kitalálták az internetet, azok tényleg attól voltak oly mámorosak, hogy majd ez lesz a tudás és az információ határtalansága, demokratizálódása. Az emberi elme diadala, a tudás alapú társadalom feltétele. Bárki felemelkedése. És tényleg: tizenöt éves kamasz old meg olyan problémát, amivel kutatócsoport sem bírt.

Nagyon irritáló az elfogult szülő, de én objektív vagyok. 😀 El kell mesélnem, hogy a fiam három éve életvitelszerűen használ számítógépet, saját laptopja van, meg e-olvasója is. Soha nem kapott intelmeket, korlátozást, összevont szemöldököt gépügyben tőlem. Fél napokat tölt a gép előtt. Némi lazulással (facebook, pasziánsz) úgy használja az eszközt, ahogy az ujjongók megálmodták. És nem azért, mert onnan keresgél a házi feladathoz, vagy mert nem olvasta az Egri csillagokat, és gyorsan kell a kivonat, vagy mert becserkészné az osztálytársnőt. Csakis a maga feje után, és teljesen önállóan. Eligazodik a világban, tudást bővít, elámul az univerzumon, és teremt is. Paint ábrát szerkeszt a Rubik-kocka algoritmusait bemutatandó. Blogot ír, mégpedig másfél éve. Az ikerprím-elméletet böngészi. Megpróbálja megérteni, mi a különbség pára, gőz és gáz halmazállapot között, és hogy miért nem lehet lefotózni a jódgőzt. Megtudja, hogy orosz tudósok hat atomnyi un-un-oktiumot találtak. Megköszöni a facebookon, hogy T. megjavította a bringáját. Tom Lehrer-számokat hallgat. Igényes mozit keres ki a port.hu-ról, azt egyezteti a hatosztályosba átigazolt barátjával, megnézi a film trailerét és a stáblistát, keres még olyan filmet, amelyben ugyanaz a színész, a rendező. A Youtube-ról angol nyelvű bűvészvideókat tölt le, trükköket tanul. Megírja a Wikipédiára a durranógáz szócikkét. De még az új sütőnk leírását is pillanatok alatt és kérés nélkül kikeresi, mert a papírt elkevertük.

És ez a gyerek a problémás, aki miatt hív az osztályfőnök, a töritanár, hogy már megint, nem teljesít, nem csinálja a feladatot, nem jegyzetel. A fiam nem disz-, nem hiperaktív, nem figyelemzavaros. Nagyon is együttműködő, ha nem bődületesen értelmetlen a szabály. Ha  nem írják neki elő, hogy az osztályfőnöki órán játszott szerepjátékban mi a helyes rögtönzés. Ő nem ugrik, ha leesik a kréta, és az ilyen osztálytársait eléggé ironikusan jellemzi. Soha nem hőbörög, és nagyon is tiszteletteljesen beszél például a matektanáráról, de azokon sem köszörüli a nyelvét, akiket nem kedvel. Valahogy nem pattog, nem is szenved. Tudja, mi igazságtalan, de nem fog rajta a szégyen: felülemelkedik, elvan a világában. Kettesei, hármasai vannak, és ez az oktatási attitűd kudarca. Ő az, akit lehülyéz a kreativitásáért a magyartanár kollégám.

Mindig elhangzik, hogy ez a gyerek “egyébként” olyan “jó képességű”. Mosolygok. Ellenetekben, a drilljeitekkel szemben az, azoknak ellentartva, halott magolásba bele nem sorvadva az, kedves kollégák. Nincs bennem hangos méltatlankodás, nem is mentem panaszra a lehülyézés után sem.* Csak tudom, amit tudok, és tudja a fiam is, együtt tudjuk. Mint ahogy tudom, kiknél és miért működtek a módszereim, amikor én voltam magyartanár. És örülök, amikor a fiam kiszabadul a prés alól, és jól érzi magát. Azt csak túlélni lehet, derűsen, vállrándítva. Tudom, hogy vége lesz, pár év az egész, tudom, hogy megterem így is ez-az a gyomok és kórók tövén. Értékelem, hogy őszinte, önazonos, nyitott és alkotó a fiam. És tudom azt is, hogy pont a rettegve magoló gyerekek csúsznak bele a junk internetezésbe, és szűnik meg bennük a teremtő kerativitás.

Nem arról van szó, hogy mi intellektuális népek vagyunk, hanem hogy a fiam rég tudja: a tudás igazi forrása nem az iskola és a tankönyv, a tanulás igazi módja pedig az önművelés. Én erre bátorítottam: önállóságra, kritikus gondolkodásra. Ezért volt fontos, hogy ő is jöhessen Milánóba, ezért viszem komoly filmekre, ezért bízom rá, mi érdekli, ezért nem voltak gombnyomogatós játékai kiskorában, ezért nincs tévénk, és ezért hagyom békén a kőtöréshez hasonlatos magolással. Ezek összefüggenek. Szabadság, alkotóerő, derű, önálló utak, és az intellektuális teljesítmény csodálata. Komolyan veszem őt. Látom benne magam: én is nyűglődtem töriórán, én is inkább a tanulmányi versenyben valósítottam meg magam, nekem is közepes volt a bizonyítványom.

A gyerekeink menekülnek a sok nyűgös kell és tilalom elől. A gyerekeinkből kiölték a tudásvágyat, az őszinte, ujjongó, világjobbító kíváncsiságot, a kompetenciaérzést. A gyerekeinket megszégyenítették, amikor nem igazodtak. A gyerekeink agyon vannak terhelve. Rettegve sorolnak be, egymást is lesik, kis egyéni vonásaikat szégyellik, akár test, akár lélek, és ők maguk is leszólják azt, aki más.

A gyerekeink nem bíznak magukban, agyonnyomta őket a tekintély. A gyerekeink nem mernek gondolkodni.

A szerdai, megbuktam című írásom alatt emlékezetes történet volt, hogy a diák, ha betelik a füzetoldal, nem mer lapozni. Instrukcióra vár. Vagy lapoz, és akkor Erzsike néni letolja.

Szomorú ez az egész, na, és még a legkevésbé szomorú az egészből, amikor a kütyüiket kapargatják, és hülyeségeket posztolnak. (Ez volna a szintézis.)

* Lábjegyzet. Én nem vagyok egy úgynevezett “istenem, hát kamasz!”, “nagy igazságérzetű, renitens, de jó képességű” gyerek anyja, tanárként jól tudom ugyanis, ez mit jelent (és most el is árulom: a legidegesítőbb, legigazságtalanabb, órákat szétverő, ellenséges, kíméletlen gyerekeket), igenis arra intem, hogy ne ütközzön fölöslegesen. És pont ezért nem járok fogadóórákra sem, nem lobbizok a fiamért, és ez a poszt se kifakadás: ezek tények. Élje túl, vívja meg. Hiszek benne. Ha így, akkor így. Az unalmas tanár unalmas, az invenciózus tanár meg lelkesítő, és mindkettő felé megértéssel fordul, a blogján sem gonoszkodik, nagyon is finoman ábrázol — pont ettől gyilkos a szöveg. Csak épp előbbi óráin bealszik, a manőverein átlát, és nem nagyon tudja komolyan venni. Örülök, hogy a homloka mögött független tud maradni. Nem szenved a nyomástól. Annyi öröme és sikere van. Jól van, amennyire jól lehet.

De amit ez a helyzet mutat az oktatásunk attitűdjéről, egy elit iskolában, matek tagozaton, az azért nagyon tanulságos.

tapadtak — ez is melléknévi igenév, befejezett, többes számban

talán csak akkor lehet többes számban, ha már melléknevesült? ezen töröm a fejem

hangoskodó gyerekek, hangoskodók

az alakja egybeesik a tapad ige T/3. múlt idejű alakjával

a befejezett melléknévi igenév képzőjének nyelvtörténetileg a múlt idő jele az előzménye

117 thoughts on “gépernyőhöz tapadtak

  1. És megtanult angolul, csak így néz filmeket a neten. Fordítást is csinált már, feliratot, hogy a magamfajta kuka is élvezhesse, amit mutatni akar. Nem érti, errefelé miért kell mindent szinkronizálni. Hogy miért vágják le a stáblistát. (De a vicces nevű, mindig szinkron színészek nevét kívülről fújja és régi ismerősként kedveli őket.) A fb-n letiltja azt, aki állandóan agresszívan politizál, vagy csak és mindig aranyos macskákat tesz ki. Válogat, dönt, értékel. Talán kicsit cinikusabb, szigorúbb, mint én. Amikor megmutatta a Coelho idézet generátort…húúú, az nehéz pillanat volt. Mintha átlátna a felnőtteken, az öncsalásokon. Viccből beférkőzik csoportokba – chemtrail 🙂 és elkezd bomlasztani – persze kitiltják, és büszke arra, hány napig vették be a hülyeségeket, amiket írt és milyen nehezen “leplezték le”.
    Talán nemcsak a gép és a net, de ő volt az, aki egyszer azt mondta, hogy azért nem érti a feminizmust, mert az, hogy egy nő nőnek és egyenlőnek érezhesse magát, az a férfiak dolga. És ne kelljen már ezért a nőknek harcolnia. Ő legalábbis a maga részéről tudja, ezügyben mi a dolga. Mama (én is mama vagyok, nem anyuka :-)) meg ilyenkor elakad, mint a tű a lemezjátszón, meghatódik, büszke, és bízik…bízik egy kicsit másmilyen világban. És igen, blog…hogyan is vészelhette volna át a kamaszodás nehezebb időszakát, ha az nincs…mindennap egy Poe mélységű novella született, meg egyperces. A megajándékozottság érzése, amikor megadta a blog elérhetőségét nekem! És az aggodalom, hogy a mélységes, sötétséges időszak ugye, jól végződik? Olvastam mi történik benne, beszélni nem kellett róla… tudta, hogy tudom. Persze, ezt lehet papíron is, de a barátai és egy-két kívülálló is naponta követte őt és kedvelték – egyedül volt a kétségeivel, de nem volt egyedül.
    És igen, másikuk a netről szerel számítógépet, autót, letölt h-utast (használati utasítás). Igen, elképesztő nyelvi sokszínűség és humor jellemzi őket.
    Hihetetlenül gyors a reakcióképességük. Nehéz látni, ahogyan a lövős játékaikkal adják ki a napi indulataikat, feszültségeiket. De futottak, gerelyt hajítottak stb., nemcsak ez volt.
    Persze én most az enyémekről írok, de a bennszülöttek – beleszületettek olyan új tulajdonságokkal rendelkeznek, amit tanárként is tudnunk kell, sőt kezdenünk kell ezzel valamit. Hosszú lenne, csak egy-két szösszenet és persze nem “todományos” alapossággal most. Másképpen figyelnek. Rövidebb ideig tudnak egy dologra figyelni, de párhuzamosan 3-4 félére is. A vizuális intelligencia, tanulási stílus dominanciája sokféle, színes tanulásmódszertani eszközt, megoldást kínál, és a számítógéppel ezt könnyebb, mint kivágós papírral…Láttam a minap egy órarészletet a Youtube-n ahol a tanár egy Brendon és Sanya részlet segítségével gyakoroltatta a főneveket. Óriási volt! Van remény! Ja persze, és ha belépünk az ő világukba, a tempójukat is fel kell(ene) vennünk. Végül még egy dolog: a bizalmatlanságuk, amivel szülőként és tanárként is meg kell küzdenünk. Nem fogják elhinni, csak úgy, simán, amit mondunk. Ahogyan a Brendon részletben is van: ma kedd van? Várj, megnézem. Egymillió-hatszázezer találat…. talán kedd van.

    • Örülök a kommentednek. Lehet, hogy annyi a tanulság, hogy a nyitott, színes, árnyalt, motivált gyerek a gépet is így fogja használni, a többieknek meg csak élesen megmutatja az unottságát és belső ürességét a gépezés.

      Szerintem a fiam (meg még néhány extanítvány) épp azt becsüli, hogy nagyon gyors az észjárásom, és távoli pontokat kötök össze. De néha elkezd magyarázni, hogy keressek a google-ben. 😀

      • a többiek… hú de bántó ez. és vékony jég.
        a fiam másodikos, szeret legozni, egy ideje pedig minecraftozna éjjel-nappal, ha hagynám. amennyit felfogok belőle, a minecraft kockavilága hasonlít a legoéra, csak nagyobb térben, több elemmel hagyja teremteni a játékost. szóval nem a legagyatlanabb időtöltés, főleg, hogy a négy minecraft kézikönyvből hármat el is olvasott. én a korlátozáson kívül valós élményeket kínálok neki: sok színház, sport, könyvtár, közös játék, kirándulás.

        • Nem kezdeném hosszan vitatni, milyen gépes tevékenység hasztalan vagy bamba. Talán semmi nem az, ami leköt, szórakoztat, stresszt űz. Ennek ellenére vannak, akik bután használák a gépet, és nem érdekli őket a világ, és ez nagyon komoly válságtünet.
          Többiek = akik nem olyanok. Akikből kiölték, akiket nem hagytak önállónak lenni. Nagyon sok nem olyan van, tanárként tapasztaltam meg. Nem arról van szó, hogy nekem nem tanult, vagy velem tiszteletlen volt, hanem hogy nincsen már fény a szemében. Nyaggatja a szülőt az új kütyüért, mindent eszköznek tekint, fásult. Biztos a lelke mélyén ő is izéminden, vagy ha a dzsungelben kellene menteni veszélyeztetett állatkölyköket, akkor megváltozna, de jelen, városi, iskola által préselt állapotában szinte élőhalott intellektuálisan, mert az kell és kényszerű és gyűlölt valami. Megoldja okosba’, de nem érdekli az a világ, ami oly csodálatos. Szar őket tanítani, mindent csak megúszni akarnak, nem használják a fejüket.

          • Az en csaladomban mar ket ilyen felnott gyerek is van. Az egyik (lany) valami iskolai trauma utan 11 evsen magabafordult, onnan kicsalogatni nem lehet, csak a gep elott ul azota, akkor all fel amikor aludni megy, de legalabb olvas is. Elhizott. A masik (fiu) amugy tok okos, soha nem tanult csak gepezett es tenyleg mindent csak meguszni akar ahogy en latom. Semmit nem csinalnak, a szobajuk is olyan mint egy tragyadomb, a szabadba szinte sohasem mennek, kinti mozgas zero.

          • Nálam is van pár ilyen gyerek… Nagyon sajnálom őket, és én is el szoktam képzelni, hogy egy más helyzetben, egy gyökeresen más közegben talán megváltozna, megtalálná önmagát, és érdeklődi kezdene a körülötte lévő világ, emberek ,állatok, természet, egyebek iránt. Akkor talán fellobbanna bennük valami – de így csak ül az órán fásultan, félig alva, utálja az egészet, és látszik rajta, hogy ha felszólítom, vagy próbálom megmozgatni, az úgy fáj neki, mintha rugdosnám. Szoktam is mondani, hogy ne csinálják már ezt, mert ugyan ha szadista lennék, tök élvezném, hogy így szenvednek, de nem vagyok sajnos. Ezen aztán jókat röhögünk. Az ilyen gyerekeknek a szülei is panaszolják, hogy otthon is ilyen a kölyök, fáj neki az élet – mondjuk nagyon sokszor teljesen megértem őket… Az ilyen élet nekem is fájna, de nem mondhatom a szülőnek, hogy talán többet kellene velük foglalkozni, vagy más csinálni, mást mutatni…

            • AZ en szivem is verzik ertuk, annal is inkabb mert unokahug, unokaoccs. A leanyzot pszihologushoz kellett volna vinni, rogton az elso tunetek utan, nem tettek meg a szulok. Egyaltalan sokkal tobbet es azt is maskent kellett volna veluk foglalkozni, de ezt most nem reszletezem. Amirol Eva ir, hogy valoban mennyire elkulonitheto az a gyerek aki erdeklodesbol fakadoan hasznalja a gepet es az akinek a celtalan, iranyvesztett, unalmas eletet kell ilyen modon kitoltenie.Biztos vannak arnyalatai ennek is, de nagyon szomoru valoban.

          • Érzésem szerint az a gáz kicsinél-nagynál, amikor valami elérhető, értelmes dolog _helyett_ csinál mást. Jelen esetben: a jelenlét helyett gépezik. Nem azonos az agykikapcsoló játékkal vagy másokblogja- vagy baromságolvasással – ebben a pótcselevés-netezésben mindig van egyfajta feszültség, érződik a kényszerpálya kényelmetlensége. Ez az a típus, aki nagyobb korában bekommenteli, hogy “nem érdekel” (akkor mi a répát csinálsz itt, pardon my French…?:), meg “ki a lófasz ez a nő/pasi”, vagy őszinte idegrohamban kalapál be olyan gondolatokat, hogy ki dögöljön meg és kit verne agyon. Minél piszlicsárabb baromságért, annál tipikusabb – bár a politizáló fajta is át tud csapni percek alatt ebbe a dühlevezetős-bokszzsákos mintázatba, azzal a különbséggel, hogy ő még jogosnak is érzi, “hiszen ezek a szemetek is emberéleteket tesznek tönkre” (ellenség dehumanizálása, úgy könnyebb ledobni a bombát:///). Nagyjából ez a kétezerfelkiáltójeles negyvenkérdőjeles, és a minősítgetős kommentelő is.
            Gyerekben: aki attól teszi függővé a boldogságát, hogy van-e ez vagy az a cucca. Állandó feszültségben lesz, mert a) mindig lesz valami, ami nincs, de húdekell b) amikor megvan, akkor jó, jó, fasza, deeeee életbe lép az a) pont… Ebből aztán ágazik a látványos uncsizáááás, értetlenkedés, az állandó félsegges jelenlétből adódó felelősségtologatás… Én mondjuk tök másfajtán jelennemlévős gyerek voltam, az uncsizós nyullásmállás meg a biszbaszlégió kimaradt – de hozzátartozik a meséhez, hogy a lebegős semmilyenséget én is megéltem, és az eredmény szempontjából kutyát nem érdekli, hogy közben amúgy gondolkodtam-e, vagy sem. Nem jó, és kész. Bénultság. Nem azonos a jóleső, termékeny bambulással. És ezzel vissza is tértem a kiindulópontra.

  2. De jó ez megint!
    Tényleg sok a párhuzam…
    Vajon tényleg mindenkinek ilyen jól megúszható? Mert, ha valaki mögött nincs valamilyen szintű támogató háttér, akkor… nem is tudom. Mennyien lehetnek, akik emiatt kallódnak el, és végleg!? Jajjj
    Beszélgessünk! 🙂

    • Aki mögött nincs ott ez a háttér, az szinte menthetetlenül elveszik… Az iskola abban a formájában, amilyen most, sajnos nem, vagy csak nagyon kis mértékben képes pótolni a családból hozott hátrányokat. Pedig a megfelelő oktatás lenne a legjobb útja annak, hogy a hátrányos helyzetűek felzárkózzanak és csökkenjenek a társadalmi egyenlőtlenségek.

  3. Nehéz pillanat az például, amikor bekapcsolom a projektort, a tábla már világít, de előbb még másról beszélgetnék velük. Keresem a szemkontaktust, és az addig élénk, élőnek látszó gyerekek behelyezkedtek egy félreismerhetetlenül passzív pózba, és meredten bámulják a fénylő táblát. Amikor először tapasztaltam, elkezdtem pózolni és gesztikulálni a tábla előtt, viccel oldottam meg a dermesztő helyzetet. Másodszorra visszatükröztem nekik, mit vettem észre (nyolcadikosok). Aztán megtanultam, hogy készítsem elő a projektort, számítógépet, de ameddig nem használom, ne világítson….

  4. Én azt nem értem, hogy a tanárok miért szállnak rá, miért problémáznak azon, hogy nem kitűnő tanuló.

    Nem vagyok akkora profi pedagógus, két éve tanítok csak gyerekeket, de azért egy tanárnak tudnia kéne annyit a gyerekekről, akikhez bemegy órára, hogy kinek kb. milyenek a családi viszonyai, helyzete. Az, aki olyan, mint a te fiad, és olyan körülmények között nevelkedik – intelligens, jó képességű, érdeklődő, gondolkodó gyerek, tud viselkedni, magas műveltségű szülőkkel, értelmes elfoglaltságokkal – azzal nincs gond, az a gyerek nem fog elveszni. Neki nem az iskola a tudás forrása, ő otthon is kap annyit, amennyit más gyerek soha, ő így is megtanul angolul, így is olvasóvá nevelődik, így is sikeres ember lesz. Nem ötös mindenből, és? Úgyis egyetemre kerül majd és megtalálja a helyét a világban. Nem értem, minek az ilyet cseszegetni.

    • Megkapta az “okos, csak lusta” címkét, “okos, de egy kicsit jobban kéne figyelnie/szorgalmasabbnak lennie”. Nekik nyilván az a cél, hogy ötös legyen a gyerek, itt vérre meg, hogy melyik osztáyátlag 4,4 és melyik 4,46. Én meg röhögök, mert ez annyira szubjektív, hogy ki mire hányast ad, vagy bejön egy honismeret vagy apámfüle tantárgy, és hirtelen megugrik az osztályátlag — jé! Semmit nem mond tudásról, motivációról, képességről, csak a prés szorításáról. Nyolcadik félévkor meg úgyis mindenkinek jobbat adnak majd.

      Akkor már a kompetenciamérés vagy a versenyeredmények jobban érdekelnek. Ha érdekel az iskola egyáltalán.

      (Nem kitűnő, és nem is négyes. Na. Magyarból sem ötös. Hallgatok. Neki se mondom.)

      • Én is az voltam, a férjem is. Nagyon szeretném, hogy a lányaim is ilyenek legyenek, mert azt jelenti, hogy képesek különbséget tenni értelem és értelmetlenség között! (Egyébként kisiskolás koromban bántott, okozott némi törést. Gimiben már büszke voltam rá.)

        • En is lusta voltam, de okos. Nem sok minden motivalt es a tanarok zome -legyunk oszintek- nagyon unalmasan tanit. De nalam a csaladi hatter is horror volt, tehat a lustasag valojaban nem is lustasag volt, hanem az energiamat mas szarsagok emesztettek fel a csaladi szemetdombon.

      • JAjj, de örülök, hogy megírtad, hogy nem kitűnő, és mégis le tudod sz..ni!
        Én nagyon örülök, hogy itt lehet erről beszélni nyíltan, mert szerintem ez is egy nagy tabu. Mármint, hogy igazából a szülőkben mi zajlik, mennyit szoronganak, hogy le ne maradjon a gyerek, mert neki milyen rossz lesz, ha ezért kicsúfolják!

        De most, ha belegondolok, akkor lehet, hogy pont örülnöm kellene, hogy a nagyobb fiam (10) nem nagyon izgatja magát, hogy mi hányasra sikerült. Lehet, hogy mos esett le nekem a tantusz, ebben a szent pillanatban, hogy mekkora kincs, hogy nem áll be a szorongó alkatú, legjobb_akarok_lenni társai mellé?
        Lehet, hogy csak annyit kellene tőle elvárni, hogy ami tőle telik, azt tegye bele, és válasszon kedvenc tárgyat, abba pedig merüljön el?

        A kisebbemnél (8) már az is öröm nekem, hogy ebbe az új suliba, már nem utál járni. És nem nyafog, ha valamit meg kell csinálni. ÉS annak is tud örülni, hogy magához képest mennyivel ügyesebb már mint a múltkor.

        Szeretném hinni, hogy ennyi elég lehet!

        A nagyobbam amúgy inkább hajlamos a sz.gépi függőzésre, a kicsi inkább természetképeket néz a neten. De azt gondolom, addig nincs nagy baj, amíg, ha az a kérdés, hogy gép helyett akarnak-e inkább egy családi scrabble partit, vagy Rumini társast, kártyázni (solo), vagy csak TOPEDÓZNI egyet, mert minden nem fér bele, akkor inkább az utóbbit választják!
        Már úgy sem sokáig akarnak inkább velünk játékot választani… 🙂

      • Ezzel mondjuk csak annyi a probléma, hogy továbbtanuláshoz viszi a jegyeket is, és ha nem elég jók, akkor lehet, hogy csak fizetősre kerül be, ami szívás… Nagy dilemma ez, beszélgettünk erről sokat egy szülővel, aki kolléga is volt egyben. Mondtam neki, hogy szerintem felesleges az ötödikes kislányát azzal nyomasztani, hogy legyen mindenből ötös. Nagyon jó képességű gyerek volt, és nagyon maximalista is, szívét-lelkét beleadta a tanulásba és végtelenül el tudott keseredni, ha valami négyesre sikerült. Próbáltam a szülőt megnyugtatni, hogy nem a világ vége, ha van pár négyese, de ő a város valamelyik jó gimijébe akarta járatni a kislányt, oda pedig minél jobb bizonyítvány kell, hiszen egymást tapossák a jó tanulók a helyekért. Ismerve a több sulit a városban, nem csodálom ezt a törekvést, hiszen nyilván nem akarta vadak közé járatni a gyereket, és az is tény, hogy csak egy jó gimiből van esély bejutni egyetemre…

        • Én is idegeskedtem ezen.
          De tök mindegy, mennyit balhéznék, ellenőrizgetnék, nem éri meg, hogy tönkretegyem vele a kapcsolatom. Ez ilyen, nem lehet más.
          A poszt (ez sem) pedig nem panaszrovat, nem tanácsot kérek.
          Lesz majd közepes gimnázium, vagy olyan alternatív, ahol számít, hogy ő ilyen, és nem csak a jegyek.
          Legalább nem préselik, mint az ún. versenyistállókban. Könnyedén hoz majd ötösöket.
          Nem lesz az elit helyek belterjessége és sznobizmusa.
          Úgyis egyetemre megy, úgyis meg fogja változtatni a világot, úgyis megél abból, ahogy figyel és _mindent_ ért és tudni akar, és kurvajó humorral.

          • Próbálom magamévá tenni a fenti hozzáállásodat, de nehéz túllépni azon, hogy nekem (és így közvetve neki is), nagyon nem mindegy, hogy finanszírozott vagy fizetős helyre kerül be. Az egyetlen, ami még picit megnyugtat, hogy elvileg van átjárás a két képzés között, és nem azért fogok öt évig szívni, mert pillanatnyilag olyan magyartanára van, akivel abszolút nem ért szót, egy félévet meg akárhol kifizetek. Bár az egyik barátom épp ma nyugtatott azzal, hogy ahova az ő fia jár, ott a fizetősre volt nehezebb bejutni, nem a finanszírozott képzésre.

            • Miért kerülne fizetősre az egyetemen? Majd ami fontos, abban összeszedi magát. És épp egy kevésbé lihegő, közepes suliban van jó esélye könnyebb ötösökre. Az osztályzat eszköz, forma. AZ OSZTÁLYZAT NEM SZÁMÍT. Egyáltalán nem. A tanár számít, a lélek számít, a tudás számít, a nyitottság számít, az, hogy ne éljen stresszben, és az, hogy ne rontsák el a tudásvágyát. Aki ezt tanárként nem érzi, az cikis.

              • Jó, hogy ezt írod, köszönöm, tényleg igyekszem túltenni magam a magyar kettesén, amit nem azért látok problémának, mert a gyerek hülyeségét tükrözné (nem azt teszi), hanem csak azért, mert beleszámít a felvételi pontok közé. És a sápítozó rokonságtól is kifejezetten én szoktam megvédeni a gyerekem. Csak bennem vannak a reflexek, illetve nem tudom, milyen a mostani felvételi átlag, pláne, hogy a 2016-ban, amikor aktuális lesz, milyen lesz. (Tavaly kérdeztem tőle, hogy szeretne-e másik iskolába menni, de esze ágában nem volt, és a többi tantárggyal/tanárral nincs gondja, szóval most már marad az “elitgimiben”.)

  5. Szegény gyerekeink annyival jobbat érdemelnek. Igen, erősek, okosak, szépek. Így indulnak, aztán ki-ki szerencséje szerint vonul vissza ebből. Már nem kérnek, inkább feladnak. Túl sokat veszélyeztetnek, a teljes megtagadást, ha tovább kérik azt, ami megilleti őket: a teljes elfogadást.
    A mi gyerekeink támogatást kapnak, nem teljeset, mert azt nem tudunk adni, de sokat, sokkal többet mint más kevésbé szerencsés helyre pottyantak. Eleget ahhoz, hogy a homlokuk mögött függetlenek maradjanak – ha kell, akkor tőlünk is.
    De igazán mást akartam írni. Nem gondolod, hogy ez a gyerek jobban járna, ha nem járna be az iskolába? És azt a rengeteg időt, energiát, amit erre szán, jobb dolgokra is szánhatná? És akkor lehetne közös tavaszi hétköznap is.
    Nincsen semmi mentségem az okoskodásra.Tudom, hogy ez a te blogod, a te életed. De ez meg az övé. Többet érdemel. Annyit biztosan, hogy egy kicsit hagyd lefolyni ezt a lehetőséget magadban, hátha nyer valamilyen formát.

    • De, jobb lenne neki. Csak van neki az apja, akinél felesben van, aki erről hallani sem akarna, és aki ezt nem tudná neki gyakorlatilag biztosítani.
      Meg nem tudom, a napi kortárs közeg, iskolai programok mennyire hiányzik neki.
      Abszolút az a diákolimpia-magányostudós-magántanuló alkat. Kicsit szenved az órákon, halott idő.
      Viszont annyira nem traumatizálódik. Figyel, még el is szórakoztatja az álszent tanár. Miből írná ütős posztjait?

      • ismét megcsodálhatom, hogy mekkora hülyeség belemászni más életébe… én bocs.
        köszi a posztot. kicsit tömény cucc a sok álszent “steve jobs is tiltja (!!!) a gyerekeinek a számítógép használatot”-jellegű óborzalmakkal szemben, de él bennem a remény.

      • Én úgy tudom, hogy a magántanulóság lényege az, hogy ha akar, akkor bejár, ha nem akkor nem, avagy nem kell igazolásokat vinnie, ha nem megy. Valamint, hogy nem kell dolgozatokat írnia, hanem félévente levizsgáztatják.
        Az nem lehet opció, hogy amikor az apjánál van, akkor bejár suliba, amikor meg nálad, akkor eldöntheti?
        Az itt a kérdés, hogy neki mi lenne, hosszabb távon a jó. (Nem tudom ő meg tudná-e ítélni?)
        Mondjuk, ha nem traumatizálódik, és felül tud emelkedni az emberi hitványságokon, akár diáktól, akár tanártól, akkor szerintem mindegy, hogy jár-e vagy sem.
        Az a szar helyzet, ha rosszul is érzi magát, vagy nem tudja feldolgozni a sérelmeket. Az nagyon nagy károkat tud okozni. Tapasztalat…

        • A magántanulói státusz nagy szívás az iskolának anyagilag – nem kapnak a gyerek után normatívát, viszont levizsgáztatni kötelesek -, úgyhogy nagyon alapos indok kell hozzá. Ahhoz, hogy még be is járhasson, ha épp akar, meg még plusz nagyon nagy jófejség a suli részéről.

          • Én meg tudom, hogy alanyi jogon ez jár! A státusz is, a bejárás is, és a vizsgáztatás is! Indokot meg olyat kreál a szülő, amilyet akar. És a vizsgák is sokszor VICC kategória, mert nincsenek felkészülve rá a sulikban!
            Amúgy értem miről írsz, én csak a jog oldalát mondom. Meg van benne testközeli tapasztalatom.

            De nem egy rossz gondolat a változtatás kikényszerítéséhez! Ha tömegesen válnának a gyerekek magántanulóvá, akkor a csőd elkerülésére, muszáj lenne az oktatáspolitikának, és a pedagógiának is változtatni, mert nem lenne kit oktatni! 😀

            • Ööö, én két tantárgyból vizsgáztam gimiben órára bejárás helyett. Az egyiknél az ötöshöz szerintem az órán elég lett volna csöndben akármit csinálni, csak nem zavarni a tanárt, a vizsgára megtanultam mindent a tankönyvből, amit szerintem a korosztályunkban nem sokan (technika), és a mai napig nem tudom, mennyire feleslegesen vagy sem. A másiknál az osztálytársak “utáltak ki” talán négyünket az óráról, mert _sokkal_ többet tudtunk náluk, és úgy érezték, emiatt ők nem kapnak elég figyelmet a tanártól (szerintem ez nem volt igaz). A vizsgán majdnem nagyon megszívtam, mert a tanárnak az volt a véleménye, hogy aki külön vizsgázni akar órára bejárás helyett, annak nem sokkal, hanem még sokkal többet kell tudnia mint annak, aki bejár. Végül egy másik tanárom szólt neki, hogy ne csesszen már ki velem, bőven megadhatja az ötöst, amit így végül megkaptam. Következő félévben bejártam. Aztán az utána következőben megint nem, de az már más történet volt.

              • Értelek és jogos észrevétel!

                Nekem mégis a legfontosabb tapasztalatom a fősulis vizsgák, és a diplomáim alapján, hogy a rendszerben látás, -gondolkodás a lényeg, és hogy az alapokat megértsem amiből lehet, legyen olyan ami szívből érdekel, azt megszállottként csináljam, és nem mellesleg: elég ha görbül a jegy, mert messze nem ez fogja meghatározni a későbbi életemet! Legfeljebb az ösztöndíj miatt számított, de akkor meg volt cél, indok, ami miatt sikerült tolnom a legszarabb tárgyat is.

                • Hát, speciel a második olyan tantárgy volt, amit szerettem és magamtól is tanultam otthon (és elég jól tudtam is), és nem számított sehova a jegy később (illetve ebben nem vagyok teljesen biztos, mert kaptam a gimiben is egy picinyke tanulmányi ösztöndíjat, nem tudom, hogy a jegyeim mennyire számítottak annál), de nekem lelkileg eszméletlen kicseszés lett volna, ha pont egy ilyen tantárgyból kapok négyest. Általánosban volt olyan négyesem, amiből szerintem (legalábbis az adott félév/tanév anyagából) többet tudtam a tanárnál (anyám egyetemi tankönyveit olvastam el a témában, mert érdekelt, és hiányos volt az iskolai anyag), a tanár pedig zsebre vágta a dolgozatom, majd közölte, hogy nem írtam meg, a másikra mondvacsinált okkal ránézés nélkül adott egyest (nem puskázás gyanús volt, tőlem teljesen független és jogtalan ok) arra nagyon dühös voltam (a maradék két dolgozatom ötösét hajlandó volt beszámítani az egyes mellé). És persze az égvilágon sehova nem számított a jegy, csak a tudat nekem. Maximalista-e vagyok/voltam?

                • Igen, igen!
                  Vannak frusztrált, hatalmaskodó, lenyomó idiótán hernyó tanárok! Idegesítő nagyon!
                  Nekem is volt ilyen gimiben. Azzal együtt, hogy átláttam rajta, tudtam, hogy igazságtalan, és szánalmat éreztem iránta, nagyon mélyen belém égett a mondata, miszerint: “olyan deviáns vagy, hogy neked érettségizned is kár, továbbjelentkezned, pedig felesleges és reménytelen”!
                  Eljöttem és nem abban a gimiben érettségiztem! Egy erősebben, más városban, 4,6-os átlaggal, és lett diplomám is. Kettő.
                  A régi ofőm akkori nyalis eminenseiből (kb. 10-en voltak) pedig csak 3-nak lett diplomája.

                  Ezért is tudom a saját tapasztalataim által is, hogy jobb váltani (akár sulit, akár magántanulóságra), ha kell, mint széllel szemben pisilni, és determináltan megnyomorodni egy életre. (Ami persze ne jelentsen megfutamodást!)
                  A gyerekeimnél is ezt próbálom szem előtt tartani.

            • Ez mekkora gyokerseg a tanar reszerol. Nekem is a gimis kemia tanarom elve az volt, hogy a diak maximum harmasra tudhatja az anyagot, o maga talan negyesre es max a tk.irok tudjak otosre a kemiat. Unalmasabb tanart elkepzelni sem lehet, bar az altalanos iskolai kemia tanno is borzalamasan unalmas, lapos orakat tartott, de o legalabb joindulatu volt,ellentetben “ugyelizisseel”. Ez volt a nickkje, mert egy oran -strigulaztuk- 177-szer mondta ki, hogy “ugye”.

  6. Foglalkoztat ez a téma mostanság. Enyémek még kicsik, nem gépeznek. Nem is akarnak mondjuk, pedig sokat látják, hogy mi használjuk.

    Gondolkoztam rajt, hogy mi lesz, ha egyszer elkezdik használni és ez a bődületes információáradat rájuk szakad. Arra jutottam, hogy nekik könnyebb lesz, hiszen ebbe születtek bele, mindent átsző az internet, megtanulják ezt is, ahogy beszélni és járni megtanultak. Az én korosztályom sokkal veszélyeztetettebb volt, mert mi majd felnőtt fejjel kaptuk ezt az egészet, Persze, hogy sokan becsavarodtak a játékoktól, meg pornótól, meg mittudoménmitől.

    Azért kicsit féltem őket. Én sem tudok mindent feldolgozni…

    Pont emiatt tartom életveszélyesnek és társadalmilag rettentő károsnak azt az oktatási gyakorlatot, ami jelenleg uralja a közoktatást, olyan jó lenne, ha tárgyi tudás helyett gondolkozni tanítanák őket.

    Közeleg az iskolaválasztás ideje és kínlódom nagyon… leginkább attól félek, hogy az én leányom példás eminens lesz, aki felveszi a krétát. Benne van a személyiségében, nagyon is… (én vagyok az a szülő, aki sokkal jobban örülne, ha a gyereke képtelen lenne igazodni a rendszerhez és irigylem a “problémás” gyerekek szüleit…). Hiába, van akinek semmi sem jó…

    • Mar evtizedek ota errol megy a diskurzus, hogy gondolkozni kene megtanitani a gyerekeket es semmi nem torteneik. Tovabb megyek, az egyetemen -minden nagy kepuseg nelkul- azok kevesek kozt voltam aki gondolkoztak, hipoteziseik voltak stb. Meg is mindig, minden korulmenyek kozott a magolos eminensek kaptak a nagyobb elismerest. Szerencsere volt vagy ket olyan prof. akik eszrevettek azt, hogy en magolni nem de szabadon gondolkodni igen szeretek. Viszont a tobbi ezt kifejezett ellenszenvvel figyelte es gyakran meg is szivattak, nna. Nagy csalodas volt nekem ez akkor, mert azt remeltem, hogy az egyetemen ertekelik az onalloan gondolkodni tudo diakot, hat egy lofaszt!

      • 😀 Lof… hát! 😀
        Nekem dettó ilyen tapasztalataim vannak. Bár én pont leszartam! Sőt lavíroztam is, amennyit tudtam.

        Szerintem a pofonok attól vannak, ha nem készülünk fel valamire. Ha a gyerekeinket sikerülne felkészíteni a realitásokra, és hogy mit hogyan kezeljenek, hogy nagyokat merjenek álmodni, de illúziókat ne kergessenek, akkor ki tudna teljesedni a szabad gondolkodás!
        De ez a társadalomnak, és a hatalomnak, a Rendnek nem érdeke. Akkor nem úgy bégetnénk, ahogy várják. És az veszélyes!

    • artep, magadra érted, hogy neked semmi sem jó?
      Szerintem rengetegen érzünk így, mert erre vagyunk trenírozva társadalmilag. Hogy lessük azt, hogy mi nem jó, azt javítsuk ki, tegyünk bele még többet és többet, mert ha nem, rosszak vagyunk, bűnösök, és jajj nekünk!
      És így látjuk a gyerekeinket is, hisz nincs más példa előttünk. Ez a társadalmi nyomás. Így illik!
      Ahelyett, hogy arra figyelnénk, hogy mi a jó nekünk, miben vagyunk jók, miben lehetünk még jobbak.
      Ha csak ennyit tudnánk megtanítani a gyerekeinknek, akkor nem kellene állandó parában élnünk. De ami nem sajátunk, azt nehéz tanítani.

      Amúgy problémás gyerekek anyja vagyok, és jelentem: nekem se könnyebb! 🙂

      • Magamra igen, csak annyiból, hogy a legtöbb ember olyan nyugis, szende, békés, alkalmazkodó, hibátlan magaviseletű kislányról álmodik, mint az enyém. Ezzel szemben én úgy örülnék, ha kicsit lazább lenne, rosszalkodna, konfrontálódna. (Itthon teszi, de közösségben az istennek sem akar legalább kicsit is renitenskedni…)

  7. Nagyon örülök Éva, hogy levontad a következtetést sebtében leírt szavaim alapján – igen, rajtunk múlik. Ez sem egy külső ellenség. Rajtunk nagyon sok múlik, szülőkön. A kimenekülő karaktervédekezés (amiről ez a virtuális világban való élés, az egész napot kitöltő pótcselekvések és a molnárkaszerű felületen élés) megvédi őket valamitől. Például, hogy lássák: a szüleik is így élnek. Hogy ne kelljen eljutniuk odáig, hogy kérdéseket tegyenek fel. Hogy elrejtsék – maguk elől elsősorban – a fájdalmukat. Válás, veszekedés, közöny, abúzus, üresség és meg nem értés miatt. Vagy a rájuk erőszakolni kívánt élet: a szülők meg nem élt életének terhe elől menekülnének, de hová, és hogyan? Védtelenül, eszköztelenül. “Elit” iskolánkban, mire felső tagozatos lesz a gyermek, a szülők majdnem fele elválik. Ezzel telik az alsós időszaka a gyerekeknek, miközben pedig….mi mindennel is telhetne! Persze van, aki már kis “bölcsként” kerül iskolába, már túl van a nehezén (?). Parentifikáltan (anyu kis támasza, életének értelme) vagy felvadítva, mert egy férfi legyen kemény és gyűlölje és nézze le a nőket (igen, sic!)…ááá nem folytatom.
    Egyszer egy délutáni drámás foglalkozáson az egyik ötödikes fiú elsóhajtotta, hogy apa elköltözik. Odaugrott hozzá egy nyolcadikos lány (akinek az irodalomra adott definíciója az, hogy “sorskatalógus” :-)) és elsorolta, mi minden jó származhat ebből, és hogy ő már túl van rajta (tudtam hogyan) és mennyire jó, mert őt már két családban szeretik. Persze ez neki sem volt ilyen felhőtlen, de ő ilyen küzdős, pörgős, pozitív lény, és már ilyen volt 2 évesen is. Nyeltem a könnyeim persze és azóta is keresem a megfelelő megoldásokat arra, hogy segíthessünk nekik mielőtt a hájba fulladva a virtuális világban ragadnának örökre.
    Lábjegyzet: a múltheti blogban már írtam: az óvoda és iskola minden vádban bűnös és a kivételeknek hip, hip és hur… mindazt, amit írtam, ehhez tenném hozzá, nem kicsinyítve, elkenve ezen intézmények felelősségét (helyesen: felelőtlenségét.)

  8. Bocs, de visítva röhögök, isteni a gyerek!
    Végre valaki, aki meg tudja védeni magát, és tudja hova tegye a hülyéket!
    Én épp halálra frusztrálódom az unokatesóm gyerekén, akit halálra bántanak suliban, már a gyerekek is, mert a tanárok ezt bátorítják. Sajna ott a gyerek nem ilyen kis kompakt, mert az unokatesóm sem az, őt is sarokba szorítják, falba passzírozzák, nem tud jól beszélni, folyton bocsánatot kér. Most tűrtem fel épp az ingujjamat, hogy elmegyek vele iskolát keresni, de kicsit azért tartok attól, amit valamelyik másik bejegyzésben idézett egyik kommentelőd a fiától, hogy “Anya, ne menj be a suliba beszélni a tanárokkal, még megütsz valakit”

  9. én tegnap nyertem a gyerektől egy csokit azzal, hogy megvertem egy játékban a tableten… azt hiszi, hogy mindenben jobb, hehe, hát nem! 🙂

  10. “Mondjuk azt, hogy nincs mit tenni, ebben a világban nem úszható meg az internet, a gyerekeinknek már végképp nem. Míg például az autó nagyon is”
    Az internet nélkül nem megy, ezzel nincs vita.
    De az autó egy nagyon hasznos eszköz, ha megfelelően használjuk. Én is járhatnék dolgozni vonattal, metróval. Valamennyivel olcsóbb lenne, csak kb. 1,5 órával többet töltenék naponta utazással.
    Tudom én, hogy jelentős százalékát képezi a fogyasztói kosárnak, de cserébe sok mindenre nyílik lehetőség, amire egyébként nem, így ez is prioritás kérdése.
    Ha azon az egyébként magyar sajátosságon túllépünk, hogy nagyobb (kategóriájú) autót tartunk fenn mint ami indokolt, sok fölösleges kiadástól eleve megkíméljük magunkat.

    • Nekem volt autóm. Most nincs. Nem látom, hogy olyan nagyon sok lenne az a minden. Persze az is igaz, hogy agglomeráció, jó tömközl Budapestre.

      • Pedig, de. Multkor el kellett mennem valahova a “szomszedba”. Ha gyalog tettem volna akkor kb 3 ora, ha vonattal es gyalog akkor kb 1.5 orat vett volna igenybe egy 5 perces ugy elintezese. kocsival megjartam 10 perc alatt. Van amikor ez persze nem igaz, attol fugg hova es hogyan. Egy pesti dugoban biztos nem uldogelnek a kocsimban hanem gyalogolnek, mondjuk en a gyaloglast preferalom mindenek elott.

        • Nekem is van olyan, hogy gyorsabb lenne valamit elintézni kocsival, vagy éjszaka is hazajutnék, amikor már nincs vonat/busz. De nagyon ritka ez, én a gyakoriságban kételkedtem csak.

          • Mi is az agglomerációban lakunk és van autónk. Nem használjuk mindenhova, nem megyünk mindig ezzel. Ésszel, módjával használjuk. Nem megyünk be a csúcsforgalomba Pestre autóval. Lerakjuk a külvárosban. De nem mondanék le róla. Mert rengeteg ügyintézéshez elengedhetetlen, gyorsabb, komfortosabb, ha csak a bevásárlásra gondolok. Közvetlen nálunk egy közért van, ami szar. Tehát itt nem tudom elintézni. Ha jövök haza beiktatok több üzletet, akkor bevásárolok több dolgot, azt meg busszal hazacipelni lehetetlen.
            Ha elmegyünk esténként, tömegközlekedés már nincsen.
            Nyaralás is kényelmesebb, gyorsabb, bepakolni és menni bárhová.

            • Speciel én biciklivel cipekszem 😉 Nem akarok senkit lebeszélni az autóról egyébként, de nagyon erősen vitatom, hogy annyira fontos, rendszeresen szükséges, stb. Gyerekekkel is biciklizünk, amíg kicsik voltak, addig gyerekülésben, most saját biciklin.

            • “Közvetlen nálunk egy közért van, ami szar.” Adottnak veszed a lakóhelyet. Pedig azért mertetek olyan helyre költözni, mert belekalkuláltátok az autót. Így válnak a döntéseink láncreakcióvá, normává.
              Nem az életmódotokat vagy preferenciátokat bírálom, csak az érvelést.
              Nem vitatom, hogy az autó hasznos. De megúszható. A busz tőlünk húsz perc gyalog egyébként, és ellopták a fiam biciklijét, szóval nem a fullszerencséből írom ezt. Fut a buszhoz reggel, így mérsékli. Én meg ma egy zúzós edzés után, ahogy az ovi felső bejáratához igyekeztem (öt után már csak az van nyitva), azt hittem, ott szülöm meg a vesém, tüdőm, mert a kis erdei utakon nem lehet fölmenni, csatornát ástak, földhalmok, meg a jégkár nyomai: évszázados fák törzsein rángattam át a bringát a nyakigsárban. Onnan mondjuk tizenkét perc volt az uszoda, leszáguldottunk, most pancsolnak. Hát, valamit valamiért.

              Ja, és távbusz meg vonat azért nincs, meg ha van is, azért másfél óra, mert mindenki autózik, erre optimalizálódott a világ (de még egy qrva hétvégi osztályprogram is, sose felejtem el, amikor csecsemővel igyekeztem Surányba, ó, basszus).

            • Na igen, döntések. Tőlünk 3 perc a busz, 10 perc a vonat. Bármelyikkel 1 óra a munkahelyem a belvárosban. Teljesen kibírható lenne, még a bevásárlást is el tudom képzelni gyalog, biciklivel stb. Úgy döntöttünk, hogy vannak autóink, és használjuk őket sok mindenre. Ha más lenne a keret, akkor nem lenne csak egy, vagy egy se. Úgy is meg lehet oldani.
              De mivel van, választunk bölcsit amelyik tetszik. Autóval 7 perc, busszal 30 lenne.

            • Nekünk az agglomeráció nem döntés volt, hanem adott lakhatási hely.
              Persze lehetne hozni döntést úgy, hogy akkor elcseréljük egy Budapesti lakásra, de az csak agyagi korlátok közt lehetne. Ráadásul pár szempontból rosszabb körülmények között élnénk. Nincs lehetőség sok választásra. Több ilyen ismerősöm van, aki minket irigyel, mert megbolondulnak az 50 m2-en Pesten.
              Sokaknak a családja él az agglomerációban, oda születik és bármennyire is szeretné, nem tud Budapestre költözni. Ugyanakkor nem lakhat mindenki Budapesten, városban, mert egyszerűen nem férnénk el.

              Én az autót nem látom ennyire bűnös dolognak, főleg úgy hogy zöld kategóriás autónk van, és ahogy írtam, nem járunk mindenhova autóval, mi a gyerekeket sem furikáztuk, nem szoktattuk rá őket, h a seggük alatt az autó, iskola is van a környéken. Itthon sok helyre járunk biciklivel, de munkahelyre nem megyek azzal, mert leizzadva, loncsosan nem mehetek dolgozni és nem is tudom bevinni a bringát, buszra se tehetem fel.
              Az autóval időt lehet spórolni, sokat! Egy negyed órás ügyintézéshez nem szívesen utaznék 2-3 órát.
              És ahogy írtam, csúcsforgalomban sem araszolok, mert villamossal, metróval kényelmesebb, gyorsabb a városban közlekedni.
              Szerintem a legnagyobb probléma, hogy egyrészt kevés a P+R, másrészt nincsenek összekötve a közlekedési eszközök.
              Ott a 4-es metró, egy idióta tervezte az útvonalát. A külső kerületek nincsenek összekötve a belvárossal! Busz, villamos járatok, sok átszállás. Ami nálunk még szerencsés, de pl. a XVII, XVIII. kerület nem túl jól tervezett.
              A Budapesten autózok jelentős része pedig maga is Budapesten él, és mégis autóval jár dolgozni nap mint nap. Nem lehet kategorikusan kijelenteni, h mindenki tegye le az autót, mert sokaknak ez tényleg munkaeszköz.
              Nem magával az autóval van a gond szerintem, hanem egyrészt az érdekekkel. Mert már rég feltalálták a hybrid autókat, elektromos autókat. Mégsem terjednek el.
              Másrészt meg a túlzott, indokolatlan használattal, a túlzott kényelmességgel.

              • “Nem lehet kategorikusan kijelenteni, h mindenki tegye le az autót, mert sokaknak ez tényleg munkaeszköz.” Nem, de lehet érvelni, alternatívákat felmutatni, ösztönzőket bevezetni a város- és emberbarátabb közlekedés érdekében. Érdekeltté tenni az embereket a jobb döntésekben, mint az önző, pazarló autózás.

            • Laci cipeld haza a 15 kg-os kutyatápot biciklivel. 🙂
              Kutyáink meg azért vannak, mert az egyiket menhelyről hoztuk elvből. Másikat meg valaki télvíz idején kibaszta az útszélére, mi meg hazahoztuk.

              • 15 kg kutyatáp: szoktam. 😉 Most nincs kutyám, de mikor volt, pont ezt csináltam. Meg rollert szülinapra. Most már a nagyobbik gyereknek is van biciklitáskája.

            • Nem lehetne befejezni ezt a bicaj vs kocsi ugyet? Aki nem akar, nem tartja helyesnek a kocsihasznalatot az biciklizzen vagy gyalogoljon, tomegkozlekedjen vagy amit akar. Ha masnak belefer az, hogy idonkent es indoklt esetben hasznalja, ne kelljen mar neki magyarazkodni miatta. Van jo nehany helyzet amikor tok jol jon egy kocsi (annak ellenere, hogy persze, lehet fel napot varni a menetrendszerinti buszra, de nem szeretnek, es 15 kilos kutyatapot sem cangaval szallitani, ennyi nem eleg?) Mindig lehet erveket hozni pro es kontra. Ennyi erovel ne uljunk repcsire se basszus, sot meg buszra se.
              Szemelyszerint preferalnam a lohatonjarast vagy ulest. 😉

              • Nagyon érdekes nekem bloggerként, hogy a “ha megcsalt/nem szeret a férjed, ne manipuláld” és a “le kéne fogynod, nem önigazolnod” üzeneteknél is élesebb vitát és intenzívebb indulatot vált ki az autótéma. Komolyan, mint amikor a dohányzásáról ír valaki.

                Nem kell magyarázkodni, furcsa, hogy bárkinek ez a reakciója egy problémára. Ez olyan fajta kommentelés és ellentétképzés, amit nagyon nem kedvelek, és amit nem tartok szerencsésnek: általános érveket átfordítani személyesbe, magyarázkodni (mert te is, mégis ezt teszed, L.!), és táborokba fejlődni. Nem, az autó nem magánügy, hanem közügy. Persze, hogy hasznos az autó, az emberek nem hülyék! Nem vitattuk, hogy hasznos. Legalábbis kényelmes. De remek életminőség oldható meg nélküle, és nem drágábban, sőt. A tömeges napi autóhasználat borzalmas terheket ró városra, emberre, levegőre, pénztárcára. Az a busz is azért jár félnaponta, azért nincs tisztességes, megfizethető, normálisan tiszta, rendszeres közösségi közlekedés, mert mindenki kocsiba ült, és a folyamat eszkalálódik.

                Én azt is elhiszem, hogy néha kell a kocsi (nyilván attól függően, hogy mit akarsz az életedben, mert a lehetőségeidnek megfelelően választasz célokat. Például Noémit sokkal könnyebben rángatják az anyósapós városába, mert van neki kocsija, B. barátom meg, több szempont mellett, azért vett Smart Roadstert, mert nem kíván ő lenni az az autós, akit mindenre megkérnek), de hogy ennyiszer nem kell, mint ahányszor beleülnek, és ez leginkább kényelmeskedés, beleragadás, az hótziher. Onnan a szélvédő mögül a gyaloglás, cipekedés olyan macerásnak tűnik. Pedig ez az élet.

                Én meg ezt választottam, mert nem érné meg, hogy annyi mindenre nem költhetek a kocsi miatt. Amelynek — ahogy panaszolják — a benzinen kívül egymillió apró költsége van, a rendszáma, a jogsihosszabbítás, orvosi vizsgálat is pénz ám. Tehát nem azt igazolom most, hogy nekem nincs kocsim, hanem azért nem lett kocsim (meg jogsim se), mert mindig is így gondoltam, ellenszélben is, és nem is szoktam rá.

                Ezek érvek, nem emberekről vagy egyes döntésekről van itt szó. Légyszi, ne kommenteljetek úgy, mint ha titeket személyetekben támadtak volna! Én nem tudom, ki autózik és miért.

                Lucerna, bocs, de neked sem racionálisak az érveid. Ha nincs kocsid, egyszerűen fel sem merül a nagyzsákos kutyatáp. Illetve rendeled, házhoz hozatod, amivel két utat is megspórolhatsz. Bár nekem mondjuk meg se kottyan 15 kg a csomagtartómon (másnak meg utánfutón).

                A repcsi/busz összehasonlíthatatlan fajlagos költség és körny. terhelés szempontjából a napi 10+ km-es autózással, főleg, hogy abban a kocsiban leginkább 1-2 ember ül. Akik simán mehetnének a konkrét célhoz gyalog, azért mennek kocsival, mert az előző helyen, ahonnan jünnek, azzal voltak. Rájuk ragadt az autó, amit haza lehet vinni. Az autózás életforma, beterel egy mederbe, és ottmarad, aki belement. A bicikli is életforma. A busz meg közösségi közlekedési forma.

            • Elindult egy téma és reflektáltunk rá. Én nem magyarázkodom, csupán elmondtam, hogy vannak más élethelyzetek, más körülmények, amikor oltári nagy szívás lenne autó nélkül.
              Elfogadom azt is ha vki máshogy él, és attól sem érzem magamat rosszul v bűnösnek, hogy alkalmanként autóval járok.
              CSak tömegközlekedés meg szerintem utópia. Óriási invesztíciót igényel. Akármennyire jót akarunk a környezetnek.

            • Jaj mar, no. En sem azt vitatom, hogy a te erveid ne lennenek alaposak, sot igazak. Alapvetoen egyetertek es en sem szeretem, amikor emberek mindenhova a kocsijukkal mennek (csak is a kornyezetszennyezes miatt, hogy amugy mire koltik a penzuket vagy tunyulnak a sok ulestol mar kevesbe erdekel). A magyarazkodast,marmint hogy ne kelljen, arra ertettem, hogy felesleges mindig uj es uj olykor apro erveket hozni, hogy meg holnap ejjel is arrol csevegjunk, hogy a kutyatapot mivel, hogyan es a gyaloglas mennyivel egeszsegesebb…stb mert a kerdesben alapvetoen azonos modon gondolkodunk. Az autot is lehet szuksegszeruen, esszeruen es nem csak a kenyelmi szempontokat merlegelve hasznalni. A tesomek pl. tenyleg mindehova a nyavmadt tragacsukkal mennek, szanalmas valoban es a baratnomet is evekig kerdezgettem, ha olyan sok egy auto fenntartasa akkor miert van nekik ketto? (nem volt ra szukseg, azota le is passzoltak az egyiket) Ezek azok a szelsosegek amivel en sem tudok mit kezdeni, de aki most ide irt megprobalta elmondani, hogy neki miert fontos vagy nelkulozhetetlen, mi az a nyereseg ami a kocsi hasznalattal jar. Azert ez nem baj, remelem? Egyikunk sem tolja azt, hogy a kocsi mekkora kiralysag, en biztosan nem. Bar vezetni eleg nagy elvezet, talan mert ritkan.

              • Nem baj, de szerintem általában el kel osztani kettővel, amikor valaki arról ír, hogy mennyire muszáj neki. A helyzetéből és érdekéből (kognitív disszonancia-csökkentés) következik, hogy nagyon meg fogja magyarázni, miért ésszerű. Pont mint én az Illyt. És mindez még mindig nem jelenti azt, hogy elítélem, erkölcsi fölényt érzek, rábeszélném valamire (a személy sosem érdekes ilyenkor), én csak óvnám a tényeket, az érvelés tisztaságát, és látom a jellemző tendenciát (a belekényelmesedést, az ésszerűtlenséget, a láncreakció-jelleget, a tudatosság hiányát és az autósok panaszkodását, hogy milyen rossz a dugó–milyen drága a benzin–mindenki őrült az utakon — hát, egymástól vagytok azok, a benzin meg az árral való sakkban tarthatóságotoktól kerülhet ennyibe, de amúgy lesz még drágább is, a közeles olajcsúcs után).

              • De hát én is azt írtam, hogy nem akarom megmondani, kinek mije legyen. Mikor volt kocsi, mert más miatt indokolt volt, akkor nyilván én is használtam, ha nagyon kellett. Távoli családos kirándulás/nyaralás, késői programok, gyerek uszodába vitele a harmadik kisvárosba. Aztán most nincs, és kezelhető. Az én életem, hogy nem is vágyom rá, nem a döntésekkel, hanem egyes, autó”párti” állításokkal vitatkozom, illetve azt állítom, hogy némelyik állítás nem abszolút igazság. Az én 15 kilós csomagtartóm sem abszolút igazság természetesen.

            • Ismétlem értem az érveidet.
              Csak sajnos vannak olyan települések, ahol kizárólag tömeg közlekedve az egész élet csak várakozásból/utazásból állna. Mert alacsony az infrastruktúra. Ha valaki oda születik, nem tehet róla.
              Ez nem kognitív disszonancia. Másik településen van orvos, gyógyszertár stb. Az ilyen településeken az egész élet nehezebb, sokkal komolyabb szervezést, beosztást igényel.Kocsival pedig eljut kulturálódni, rokonokhoz. Egyszerűsíti az amúgy is nehezebb életét.
              Én azért sem veszem magamra, mert ugyan imádok vezetni, sétálni, kirándulni is. Pesten pedig szívesebben közlekedek bkv-val, rühelek parkolni és kifizetni sem vagyok hajlandó. Viszont vannak helyzetek, amikor 2 főre olcsóbb autóval menni, mint bkv-val.
              Én azt láttam, h inkább a pesti emberek vannak jobban elkényelmesedve, sokan kocsihoz kötve.

            • Biztosan azért is vált ki nagyobb vitát mert érzelmileg is kötődünk az autóhoz.
              A távolsági buszok azért is járnak ritkábban, és vannak dugig, mert az eladott jegyek száma és az utasok száma nem egyezik. Kevés utashoz pedig kevesebb busz is elég. De ez már egy teljesen más történet, a jó értelemben vett normakövetés teljes hiánya.

          • Anno az alsós gyerekeim egyik edzéshelyszíne autóval maximum hét perc volt. Egyik alkalommal valamiért nem azzal mentünk, hanem elindultunk közösségi közlekedéssel. Egy óra múlván még félúton sem jártunk, feladtam és visszafordultunk. Ezt csak arra írom, hogy az edzés ugye minimum heti két alkalom, nem annyira ritka, és nem lett volna közelebb lehetőség. És ez Budapest és nem külváros volt. Sokat tépelődöm én is, hogy eladjam az autót, de pont a pár nappal ezelőtti posztban is írta Éva, hogy ez behatárolja az óvoda- és iskolaválasztást, és ahol mi lakunk, ott nem akarom egyikbe sem vinni (és akkor az edzésről még nem is beszéltünk, meg arról sem, hogy nálunk pl. bölcsőde egyáltalán nincsen, kénytelen vagyok behordani Bp-re, bár ezt napi pár órás buszozással is megoldhatnánk…). Budapesten belül egyszerűen teljesen mások a viszonyok, mint kívül, és a gyerekek életkora is igen sokat számít. Azt hiszem, ha a legkisebb legalább felsős lesz, akkor lesz először esélyes az autónélküliség. Ami nem jelenti azt, hogy mindennap azzal mennék, de bizony gyakran, bármennyire is szívesen lemondanék erről.

            • Akinek van kocsija, és iskolát választ, az komolyan minden reggel és minden délután, és edzésre-ről hozza-viszi a gyereket? És de jó, mert lehet menni távolabb is vele? Ez mennyi kötöttség, mennyi benzinpénz? Ebből kijön egy magad finanszírozta külföldi tanév gimiben! Hányan torlódnak a dugóban meg a suli előtt minden nap? Mit tanul meg ebből a gyerek? Nekem ez elképesztő.
              Nekem a levegő is számít, hogy milyen környezetben, udvaron játszik, sportol a gyerekem, ki tudnak-e menni a zöldbe, vagy az buszozás. És hogy hogyan jutunk el oda: biciklivel, gyalog. Ezek nagyon fontos tapasztalatok. Lőrinc tökéletesen biciklizett forgalomban 12 éves korára.

              • A két nagy óvodája másfél percre volt tőlünk, oda gyalog jártunk. Az általános iskolájuk közösségi közlekedéssel elérhető volt, hol így jártunk, hol úgy, egyáltalán nem minden reggel és minden délután autóval. A körzeti iskolából az iskola saját tanára tanácsolt el azzal, hogy ők túl gyengék, oda ne vigyem a gyereket. Most olyan helyen lakunk, ahol nincs bölcsőde, kénytelen vagyok a kicsit távolabb vinni. Óvoda ugyan van, de az nem pálya, hogy reggel hatkor leadom a gyereket, és este hatra érek oda érte, úgyhogy távolabb (a munkahelyem felé) fogom vinni (friss hírek szerint június 20-ától fog járni a vonat, bár a hírekben azt nem olvastam, hogy melyik év június 20-ára gondoltak, de én töretlen optimista vagyok).

            • Hát az van, hogy ami autóval hét perc, oda gyalog vagy biciklivel megyünk. Nem mondom, hogy te rosszul csinálod, amit csinálsz, de az autó SZÜKSÉGESSÉGét, objektív szükségességét nem bizonyítja, amit írsz. Hogy neked, nektek szubjektíve szükségetek van rá, azt egy percig sem vitatom.

            • Nekem a forgalomban való biciklizésről más a véleményem. Mert nem hogy a gyereket féltem, hanem én sem merek nagyon bemerészkedni. Nem azért mert én nem figyelek, hanem az autós. Úgyhogy én vagyok sofőr és gyalogos is egyben, látom sokan mennyire nem figyelnek a biciklisekre, gyalogosokra. És ez itt nálunk vidéken sokkal jobb, de Pesten szinte letúrják őket.
              Aki biciklizik, láthatósági mellényt nagyon javaslom. Rengeteget számít!

  11. A fiam iskolájában már adnak olyan szorgalmi feladatokat, amiket interneten kell kikeresni (másodikos, két tannyelvű iskolában). Ez nekem tetszik. Persze van amikor tudja már a választ és nincs kedve vele foglalkozni, pl. a mostaninál: a világ legmagasabb épülete. Csak annyit kérdeztem tőle, hogy tudja e melyik évben épült és hogy nem épülhetett e azóta egy magasabb. Aztán lelkesen rákeresett és megnézte az első tíz legmagasabb épületet. Én meg büszke voltam, hogy a magasságára is pontosan emlékezett.
    Információ szerzés mellett van Minecraft is, ZooTycoon meg Heroes. Ezek időszakosan változnak. Tök jól fejleszti a térlátásukat, stratégiai gondolkodásukat, meg ugye matek is van bennük bőven. Örült, amikor kiderült hogy még Mr.Matt, az angol tanár is ismeri a Heroes játékot, hogy ő ilyen régi játékot játszik és erről elbeszélgettek, angolul. Megbeszéltem vele mik a mértéktelen használat hátrányai, meg is értette, ugyanúgy érdekli minden más tevékenység is.

    • A Heroes az nagyon jó, főleg a III! Nem azért, mert én is játszom vele, de tényleg jól fejleszti a térképen való tájékozódást, a stratégiai érzéket és matekozni is kell benne, hogy mennyi pénzem van és abból mennyi katonát tudok vásárolni. A csatákban meg nagyon kell figyelni, ismerni az egyes egységek képességeit, tervezni, taktikázni – szuper játék, én az egyetemen kezdtem vele játszani és máig szeretem, most is éppen küzdök egy hadjárattal. Mindig vannak gyerekek, akik szintén játszanak, szoktunk is erről beszélgetni – azt figyeltem meg különben, hogy aki szeret heroesozni, az általában jó töriből is.

  12. Ez a gyerek az Akgba való! Imádná, persze nagy összeg, de van egy csomó kedvezmény. Nekem megkönnyítette a diákéletem, nem volt nyomás, csak röhögések, néha írtam házit, máskor nem, segítettek, a kedvenc magyartanárom plusz órákat adott, csak mert érdekelt a magyar. Csak úgy. Nagyon szerettem! Alternatív sulik kis szigetek ebben a mocsárban…

  13. Nálunk kisebb korukban azért komoly időbeli és tematikus korlátozások voltak, ehhez a szülők kaptak iránymutatást az osztálytanítótól (Waldorf). Persze a nagyobbak már használják mindenre, azért kicsit terelgetik őket, hogy mi van rendben és mi nem. (Pl. a 12-es éves munkánál kaptak eligazítást, hogy lehet interneten is forrást gyűjteni, de akkor utána kell járni, hogy az hiteles-e, és ugyanúgy fel kell tüntetni a forráslistában, mint a könyvtárazós dolgokat.) Az enyémeknek nincs okostelefonjuk, anyagi okokból. A két nagy a 18. szülinapjára kapott saját laptopot, addig a lakásban található hardvereszközök előtt volt sorszámhúzás 🙂 Emellett állandóan a haverokkal lógnak, fesztiváloznak, túráznak, kórusoznak, színjátszóznak satöbbi, nem is értem, hogy van annyi idejük a gépen lógni. Aminek egyébként örülök, mert így tudok velük napi kapcsolatban lenni.
    (Mikor még csak egy darab közösen használt asztali gép volt, diszkréten megmutattam a legnagyobbiknak, hogyan tudja eltávolítani a kereséseit az előzményekből, még mielőtt apukája infarktust kap a szoftpornótól.)

  14. A kedves szakmányban írja a forráskódokat, és bár nagyon szereti, és nagyon kreatívan csinálja, ezt nem lehet nyolc órában tolni, mint a ládagyárban. Két-három órányi agykubik után elmegy húsz percre játszani, többnyire WoW-ot, de szoktam látni, mennyire fáradt, mert van egy zombis játék is, meg valami faék egyszerűségű tetris-szerű.
    Még kapcsolatunk hajnalán mondta, hogy furcsa, én sose szúrom le, hogy már megint nem dolgozik, csak játszik. Elmagyaráztam neki, hogy csupa kreatív felmenőkkel voltam megáldva, úgyhogy tudom, az ilyen melót nem lehet folyamatosan csinálni. És mennyivel cukibb egy kis kecskeszimulátor, mint kimenni bagózni, vagy bedobni egy felest.
    Legkisebbik volt itt (nem bébi, 13), és játszottak egy új játékkal, szép és szellemes kivitel. Mikor jött egy kis vérengzős rész, mondta a leányka, hogy most ő inkább kimegy, és kedves szóljon neki, ha visszajöhet 🙂

  15. Én azon görcsölök, hogy az egy dolog, hogy engem nem érdekel, hányasokat hoz, de ha majd ott leszünk, számítani fog az a sok jegy a felvételinél. Szeretném, ha jó iskolákba járna, és ahhoz ötösök kellenek. Különben szarnék bele, ezerrel. Tudathasadás, mert el kell várnom a jó jegyeket, holott egyáltalán nem értem, miért íratnak harmadikosokkal nyelvtanból szabálydolgozatot.
    Döbbenet, hogy egy menzás gyerek ketteseket-hármasokat visz haza. Döbbenet, hogy vannak olyan gyerekek, akik csak úgy tudják levezetni a feszkót suli után, ha lövöldöznek a gépen.
    A fiam most kattant rá a netre, de őt is az oktató filmek érdeklik, táncokat és zenéket nézünk és hallgatunk, meg persze a tévé helyett rajzfilmeket és kalandfilmeket. És rákapott a versírásra, mert gépen könnyebb szebben írni, és itthon nem basztatom, ha csúnya a kézírása. Nekem is mindig az volt, és ez most se változott.
    Az is döbbenet, hogy iszonyú sok ötletem van, hogy tudnám feldobni az óráimat, de fénymásolás nélkül, egy zöld táblával és krétával rohadt nehéz ingergazdag órát tartani. Folyton nyomkodják a telefonjaikat, és csak örülhetek, ha épp arra keresnek rá, amiről az angolkönyvben olvasunk.

    • “engem nem érdekel, hányasokat hoz, de ha majd ott leszünk, számítani fog az a sok jegy a felvételinél”
      Bennem hasonló dilemma van, de kezdem azt látni, hogy nem éri meg! Olyan áron ne járjon jó egyetemre, hogy pl. xanaxszal kelljen vizsgáznia már középsuliban is! Vagy hogy ki se jöjjön a szobájából 14-18 éves kora között, mert annyit kell tanulnia. Sajnos ez egyre inkább terjedő jelenség.
      És ha megnézzük a diplomás emberek zömét… jajjj

      Őszintén megmondom én reménykedem abban, hogy addig felrobban ez a szar érettségiztető-felvételiztető rendszer, ami most van, és normálisabb jön helyette addigra, amíg a srácok odaérnek! 🙂
      HA mégsem, akkor is van még 8-10 évünk kitalálni.

      • Bizony. Csak hát akkor meg marha sok pénzt kell félretenni, hogy görcs nélkül járhasson oda, ahova szeretne, vagy hogy tudjon külföldön gap year-ezni, nyelvet tanulni. Én most nem vagyok optimista az oktatással kapcsolatban, itt tényleg csak egy marha nagy robbanás segítene.

        • Az a marha sok pénz… Ha a szülők bedobnák egy malacperselybe havonta, amit a drága csemete szállítására, benzinre, parkolásra költenek, meg a kocsi amortizációja, szervize, bőven meglenne két gap year is.

          • Nekem útba esik óvoda, iskola, nincsenek külön hurkok. Kocsival. Nagyi viszi gyalog amúgy őket, meg Kicsivel megy busszal a Nagyért, nagyobbik néha haza tud jönni busszal ha muszáj (de a kurvanehéz táska meg a kb. 7-8 buszmegálló egyelőre nem tűnik faszányosnak például szakadó esőben és tök sötétben, mivel a gyerek 28 kiló vasággyal).

            Az én melóhelyem az gyerekszállítással és tömközllel 15 perc gyalog+10 perc az oviban+ félóra busz+húsz perc másik busz+tizenöt-húsz perc villamos+ 4-5 perc gyalog, és akkor nem vártam egyik eszközre sem egyetlen percet sem. Ja és középső busz és villamos egymáshoz viszonyított távja visszafelé két db átkelés egy hatsávoson plusz némi sétafika, mert úgy van kialakítva a megálló. Mehetnék persze metróval is. Tök másik irányba, 35 perc a másik irány, másik 35-40 perc a metró, igaz, az már az iroda mellett tesz le – ha épp jár, ha nem életveszélyes, ha nem gyullad ki. Ja, klausztrofóbiám van, tudok metrón menni, de nem nagyon szeretek….főleg ezen nem.

            Most 2 perc az ovi, utána bepattanok és valamikor 25 és 40 perc átlagban ott vagyok. Van egy grund az iroda mellett, ott állok, őrzik, cég beszáll ebbe. Bérletet nem vesz, és nem kis arcrángással venné tudomásul, mikor kell elindulnom, ha néhanap el kell nekem mennem a gyerekekért. Nem, nem akarok hatra menni értük, hogy csak félötkor kelljen innen indulni, és negyed nyolcra már bevágni az egész bandát intézménybe. Negyednyolc és este hat közt, az tíz és háromnegyed óra, az iszonyat sok. Egyik ötéves, a másik tizenegy, leszarom a gap yeart (nem jön ki amúgy, mert nem bicikézek a Hungárián, és nincs kismamabérletem sem, mert azt kettőre nem adnak, csak mikor amúgy se nagyon megyek sehova, tehát legalább egy felnőtt bérlet kell, evvan), mert ez óvoda+alsótagozat legalább 7 db év per gyerek, hét év minősége nekem, nekik. És akkor vásárolni se tudok semmit, mert nem vagyok igás ló, hogy a Nagy táskáját, a Kicsi úszócuccát, hét kiló macskaalmot, három kiló kaját forgassak a csuklómon a buszon minden olyan napon, amikor ez rám esik.

            És a másik autó, hát az nem a miénk, nem mi tartjuk fenn, és ha nem lesz, akkor nem lesz, ennyi. De az a melóhely biciklivel is megközelíthető, 15-20 perc alatt, nem hatsávos tüdőrákhelyen. Az enyém, az nem. De volt melóhelyem városhatáron kívül is, volt céges busz, utolsó reguláris reggel 15 perccel az oviba rakás után indult. A Népligetből vagy a Déliből. Én Kőbányán lakom….és nem tudok repülni. És nem, nem volt egyetlen nyomorú hely se ahol hagyhattam volna egy bringát, megtagadták a parkolóban, hiába van Népliget-Óhegy közt kiépített bicikliút, hiába mehettem volna azzal a cégesbuszig, amit vagy elértem volna, vagy nem.

            Kurvasok pénz. Négy ember bérlete, az is kurvasok pénz, mellesleg. Az improduktívan töltött időm köbre emelése, na az még kurvasok pénz (nem, nem lehet a pesti tömközlön max zenét hallgatni, metrón azt se, olvasni nem, tanulni nem, semmit sem, csak lógni a kapaszkodón), amíg az én szakmámban el nem hiszik, hogy tudom otthonról (70% tudnám most is), addig evvan.

            • Érdekesek az életed részletei.
              De nem a te életed részletei (és még csak nem is a te “típusod”) vannak se a posztban, se a kommentekben taglalva. Csak észrevételeztem, hogy a már meghozott döntéseink foglyai maradunk. Ha áll az értékes kocsi a ház előtt vagy a garázsban, jó kis súlyadóval és felelősségbiztosítással, és alig használjuk, az is bukta anyagilag, nem csak az, ha benzinre, szervizre, parkolásra megy ela pénzünk és rontjuk a kocsit.
              Ezért kell előtte nagyon meggondolni: lakóhely, kivel lakok együtt, munkahely, közlekedési mód, suli. És ha mindez nem szabad döntés, akkor a döntési helyzetekben nagyon meg kell gondolni. Nagyon-nagyon. Mert sokan belerokkannak, és az autózásért vagy a túlmértezett házért fizetnek olyan árat életminőségben, ami nem éri meg. Miközben állandóan azt lesik, hol mi olcsóbb, hogyan faragható innen-onnan a pénz, autóznak az olcsó dobozáruházba. Majd egy-két évtized múlva költenek az ülőmunka, állandó stressz, gyaloglásmentes életmód, testük használatának hiánya miatt iszonyat pénzeket sportra, helyreállításra, gyógyszerre, műtétre. És ez csak a pénz, a szenvedésről, kiesett munkaidőről, életminőségről nem beszéltünk.

              Megmondjam, mit tartok ésszerű kompromisszumnak? Közeli melóhely, közeli suli, okos tervezés, autótlan élet, car-sharing a szomszéddal/iskolatárssal, megfizetve és/vagy alkalmanként taxi. Állandóan le vagyok baszva a taxi miatt, de a töredékét nem költöm motorizált közlekedésre, mint a napi autózók, főleg, ha SUV vagy böszme.

              Senkit nem bírálok, nem is akarok megváltoztatni, csak én a napi autózást, az elugrok ide-oda, mert megtehetem életmódot inkább függőségnek látom. És annyi panaszt hallottam már, hogy gondolkodom, hogyan lehetne másképp. Meg egy kicsit röhögök azokon, akik fogadkoztak, hogy ha 300 fölé megy a benzin, akkor majd tényleg leteszik már a kocsit, azóta viszont vettek még egyet. Úgy, hpgy van, akinél közben volt egy súlyos baleset is.

              “És a másik autó, hát az nem a miénk, nem mi tartjuk fenn, és ha nem lesz, akkor nem lesz, ennyi.” — tényleg ennyire semmi haszna neki? Akkor miért nem lehet letenni az egyiket?

              Nem rólad van szó. De mindenkiről kiderül, hogy más vette a kocsiját, nem is fogyaszt annyit, alig használja, és meg-old-ha-tat-lan volna az élete. Nekem ez gyanús. Olyan az élet, olyen lett, olyannak hagytuk lenni szándékosan vagy önfeledten, sőt, olyan a város, az iskolasűrűség, hogy ilyen döntéseket hoznak az emberek tömegesen. Attól még nem lesz jó. (Vagyis: érthertő, de súlyos terheket ró mindenkire, a társadalomra, és nem ésszerű.)

            • És ez még istenes, amikor a nő jön megy. De sok családban az összbevétel akár egyharmadát is elviszi, hogy apa úri mód autózik, ettől élnek siralmas körülmények között, és ez is meg van magyarázva, hogy muszáááááj. Anya meg az esőben cígöli a szatyrot, gyereket, satöbbit, terhesen is, öregen is.

            • Igen, egy kozelei munkahely, egyaltalan munkahely kellene. Ha most par evvel korabban volna, nem vennek itt pecot,( bar akkor nem volt annyi penzem, hogy ott vegyek ahol erdetileg akartam es ez is tetszett) akarmilyen szep is a kornyezet es akkor auto sem kellene (mondjuk en tenyleg csak keveset hasznalom) idom is tobb maradna. Ha most akarnam erteksiteni a hazam (ami nem kizart) es akadna aki megveszi, hat buknek rajta 6-7 milliot. De amit mondadasz, hogy a donteseink rabjai vagyunk, abban van rengeteg igazsag. En pont most erzem ezt a boromon. Anyamra nem hallagattam, pedig o felhivta a figyelmemet…most szivok.

            • A mai világban kevés a munkahely, örülnek sokan, ha van, nemhogy még a közelben keressenek vagy ez alapján válogassanak. Az is gyakran előfordul, hogy valakinek megszűnik a munkahelye, pedig pár éve direkt azért a közelben vettek lakást és most ha költözködnének, akkor jelentős mínuszban lennének vele és ahhoz képest a kocsi költsége elenyésző.
              Ráadásul a világ nem csak Budapestből áll.
              Szerintem nagyon mereven állsz a kocsi témához pedig általában minden kérdésben árnyalt szoktál lenni.
              (Nem, nincs kocsim, pesti vagyok és 6 percre lakok a munkahelyemtől, ami nagyon biztos, ezért köré tudtam rendezni az életem, gyerekem nincs, de azért ez elég ritka kombináció…)

              • Az “a mai világban” kezdetű mondatok SOHA nem igazak, mindig elvárós-panaszkodós-tömeglélektanos-önsajnáltatósak, és egy olyan nyomorban fogantak, amely elsősorban tudati, és önmagát eszkalálja.

                Akinek a tudatában alapértelmezett a kocsi, saját lakás, hitel, aki soha nem kérdőjelezte meg, hogy biztosan azt akarta-e, mint amit szokás, az mind belefullad ebbe az életmódba, és tutira panaszkodni fog, hogy nem tud hol parkolni, meg milyen drága a benzin. Hacsak nincs hatalmas öröksége és/vagy mázlija, magas jövedelme.

                A legdrágább mulatság: az autós iskolába járásra-hazajövésre rászoktatott több gyerek.

                Ma dermesztő hidegben, elszakadt fékkel volt muszáj 8-ra leérnem huszonhét kilós lányommal a belvárosba, dara szitált ránk, fújt a szél, és nagyon fáztunk. De akik ugyanezt autóval kísérelték meg, még többet szívtak, és többet is késtek.

                Én, a blogger budapesti vagyok, és sokan mások is, vagy nagyobb városban, netán Berlinben, Amszterdamban élnek. Míg nálunk menesztették az européer Vitézyt, e városokban is az olyan tömegek tették lehetővé az élhető várost és a bringautak, tömegközlekedés és társadalmi tudat fejlesztését, akik nem csak panaszkodtak jó magyar módra, hanem bringára ültek vagy gyalogoltak. Ha nem lennének ilyenek, akkor nem is választanak olyan vezetőket, akik az élhető város reformjait bevezették.

                Ha tényleg érdekel, amit írok (én mindig úgy veszem, hogy ezért jön ide az olvasó, nem pedig önigazolni és ítélni), akkor autótlanság témában az érvelésem itt olvasható:
                https://csakazolvassa.hu/2015/09/14/beerni-a-munkaba/
                https://csakazolvassa.hu/2015/03/04/mar-reg-nem-igaz/
                https://csakazolvassa.hu/2012/09/11/a-leaszfaltozott-vilag/

                És ezekre az érvekre nem válasz, hogy TE nem tudsz, mert…, meg az olyanok se, akik hasonlóak, mint te, meg senki se tud. ahogy én élek, az sokkal inkább döntés, mint privilégium.

                Mindenki tudja, és különösen a pestiek, mit tesz a várossal és a pénztárcánkkal a kényelmi autózás.

                Ha megérted, hogy itt tendenciákról, elvekről van szó, akkor nem jössz egyéni “de én” példákkal.
                Nem lehetek mindenki blogja, és nem is szeretnék, mert akkor semmit nem állíthatok, mindentől támadva érzi magát valaki, és nem lehetnek intellektuális (elvi, elméleti) jellegűek az írásaim. Itt jelentős kognitív disszonancia keletkezik, az biztos. de én csak a saját értékrendemet képviselhetem, és élem is ezt az életet, nem csak dumálok róla.

                Egyébként a szomszédunk három sor üléssel rendelkező autójával négy meg öt gyerek szállítódik reggelente, úgy, hogy sem az ottani feleség, sem én nem vezetünk. Ez is megoldás.

              • Ja, most látom a végét. Értem, és így okésabb. Az utóbbi két évben nem vagyok annyira a szegények, esélytelenek szószólója, főleg hogy nagyon megviselt azoknak az elváró magatartása, esteenként kihasználó, gonosz hajlama, akik erre hivatkoztak.

          • Hát nem. A csemete gyalog jár velem, vagy kocsival, ha apa elviszi, mert neki útba esik. Apa olyan messze dolgozik, hogy kocsival jár, de nem azért, mert szeret ott, hanem mert ott volt munkahely. Parkolásra nem költünk, a kocsi húszéves, szakadt, mert arra sem költöttünk. Nincs miből kijöjjön a gap year. De majd lesz, mert nyilván önkéntesnek fog menni, nyilván zsebpénzből fogja szervezni, ilyenek. És van, akinek kocsija sincs, pénze sincs, és költségtérítésesre sem tudja beíratni a gyerekét. Ezért kell a sok ötös.

        • Nem hiszem, hogy csupán a pénzen múlik!
          És nekem a “görcs” a legborzasztóbb. Na azt soha többet nem akarom!

          Az itthoni oktatási rendszerrel én sem vagyok bizakodó, de ha tágítjuk a tudatunkat, gondolkodási attitűdünket, állítunk a szemszögünkön, az sokat segíthet. Legalábbis nekem.

  16. Nem bírok oda kommentelni, ahova tartozik, de talán így is tiszta.

    Persze, értem én. És sose mondtam hogy nem LEHET, dehogynem lehet, legfeljebb aszondjuk nemakarom meg aszondom hogy hát úgy most elég szar lenne.

    Ez a suli nincs messze, saját kerület, saját izéke, csak jobb mint a körzetes (amit akkor meg se bírtak mondani, melyik, mert azt pont bezárták). A közeli suli, ovi vagy elérhető sokaknak, vagy elfogadható, vagy nem. A közeli munkahely, hogy még fizessen is, hogy még szakmába vágjon is, hogy még legyen is, az sokaknak lilamókus-kategória: nem lehetünk mind bolti eladók, mert bolt biztos van a közelben.

    A másik autó: az céges, a zemberé, amíg. Mért kéne letenni, és mért kéne erről döntenem? Azzal van dolgozva, kijárva a Helyekre, azért adták. Az nem mozog máshova, csak cégesen, meg reggel melóbamenet ledobva az egyik gyereket, esetleg begyűjtve vissza. Az a cég dolga.Az egy izé, adomány nekünk (nefélj, nem jótékonyságból van így), jó hogy van, de nem azért van, mert nekünk Két Kocsi Kell. Sose volt és remélhetően nem lesz. Erre írtam. Előbb teszem le a sajátpénzeset, ahhoz van közöm.

    Én nem akarom a car-sharinget, itt nincs ilyen mizébizéfilozófiai háttere senkinek, azt látnák belőle, hogy szívességet kérek, na azt nem. Nem dolgozik senki ismerős az én helyem felé, és baromira nem akarok még erre táblicákat meg plusz appot logisztikába, én nem akarom a Kovács Ede autóját szervizelni felesbe, abból olyan ha egyfele van program, ma is visszük egymás gyerekét, az simán rendben van. Nagyon messze laknak a vidéki családtagjaink, iszonyú a busz, vonat oda, anyám, aki nem vezet, négy-öt órákat ül meg átszáll, ha látni akarja a húgát. Nem költöztem aglóba, hogy ne kelljen muszáj- ingázni, ha muszáj, le fogom rakni a tragacsot, de az időm, az drága. Az fáj, a napi 2-3 óra, az nagyon. A taxihoz én sokat mozgok, ez egy öreg, fapados autó, igen, én vettem, akkor majdnem új volt, és igen, használom orrba-szájba, de 3 km-nél rövidebbre csak ha legalább tizenöt-húsz kilót kell vinnem, aminek nincs lába. Nem látod minden döntésed következményét 20 évre előre, de a Klasszikus Nagy Csapdákat (hitelek, ingázás, függés) én kivédtem eddig, ezért nekem viszonylag jó és viszonylag szabadon döntök. De nem mindenben, és nem mindennek van általam fizethetőnek ítélt ára. Amikor úgy volt, hogy 70% annak az esélye, hogy 2 hónap múlva nem melózok itt, akkor is letettem volna a kocsit azonnal, ha egy hónapig úgy szívok, mint a kutya emiatt. De lement kb. 15-20%-ra. Igen, döntéseink foglyai vagyunk. És tömegesen ez valahol ijesztő, De jobban fogva van a többség, mint ahogy látszik – bár ha muszáj, valóban ki lehet törni ám abból is.

  17. Átrágtam magam a bejegyzésen,és a kommenteken.
    Én is feszülök a jó jegyek vagy a gyerekben bízás között. A fiam is sok iskolai feladatot elhanyagol, ezért szorongok. Vele is elolvastattam a bejegyzést, és tetszett.
    Véleménye hogy bármennyire akarjuk befolyásolni,lényegesen úgyse változtathatjuk a gyereket. Egyetért a blogerrel 🙂
    Mi is távolabb költöztünk a várostól,anyósomék ellenezték mint a Lucerna anyja.
    Most fáradt vagyok,és úgy érzem nem volt jó döntés. Túl nehezek a mindennapok.
    De úgy éreztem nem tudok a panellban lakni a tűrhetetlen szomszédokkal ,semmi intim területtel a lakáson kivül. Mos a ház,kert rendben van, csak felőröl az ingázás.Jó lenne itthoni munka,vagy rövidebb munkaidő,legalább közelebb.Ez a kérdés életem sötét pontja.Autóm van,de inkább busszal járok télen,nyáron sem szeretek a városban autózni,az iskola mellett parkolok és villamossal megyek a munkahelyre.

  18. A fiam közepes eredményt ért el a felmérő vizsgán, ami az igazi vizsga előtti próbavizsga.
    Most már nem izgulok,tisztán látom,hogy az iskola azért van,hogy a gyerekek tanuljanak benne. Nem mentség,hogy nincs motiválva. Tanulja meg az anyagot, ha pedig nem tanul válalja a következményeket.
    Leszedem a gépernyőről a fickót,az biztos *X( angry

  19. Visszajelzés: helyettük élünk | csak az olvassa — én szóltam

  20. Visszajelzés: a legütősebb tavaszi bejegyzések | csak az olvassa — én szóltam

  21. Visszajelzés: versenyistálló | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s