Mindjárt a leadben riogat: a “drasztikus” csökkentésnek kellemetlen következményei lehetnek, de ezt nem tudja bizonyítani, és nem is igaz.
Narancsszín betűvel én vagyok:
A szénhidrátokat alapvetően két csoportba oszthatjuk. Vannak ez egyszerű (gyorsan felszívódó) szénhidrátok, mint például a szőlőcukor, a gyümölcscukor a többinek nincsen táplálkozásunkban jelentősége, de érződik, hogy a szerzőnek fogalma sincs, illetve ide tartoznak a két cukorból helyesen: két cukormolekulából álló vegyületek, mint pl. a kristálycukor (szacharóz), a tejcukor (laktóz) stb. ez se több. amit meg is eszünk, az még az árpában, csírákban, zöld levelekben előforduló maltóz. A második nagy csoport az összetett (lassan felszívódó) szénhidrátok csoportja, összetett nem egyenlő lassan felszívódó, amik azok a vegyületek, amelyek sok egyszerű szénhidrátból épülnek fel, ilyen pl. a gabonaszemekben, a kukoricában, a burgonyában található keményítő. Míg az utóbbi nem dobja meg a vércukorszintünket, ezért bátran fogyaszthatjuk jaja, kenyér, rizs, hajrá! később mégis a fruktózos zöldséget-gyümölcsöt ajánlja egészségesként, nem a krumplit, lisztet, addig az első fajta komoly gondokat okozhat rövid- és hosszútávon, így azt javasoljuk, inkább az összetett szénhidrátokat fogyaszd, akkor is ha diétázol, és akkor is, ha nem.
Ez nagyon ciki. Csak arra jó, hogy a “bizonyos szénhidrátok nem is betegítenek” különbségtétellel oszlassa a gyanút. Bővebben… →
Én bizony rangsorolok. A gyerekemet meg a csávómat, de még ömagamat is jobban szeretem, mint a kutyámat. Tízszer, százszor is. Vesztük jobban fájna, mint a dögé, aki ehhez képest le van szarva. Micsoda egy aljadék vagyok!
Hohó, ez fajizmus! Speciesism. Pláne megenni őket!
Ööö. Az állat nem ember. Nem ott van egyszerűen. Az állatnak van gazdája, aki dönthet a gyógykezelésről, elaltatásról. Az embernél csak ritka esetekben dönthet. Embernek nincs gazdája.
Lássuk a legszebb darabokat, mindjárt a féktelenül irigy libáktól, akik valahogy alá akarták támasztani, hogy az itteni témák, értékrend közepette ők kevésnek bizonyultak.
Úgy merült fel a téma, hogy pár éve a Barok Eszter írt egy blogposztot arról, hogy ne egy kutyát mentsenek már mentőhelikopterrel, mire is odarongyolt tavasztündér, aki több szempontból (és joggal) érezte úgy, hogy csúnyán lemaradt az életével, és odaírta a következőket, beszarsz. Álljanak itt ezek a kommentek az örökkévalóságnak, a malacra emlékeztető Eszter grandiózus válaszával, aki pontosan ismerte a történetemet, a férjem halálát és emberi kapcsolataim minőségét, de azóta őt is rommá csalta, majd csúnyán elhagyta a buta, tanulatlan, lusta, züllött, alkoholista kedvese. De legalább egyidősek voltak:
Tisztában vagyunk azzal, hogy ha megkérdezné a mentős, a tűzoltó, hogy “asszonyom, mit szeretne, a férjét mentsük előbb vagy a kutyuskát?”, akkor sokan választanák a kutyust, és ennek okaival is tisztában vagyok. De szerencsére ez még mindig nem így dől el: nem kérdezik, hanem az embert mentik, mert így kell nekik, ez a törvény. Erősen röhögünk ezeken a szövegeken, A SZERETETKAPCSOLATOK RANGSOROLÁSA, amikor trashnegyedóránkat tartjuk.
“Fogadjuk el olyannak az embereket, amilyenek, meg fontos a tolerancia”, ez a nő nem annyira okos. Ráadásul intenzív, kényszeres ítélkező.
Honnan veszi vajon ezeket a fűrészporízű szövegeket? Talán van egy ilyen woke toolkit, amit az ilyen boldogtalan, saját gondolatokkal nem rendelkező szerencsétlenek betanulnak, és aztán ezeket vetítik a keserű kirohanásaikra, amelyek csakis a magányukról, nyomorúságukról szólnak.
Bármit be lehet adni ezeknek? Ennyire boldogtalanok? Komment, lent:
És nem tűnik fel nekik a troll mélységes gúnya. Grat amúgy, ezek ennyire hülyék:
Mit tud a közelségről, kötődésről, szellemi és érzelmi kapcsolódásról az, aki ilyet leír? Hogy kell reagálni, milyen arcot vágni, amikor a szánalom szorítja a szívünket?
Íjj (frissítek), még nagyobb grat. Jaj, nagyon röhögök:
A hajam az égnek áll, hogy mindenki meghülyült. Ahogy mindent ki lehet gimnasztikázni szavakkal a valóság ellen. Oké, vannak válságos korok, csakhogy most mindezt:
hogy nem két nem van, dehogy, és akinek fasza van, de parókája is és kirúzsozta magát, mert erre izgul, az nő, ez az ő döntése, hogy ő mi,
hogy a sivár önzés és meddőség, az állat mint bálvány egyenértékű a termékenységgel és a gyerekkacajjal, sőt, pont hogy azok a birkák, buták és ösztönlények, akik gyereket vállalnak (mondjuk az ilyen hangoskodók, ha mégis lesz igazi családjuk, a gyereküket se lennének képesek a helyén szeretni),
mindent át kell írni, többé semmi nem érvényes: egy növény is lehet a társad, te döntöd el; a férfi-nő, család, gyerekvállalás, az mind korlátoltság,
hogy a szex, az szórakozás, kvázi médiatartalom, a szabad szex pedig nők felcsinálását és otthagyását jelenti, ez JOG; az abortusz vidám, nem több, mint egy foghúzás,
hogy nem kell felnőni, szerepjátékozhatsz, hologramokra recskázhatsz vagy animét nézhetsz álló nap, és nem, nem értelmetlen az életed, sőt,
hogy a kutyuskáknak a gazdájuk az APJUK: Steiner Kristóf apás cicaszülést vezet a “férjével”, értsd: ő az apa. Állat és ember között nincs hierarchia, mert az fajizmus és ekként elnyomás,
– szóval ezt a sok elidegenedett faszkodást kell progressziónak nevezni.
Pénteken láttuk Mundruczó Szégyen című rendezését, abban mondja a talpig COVID19-be öltözött Monori Lili, egyébként feledhetetlenül és élő, meglepően együttműködő drótszőrű tacskóval, hogy nincs többet állat, mert élőlénytárs van:
Simogassa meg kicsit a szőrét, ugye hogy szúr? Hát szúr egy picit. Na most tudja azt, hogy ez nem állat. Hallotta, hogy állat szót nem mondunk többet, a német parlament elfogadta, hogy ‘élőlénytárs’. Nem állatozzuk le az állatot. Nem tudom, hogy önök értik-e. Ezt a szót, hogy állat, nem mondjuk ki többet. Magának odaadom 8-ért. Na? Élőlénytárs? Kell a francnak, mi? Soha a büdös életben el nem adok egy kutyát. Na gyere, Miska, gyere. Már önbizalma sincs szegénynek.
Az érvelés úgy is elhangzik, kevésbé elvadultan, hogy én azért ne röhögjem ki az elképesztő divatkutya-tartást, plázában öleb, kutya mint kontent, egymás majmolása, végtelen összegek elköltése tízkilós lényekre satöbbi, mert tiszteletben kell tartani, hogy sok magányos embernek a háziállata olyan szerepet tölt be, mint egy emberi kapcsolat (hopp, ez megint a szociokártya: akik lilára festik a kutya fejszőr-pamacsát, és ezt összehangolják a dizájnertáskával, műkörömmel és napszemüveggel, azok vannak megmagyarázva a szegény magányos cicatartó öregekkel). Az állat (de csakis a kutyacica) az ember fölé emelkedik. Vajon csak én láttam a cébéában olyan nyugdíjast, aki magának kiméretett százötvenöt forintért valami tésztaételt (van meleg kaja is a Nógrádi utcaiban)? Kis maréknyi volt a sajátja, és mellette volt a hétszázötven grammos kutyakonzerv, kint várta a barátnő a döggel. Ez a nő éhezett, és kereken négyszer annyit költött a kutyája napi adagjára, mint a sajátjára.
Ez az egész megint olyan, hogy sokfélék vagyunk, a tolerancia azt jelenti, hogy te valamit kitalálsz, higgyél a kis különcségedben nyugodtan, neked az állat egyenrangú, emberhelyettesítő, vigasz és menedék, nélküle még nyomorultabb lennél (részben szerintem azért, mert üres a fejed és a szíved). Ez a te szabadságod. Tele is van a falad gazdikereső meg állatvédős-akciózó megosztásokkal, és szerinted csak az a felelős gazdi, aki könnyes szemmel szelfizve-csókolózva liheg – de tudd, a másik embert ez nem kötelezi semmire, ebből ne legyen már trend, ilyen agyrémek alapján ne módosítsanak törvényeket, ne lehessen az embergyereket és a családot leszólni, kigúnyolni, hiszen neked csak a meddő életed fáj. Mindenki látja, hogy nem akartok felelősséget vállalni, pusztító düh van bennetek azok ellen, akik családban élnek. Ne írd át a nyelvet ilyen alapon, kérlek! Főleg ne üldözz a hülyeségeiddel, mint valami hatóság, és ne is sértődj meg, ne gyere a béna-érzelmes érveléssel, amikor kiröhöglek.
És akkor bármelyik kommentszekcióban el lehet sütni, és progresszívnek meg igényes gondolkodásúnak lehet tűnni ilyenekkel, hogy
Villő genderfluid, bármit is jelentsen ez, és emiatt őt mennyit bántják, mert sajnos nem értik még sokan, hogy nem attól nő/férfi valaki, ami a lába között van (hát dehogynem, illetve nekem néha van bré is, de szóval a sajátom),
ő vegán, milyen kegyetlenek és tudatlanok a húsevők, nyilván az én steakemtől dől romba a világ (Gumiszoba szerint a HALÁSZATTÓL és a VADÁSZATTÓL) (és nézzétek már meg, hogy néztek ki és milyen kórságokat nyögtök a szénhidrátzabálástól!),
szívószálakról és mikroműanyagról papolnak olyanok, akiket a seggüket ki nem emelnék a kocsiból és nyolc O’Bag boldog tulajdonosai, de neked nyomja, hogy no waste…
Ha te is gyanítottad, hogy ezek a szövegek kamuk, az összes ilyesmi egy-egy új trend felböfögése és népszerűsködés, és idegesített a drámázó barátnőd, akkor nyugodj meg: igazad volt. Azoknak lehet ilyeneket elsütni, akik nem tanultak meg jó kérdéseket föltenni, szelektálni a dumák közül, gyanakodni, léneglátni és mérlegelni. Azok fognak erre a kamura nagy lelkesen bólogatni, akik éhezik az ideologikus leegyszerűsítést, akik imádnak a nem erkölcsi természetű jelenségekről erkölcsileg ítélni, és elrontották az életüket. Ha két év múlva Villőnek akad pasija, mindjárt lepasszolja a cicát, és csupa csókos fotót posztol diadalmasan, arra mérget vehetsz. Akik a világ erőviszonyait haloványan sem értik, a nagy rendszerek működését az egyéni történések méretével keverik, kicsiben értelmezik a nagyot és fordítva, illetve nem tudnak angolul, vagy tudnak ugyan, de nem olvasnak angolul. Kell nekik a leegyszerűsítés, a jó ügy. Miközben pont a tömeges, városi hobbiállattartás, “az állat mint szórakoztató társaság és kontent” koncepciója a legkevésbé magyarázható erőforrás-tékozlás és ökoszisztéma-felborítás.
Az állat soha nem lesz ember, sem ahhoz fogható. Ha szerinted igen, akkor a lelked rettentő sivár, és a szeretetet és gondoskodást úgy képzeled, hogy valaki fölött hatalmaskodni, aki mindenképpen nyalja a kezed, akkor is, ha manipulatív vagy, elnyomó vagy, kellemetlen vagy.
Tévedés, hogy a kutya téged szubjektumként szeret. Ez nem szeretetkapcsolat. A kutyahűség egy nagy, túltolt mítosz. Mondom ezt úgy, hogy engem, a nem különösebben érzelmes gazdát, akinek annyi az érdeme, hogy kiskorában gonddal szocializálta a jószágot, IMÁD a dögje és vakon jön utánam és falkavezért lát bennem. Néha szégyellem is magam érte, mert ez nem érdem, mégis mindig elindul utánam (fél évet vártam a kedélyek lenyugodására, hogy leírjam ezt a mondatot). A kutya azért lojális, mert bevésődött az elsődleges gondozója, és mert megszokott dolgokat, illetve ahhoz húz, akitől a meleg odút és kaját remél. Ettől még lehet vicces, kellemes, de amiket megtesznek egy-egy állatért az emberek, miközben magukért alig valamit, az nekem önelnyomásnak, elidegenedésnek és érzelmi nyomornak tűnik. Nem, nem azért néz úgy. Nem, nem tud beszélni, ezt csak te képzeled, ez a te igényed.
Mindig az volt, hogy leültem a blogot csinsítanio (valójában hason, ritkábban háton fekve szoktam), elkezdtem írni, négyet is… négyféle felbuzdulás, négy bejegyzés, aztán elsodort az élet! És már ezt a posztot is két egész napja írom.
Ilyen események voltak a legutóbbi poszt óta (ötödike, jesszus!):
Napfényben úsztam pénteken Katával. Még napoztunk is!
Láttuk G-vel a Trafóban a Szégyent, ami Mundruczó rendezése. Zsótér színészként belém hasított, kedvelem a nagy szavakat, ezért úgy fogalmazok: ebben a pillanatban értettem (éreztem, sejtettem) meg az egész embert. Láng Annamária régi kedvencem, igazi szuverén, senkivel össze nem téveszthető. “Megtartod?” (nemi erőszakból fogant gyereket) – “Igen.” – “Miért?” – “Mert nő vagyok, és a gyerek nem tehet semmiről.” Volt jó pár elképedős pillanat és viccesek is (vérfasz–húsfasz, a négerek látnak-e színeket). Rába Roland színészfejedelem, mindent tud, mindig kicsit genya. Épphogy elértük egymás kezét, mármint nem vele (“két szék kihagy” ültetés, ezt a faszságot, legalább most ennek vége! a taps is milyen így…).
Szombaton a Hosszúlépéssel sétáltunk egy szecessziósat a gyönyörű napsütésben, ide beugrottam valaki helyett. A Kossuth tértől az orthodox zsinagógáig (Kazinczy utca) néztünk épületeket, nagyon profi volt, utána a Hold utcában hatalmas bécsiszeletezés. Észrevettem, hogy azóta a nagy városi épületeket följebb nézem, a teljes homlokzatot, eltűnődve, elemezve, arányokat és díszítéseket, de egy kicsit szégyellem magam, mert ez már János mellett is megtörtént, aki két lábon járó századforduló volt, ráadásul élmény volt, ahogy mesélt róla, és sok könyvet is írt erről a korszakról. És visszacsúszott a tekintetem később mégis az alantas praktikumba és túlélésbe. Az is igaz, hogy riktán vagyok gyalog a városban, bringán meg a közlekedésre figyelek.
Délután, alkonyatkor nagy séta a hegyen, ugrabugrálok, kézenállok, G. az új fotómasináját teszteli. Elveszítem a telefonomat emiatt.
Vasárnap reggelnek mondható délelőttben bő órás, ragyogó fényben erdei futás ketten! Este eszmélek, hogy nincs telefonom.
Hétfő, zúzós terem Zitával (lásd az edzésnaplóban), ez volt most az utolsó a bezárás előtt. Én nem tudom, össze tudom-e hozni hegyi futásból, sétából, akrobatikából, ugrókötelezésből és súlyzózásból, hogy elég legyen. de mit lehet tenni? Este Othellóba (Katona) gyors beugrás, jegyszerzés.
Kedden libacomb-ebéd az én rózsámmal, búcsú az éttermezéstől. A kedd délutánt egy transzvesztitával kávézva töltöttem, olyan volt, mint egy Almodóvar-film, beszélgettünk, “érzékenyedtem” (de már hova). Nekem oké az egyes ember, igazán, sőt, szórakoztat és élményt jelent, de politikailag ez az egész nem. Felbuzgott a regényírás is megint. Este hazahoztam az egyik bringát (a bambuszt, ezzel estem, megszerelték jó drágán) és szerdán a másikat is, ezt nagy kardiónak beírom.
Kacsamájszezon. Feltöltjük (zsírja marad, újat sütök benne, pontosabban konfitálok). Vörösborok fogynak. Nagyon be tudok rúgni egy-két deci bortól.
Szerdán Dávid iskolába kísérése után nekivágtam a hegynek, fel majdnem a Normafáig a kutyával, és csodák csodájára megtaláltam a vizes avarban ezt a régi, buta NOKIÁ-t, az elveszettet, ami még Tamásé volt, és benne van a fél magyar irodalom telefonszáma. Nem tud elromlani, már a pára is eltűnt a kijelzőről.
Írok, főzök, gyerekekkel tanulok, újabban odafigyelek ilyenekre, hogy ragasztó, töri témazáró, angol dolgozat, Egri csillagok. Sokat ténykedem a háztartásban is, mindenféle tisztogatások, selejtezés, szemétkezelés, mosogatás, főzés.
Este hazahoztam a másik biciklit (nincs fogaskerekű). Most ez a sport (testhasználat). Ugyanúgy szellőzik a fej, jönnek a gondolatok, megélem az erőt, érzem a seggemet (iszonyatos, háromnapos izomlázam van a kitörésektől).
Teszteltek covidra szerdán (neg.), ruhapróbára megyek, forgatás is lesz a jövő héten.
Most rohammunkában egy szöveget szerkesztek (könyv), aztán regény, blog! Jönnek a posztok, türelem!
Ha a futóversenyen összefutok Kenyér Imre bácsival, akkor arra is gondolok, hogy ha megérem*, akkor milyen minőségű lesz az az élet. Ő most 87 éves. Utoljára október 10-én futottam vele, ő aznap öt kilométert. Ez a kép régebbi, de itt látszik a karaktere.
De olyankor is szoktam az élet végére gondolni, aggodalommal és rémülettel, ha szomorú halálokat, idős tengődéseket látok. Ó, nem bölcs leszek én ilyenkor, nem értékelem át, mi a fontos, pedig de szép és népszerű kontentet tudnék ebből írni… egészen kétségbe tudok esni. Én semmi szépet ebben nem látok. Bővebben… →
Milyen semleges szavakat használok, nem? A semlegesség gyönyöre, ez a normám mint blogírónak. Nem kedvelem, amikor már a jelenségek megnevezésében is torzítunk, gúnyolódunk.
Mondhattam volna pedig, hogy magamutogatás. Vagy perverzió.
Kevesebb, minél kevesebb – és biztonságosabb. Tán ez az egyetlen, amiben egyetértenek a vita résztvevői. Hogy ez cél volna.
De nem, nem is. Mert máshol van a hangsúly a pro-choice oldalon: azon, hogy a nő döntése legyen. Ha az abortusz nem nagy ügy, főleg nem gyilkosság, a magzat nem emberszerű, gyereket nevelni szívás, és ne keltsünk bűntudatot a nőkben, akkor az se gond, ha sok abortusz van. Egyvalamit hangsúlyoznak: hogy végezzék hozzáértéssel.
Az abortusztémában a facebookon hangoskodók (“pro-choice”) két csoportra oszthatók. Bővebben… →
Döbbenetes estém volt tegnap (28-án). Kicsit in medias, de aztán mondom az előzményeket is.
Képzelj el színészt, aki Zsámbéki osztályában végzett 1998-ban, olyanokkal, mint Elek Ferenc, Kecskés Karina, Rába Roland, Tóth Anita, Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter (és most Zsámbéki–Fullajtár osztály van-volt!).
Láttam hajdan őt számos előadásban és filmekben is. Szinte egyidősek vagyunk. Belegondoltam tegnap, ő mit érez, ilyen múlttal, ilyen szellemi rangból, ha mára, 2020-ban, és én nem értem, hogyan, egy pöffeszkedő, sértett náci zárványtársulatában rekedt. Ott kell helytállnia. Naponta tennie a dolgát, próbálni, fellépni. Mint egy katonának egy torz cél érdekében, fegyelmezetten, alázattal. Hiszen katona.
És helytáll. Mit tehetne? Itt akar-e lenni? Hisz-e a művészetében? És lenne-e máshol, ha lehetne?
Mi köze e két témának egymáshoz? Mindkettő a nők életét érinti, mindkettőben babák vannak/lennének, és mindkettő ellen felléptek egyházi személyek mostanában.
Amiért úgy döntöttem, megírom ezt a posztot, az az, hogy e vitában agresszív “jól odavágunk” hangok vannak, mert újabban az a menő a nőjogok képviseletében. Ismeret, érzékenység és figyelem nem sok van. A nők vagy keresztények, akkor Isten, család, de szépek az ő gyerekeik (le is veszem a képet!), de nem érvelnek. A “progresszívek” kiabálnak, mert a lengyel nők vagányak, itt meg Orbánt utáni menő. A nőpolitikusok, a szélsőjobb ájtatosait leszámítva, soha nem fogják vállalni az abortusz-ellenérveiket. Nem lehet. Akkor ők nőellenesek.
A szigorítás nem jó. Az abortusz viszont rossz, ennél sokkal nagyobb, sokkal eredendőbb rossz. Ritkán szükséges, akkor válságketzelési végső eszköz. Máskor csak azt mondják, szükséges, de csak kényelmes. Meg még azt mondják, ők döntik el. Nos, nem egészen, illetve eldönthetetd, de számolj a következménnyel. Ez a bejegyzés lényege, ha sietsz.
Az abortuszpártiak magukat pro-chice-nak, ellenfeleiket anti-choice-nak nevezik. Az ellenzők magukat pro-life-nak, a másik tábort anti-life-nak…
Inkább abortuszellenes vagyok. Egy ideális világban Bővebben… →
Még ha alter is. Elsősorban a kulturális termékekről és eszmékről lesz szó ebben a posztban.
Megj. Én nem diktálok semmit, ne annak vedd. És amit írok a kultúráról, az nem spekulatív, nem elméleti jellegű, és nem is programhirdetés (még az igény 2019 se az volt), hanem élek valamit, aminek a lényege, hogy nem alkuszom meg, és amiből sok örömöm van (kultúra, sport, “sima”, lélekdús érzelmek-szex). Ezekről írok. Másról én nem tudok.
Azon, hogy én elitista meg sznob vagyok, mindig röhögök. Ezt mindig olyanok mondták, akiknek fingjuk nem volt. Nem olvasnak se könyvet, se sajtót, nem járnak kiállításra, színházba, mentegetőznek, hogy ők bizony szeretik a mekis kaját/mjuzikelt, szelfizni persze elmennek az SZFE elé, de semmi közük. Mondjuk nagyjából az egész facebookon nyüzsgő “progresszív” tömeg ilyen. (Ugyanígy: én testszégyenítő és kövérfób vagyok, mert ő lusta edzeni; orthorexiás, mert ő zabál stb.)
Szánd rá az időt, vedd elő, nézd meg, olvasd el! Mélyedj bele, látni fogod, hogy milyen, és utána akkor már lehet beszélgetni! De a tudatlan címkézés, az “azt se tudom, ki az a Závada” alapattitűd nem vezet sehova.
Azt az előbbieknél sokkal értelmesebb, értékelvű olvasók, kifejezett intellektuellek is mondják nekem, hogy vannak más értékes műfajok is, én meg itten kizárom őket az érdemesek köréből. Védekezve, mintha meg kéne magyarázni. Nekem.
Az összes betűvető, aki ma ‘patriarchátus, elnyomás, status quo, nők elleni elnyomás/kényszer’ értelemben használja a Rend szót, innen, az én blogomról szedi. A szerk. megj., ja és rohadjatok meg.
Kell a rend a gyerek napirendjébe. A közlekedésbe. A tanév rendje. Rendrakás.
Hú, mennyit szorongtam én a rend miatt. Magyarázkodtam. A világ a bűntudatommal dolgozott, tartott a helyemen.
Nem megy ez nekem. Jöttem rá. És lettem szabadúszó. Bővebben… →
Én egész életemben önszívató voltam. De akkora, mint egy toronyház.
Ezért fura, mikor mondják rám, hogy nárcisz meg elnyomó meg önző. Kezdjük egy idézhető mondattal. Minden ép lelkű ember elsősorban a maga érdekét nézi. Aki nem, az megnézheti magát. Két mondat. És a csatolt személyek (a szerettei) is az énje részei, mert miattuk is rá hull a fény, a sár, ezért érdekem nekem, hogy szépen tudja a Julis A walesi bárdokat. Én vagyok itt az örömében is. Meg ne sírjon. Akiket szeretek, azok is én vagyok. A többiek meg úgy általában lesznek szívesek békén hagyni. #hízelkedők #idegenek #politikaiközösség #elvek #lmbt #világüdve #környezet Bővebben… →
Ismét nekimegyek valaminek, kíváncsi elmével. Nem kenegetek. Bennem mindig is mocorgott az engedetlen. Egy ideje tudatosítottam is és kimaxoltam, hogy
miért is mondjam én ezt, csináljam azt? ne mondjam amazt? csak mert valaki azt mondta, azt várja el, megtiltotta? aha, és miért is mondja? neki milyen hatalma van amúgy, hogy nekem bármit előír?
és: neki milyen az élete, ő mire ment a normáival (még ha nem is képmutató)? akarok én olyat?
Ahogy olvasom az érveléseket, elnézem a szörnyű hatásvadászatot, az áldozatiaskodást, inkább nem.
Amúgy senkinek nem csicskulok be. Felmászok az almafára (ebből váratlan botrány lett), úgy edzek, ahogy nekem jó, nem az ő normáik szerint, nem tudtak behúzni a digitális rabszolgaságba, és megpiszkálom a magabiztos jóemberkedést is. Én nem akarok érdekek és lobbik eszközévé válni, mert többre tartom magam. Magánemberként sem leszek eszköz, de bloggerként különösen nem. És nem érdekel az “egység” a feminizmusban sem. Minden kérdést fel kell tenni és meg kell vitatni.
Ígértem korábban ezt a témát. Transz, queer, homoszexuális, egyben kezelem ezeket, mert az érvelésem szempontjából hasonlóak. Ők. Miért? Én nem vagyok egyik se. (Nem akarta elhinni.)
Most csalódott vagy, hogy átálltam, és nem azt mondom az LMBTQ+-ról, amiket te lájkolgatsz, meg amiket – mellékes témaként, de – pár éve még én is toltam. Miközben idegesítettek az ide kommentelgető, szenteskedő aktivisták. És még jobboldali sem vagyok.
Ezt hozzáfűzöm a benned rekedt gyerek poszthoz, mert a reakciókból látom, hogy milyen tömegesen áltatják magukat.
Nem attól rossz az életed, hogy gyereked lett. Ne kend rá. Ráadásul ha rossz is lett, rajta kár számon kérni. Ő nem is tehet semmiről. Ha te nyűglődsz és idegbeteg anya vagy, az neki is szar. Nem az van, hogy ő virul a szenvedéseden élősködve. Hanem közös az érdeketek. Közös érdek, hogy te legyél jól.
Kezdem azzal (de ezt is miért kell leírni, na mindegy): ha én kimondok valamit, mert úgy gondolom, és az neked fáj, érzékeny, kognitív disszonanciát okoz, akkor magadon dolgozz, te kezeld, ne vádaskodj és ne vitasd az én igazamat. Amikor “a kávé mint cukor- és tejbeviteli ürügy” téma is rosszul bírt esni valakinek, na, akkor lett elegem ebből, hogy én magyarázkodjam, mert te nem nőttél fel a szembenézéshez.
Trigger warning: rusnya nők, szerelemtelenség, meddőség, örökbefogadás, klimax. Ez így elég széfszpész, remélem.
Vállalod így? Akkor gyere.
Azért írom ezt a posztot, mert néhány éve egyeduralkodó lett, hogy “ne szülj, nem kötelező szülni”. Tágabban: a szüléskritikus beszédmód, az anyaság és a hagyományos női szerep nimbuszának lebontása. Bővebben… →
Hogy sértett aktivista csendőrlelkűek vagy a blog unásig ismert, áskálódó ellenségei (hajdani heves-imádó rajongói) jelentették-e a posztomat, nem tudhatom. Sunyiban megy ez is. Negyedszer nyomnak ki a Facebookról azok, akiknek sérelmes az, amit kimondok.
Ó, nem védendő kisebbségek, dehogy. Unatkozó, keserű, torz lelkű emberek.
Ők azt hiszik, az élet a facebookon zajlik, és egyre inkább ott is élnek, lájkok, emojik, megosztások, az önös hatásvadász felzúdulások álvalóságában.
Én meg a blogon, az igazi szövegekben, valós tettekben.
Nem fogok elhallgatni.
Íme, a poszt:
Meglepett, hogy ilyen készségesen zuhantak rá eszes, gondolkodó ismerőseim is a mesekönyvre. Annak ürügyén pedig a jóemberség deklarálására, értékek hangoztatására, fejcsóváló lenézéssel vagy feddőleg mindenki iránt, aki nem ennyire lelkes akár a mesekönyv, akár mondjuk a nemváltók kapcsán. Netán kérdései vannak.
Szajkózzák, hogy elfogadás, rengeteg érzelem, dráma, mindenki annyira elfogadó meg felvilágosult szülő, dőlnek a lájkok. Teljes műveletlenségről árulkodó mondatokat írnak a meseműfajról: “a mese szabad, mindenkinek jár egy mese, az antihős is hős lehet a mesében” – wtf? És ennek a valóságra mi az implikációja? Megvigasztal, elringat, és akkor lehet a közösségen követelni az egyéni pokol megszüntetését? Mert azt én nem kétlem, hogy nehéz nekik.
Én két éve olvasok a témában, főleg angolul, és nekem bizony vannak kérdéseim, sőt, ma már válaszaim is. (Ahogy a body positivitynek szépített kövérségmentegetés, “minden test szép” és sportgyalázás, teljesítménytagadás, kényelmeskedés is gyanús volt, hasonló módon hamisította meg a valóságot, prájddá tett egy szerencsétlen állapotot.)Bővebben… →
Sok reszkettetően jó és még több részleteiben érdekes, elég jó színházat láttam az elmúlt huszonkét évben, de a blogon általában csak listázom az élményeket, esetleg pár szót írok a kultúrnaplóban, ha nagyon erős este volt, és általában írok a nézőség mint életforma élményéről, például itt, tehát nem szánok nekik külön bejegyzést. Tegnap este viszontazonbanámbátorpedig az Othello második előadását néztem kedves családommal a Katonában, és erről most önálló posztot írok, mert ez olyan volt.
Nem kritikát, mert én nem vagyok színikritikus – én néző vagyok, de azt nagyon komolyan veszem. Elméletileg én nem is értek a színházhoz, sem a történetéhez, viszont nagyon figyelek, és az utóbbi három évben az értelmezői képességem meglódult. Ma már becsaphatatlan a minőségérzékem, minden talmit, akartat, lustaságot észreveszek a legkisebb mennyiségben is. Ezt úgy éri el az ember, hogy elegendő jót néz, sokfélét, többféle formanyelvet. Csak az a jó, aki nagyon jó, ez pedig húsz színészt jelent (így, bevallom, túlvagyok a művészúr-korszakon is).
Úgy jöttem haza tegnap, hogy ez ki fog ömleni: csak leülök, elmesélem, mindent egyben, nem kell ezt nekem szerkesztgetnem. Az élményem, hogy “na, EZ az, amit ti nem néztek, nem tudtok, SZFE-gyalázók”, kedves rokonaim” meg “a másik oldalon is vannak azért tehetségesek” ismerőseim.
Nem oldal van, hanem minőség van, meg minőséghiány. És van még: előre és hátra. Előre: vagyis gondolat, progresszió, kritikus szemlélet, műveltség.
Ezt se tudjátok, de azt nagyon, hogy milyennek kéne lenni a színháznak és miért van (volt) tele az egyetem tanári kara katonásokkal. Ide szerződni ma (és már harminc éve) Magyarországon a legnagyobb rang, ha a kőszínházakat nézzük. Ezt mindenki tudja, és erről hallgat és ezt ferdíti, ha irigy.
Itt például nem szempont, hogy azért tartsanak szünetet, hogy elfogyjon a perec, senki nem is gondol olyanokat, amiket mások máshol, hogy a néző a köszvényével és dagadós bokájával maximum 80 percet bír ki egyben. Mert ide nem szórakozni járunk, ahogy a lovira sem és meccsre sem azért járnak. Az is létezés maga töményen, nem pedig kikapcsolódás. Megáll az idő, egyetlen nagy, sodró pillanat az egész.
Az ötfelvonásos Othello tehát egyben megy, semmi hiányérzetünk nincsen, éspedig 1 óra 47 perc alatt, pedig zenei betétek is vannak, és nagy csöndek, mozgások. Nincs egy másodperc üresjárat benne, egy lendületet kér a cselekménynek a sodrása és eszkalálódása.
Dermedten ülök, nem érzékelem magam, pedig egy kicsit érzem a forgóm a futás miatt, nem okvetlen volna ez kényelmes, ha bármi elvonná a figyelmem, de nem vonja, nincsen testem. Nagyon egyben vannak a játszók és a nézők, közös a lélegzet, egy pillanatot sem szabad kihagyni.
Én ilyen sűrű színházat… amit mégis, az Székely Kriszta volt (A Platonov, A kaukázusi krétakör) meg Hegymegi Máté (A bádogdob, Jeanne d’Arc), egy-egy részletében Ascher (József és testvérei, Háztűznéző), Horváth Csaba (Baal, Az öngyilkos), Mohácsi (Egy piaci nap, A velencei kalmár).
Ezt a szöveget is okosan, jó érzékkel, sűrűre korszerűsítette Szabó-Székely Ármin.
Othellót Bányai-Kelemen Barna játssza, neki van ilyen súlya és karaktere. Nem mór, hanem “néger”, “vastagszájú”. Katona, igaz ember és tiszta szerelmű érzéki lény egyben.
Szokatlanul mély hanggal ábrázolja kívülállását, nincs szükség blackface-re, semmi ilyesmire, mégis látod őt. Fekete a ruhája, amúgy csak mondják róla, ki ő és milyen, és viszonyulnak hozzá, ettől “néger”. Egyetemes emberi tartást és kívülállást jelenít meg kevés eszközzel, nagy súllyal, és ez elég. Bővebben… →
A 35. Budapest Maratonon vagyok, a szombati rövidebb távok mennek, a helyszínről jelentkezem! Mellettem épp Kokó és családja melegít, a futóistennő Garami Kata és a gyerekek, Mi- és Zalán a következő számra, amely a 4×2 km-es váltó.
Garami Kata az előbb a 10 km-t nyerte. Átfogalmazom: Garami Kata és férje melegít.
Ilyen volt a derékhad a rakparton. Szépek az árnyékok!
hát ez azért nem homály, mert ezt a Mária profi géppel fotózta!
Lóci fut. Nyolc éves:
Én is 10 kilométerre neveztem, és már a rakparton, aztán a célban kisebb blogtalálkozóvá fejlődött az esemény! Itten háromgyerekes anya élete első versenyén 1:03-at fut!
Életem legjobbját futottam én is, nálam ez 1:04:00 (tehát önálló tízes távon, mert tavaly tavasszal a nagy-tavaki félmaraton első tíz kilométere gyorsabb volt), és hát ma ideálisak voltak a körülmények, semmi kifogásunk nem lehetett: száraz, napos, kellően hűs idő, nincs szél, minimális emelkedő, továbbá macskakő és kanyar is alig, és szellős a mezőny (sajnos). Szóval ennyit tudok most, hatpercesnél is lassabbak a kilométereim, és 10640 lépés a vége, a célban kézen átfordulás. Még most is ennyit tudok, mondja bennem az, aki lesz majd 60 meg 75 éves is. Már Kenyér Imre The Legend sem fut félmaratont, 5 km-n indult. De itt van. Együtt futották:
Ennyit tudok, hacsak nem vágok bele olyanba, hogy minden nap 6-8 km reggel az erdőben, az meglátszana (mindenekelőtt a testsúlyon). Nem tudom. Mindig az aznap reggel tudja, és mostanában a nyújtós-hajlékonyító-súlyzós bíbelődéseimet élevezem a legjobban. Hess, hiúság, külsődleges ambíciók, versenyszellem!
Idén 47 százalék a női nevezők aránya, ez tíz-húsz éve még csak húsz százalék volt. Most a leggyorsabb lábúaknál is abszolútban a 7. lett Garami Kata.
Sanyosz (Markocsán Sándor) most is ott tapsol a pálya szélén az edzettjeinek, ez már évek óta így van.
A váltó után 2,3 km-es Lágymányos kör az óvatos duhajoknak, és gyaloglás. Végignézem a rajtokat. Egész megható: nagymamák, családok, háton hordozott babák, féllábúak, fájós csípők, vakok kísérővel, nagy-gömbölyű testek. Azt kell mondam, a szervezők nagy szeretettel kezelik ezt a mezőnyt: ők vannak sokan és ők e legbüszkébbek a kimozdulásra. És nekik van az ilyesmire a legnagyobb szükségük.
Én ezt délben írtam, a “sima” gyaloglókra. A szívszorító és egyben örömteli Fodisz-futam csak utána jött.
Minden rajtot végignéztem. Jelenidejű, aranyszínű nosztalgia ez itt. Az a mondat már megvolt, hogy “ó, amikor még külföldre utazhattunk félmaratonokra városnézni…!” Nemsokára majd azon borongunk, hogy de szép is volt az a kor, amikor lezárták Pestet, anyáztak az autósok (de ők miért nem?), és ott trappoltunk a hétköznapi nőkkel, együtt vergődtük végig gyökkettővel szépséges hidak és épületek között a távot!
Voltak vidám pillanatok.
Mert egy darabig most ennyi a futóesemény, külföldi résztvevő már most is csak mutatóba volt, csak az itt élők; elmarad a Mikulásfutás, de még a novemberi túranap is. Holnap viszont 42-t és 30-at futnak a rendezvény második napján, és ez a maraton egyben országos bajnokság is.
Éljetek értelmesen! Az élet nem a facebookon zajlik. Vár a hegy, a bringa, az uszoda, a futókör, a konditerem! Amit ott tudsz, az tényleg a tiéd. Valódi önbecsülés csak igazi tettekből származhat.
Nemcsak “elváljak?” kérdések érkeznek ám a bloggerhez. Sokaknak beakadt az életmódváltás. Van panaszuk, megoldanivalójuk, tetszett nekik, amiket mutattam, meséltem itt az edzésekről. Fel is buzdultak, de aztán lelohadtak, és megint a startmezőn állnak – csak két évvel öregebbek.
Komoly ember hosszú távon kitart amellett, amiben hisz és amiért lelkesedik. Ha a tan, irány nem érdemes rá, akkor bele se kezd. itt nincs próba, szerencse. Szalmalánglelkekre ne hallgass. Ne cserélgesd “ezt is kipróbálom!” módon a meggyőződéseidet, megoldásaidat. Köteleződj el, alakítsd ki a sajátod utadat, és menj végig rajta!
Hosszú, rögös, kanyargós, és nem mindig vezet tovább. Azért csak megyünk.
Nekem ez adja az önbecsülésemet, és azért írok ilyen kemény és határozott dolgokat, mert ezek az identitásrészleteim – magyar szakos, bringás, írós, színházjáró, anya, ketós, sportoló, lépéseit számoló, erdei lakos… – a személyiségem részletei, nem felvett ruhák. A hosszú útnak nagyon más tanulságai és eredményei vannak, mint a kis felbuzdulásoknak.
Ha a sport vagy bármilyen életmódtevékenység számodra pótcselekvés, versengés vagy magamutogatás, akkor nem jutsz vele sokra. Lehúzó kapcsolatból kapkodnak bele ilyesmibe sokan. Addig se azon rágódik, addig se kell otthon lenni. De amit a testeddel csinálsz, amit az öregségedbe fektetsz most, az igazi cselekvés legyen.
Nyugi! Nem mesekönyveknek nevezett kiadványoktól fognak megállni a fejlődésben. Be se buzulnak. Senki nem kezd szoknyát hordani egy ilyen könyvtől.
Azért megkönnyebbültél?
Mondjuk nyitott, okos, érzékeny se lesz a Meseországban szarvasok nevelik az őzikéket című könyvtől. És ez az egész ügy igazi hazugsága, hogy Mi Ezzel Elfogadóvá Neveljük A Gyerekeinket. De el nem rontja semmijét, ne pánikolj. Annál neki több esze van. Csak mert te ráfeszültél a Nagy Elfogadós Hájpra, ő még látja, hogy lent van a lent, fönt van a fönt. Fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld.
Jobban látja nálad, mert neki nincs tele a feje facebookról vett hülyeségekkel. Amivel mégis, az életkori sajátosság, kinövi.
Egy könyv? Úgysem olvasnak, és ti sem olvastok nekik, ezért is mindegy. Van ellenben tévé és bárgyúság. Az irodalmi ízlésüket már elsorvasztottátok, kedves szülők, akik azon dohogtok a facebookon, hogy miért kell pálutcait meg toldit olvasni, hát ti se bírtátok elolvasni! (Helyben vagyunk, ott kezdődött minden bajotok! és azóta se sokat.) Miért nem valami nőírót vagy pöttyös regényt…
Ha nem vagy intellektuális, igényes, a gyereked se lesz az. Újratermelődő szellemi nyomor. Pedig az olvasás tényleg ingyen van ma már.
A lelküket, életük irányát a Meseország kinyalja egymást című kötet biztosan nem fogja elrontani, rettentően ügyetlen és erőszakolt az egész koncepció ugyanis. Jószántából ilyet senki nem olvas, ezt a woke warriorok tukmálják csak. Nem kötelező. Azért én fellélegeztem.
Már csak azért is:
Ambrózi Kata pszichológus. én értem, de a gyerekedet is érdekli ez?
Itt te vagy az, aki könnyezel, ez a te bulid, vedd már észre. Te is csak azért, mert azt mondták neked a Facebookon a jóemberklubban. A valóban kiváló Vaslaci, Tompa Andrea örökbefogadós meseparafrázisa is neked, a felnőttnek szól. Téged nyugtat meg, és téged emel föl.
De a többi?
A többi ellenmese, kínosan izzadságszagú. A gyereknek igazi mese való. Tényleg az irodalmat és a gyerekeket használják “érzékenyítésre”, vagyis ideológiaterjesztésre? Demonstrációkra? Aztán meg áldozatiaskodnak, hogy nem sikerült a projekt? Tízesével öntik a posztokat erről, élőznek, fontoskodnak? Mindig kell az új pezsgés. Norbi sem szólt ekkorát.
Ez a “mese” felnőttek meséje és menekülése. A negyvenes, evernessre járó, dundi nők meseterápiában nyomulnak. Meséket írnak bosszúból, mert nincs kedvük sportolni.
Az Óperenciás tengeren
Pucér mellemet vágyom betakarni Felhőkkel, mint az őszi, csöndes Ég, Ne táncoljon tovább az Élet rajta: Most már hadd jöjjenek a mesék.
Száz méter lenne borotvált szakálam, Öreg az ajkam, fogam is hibás: Olyan kicsi tenger lett a szivemből S olyan nagy az Óperenciás.
Hát megpróbálom magam befelhőzni, Szólni magamról unott a dolog, Gyűl és dohog őszi mese és felhő, Burkolt mellemre rágomolyog.
Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer, Hét mérföldes csizmáju hős, derék Királyfi, ki szabad mellel elindult És, himm-hámm, elnyelték a mesék.
Ez Ady Endre. Van türemed elolvasni? Vagy ezt? Hát megérteni?
Ha már benne vagy a nyúl üregében, akkor én hiába beszélek neked. Mérő Vera azt üzente, elfogyott a regimentje.
ideológiai giccskontent egy gondolattalan, írni utáló, görcsbe állt kezű gyerek felhasználásával
Gyerekeket nem dobunk be a táboroskodásba. Saját politikai álláspontunk miatt nem veszünk össze a gyerekünk barátainak szüleivel sem. Ha te nem a gyereked természetes érdeklődését követed, hanem “megyünk mesét hallgatni!” felkiáltással biodíszletnek viszed egy liberális demonstrációra, mert üdvözült kisebbségpártiként ezt gondolod helyesnek, ha ezzel akarsz beinteni a gyűlölködőknek, és ezt még jóra nevelésnek is hiszed, akkor olyan agyi és érzelmi színvonalon vagy, hogy én hiába érvelek.
De a gyerekeddel nem lesz semmi. Akkor se, ha elviszed ilyenekre, ha megveszed és buzgón olvasod neki a könyvet, és akkor se, ha nem.
én például egy transzmilliárdos vagyok, ide a zsozsót
Senki nem hiszi el, hogy a férfiak nők. Senki nem hiszi el, hogy a csúnya a szép, és hogy ez volna a szabadság. És nem vagy attól gyűlölködő vagy jobbos, ha nem erőszakolod meg a tényeket és a biológiát. Vagy nem hazudod azt, hogy az antagonisztikusan különböző érdekű csoportok érdekkülönbségein majd a jóemberkedés és a tolerancia tompít. Nem gyűlöl, nem kirekeszt, hanem más az érdeke.
Én biztos nem adom a nőségemet. ez nem jóság kérdése. A nőségemet ne csúfolják meg zavaros lelkek, mert ki találom röhögni őket. Ember nem hiszi el nekik, hogy ők nők, hiába kívánták meg a fehérneműinket meg a szülésünket.
Ez a könyv nagyon gyenge kísérlet eleve. Minden elsős tudja, hogy nemet váltani nem lehet. Te is tudod, csak nem mered magadnak se kimondani, pláne hangosan nem. Hát meg ne bánts valakit. Mit szól a mérővera. Utólag nem nő a tehénre agancs, csak a béna mesében meg a szexuális fantáziákban. Az érzetek, a behormonozás, a műtéti praktikák nem változtatnak azon, hogy minek születtél.
A mese nem szabad, és főleg nem tesz szabaddá (tudja vajon, honnan idéz?). A mese nem a képzelet szárnyalása vágyaink vagy érdekeink szerint. Ellenben konzervál és konzervatív. A legkötöttebb, kifejezetten rugalmatlan elemekből viszonylagos szabadsággal kombinálható, archaikus műfaj. A logikájából nem lehet kilépni, mert az akkor már nem mese, ahogy az Annapetigergő vagy a Spongyabob sem mese. Nincs olyan, hogy két királyfi összeházasodik. Kövér királylány sincs, és tolószékes sárkányölő se, mert azzal a királylányi és sárkányölői lényeg sérül, értelmét veszti. Csak a dizninél lehet mindenki hős, győztes, főszereplő, sem az igazi mese világában, sem a való életben nem. Bármit szeretnénk hinni önvigasztalásul, csak az erősek az erősek, a szépek a szépek és a hősök a hősök. A gyávák nem bátrak. Aki lassan fut, nem nyerhet. Mindenki nem lehet szép, mert akkor a szépség fogalma értelmét és értékét veszti.
És: “mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők, szabadok, kedvesek”. Ettől még Dúró Dóra mohósága és politikai témafelhasználása undorító. (Hol voltatok akkor, amikor a biciklisek ellen uszított?) De az ideológia ráerőltetése az irodalomra is ízléstelen, továbbá improduktív. Csak a facebook-interakciókat hergeli. És ha beállsz valamelyik oldalra, akkor mikrotargetálható politikai célponttá tesz.
Mindenesetre amióta nem gondolkodom vagy-vagy oldalban, én a kenetteljes, jóemberkedő, lájkéhes és karriermohó Mérő Vera “szupercuki” kontentjein nagyobbat öklendezem, mint Dúró Dórán. Ahogy mindent bulldogként szorít, és kisajtolja bármiből a legtöbb hatásvadászati potenciált.
Az igazi irodalom nem ideológiák terjesztésére és főleg nem nevelésre való. A manifesztó műfaja, vagy a korai Kassák-írások, a munkás József Attila sorai kiáltások, és nem didaktikusak. Ha az irodalom alámegy egy ideológiának, és eszközévé válik, megszűnk irodalomnak lenni. Ennek felismeréséhez nem kell nagy műveltség.
Gyerekeket nem használunk politikai célokra, ellentüntetésnek. Nem várunk el tőlük mesterkélten elfogadó viselkedést, nem sulykolunk ilyesmit. Igen, aki más, az egy gyereknek fura. Nem azért, mert gonosz, hanem mert nem tudja elhelyezni az ismert dolgok rendjében. Ha ezek miatt dorgálod, ostoba vagy.
Mit tehetsz, ha értelmes, bátor, jó ízlésű, ép értékrendű, toleráns, kedves gyerekeket akarsz nevelni?
A rejtett tanterv az, ami nevel. Ha hiteles vagy és értékek vannak az életedben, ha önállóan gondolkodsz, akkor ezt és az ilyesmire való igényt eltanulja a gyerek. Kiveszi belőle, ami neki érték. A generációs különbség ellenére. Minden tökéletlenséged ellenére. Tiszteld őt és ne nyomd. Ne várj el tőle direkt irányt. Helyette élj te magad jól. Fogyassz igazi kultúrát. Ne dőlj be a talminak. Gondolkodj, beszélgess. Tarts ellen a művalóságnak. Mutasd meg neki a természetet. Legyél aktív, őszinte. Igazi emberi kapcsolataid legyenek. Ne legyél bábja mások érdekeinek. Ne legyen használós, elidegenedett, számító a szexualitásod. Ne legyél frusztrált, gyáva, képmutató, pletykás, megalkuvó, ne dőlj be a giccsnek, a slacktivizmusnak.
Neked legyen ízlésed, te is fejlődj. Vegye körbe a gyerekedet az igazi műveltség, az, aminek tétje van, ne a népszerűsködő, ne a tömeges, ne a stream. Olvasd már el azt a kurva Egri csillagokat.
Ő maga választ majd, értékrendet, világnézetet, és ha jó az alapanyag, és tiszteled őt, akkor nem lesz ebből semmi válság soha.
csak az olvassa. én szóltam 