arról, hogy mi a groteszk

Döbbenetes estém volt tegnap (28-án). Kicsit in medias, de aztán mondom az előzményeket is.

Képzelj el színészt, aki Zsámbéki osztályában végzett 1998-ban, olyanokkal, mint Elek Ferenc, Kecskés Karina, Rába Roland, Tóth Anita, Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter (és most Zsámbéki–Fullajtár osztály van-volt!).

Láttam hajdan őt számos előadásban és filmekben is. Szinte egyidősek vagyunk. Belegondoltam tegnap, ő mit érez, ilyen múlttal, ilyen szellemi rangból, ha mára, 2020-ban, és én nem értem, hogyan, egy pöffeszkedő, sértett náci zárványtársulatában rekedt. Ott kell helytállnia. Naponta tennie a dolgát, próbálni, fellépni. Mint egy katonának egy torz cél érdekében, fegyelmezetten, alázattal. Hiszen katona.

És helytáll. Mit tehetne? Itt akar-e lenni? Hisz-e a művészetében? És lenne-e máshol, ha lehetne?

Én tudom, láttam az arcán. Bővebben…