Előre bocsánatot kérek… de nem is, mert nem bűn ez – ha bűn lenne, nem követném el. Szóval disclaimer:

Vállalom az esetleges megbántódást, és most is egy szent tehenet, felfutóban lévő korszellem-jelenséget elemzek, vele egy olyan netes “művészt”, aki láthatólag több olvasóm kedvence.

De hogy én túlírom ezeket, és verébre rontok ágyúval, mondják.

Ó, de hiszen a világból nem a béke, az elsimítás, a kedvesség, a nagyvonalúság hiányzik – az erre vágyók sem nagyvonalúak. Inkább megalkuvók. Nagyvonalúságra nincs mód, mert ellentétes érdekek vannak, éspedig nem vélekedésekben, ízlésben, hanem az anyagi-fizikai valóságban. Nem jön ki a matek. A felismeréséhez éles elme kell, ami máris konfliktuskeresőnek, agresszívnak tűnik, és csak férfiaknak engedélyezik a használatát. A bátor szó hiányzik a világból, amely felrúgja a sunyiság kompromisszumát. Nem én vagyok agresszív, hanem olyan elvadult dolgok zajlanak, amelyek ellen pontos szavakkal lehet és kell szólni.

És nő vagyok. (Akként is aláznak, amikor kiállok. A testemmel, szexualitásommal.)

Nőként tipikusan kerüljük az ütközést, a nyílt állásfoglalást, elvek helyett a gyakorlatra figyelünk, hogy mindenki lakjon és legyen jól, és pont ezért lettünk kihasznált erőforrások. Ezért nem becsülik semmire a munkánkat, a személyünket, nemünket, mert ezt meg lehetett velünk csinálni. De amikor végképp lestrapálódtunk az ingyenmelóban, még akkor sem szóltunk. Önként jelentkeztünk segíteni! Jóindulatú vagyok, tehát nő vagyok. Mifaszban vettem részt én is, idegenek kedvéért…

Az anyasághoz szükséges gondoskodási hajlamunkat, segítőkész reflexünket, empátiánkat felnőtt férfiak és zavaros eszmék élik fel. Drogos kéregetők (“pedig te jó fejnek tűntél”, mondja – “mindenképpen az vagyok, mert a családomra és magamra költök, nem érzelmi zsarolókra”). Részeg bántalmazók (aka hajléktalanok). Önazonosságot kínál mindez a liberális ügyek körül networkölő, középkorú nőknek: én az vagyok, aki segít. Megyek, intézem, adakozom, szervezek, kampányolok, ha cserébe egy kicsit fontosnak érezhetem magam! Mindenféle ügyekben részvényessé válnak, osztalékuk az önbecsülés. Pedig már szétosztogatták magukat: nekik kellene három hónapot aludni, két új cipő, wellnesshétvége, egy jó ebéd, amit más főz meg, és eléjük teszi… saját idő, nevetés, szeretve lenni, önös csacskaságra költeni pénzt. A pihentebb állapotból derengene a lényeg nekik is. Mert agyonhajszoltan azt sem látják, mi a bajuk.

Nem kérdőjelezik meg sem a dölyföt, amellyel a Helyes Ügy szószólói fellépnek, sem a segítendő személyt, annak hitelességét.

Nem mondjuk ki a mozgalmi csalódásainkat később sem, pedig törvényszerűek. Csak lelépünk. Nem ütközünk, mert félünk a feszkótól, a vádtól, hogy majd rosszindulatú bajkeverőnek tartanak.

Évek óta én mondom ki férfiakról, dogmákról, idegesítő emberekről azt, amit ti nem. Mert én meg tudom fogalmazni. De nem csak szavak kérdése. Hanem hogy vállalod-e. És az piszkos meló. Érdeket sért ugyanis. Nekem írogatnak a dühödt férjek.

Mondani bátorság kéne, te nem mocskolhatod be a netes footprinted. De fel sem ismerni?

(És mi ugrik elő e pillanatban a laptopon? AHang értesítés: Tudsz segíteni? Pénzzel. ÁÁÁÁÁÁÁ…)

Nem az “agresszió” a gond. Az éles szavak okosak. Nem kell tőlük félni, ha igazak. És ez az egy kérdés: igaz-e a szavad? Akkor lehet éles is. Az a baj, amikor a magukat helyesnek beállító erők hömpölyögnek, és olyan szuggesztív, hogy nem mer senki gát lenni, még jelezni sem.

*

A presztízsdiagnózisok, megélhetési betegségek láttán lobbanok. Már a téma is dühít. Másrészt ez ugyanaz, mint Szentesi Évával. Ő én vagyok! Az öndefiníciójában, kiállásában, öntudatában, lelkizésében annyi a közös. És én vagyok Barukh is. Én is elpanaszolhatnék ilyeneket! 

De nem erre való a diagnózis. És nincs pofám. Ez csak megúszás.

Közben értem, hogy a spektrumon levés, az adhd, a depresszió, a teljes motivációvesztés létező dolgok… nekik nagyon nehéz, és sokáig erről nem lehetett beszélni… míg nem volt diagnózisuk, simán lehülyézték és megbuktatták az ilyen gyerekeket*, satöbbi.

De… mindenkinek nehéz. A világ pedig nem bír el több felmentettet. Mert az nem fair a többiekkel.

Azt is értem, hogy az olvasónak a gyereke miatt fáj. Tudom, hogy durva. Sokat mondták, mennyire. És azt is tudom, hogy nem úgy van tervezve a világ, hogy ők kényelmesen legyenek benne. Pedig nem tehetnek róla.

https://24.hu/belfold/2022/08/06/autizmus-adhd-trauma/

Számára ez nem komfortos, tehát építsék át a világot. A többieknek könnyű, nekik ez nem probléma! Dehogynem. Nekünk is probléma. Utálunk korán kelni, időre menni, alakoskodni mi is. Viszont mindenki az agyát mutogatja. Senki nem mondogatja, hogy ótvaros a bőre, vagy hogy bepisil. Csak az ADHD-t. Kiírja az instára bemutatkozásba, megmondja az osztályfőnöknek…

Szinte büszkék rá, könnyítést is jelent. A spoon-elmélet is (bizonyos mennyiségű mentális erőd van arra a napra, pölö csönget a postás, kimész, ajtót nyitsz, az fél spoon, és neked a napra hat van; ha egy alá megy, feküdnöd kell); az atipikus anorexia (“már tizenegy van, és még csak egy bögre kávét ittam”, Tess Holliday), meg az executive function disorder, régi nevén: lustaság. Ezek többsége önkényes és öndiagnózis.

Régen nem voltak ennyien. Kérdeztem Julit, van-e ilyen az osztályában. Ja, mondja könnyedén, mindenki ADHD-s, és akkor G. felnyerít. Mert ebbe az iskolába be se kerülhettek úgy. Ez elitgimnázium, feszülten írták a kilencven pontos felvételit, remekeltek a szóbelin, akkor kiválóan tűrték a monotóniát. Mi soha nem hivatkoztunk ilyesmire, tünetek ellenére sem, mert ez inkorrekt a többiekkel, sodródás az árral, budaiszülő-fontoskodás. Diagnózist szerezni… az meg magát teljesíti be.

Talán puszta definíció kérdése, mit nevezünk ADHD-nak, és ahogy az évek telnek, egyre lejjebb ment a határ? Már egyre kevesebbre is rámondják (erre jó a spektrumelmélet: “rajta vagy a spektrumon”, jó, akkor én is, bár majdnem leesem róla). Nem valami mozdíthatatlan koncepció a neurodivergencia, nem is veleszületett állapot. Megváltozott az életmódunk, ezt is mondják, sok az adalékanyag, kevés a sport… vagy az internet, özönszerű és állandó vizuális inger csinálja?

Valamint, és jön G. a közgazdaságtannal: vannak ösztönzők és vannak demotiváló hatások. A jutalom rákondicionál. A tapsvihar, a netes szereplés, a különlegesség érzése jutalom. Ha büntetés jár érte, vagy nincs idő, erőforrás, akkor leszoksz a viselkedésről (akkor is, ha belül szenvedsz!), ahogy Lionel Shriver világvége-regényében (The Mandibles) mindenki odahagyta hirtelen a gluténérzékenységét.

Boomer szöveg, de régen nem neveztek el mindent. És itt arra megy ki a játék, hogy ne kelljen erőfeszítést tenni (egyébként is minden ezt célozza ma már: légkondicionáló, kocsi, appok, okoseszközök, gépek). Hogy sajnáljanak. Bírja el a világ a kettő… öt… tizenöt… harminc (…) százalék “mást”, és a könnyítést kérők helyett a többiek dolgozzanak.

Egy másik példa: a nőgyűlölet, a szexuális tudatlanság és a pornó hatása oda vezetett, hogy a férfiak egy tekintélyes része nem akar úgy szexelni, hogy emberien kapcsolódik, ezt a készséget fejleszti, törődik a nő igényeivel, ellenben panaszkodik, hogy nem bírja a női nemi szerv szagát, váladékait, mert aspergeres. Mi több, ezt a feleségeik írják nagy megértően a Redditen. Ezzel még a pornófüggőséget is megmagyarázzák. Pedig ez nőgyűlölet. Illetve: apukám, nem kell bírnod semmit, viszlát.

Régebben is szisszentem az aspergeres felmentésre, talán a Tibi miatt, de már előtte is. Valami nem stimmel itt. Slam poetry (ugye tudjátok, az miért mindig kocsmában van?), asperger, Andris. Elit klub. Überciki.

Van ADHD-s büszkeség napja júliusban. Autizmus napja április 2-án, és egy egész hónap is (nem lehetne inkább májusban?):

Nem azért büszkék, mert emancipálódtak, hanem mert vonzó, hogy ők különlegesek és gyógyíthatatlanok. Pont mint a “nemi diszfória”. Megnőtt a csoport súlya, érvelő ereje, érdekérvényesítése is, nem illik semmit mondani, ha betegségre hivatkoznak.

*

Hídvégi András, Barukh, a sivatagi költő (Nyáry Krisztián nevezte el így, átok reá) egész brandet, megélhetést épített erre. “Őszinte és sebezhető.” 2010 után itthon elfogyott a levegő, ezért két gyerekkel, feleséggel kiköltöznek Izraelbe, de ott se jó:

 

Barukh nem szeret dolgozni. De ki szeret? Csak ugye nincs ilyen kérdés. (frissítés: el is váltak tőle, mert elég volt)

Másoktól kér belátást, folyton és élénk színekkel ecseteli, milyen Barukhnak lenni, tocsog benne, hogy ne legyen feltehető a kérdés: mindez másoknak milyen, mit kér az állapota a társadalomtól, a szeretteitől. Mindig őt kell sajnálni, ha másért nem, a szégyen miatt. A csavar: annyira nem szeret/tud semmit csinálni, hogy ebből az életérzésből költészetet hoz létre, és bár lehetne rá büszke, az új versben arra panaszkodik, hogy a versesköteteket sem tudja eladni, mármint el tudná, csak nincs kedve, attól is hányingere van. (Esetleg: szégyelli magát?) “Vers” lesz arról is.

És nem szólnak erre sem. Barukh nem válaszol a számlaszámát firtató kérdésekre. Pssszt! Ne zavarjuk! Készséggel beteszi helyette egy nő a támogatós linket.

Itt már világos, mire megy ki a költészet, nem egy-két ezreket kér a családfő:

 

https://www.facebook.com/events/1408056126642738/?post_id=1423256745122676&view=permalink

 

 

 

 

Kérdés, műfajilag mik ezek a kiírogatások. Szerintem nem versek, mert nincs bennük semmilyen nyelvi-esztétikai rendezőerő (nem a rímre vagy ritmusra gondolok), de ma már ilyet is neveznek költészetnek, csak nekem ez nem szint. Ilyet csábítóan könnyű írni, főleg ha semmi mást nem csinálsz.

Tudja ezt ő is – és vers lesz ebből is. Az imposztorszindrómából. Nem imposztorszindrómád van, hanem imposztor vagy. Ebben vannak már transzneműek, akik ugyanígy a belső érzeteikkel revolverezik a világot. És itt az árják zsöllyében ülnek:

van olyan egyáltalán
hogy nem-önjelölt költő?

Húbazmeg. Van. Előkerül itt Villon, Baudelaire és József Attila. Van bőr azért. Tuti ismertetőjegye az igazi költőnek, hogy nem önérdekű politikai-személyes agendát tol. Nem kérdi keserűen, hogy engedély kell a költészethez?, hanem tehetséges. Nem Facebookon hat meg élethiányos középkorú nőket partikuláris problémákkal, nem tök más irányú munkával, végzettséggel érkezik az irodalomba (van ilyen, de nagyon ritka), és nem (csak) önterápiázik-önimád.

ha a zsöllyében ülő lidércek
engedélyére vártunk volna
akkor a nőknek még mindig
nem volna szavazati joga
a zsidók még mindig
gettóban élnének
a nemesek még mindig
nem fizetnének adót
a földesuraknak pedig még mindig
járna az első éjszaka–

igen
barukh önjelölt költő

Nem költők érték el az említett változásokat.

Ilyet amúgy, hogy “nem kell engedély”, tizenhat éves műkedvelők írnak. Nekem az egófényezésben a hozzáértés hiánya és a következményes “kihaénnem” a legdurvább. Hogy fogalma sincs, mitől költő a költő, nem olvasott (ha olvasott volna, tudná, hogy ezek nem versek), de van képe görnyesztő gyomorba vágottsággal zsarolni. És: szerinte a zsöllyében lidércek ülnek. A költő sokat olvas; aki nem olvas, csak ír, az tiszteletlen a költészettel és a nagysággal. A költészet nem halott, nem akadémikus, és nem ül zsöllyében. Ha valaki, a Facebook-algoritmus meg a Nyáry Krisztián a zsöllye (liberális divat).

Miért kéne nevet adni annak, mit csinál barukh? EZT csinálja, Nem kötelező olvasni, ha nem tetszik, lehet ellépni..ha meg tetszik, érdekes, olvassuk, ki a frászt érdekel, ez most vers, vagy szabadvers, és milyen jelölt az írója?? Miért kell mindent valahova belegyömöszölni?? Barukh, írj, amit akarsz, és ahogy akarsz..ez a te oldalad, ha akarsz, bukfencet is hányhatsz rá(rajta, bele)

Elegem van a nőkből élő férfiakból, lásd Jónás Tamást… megint az a kérdés, lehet-e trumából érvényes művészetet formálni. Vagy csak engem taszít, hogy süt belőlük a pokol, az önsajnáltatás, a játszma. Nem gondolom, hogy Barukh másoknak segít, hogy felismerjék magukat, és elmúljon a szégyen (pedig ezt állítja). Ahhoz túlságosan férfias mintázatú az önzés.

Egy hajdan előnyös külsejű férfi körül tapsikolnak önalázva középkorú nők. Így udvaroltat magának (ismét egy vegán, aki behízott):

 

 

Mindenki úgy él, ahogy tud, én is, nem ítélek – ezt még Orbán Viktor is mondta (azaz törvénykezni kell, a hivatal a felelős, nem az egyes ügyeskedő). Hanem amikor az ADHD/aspi különlegeskedés már politikai követelés, és Barukh leárjázza a normie-kat, a “neurotipikusakat”?! (Nem költő: sem igazat, sem valódit nem mond.) Nem azt kéri, hogy legyünk elfogadóak mindenkivel, akinek nehéz. (Ez is milyen? Akkor én is ADHD-s vagyok, mert 1. önbevalláson alapul, 2. előnyt jelent!) Lett egy menő hangjuk, megkívánják sokan: trendi “vállalni a gyarlóságaidat”, kiírni, hogy pánikrohamod van, fekszel a földön az állapotodtól és az arra szedett gyógyszerek mellékhatásától (vagy a szégyentől).

Magát Harry Potternek tartja a muglik között – de ki ne Harry akarna lenni?

 

Írja, hogy a fia 13 évesen akkora HP-rajongó volt, hogy a budapesti metróban hónapokig járt varázslóköpenyben-süvegben, idegeskedtek a normie-k, az árják (!), mert kizökkentette őket. Munkába siettek, és nem akartak elesni a lebernyegben! Szemetek.

És hát Barukh már ötvenéves. Nem tizenhárom.

Egy gondolatkísérlet: ha megkérdezel egy tolószékest, hogy nézd, itt egy csodapirula, ez elmulasztja a bénulást, bevennéd-e – hát, ő be. De a presztízsdiagnózisok különlegeskedői az állapotukat szorongatják és identitást építenek belőle. Eggyé válnak vele. Nem lehet segíteni, ha szorongatja. Ugyanez van a genderdiszfóriával.

De ők szaporítanák:

 

Barukh vágya, jövőképe egészen sajátos. Mondja pedig, hogy ilyen soha nem lesz, a világ reménytelen, de ha a jó oldalon állsz, akkor te is azt akarod, hogy mindenki értse meg őket, adja meg nekik a felmentést, ne bámulja, ne furcsállja az ő különösségüket. Elég nehéz nekik úgy is… ja, nem, mert a hétezer-ötszáz eurót csak összedobták a nők. Hogy Judit, a felesége mit él meg, elképzelni sem tudom. És Barukh még csak nem is örül se családnak, se eurónak, se felolvasásnak, mert az ő signature gesztusa az állandó nyomasztás, sötétszürkében.

*

A felmentés azt jelenti, hogy az egyre több hópihe helyett dolgozzon más. Vagyis, ha az adhd-dba, a ziziségbe belehalnának mások (műtőssegéd, buszvezető, darukezelő), az olyan melókat csinálja más. Azokat, amelyekhez kitartás, monotóniatűrés, fizikai munka kell (élelmiszer-előállítás pl.). Ők meg verseket írnak és mandulákat festenek. Nem jön ki a matek. Egyre enyhébb esetek jelentkeznek be, hogy ők teljesen képtelenek mindenre.

Ők mi vagyunk. Nincs mi és ők. Az árja komplementer disztribúció: csak az árja, aki nem alacsonyrendű és fordítva (nem lehetsz kicsit árja). A spektrumon viszont mindenki rajta van (vagy azt mondja, és nem létezik ellenőrzés), de legalábbis a többség. A kicsit aspi is aspi. Én nem azt mondom, hogy nincs ADHD, hogy hazudnak, hanem hogy annyian vannak, hogy ez már csakugyan normális, és akkor nincs kire haragudni. Barukh nem tudhatja, hogy aki megbámulja a varázslóköpenyét, az normie-e, vagy Barukh csak idegesítően belelóg az ő sajátos adhd-s érzékenységébe. Barukh nem irgalmas, ő ítél, élez, ellenzékben van. És robbanásig hiú. Neki görnyesztő gyomros, ha felvetik, ő nem költő. Üt-vág. (Engem is megpróbált.)

Így viszont nem jár a megértés, amiért amúgy változatos módszerekkel pitizik.

Azt írja Barukh, hogy vannak a galambburukkolást számoló típusok (én a lépcsőfokokat, lépteket, klotyóra menet is!), vagy ő az előző fél órában vécépapírhengerek fotóit szerkesztgette mindenféle effektekkel. És az a cél, hogy a gyerekek rájöjjenek, ha ilyenek, és kitalálják, hogy az ilyen fura, megszállott tevékenységeikből jól meg tudjanak élni, és ne járjanak úgy, mint szegény Barukh, aki ezt nem váltotta pénzre, és most nyomorog.

Ez fontos tanulság, de így tényleg nem lesznek tanárok, darukezelők és aneszteziológusok. VÉCÉPAPÍRHENGER-KÉPEKBŐL NEM LEHET MEGÉLNI, KOMA! Pedig sokan akarnak.

SImán lusta, elváró, A felesége kirakja. De középkorú nők tapsolnak ennek is.

Ha lenne annyi nyugalmam, mert lenne feleségem, aki takarít, mindent intéz, főz nekem, hogy én is galambburukkot számoljak, vécépapírgurigát fotózzak, én is megőrülnék, mert tiszta buli. Ennyi is elég hozzá. De tán a facebookra nem írnám ki versben. A szégyen hasznos ám.

*

Én örülök annak, hogy belefeledkezhetem az írásba (ami a szakmám), és ezért eszem ágában sincs panaszkodni. Nem is a poklokról írok, hanem értelmes tevékenységekről, sportról, színházról, könyvekről. Költőnek sem nevezem magam. De mindegy is, engem ugyanezzel izélnek, mint amikkel az eilati illető Barukhot. Én viszont nem fogok keseregve állapotokra hivatkozni, tízezer eurót kérni a közönségemtől apósom, temetésére (!), és ha beteg leszek valaha, vagy nagy bajban, azt nem terhelem rátok. Az olvasó nem vödör.

ADHD-ról másképp:

https://jovokor.substack.com/p/adhd

És itt ajánlja kommentben valaki:

https://www.raptitude.com/2021/03/what-raptitude-has-always-been-about/

https://www.raptitude.com/what-adhd-is-like-for-me/

* és most is…

Rowling parodizálja az ADHD és a “spoon” érzékenykedést, ajj, még a közepesen gyenge fordításban is csodás. RSD!!!