meg kellene bocsátanod

Le kéne már tenned a terheket. Ne hurcold a sérelmeket. Nem kellene fölöslegesen szenvedned. Miért nem bocsátasz meg? Bocsáss meg neki, amíg lehet, mert majd nem lesz kinek! Ezt mondják.

Már megint nekem adtok feladatot.

A legabszurdabb, amikor pont az tanácsolja ezeket, aki bántott. Ne rágódjak már azon, amit ő tett. Egyébként meg torzul látom, mert nem is úgy volt…

Zavarban vagyok, mint a nyelvművelésről szóló vitában. Norma és valóság különbsége, should és bare infinitive. Ti most elő akartok nekem írni valamit, a kötelességemre akartok figyelmeztetni, és azt mondjátok, nekem lenne jobb?

Vagy foglalkozhatunk azzal, ami van? Amit én valóban érzek? Ami tényleg történtl?

Én, aki nem haragszom életem egyetlen traumája, bántása, konfliktusa miatt sem annyira, mint amennyire a mellébeszélés, önátverés, képmutatás nanogrammnyi adagját is kiérzem a viselkedésükből, ezennel az alábbi nyilatkozatot teszem:

Nem rágódom sírva és naponta se a szüleimen, se a bátyámékon, se a nagyfiam apján, sem életem más, értem eredetileg felelős, de irántam közönyös vagy kíméletlen szereplőjén. De nem felejtem el azt, ami történt. Miért tenném? Ami indulatnak látszik, az csak annyi, hogy többé nem akarom azt átélni, amit csinálnak. Ezért nem találkozom velük. Nem bosszúból. Hanem mert felraknák ugyanazt a lemezt.

Talán most már, hatalma megfakultán, csak lehalkítva rakná fel, de a kapcsolatunk így, hogy nem beszéltük meg a történteket, formalitás lenne. Nincs bizalom, szikkadt múmia az egész.

Ami történt, az megtestesít valamit, azaz túlmutat önmagán, és fontos tanulságai vannak, ezért írok róla.

Például gyönyörűen kirajzolódik a hatalom a bántalmazóm viselkedésében: ha hatalmasabb vagyok, akkor következmények nélkül megtehetem, hogy semmibe veszlek, szemétségeket mondok rólad, mert nekem szabad. Én nem őket, hanem ezt a jelenséget utálom. A túlhatalom létét, a kamaszfiúk szemétkedéseit, a szemforgató ítéleteket, a pótcselekvésekbe menekülő, inkompetens, torz lelkű apai magatartást. (A vallásos nevelésem, imaházba hurcolásom hét- és tizenkét éves korom között a szabadidőm bő negyedét vette el.)

Még így is meg tudok bocsátani talán, nem engesztelhetetlenségről van szó, vagy arról, hogy legyőzzem őket erkölcsileg. Ember vagyok, és ők is emberek. Mondhatnám egyébként könnyedén: ó, már nem haragszom. De ez csak annyit jelent, hogy nem foglalkozom a témával többé, mármint a megoldás szándékával nem. Nem nyitok újabb vitát az illetővel, udvarias vagyok, és nem akarok haragvónak tűnni. De ha, tegyük fel, megkérdeznének, akarok-e újra apámmal karácsonyozni, a zsigeri válaszom a nem lesz, és a zsigeritől csak nagyon speciális esetben tudok eltekinteni olyankor, amikor arról döntök, hogy hol és kivel töltsem az időmet.

A zsigeri, az nem dac, hanem az, ami biztos bennünk.

 

… mindenekelőtt

Légy hű magadhoz: így, mint napra éj

Következik, hogy ál máshoz se léssz.

 

Mondja Polonius a külföldi tanulmányútra induló fiának, Laertesnek a Hamletben, Arany János fordításában.

Ebből a zsigeri válaszból is látszik, hogy nem történt semmi változás, nem építettünk újat ahelyett, ami nem működött. Mivel csak számomra nem működött, a másik fél nyilván folytatni akarja a játszmáját, és nem érti, mi a probléma. Nem volt módom, hogy megéljem és feldolgozzam a negatív érzelmeket, mert szerinte nem is történt semmi, sőt, nekem kellett volna másképp viselkednem.

Ha tehát esélyes, hogy az illető folytatja azt a viselkedését, amellyel annyi fájdalmat okozott, akkor érthető, hogy nem tudok megbocsátani. Mégis, hányszor? Minden vasárnap? Az megbocsátás, ha folyamatosan rosszul érzem magam, lenyelem a békát, és este sírok a párnámba? (Túl érzékeny vagy.)

A valódi megbocsátásnak komoly feltételei vannak. Ezek nem az én személyes feltételeim, ezek nélkül a megbocsátás egyszerűen nem működhet úgy, hogy értelme, elrendező szerepe legyen.

  • A megbocsátás folyamatának demokratikusan, hatalmi kerettől függetlenül kell történnie, nem lehet benne kényszer, nyomás, zsarolás (és itt vége is van a legtöbb esetben, mert az agresszorok pont a hatalmat nem adják fel).
  • Az én megbocsátásomban a másiknak is szerepet kell vállalnia, nem tudom elintézni a pszichológusommal.
  • Az elkövető hagyja abba azt a magatartást. (Nem egyes tettekről van szó, hanem hosszú időn át tanúsított viselkedésről, tendenciákról.) Nincs olyan, hogy de hát ő olyan, nem tud megváltozni, és meg kell értenem, hogy bánt engem. Ha olyan marad, akkor nincs megbocsátás.
  • Beszéljünk a helyzetről, és ismerje el valamilyen módon, hogy megtörtént az, ami nekem fáj. (A szülők és a tekintélybe ragadt idősebbek ezt megaláztatásnak, tiszteletlenségnek szokták tartani, és rettegnek tőle.)
  • Ne hárítsa rám a felelősséget. Adja jelét, hogy számítanak neki az én negatív érzéseim, és szembenéz velük. Ha ezt megtette, akkor beszélhetünk az ő szempontjairól.
  • Adja jelét, hogy szeretné, ha megbocsátanék, és neki is fontos, hogy valódi kapcsolatunk legyen.
  • Tegyen valami mindkettőnk számára megfelelő jóvátétel-szerű gesztust.
  • Végül: nem jelenthet a megbocsátás feledést, jótékony tagadást. Mindketten mindig tudni fogjuk, mi történt. Nem lehet utólag mosdatni, kimagyarázni, átírni a történteket. Ennek fájdalmas történelmi párhuzamai is vannak.

Ha az, akinek meg kellene bocsátanom, úgy tesz, mint ha nem történt volna semmi, akkor mit bocsássak meg? Azért bocsássak meg, mert idősebb, és majd jól meghal? Ez a túlerő, a tekintélytisztelet szava. Nem igaz, hogy a harag és a meg nem bocsátás mérgez. Ami mérgez, az a hazugság, a tagadás, a fenntartott játszma.

Érthető, hogy neki is nehéz. Lehet, hogy fájdalmat okozott neki valaki, aki hasonlóan viselkedett, mint én. Lehet, hogy őneki erős érdekei fűződnek ahhoz, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Van sok magyarázata. Értem. De ha azt mondanám, megbocsátottam, hazudnék. Egyszerűen nem történt meg, hiába követeli a normatív kórus, hogy SHOULD (vagy: YOU’D BETTER TO, MUST). Mit csináljak? Nem megy.

Nagyrészt azért nem megy, mert ők, azok, akik bántottak és ők, akik ezt végignézték, módot sem adtak, hogy átélhessem a fájdalmat. Azt mondták, ennek így kell lennie. Azt mondták, az én hibám! Azt mondták, túlzok! Azt mondták, meg se történt, hazudok! Ez a tagadás az erőszak újabb formája.

Hihetetlen felszabadító életem e néhány eseményéről, amelyet nem bocsátok meg, felismerni: nem az én hibám, sőt, egyes esetekben azt is, hogy igenis megtörténtek. Nagyon sokunkat neveltek úgy, hogy bármi kínos történik, magunkat hibáztassuk, emésszük, mi menjünk rá, és felejtsünk.

Az össznépi “meg kéne végre bocsátanod” kórusnak csak azt tudom mondani, hogy nagy felelősségetek van abban, hogy megy tovább a verkli, a generációk cipelik tovább a sérelmeket, a torz viselkedésformákat és hiedelmeket. Azt mondjátok: szeretet! Megértés! Tolerancia! Lelki béke! Hogy lehet, hogy ilyen értékeket vallva éppen csak azt nem értitek meg, akit bántottak? És mi lesz a lányainkkal, a fiainkkal, ha mi is továbbadjuk ezt, nem ismerjük fel, és soha semminek nincs következménye…?

Az nagy kegyelem, ha valaki mégis, mindezek ellenére, a másik fél közreműködése nélkül elrendezi valahogy ezt magában (“megbocsát”). De ezt a ritka emberi nagyságot: “megjárta Birkenaut, mégsem haragszik”, kötelezővé tennék nekünk olyanok, akik még csak (a mi kis sérelmünkhöz) hasonlót sem éltek át. Őket csak zavarja a harag létezése.

Mérgez-e mindez? Mérgez, persze, nem tagadom. De nem úgy, ahogy mondják, hogy mindenkire minden apróságért dühödten haragszom, és nem bízom többé az emberekben. Viszont ti, a “meg kellene bocsátanod”-ot harsogók: miért akartok rajtakapni engem? Miért gondoljátok, hogy a meg nem bocsátás az, ami mérgez? Miért hárítjátok rám a felelősséget? Ami mérgez, az a trauma, a fel nem dolgozott fájdalom, amit a viselkedésük okozott, és amit pont azért nem tudok feldolgozni, mert tagadják a t9rténteket, és engem hibáztatnak.

A legjobban a hazugság mérgez. Hogy én megbocsátottam… miközben nem. Ebből nőnek ki a rákok, ettől pókhálós az ötvenes nők arca. A meg nem élt érzelmektől, a haragudni tilos!-tól. Aki azt mondja: meg kell bocsátanod, gyakran azt gondolja: el kell fogadnod, hogy eltapostak, mert a világ ilyen. De én szabad vagyok. Gondolkodok és érzek. K-val jó ez, hiába ikes. Ma már tudom, hogy lehetett volna másképp, és hogy nem magyarázható-maszatolható, amit tettek. Szabad vagyok, ezért haragudhatok is, és nem kell eltagadnom..

Ebből a haragból nyerek egyébként kis híján OKTV-t és futok le tizenöt kilométert. Süt a nap, fényes a vállam. Ők, akik, azt mondják, megbocsátottak a maguk illetőinek, de főleg ők, akik nem tudtak szembenézni azzal, hogy bántottak, vajon hogy érzik most magukat?

123 thoughts on “meg kellene bocsátanod

      • Én jártam Kiss Péternél, egy ilyenen, mint segítő, egyszerűen kíváncsiságból. Megátalkodott hitetlenkedő vagyok. Döbbenetes élmény volt. Két embernek állítottak és mind a kettő engem választott, hogy “személyesítsem meg őket” a dolog elején, aztán amikor már kibogozták nagyjából a dolgot, akkor léptek a saját helyükre.
        Hihetetlen volt, hogy változott a helyzet, amikor a saját sorsot megszemélyesítő emberke mögém lépett.
        Annyira laikus vagyok ezekben a dolgokban, legtöbbször a benyomásaimra, zsigereimre, ösztöneimben bízom, és az emberismeretemben. Engem is bántottak már, persze gondolom nem annyira mint téged, de sikerült elengednem a dolgot, ma már mosolyogni is tudok azokra, akik annak idején bántottak. Sokkal jobb így, ma már tudom, hogy a feldolgozatlan érzelmek megbetegítenek engem, a bántottakat.
        Próbáld ki, vagy ha ennyire fontos számukra a megbocsátás, menjenek el ők egy ilyenre. A nulla EQ-s emberek számára is pontosan világossá válik, hogy mit rontottak el, és milyen helyzetet okoztak, hogy lehet ebből kimászni.
        Annyira szeretném ha elhinnéd mennyit, de mennyit segítene neked. Tudod mit? Keresd e-mail-ben, és beszélgess vele csak úgy.
        Itt a honlapjának a címe.
        http://www.rendszerterapia.hu/
        Jó újra szabadnak lenni!

        • A családállítással az a baj, hogy amellett, hogy kíméletlenül őszinte, választ és megoldást nem kínál, csak leplezetlenül megmutatja a problémát. Ahogy az egyik, Erdélybe járó terapeuta mondta: akinek nincs baja, annak csinál. Többször voltam, hiszek benne, de veszélyesnek tartom, mint a röntgensugarat. Jó, de túladagolva sugárfertőzést okoz.

  1. Lehet, hogy egyszer elmegyek, lehet, hogy nem tudok róla, hogy problémám van. Most nem érzem, hogy problémám van, ezt próbáltam megfogalmazni, és nincs szükségem újabb lelki vezetőre. Egy partner-szerű segítőm van, jól vagyunk. Nem kelt bűntudatot. Aki szakember nekem Hellingert javasolt, következetesen azt forszírozta, hogy nekem mi volt a részem abban, hogy az történt velem, és ugyanúgy nem volt képes elismerni, hogy bántottak, mint azok, akik bántottak. Meg hogy van ez a sorrend, aki előbb jött, nemcsak szülő, hanem előző feleség is: hajtsak fejet előtte. Ettől nekem ökölbe szorult a gyomrom. Aztán teltek az évek, írtam róla, ami nekem a leghatékonyabb önterápia, és azt vettem észre, tulajdonképpen így is, bizonyos értelemben fejet hajtok. Most megint manipulálni próbál az egyik, újra azt érzem: na nem. A na nem, az harag? Leteendő? Mi az én problémám, mit látsz? Épp arról próbáltam nagyon árnyaltan írni, hogy nekem ez nem probléma. Nem rendezhetjük be úgy az életünket, hogy nincs semmi “méreg”, vagyis negatív érzelem. Épp azokat a mérgeket “tegyem le”, amelyeknek a letevése egyben biztosítja számukra, hogy nem történt semmi, és végül remekül szeretjük egymást az energiamezőben? És mi mond vajon a Hellinger-irányzat a történelmi traumákról? Hogy Hitlert is meg lehet érteni?

    • Éva, én egyszer voltam hellingeren, nagy élmény volt. Feministaként én is nehezen emésztek meg benne dolgokat, de ez a főhajtás a korábbiak előtt számomra történetileg értelmeződik, sehogy másként (és ez adódik az egész állítás logikájából: ami rendezetlen viszony, azt rendezni kell). Amúgy teljesen megértem az ellenállásodat, bennem is van még a családállítással kapcsolatban bőven, viszont egy jó részét intuitíve is nagyon igaznak és működőnek érzem.

  2. Megbocsatani? Hmmm …. egy haboritatlan szuleselmeny kellett, hogy “‘elinduljon” bennem a folyamat es eltudjam fogadni, hogy igen, o is igyekszik. Apro lepesekkel haladok,nem surgetem magam …Nem,elfelejteni nem tudom a multat, de ha be is is ugrik egy -egy emlek,mar nem faj, mar nem vagom a fejehez,hanem meg tudtam,tudom adni a lehetoseget,hogy bebizonyitsa,igen, o is megbanta. Azert fejlodes,ha ket evvel ezelott azt mondta miutan a fiunk megszuletett “mi van vazzel, ha te nem tudsz jonni,akkor en is uljek itthon????’ ma pedig: ”igyekszem, hogy ma meg hamarabb vegezzek a munkaval, hogy ki tudjnk menni egyutt.”

  3. Visszajelzés: ha szeretsz, békén hagysz, de végleg | csak az olvassa

  4. Visszajelzés: ne akard megváltoztatni! | csak az olvassa

  5. “Mégis hányszor?” – kérdezed. Erről nekem Péter kérdése jut eszembe Jézushoz. De ott, amikor Jézus azt mondja, hetvenszer hétszer is, szerepel az a körülmény, hogy az illető megbánja és bocsánatot kér. Ez viszont már nem “csak” megbocsátás, hanem a kapcsolat rendezése. Ja, mikor becsap az üzletfelem, átver, kihasználja a nevemet, ellopja a pénzemet, stb. (szándékosan írok ilyen semleges példát) majd eltűnik. Hát van ideje az embernek emésztgetni. Mondjuk pár év múlva újra előkerül. Mondjuk, hogy megbocsátottam. Mit jelent ez? Nekem azt, hogy nem lihegek bosszút forralva, úton-útfélen őt pocskondiázva. Nem állok bosszút. Haragszom? Igen haragudtam, évekig mardosott, de most már spongyát rá, ami volt, elmúlt. Hogy újra összejárhatnánk, barátkozhatnánk? Azt felejts el. Újra közös üzletben gondolkozni? Az az út nem járható. Visszafelé nem megyünk. Felástam és bevetettem sóval, parázzsal is behintettem. No, viszlát. Ha legközelebb találkozunk? Köszönök és elfordulok. Ennyi. Ha súlyosan bántalmazott valaki? Elkerülöm. Soha többet nem vagyok hajlandó egy légtérben lenni vele. Megbocsátottam? Lásd mint az előbb. De az utcán átmegyek, nem látom, nem ismerem, nem kerülök hozzá még egyszer közel. Sőt, ha annyira súlyos, feljelentem. Viselje a következményeket. Pál apostol is azt írja, hogy: ám haragudjatok, de ne vétkezzetek. Vajon Jézus milyen lelki állapotban volt, amikor (kétszer is) kiűzte a kufárokat a templomból? És amikor sírva fakadt Jeruzsálem hálátlanságán? (Pedig mennyire szerette őket!) És Isten? Mikor az ő szeretett emberpárja, élete fő műve őt így megcsalta? Haragudott? De még mennyire! Nem véletlen, hogy Jézus csak 4000 évvel a bűneset után jött el. Azért neki is kellett idő, amíg megemészti a csalódását. Megbocsátott? De még mennyire! Mindenkinek? Nem. Csak aki rendezi vele a viszonyát. Mindenkivel egyformán bánik? Igen, nem áll nemtelenül bosszút. Megvárja, míg a gonoszság kiforrja magát és maga teszi majd tönkre magát.
    A harag nagyon fontos. Önvédő szerepe van. De nem abból a szempontból, hogy a másik mit vétett, hanem hogy nekem hol fáj, és azt kell orvosolni. Nem magamtól vagyok ilyen okos. Mindezt egy keresztény pszichológusnő előadásában hallottam a neten.
    Mindezt nem a te véleményed ellen írtam, hanem azzal egyetértve. Olyan nincs hogy szótlanul nyelek, tűrök és még meg is bocsátok. Az egy folyamat, és megvannak a lépései.Ezt kezdtem el én is tanulni.
    Bocs, hogy bibliai példákkal jöttem.

  6. Visszajelzés: édesanyám | csak az olvassa

  7. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  8. hmmm, milyen erdekesen veletlenul bukkannak fel ezek a bejegyzesek nekem. nem, en nem bocsajottam meg, van egy maszat az eletemben, es csak azert nem zavar folyamatosan, mert egy felreeso sarokba dugtam. nagyon erosen megbantott a hugom nehany eve, en meg terhes voltam, rettentoen kiakadtam az egeszen, annyira csalodott es kiabrandult voltam, hogy bar ket hetre mentunk hozzajuk bebiszitternek, a harmadik nap reggel pakoltam ossze es jottunk haza a gyerekekkel. o persze letudta az egeszet annyival, hgoy “bocsanat…”, de nem, nem bocsajottam meg, es nem is fog menni egyhamar. azota hivtam azert telefonon, meg a fb-n is valtottunk par semleges szot, es anyueknal is talalkoztunk, de o soha nem hivott, nem erdeklodott felolunk, igazabol nem kivancsi rank, igy meg men tudok megbocsatani. igaz, aznap, amikor kirobbant a dolog, este mondta, beszeljuk meg, mert ebbol akkor nagy sertodes lesz, de en inkabb lefekudtem. en errol nagoyn sokaig nem tudtam beszelni. vegul is most az o szemeben en vagoyk az oka a helyzetnek, mert nem akartam ott megbeszelni a dolgot, es mert egyaltalan megsertodtem, es persze nem o, aki megsertett, megbantott, odabokott egy bocsikat, es azota sem erdekli az egesz. a lanyai jonnek anyuekhoz a szunetekben, szoktunk veluk talalkozni, jol eljatszanak az enyeimmel. alkalmakra ajandekot is szoktam nekik adni, nem nagy dolgot, de orulnek a gyerekek. anyu eppen nemreg hivta fel ra a figyelmem, hogy ok ezt sem viszonozzak. nem mintha azert adtam volna, de azert ez is egy jel. szoval ha veletlen valamikor ezt olvassa, biztos magara ismer, uzenem, hgoy nem, nem bocsajtottam meg. megvagyunk ha talizunk, mint ahogy egy tavoli ismerossel lennek, de ez mar nem az, ami volt, es ennyi ev utan, igy hozzaallva nem is lesz az.

    • Mint az öcsém és én. 🙂 Sógornőmmel az első pillanattól nem tudok mit kezdeni. Folyamatosan került, és úgy sértegetett, hogy ne lehessen megsértődni rajta, hiszen volt rá nyomós oka, amiért nem jön el a szülinapomra stb.

      Ma már barátkoznának, de úgy érzem, hogy nem engem akarnak, hanem jó lenne, ha bővülne az ingyen bébiszitterek köre, mert keresztanyáméknál is van már unoka, a sógornőm anyja meg messze lakik. Anyámra meg én se bízom szívesen a fiaimat. 🙂

  9. Nekem évekbe telt saját magamnak kimondani, hogy nem tudtam/tudom megbocsátani az anyósomnak a kapcsolatunk első 3 éve közben tanúsított viselkedését (utána költözött el a férjem otthonról).
    Nagyon sokáig magamban kerestem a hibát, hogy miért is nem tudom én ezt a negatív viszonyulást elengedni, hiszen évek óta nem sok közünk van egymáshoz, amióta együtt élünk nem szól bele az életünkbe (igaz részt se vesz benne).
    Aztán rájöttem, hogy nekem hiányzik a történtek megbeszélése, ahhoz, hogy valójában el tudjam rendezni magamban a dolgot kommunikálnunk kéne, de nem megy. Nem hogy azokról az évekről a mostani életünkről se szívesen osztok meg vele semmit, csak teljesen általános dolgokat, olyanokat, amiket bárkinek elmondanék, leírnék.

  10. Nem. Szerintem vannak az életben helyzetek, amikor nem lehet megbocsájtani. Ki lehet kerülni, de hogy én arra áldásomat adjam, hogy valamikor életemre törtek, ne kérje senki, mert nem adom. Szerintem Csakazolvassa, ne vedd be ezt a dumát, mert most az ellenség bulizik, hogy neked ilyen lelkiismereti problémáid vannak.
    Nem láttad a filmekben is a gonosz sosem hal meg akkor, amikor mindenki azt hiszi, hogy már meghalt? Mindig hozzájut még szíven lőve is egy pisztolyhoz, de szerencsére mindig valami baleset történik és meghal magától, de ez csak a filmben van, a valóságban a gonosz: sosem alszik, sosem hal meg!

  11. “ha hatalmasabb vagyok, akkor következmények nélkül megtehetem, hogy semmibe veszlek, szemétségeket mondok rólad, mert nekem szabad” — Pár hónappal ezelőtt kitagadott az apám, mert kimondtam, hogy nekem egy bizonyos liberális párt szimpatikusabb, mint az a félkatonai szervezet, amelynek ő is tagja (nem tudom, hogy eddig hogy nem jött rá, nem titkoltam el előtte, hogy más az én világnézetem, mint az övé). Frankón kitagadott és frankón emiatt, a fácsén is bejelentette egy ordas képpel (“végig fogod nézni, ahogy szarba se veszlek”). És még én próbáltam esélyt adni, hogy helyrehozhassa az ügyet: telefonáltam neki pár héttel később, de nem vette föl, nemrég meg írtam neki egy levelet, amire nem válaszolt. Én próbáltam egyrészt a saját lelkiismeretemet helyrehozni, hogy ami rajtam múlhat, azt még megteszem a kettőnk kapcsolatáért, hogy aztán ne csesszen szét a bűntudat, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Próbáltam megteremteni a helyzetet, hogy ha mégse gondolta akkor azt komolyan, akkor kibékülhessünk. Nos, valóban, hogyan bocsássak meg, ha ő nem ad rá lehetőséget, nem is akarja? Mit csináljak a mégis bennem fészkelő bűntudattal, hogy nem fordíthatok örökre hátat neki? Igenis, feléje se nézzek mostmár tényleg soha, hogy érezze a következményét a tettének? Mikor azt érzem, hogy gyermeki kötelességem tartani vele a kapcsolatot, figyelni rá (mert mindig is éreztette, hogy ez kötelességem)? Vagy csak próbáljam a nagy, göndör-bodri hajú, spirituális szellemű asszonyság tanácsát megfogadni, hogy én ugyan nem írhatom elő a szülőmnek, hogy hogyan viselkedjen velem, egyszerűen csak fogadjam el őt olyannak, amilyen, próbáljak meg inkább a saját hozzáállásomon változtatni (ha-ha)? Bocs, hogy idezúdítom a nyomoromat, nem várok konkrét útmutatást, elvégre nem vagy te Ildikó a NL-ból :), csak annyira foglalkoztat ez a téma, a visszaélés a szülői hatalommal — még akkor is, ha az a gyerek már rég felnőtt –, a hierarchiára alapozott gyötrés.
    (Én is tizenkilométereket futok amúgy és kis híján OKTV-t nyertem :))

    • kulonos, hogy valami miatt nem tudja szeretni egy szulo a gyereket. ha mas a partallasa, ha a sajat nemehez vonzodik, mennyi kicsi urugy, hogy ne kelljen szembe nezni dolgokkal. de neha amugy is… anyam mindig is igyekezett, mindent csinalt, megsem volt eleg jo nagyanyamnak. amikor otthon apolta a szellemi leepulese idejen, nagyanyam, mikor mar alig pislakolt a tudata, es nem tudta, hol van, kik azok az emberek, meg elmondta anyamnak, mennyire nem szerette a lanyat, csak a fiat. hogy mi lehetett az oka, soha nem fogjuk kitalalni, de az ok nagyanyamban volt, es nem az anyamban. meg kell probalni megbekelni vele, hgoy vannak, akik nem kivancsiak rank, meg ha kozeli rokonunk is. nem mintha nekem menne, de alakul talan.

      • Ah, ez nálunk is hasonló: lehet tudni, hogy nagyanyám nem szereti anyámat (és az ok nem anyámban van). Viszont az apám szerintem szeret engem, legalábbis eddig mindig így éreztem, csak faramucin mutatja ki: önző, gyerekes, követelőző, zsarnok, a másikon hatalmaskodó szeretet az övé, legalábbis mindig ilyet mutat azok felé, akikhez közel kerül. Mondjuk lehet az ilyet szeretetnek nevezni?

    • Nekem nagyon fontos ez a történet, köszönöm, nagyon örülök az ilyen kommenteknek. Durva, és te sokkal többet teszel, hogy rendezd a kapcsolatot, mint én.

      Ki a bongyor asszonyság? Soma? Schaffer E.?

      • Örülök akkor, és én is köszönöm 🙂
        Soma az, ő tett helyre egy, az apja örökös terrorizálása miatt panaszkodó olvasót azzal, hogy nem az apja, hanem ő maga nyomorítja meg a saját életét azzal, hogy elvárásokat támaszt a szüleivel szemben.

    • Viszont ha úgy tenne, mint aki megbocsátott, de közben mégsem, akkor is Te szívnál a formális kapcsolattartással. Hogy mosolyogni kell, úgy kell tenni, mintha túl lennétek rajta, mert hiszen túl vagytok rajta. Közben nem szemből, hanem hátulról, másokon keresztül folyamatosan éreztetné Veled, hogy mégse.

      Nálunk elég formális a kapcsolat anyósék irányába, ők nem emelik ránk soha a telefont, hiába ajánlgattam anyósnak többször is, hogy jöjjön ki néha unokázni, beszéljünk meg fix napot, jó majd hív, azóta is hív (a fiát se hívja). Mi szervezzük le az összes találkozót, párom telefonál ünnepekkor, részükről adnak ajándékot annak, akinek a találkozó időpontja környékén van a születésnapja/névnapja, aztán ennyi. De közben hátulról “jaj ne mondjátok el neki, hogy szóltam – mondja a közös ismerős” panaszkodik, hogy ő többet unokázna. És “biztos meg lehetne vele beszélni, hogy jöjjön ki hozzátok néha” – csak az elmúlt néhány évben nem értette meg. Meg a “nekik milyen fontos a család” Ja, annyira, hogy semmit nem tudnak rólunk.
      Szóval a formális kapcsolattartással sem hiszem, hogy jobban járnál, én néha már örülnék egy nagyobb balhénak, előbb-utóbb szerintem úgyis ki fog törni. Akkor se lesz rosszabb a jelenleginél a helyzet (értsd engem bánt a dolog), ha utána nem tartjuk a kapcsolatot.
      A lelkiismeret furdalást meg én már tudatosan és keményen elnyomom (próbálom), még nekem is van, pedig nem a saját anyámról van szó, saját szülővel szemben még nehezebb lehet. De nem akarok belemenni egy játszmába.

    • Nem gondolnám, hogy a megbocsátás egyenlő lenne a kapcsolat teljes rendezésével. Két külön fogalom. A megbocsátás az egyszemélyes,és azt jelenti, hogy nem bosszulom meg a másikon a rajtam esett sérelmet. De ez még nem jelenti azt, hogy úgy teszek, mintha mi sem történt volna, nem jelenti azt, hogy ezután már nem fájnak a történtek, és nem lesz már semmi olyan mint régen. Mindenkinek joga van olyan politikai nézetet vallani, amilyet csak akar. Főleg ha már felnőtt. Az édesapáknak is és a gyerekeiknek is. A felnőtteknek különösen.

  12. fogalmam sincs, kinek mit “should”….
    magamról tudom, és EGY bántalmazómról, hogy megbocsátottam neki. (talán???) hosszú volt, majd 2 évtized, önismereti munka meg élettapasztalat, és arra jutottam, hogy nem azért, mert “el kell fogadnod, hogy eltapostak… mert a világ ilyen…”. NEM. nem kell elfogadnom, és a világ, remélhetőleg nem ilyen.
    de azt elfogadtam, úgy is, mint az objektív realitásokat a világegyetemről, hogy Ő ilyen, és nekem ő jutott anyának. ez van. várnék, vártam volna én el tőle többet is, de ennyire telt, és ez már csak romlik, ahogy idősödik…
    tehát NEM magamtól várom (már), hogy változzak (pl. értelmezési keretemben = pl. bocsássak meg)… ez csak LEHETSÉGES, de nem SZÜKSÉGES egyáltalán. amit én itt “megbocsátásnak” említek, az lehet, hogy nem is az… elfogadás, talán, inkább?? Tudomásul vevés, hogy noha azt reméltem, ha tizedszer, századszor, nyolcvanadikféleképpen is visszajelzem a bajom, majd MEGVÁLTOZIK (személyében vagy viselkedésében, ahogy írod), nem teszi. S ezért reális azt extrapolálnom, hogy már nem is fog.

    Kb te is ezt írod… de valahogy mégsem.
    mintha ugyanazt a felismerést némi hidegség hatná át, míg én melegnek érzem???
    ez lenne az a megfoghatatlan különbség, amire én megbocsátásként utalok??

    ha felteszi a lemezt (sokszor), igyekszem kilépni a helyzetből. vagy összekacsintok a fiammal, mert ő is ismeri a lemezeket már… de akármennyire bántott is, ő is ember, s mint ilyen, nem a gonoszság maga. vannak (kicsiny) szerethető vagy elfogadható részei is, s ÉN/MI vesztené(n)k, ha nem kérné(n)k belőle.
    szóval mi ezért ebédelünk együtt néha. 🙂 még arra is van példa, hogy jól sikerül.

    mindezt nem azért írom, hogy ebédelj az anyósoddal. 😀 elég reális érveket, tapasztalatokat gyűjtöttél össze. de kihagytad a WIIFM rádiót a megbocsátás lehetséges okai közül. (WIIFM=what’s in it for me?)

    és egészen furcsa most visszaolvasnom, amit írtam, mert kb az a mondanivalóm, ha tömörítek, hogy a szeretet motivációja az önérdek?! őőőőőőő, ezt most megyek és emésztem kicsit. :DD mert nem tudtam, hogy ezt fogom mondani, mikor elkezdtem ideönteni, amit felfakasztottál…

  13. A kérdés, hogy a megbocsátás/elfogadás után hogyan tovább? Mert bennem az a tovább, hogy ok, ő ilyen – de én nem akarok vele találkozni, beszélni. Erre meg kapom, hogy de akkor az nem is igazi megbocsátás/elfogadás. Holott miért kéne beszélgetnünk tovább, hiszen ha nem az anyám lenne, akkor ő lenne az az ember, akivel biztosan nem barátkoznék. Akkor meg? 😦

  14. Tegnap vagy másfél órát olvasgattam nálad. Érdefeszítő, okos írások. De főleg: őszinték! Nagyszerű erény. Aki nem próbálta még, hogy ilyen ősznite legyen, tán nem is tudja, mennyire nehéz ez…
    Hoztam a témához egy idézetet neked:
    “A gyűlölet közvetlenül a sértés nyomában jár. De a megbocsátáshoz mindkét félnek időre van szüksége. Szégyen, hogy ilyen sokat kell várnunk, de elsősorban az a szégyen, hogy a sértés megtörtént. Nehéz várni a megbocsátásra, de még mindig jobb, mint az alternatívája.

    Em Griffin”

  15. Nagyon jól esett olvasni, hogy nem csak én vagyok ilyen “szívtelen”. Kicsit megkönnyebbültem.

    Úgy gondolom, hogy nem lehet és nem is kell mindent megbocsátani. Nekem legalább is nem megy. Amikor erőnek erejével törekedtem megbocsátani úgy hogy a másik fél a saját viselkedésén nem változtatott, akkor idővel így is, úgy is ugyanoda lyukadtuk ki, vagy kevésbé intenzív kapcsolatok esetekben hagytuk a kapcsolatot (családi, baráti, akármilyen kapcsolatot) olyan közönyösre és felszínesre rohadni, hogy végképp nem érte meg az érzelmet, az energiát és az időt. Ezeket a kapcsolatokat a nagy és szentséges megbocsátás után fenntartani dupla annyi energia. Én mindig úgy is érzem, hogy egyirányú utcák ezek, visszafelé nem jön ott semmi. És akkor ez milyen megbocsátás? Semmilyen, ha nem kölcsönösségen alapul. Mert alakoskodás vagy hazugság bizonyos témákat kerülni meg félmosolyokkal elintézni. Az időjárásról meg a boltos nénivel is tudok beszélgetni, ezért kár elindulni otthonról.

    Nincsenek a helyükön fogalmak. A megbocsátás nem egyenlő az amnéziával vagy felejtéssel. És ez nem a megbántott fél egyéni vállalása kellene hogy legyen. Vannak feltételei, pontosan ahogy írod.

  16. “Én ugye mindig az összefüggéseket látom. Ez beállítódás kérdése: másnak meg abszolút hallása van.”
    Nekem meg abszolút hallásom van 🙂 ezért olvaslak Téged! Még most is sok minden kavarog bennem és nincs a helyén (mint például ez a megbocsátás dolog) ezért szeretem ahogy rámutatsz az összefüggésekre, bár ez a te látásmódod szerinti, de közel áll hozzám. 🙂

  17. szerintem egy csomóan a bántók/bántalmazók közül csak azt hazudják, hogy rendezni akarják a helyzetet. nem akarják. magukat szeretnék jobbnak látni.
    aztán van az a típus is, amelyik legfeljebb csak a lelke legmélyén érzi, hogy valamit nagyon elcseszett, de inkább meghal, minthogy ezt bármikor is bármilyen szinte elismerje a másiknak. nekem egy ilyennel van dolgom. most azt gondolom, hogy én vagyok iszonyú nagyvonalú, hogy egyáltalán néha szóba állok vele és engedem ezer korlát között unokázni (= látni az unokát néha). ha ismét hülyén viselkedik (szokott, mert nem bír magával), akkor még ritkábban (akár félévente, évente) van találkozó (ha egyáltalán). eredmény: annyit már sikerült elérni, hogy a hülye machinációit nem tudja csinálni, az életünkbe nem lát bele, az észosztást néha nem bírja megállni, de arra nem mondunk semmit. azt gondolom, hogy neki égő, hogy ennyire nem vesz részt a néhány legközelebbi családtagja életében, szoríthatja rendesen a kognitív disszonancia (hogy “ez a nagyszerű ember”, amit magáról gondol, jelenleg ilyen keretek közé szorul).

  18. Kedves csakazolvassa! És a többiek! Szívemből szóltál. A terápián épp a megbocsátással kínlódom, izé… dolgozom. Egyébként jól vagyok, csak rám jár a rúd néhány határidő miatt, és szükségem van arra, hogy átgondoljak ezt-azt, mielőtt visszatérek beszélgetni. Köszönöm azoknak, akik aggódnak értem. Jól esik. Ehhez a témához is visszatérek, ha lesz energiám és időm.

    Üdv.

    A.

  19. Az egészben a legjobb, hogy egy nagyon igényes, érett, önreflektív és elfogadó párbeszéd alakult ki itt a megbocsátás nagyon kritikus, nehéz témájáról. Nyugodtan lehet egyet nem érteni és egyetérteni is… Vállalni, hogy ki hol tart ezzel a témával a saját életében, és szabad ütköztetni, ki mit ért megbocsátás alatt. Én azok közé tartozom, akik a megbocsátást úgy értik: elfogadom, ami történt velem, amit tettek velem, azt, hogy hagytam, hogy bántsanak, és hagyták, hogy bántsanak. Nem akarom kitörölni az életemből, elfogadom, hogy jelentősége van annak, ami történt. Sokszor épp azért, hogy legközelebb ne hagyjam, hogy megtörténhessen! Hogy tehessek, tegyek ellene! Szó sincs elfelejtésről, álkedvességről! Csak arról, hogy megértettem, hogyan történhetett meg, ami annyira fájt, megértem a másik indítékait is – de nem mentem fel őt a tette felelőssége alól. Szembesítem vele, ha van rá módom – nem bosszúból, hanem mert így járulok hozzá a világ rendjéhez. És ebben segítségemre van a jogos haragom. Azonban megragadni egy örökös sértettségben, az energiáimat még mindig oda koncentrálni, ahol egykor bántottak – az tényleg mérgező.

    • Szia! Én is büszke vagyok rá! Maradj velünk, örömmel látunk!

      Egészen őszintén: aki módszeresen bánt például egy gyereket, vagy pedofil, vagy bántalmazó, annak nem tudom és nem is akarom megérteni az indítékait, az az ő dolga, küzdjön vele ő. Nem fogjuk megérteni, s talán nem is oldódik a fájdalom, de nem hazudunk, az biztos.

  20. Visszajelzés: minden jól volt úgy | csak az olvassa

  21. Megbocsátás nincs.
    Vigyázás van, hogy úgy igazán meg ne haragudjak, ezért a bántalmazó személyétől függően, pl. a szomszédasszony hamarabb kiveri a biztosítékot, mint egy családtag, bár az utóbbiak fájóbb sebeket ejtenek, nagyon sokáig keresem a mentségeket a bántalmazónak (ha nem fizikailag teszi, mert abból még az egyszeri gyanú árnyéka is elég).
    De amikor szakad a cérna, utána kész, itt a vége, fuss el véle.
    Azt nem mondom, hogy képtelen vagyok kulturált egy légtérben tartózkodásra, netán konvencionális párbeszédre, de az életembe semmilyen szinten nem engedem be többet és gondolatban sem foglalkozom vele, legfeljebb, ha valamilyen külső körülmény rákényszerít.

    Egyetlen kivétel az anyám volt, mert hát ő mégiscsak az édesanyám vala, de a kapcsolatunk már sosem lett olyan, mint az ominózus szakításunk előtti időben.

  22. Nekem az teszi könnyebbé ezeket a helyzeteket, hogy tudom: semmi személyes. Ő ezt tudja. Nem adhat mást, csak mi lényege. És a lényeg leginkább abban látszik, hogy ki hogyan bánik azokkal, akik ki vannak neki szolgáltatva. Kevés dologban hiszek, de ebben nagyon.

  23. Nagyon nehéz leírni azt, amit most érzek. Szeretném, ha tudnád, hogy ezért a bejegyzésért egy életre hálás leszek neked.
    Tíz éve mérgezem magam azzal, hogy elhagyott az anyám, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá (tizenhat éves, öngyűlölő, túlérzékeny kamasz voltam). Csak arra vártam, hogy egyszer bocsánatot kérjen, de sosem tette. Néhány évvel később azt mondta, azért hagyott ott a nagymamámnál, mert egy olyan elviselhetetlen gyerek, mint én, megfojtotta őt, és ő nem akart mellettünk (az anyja meg a gyereke mellett) idő előtt kiégni, megöregedni.
    Tíz éve azt hallgatom a nagyanyámtól, a környezetemtől, a pszichológusomtól, mindenkitől, hogy bocsássak meg és engedjem el a fájdalmat. Nem értik, hogy ha nem az anyámat tartom bűnösnek abban, hogy elhagyta a saját gyerekét egy vágyképért, akkor önmagamat gyűlölöm. Folyton azon gondolkoztam, hogy biztosan velem van a baj, hiszen nem lehet véletlen, hogy az anyám engem tesz felelőssé azért, amiért egyedül hagyott, én vagyok mindennek az oka, mert még megbocsátani se tudok neki, pedig talán neki kellene megbocsátania nekem.
    Te vagy az első ember az életemben, aki ki meri mondani azt, hogy a megbocsátás nagyobb teher, mint a harag, ha sosem kérnek bocsánatot, ha minden nap önmagunkkal kellene megküzdenünk azért, hogy elnyomjuk magunkban a fájdalmat, amit a másik ember okozott.
    Nem gyűlölöm az anyámat, de semmiféle anya-lánya kapcsolat nincs közöttünk. Most érzem először azt, hogy ez így van rendjén. Sosem fogom elfelejteni azokat önkínzó éveket, amelyeket okozott, de kaptam egy újabb lökést afelé, hogy megbocsássak végre magamnak.

  24. A megbocsátás egy folyamat. az érzelmi skálán átmész tehetetlenségből, s emelkedsz harag, méreg és bosszúvágy irányába. ami már rögtön egy érzelmileg jobbaneső hely. persze ezt nem kell cselekvés kövesse, átérezheted önmagadban is. hagyhatod hogy forrongjon benned anélkül hogy a másiknak nekiess. abban a percben ahogy áthaladtál ezen a fokon, emelkedhetsz tovább jobbaneső érzések fele, aminek része az elfogadás, béke és ami magába foglalja a megbocsátást is. Általában azt a hibát követjük el hogy nem az érzésekre figyelünk hanem elvekre, fogalmakra és viselkedésre. A túlelemzés különösen hátrányos. Az örökkévalóságig lehet elemezni egy érzést, épp attól válik ragadóssá. Ha nyersen megtapasztalod az energiáját, átmész rajta megkönnyebbülsz. Ha lenyomod..hát lenn marad. Az én történekem ütésveréses-üvöltözéses, hibáztatós, sosem-leszel elég környezetben nőttem játszódik le, a pasik akiket kifogtam sem voltam különbek, mint anyámék. (Aszondják hogy ennek ez a rendje) Egyik rémálom kapcsolatból a másikba. (Az egész arról szólt hogy elfolytsák azt ami bennem van, amit persze én is jól eltanultam. Még mindig folyamatban van a lebontása.) És akkor eljön a pillanat amikor azt mondod, hogy elég és kész, és magadat teszed elsőnek. Egyszerűen. S mindenki mehet a picsába 😛 De azt a pontot el kell érni, s azt nekem csak akkor sikerült, amikor feladtam a harcot. Kész vége. Ennyi volt. Én ennyit tudtam adni magamból. Ha tovább folytatom, szétesek. És akkor mindenki elment a picsába s befogta a száját. 😛 Épp ilyen egyszerűen. Mellékesen, egyik bántalmazóm se kért soha bocsánatot. Anyámék nem érzik úgy hogy valaha is bántottak volna. Ők úgy látják, hogy mindent megtettek ami tőlük telt, nem értik hogy miről beszélek, mintha meg se történt volna…de szerintem ez jobb is nekik. Az senkinek se lenne jó, ha a lelkiismeretfurdalás tengerében élnének. Se nekik, de se nekem. Annak a lének is én innám a felét. Éveken keresztül ostromoltuk egymást. Úgy látszik ez a rendje a dolognak. Át kell menni rajta. de ez természetes folyamat, hiába parancsolsz magadra, nem úgy működik. Az érme másik fele meg a bűntudat. Nna az még egy vagány dolog 😛 Ha eleget csapok a hátamra, majd csak minden helyrejön s mindenki szeretni fog. Ezt a módszert tanítják az igazán “jó” emberek.
    Ha megbocsátasz, ne érte bocsáss meg, érted bocsáss meg!
    Ez az én szerény véleményem.
    Itt az ideje hogy nagyon hangsúlyt fektessünk magunkra, és saját érzelmi jólétünkre mint a másikéra, lelkiismeretfurdalás nélkül. Sajnos ez a világlátás van belénknevelve, hogy áldozd fel magad a másikért akkor leszel jó ember, ha szereted magadat és saját jólétedre koncentrálsz önző vagy meg gonosz. Ezek vallásos hiedelmek különben. (Kár hogy ami arra lenne hivatott hogy az emberi szenvedésen enyhítsen, még rak rá egy lapáttal) Ezt kéne megkérdőjelezzük. Nem lázadjunk ellene, csak megkérdőjelezzük. Vajon? Vajon tényleg így van? Lázadással úgy marad ahogy van. Az csak az érme másik fele, de az érme még mindig ugyanaz.
    Ami tény az tény. Lehet hogy soha a büdös életben nem fogja belátni, hogy neked van igazad és soha nem fog felelősséget vállalni. És soha nem fog bocsánatot kérni, SOHA SOHA.
    A te döntésed hogy mit és kit tartasz fontosabbnak, és hogy éppen hol állsz.
    Nna, összefoglalásul azt szeretném mondani, nagy bölcsen :p hogy egyik érzelmi szint se jobb a másiknál. Ha a haragnál, frusztrációnál tartasz akkor tartsd tiszteletben azt, és érezd azt, úgy igazán, ha megbocsátasz, megbocsátasz. Tökmindegy. Egyiktől se vagy jobb vagy rosszabb másnál. Nem azoktól kell példát venni akik lenyomják az érzelmeiket, vagy el akarják nyomni másokban ugyanazt az érzelmet amivel ők maguk hadilábon állnak. De azoktól se feltétlenül akik a másokra hányják rá. Ezek az én következtetéseim sok sok kínlódás, harag meg önmarcangolás után megszültem őket. 😛 És..mindezek mellett mostmár látom hogy az a sok harag és önmarcangolás része volt a folyamatnak. Neki úgy kellett lennie.
    Nna!
    Honor yourself. Ez lenne a mondanivalóm!
    És sok sok sikert!

    • Szia, örülök, ha magadról írsz, érdekes és fontos, jó olvasni még így fáradtan is, de ez a tanácsadó hangnem, amely abból a tévedésből indul ki, hogy ezek itt az én problémáim, és tanácsot kérek az éterből ismeretlenektől — ez jaj.

  25. Magyarországon a mentálhigiéné igen fejletlen. Beszélgetésben még jószándékú barátok is elég gyorsan megmondják, mit kellene érezned. Feldühítettek? Ne törődj vele! Letolt a főnököd? Örülj, hogy van állásod! Elvetéltél? Örülj, hogy van egy egészséges gyereked. Bajod van? Ne izgasd magad! A gyászok, traumák kezelésének kultúrája meg… hááát… még annál is gyengébb.

  26. Mi a teendő, ha a nem okuló kellemetlenkedő egy közeli családtagunk? Akivel azért kínos lenne megszakítani a kapcsolatot? Nálam ez a helyzet. Anyukámmal van bajom. Nehéz megfogalmazni, mert minden konkrét számonkérhetőt megtett a nevelésemben. De ha vele vagyok, rosszul érzem magam, mert folyamatosan olyan üzeneteket küld, hogy én nem jól csinálom a dolgokat. Ez nem tudatos nála, ha szóvá teszem (már elég sokszor megtettem): ő csak jót akart. Ő jobban tudja. Ne legyek már ilyen érzékeny. Szóval még azt is jobban tudja, mit kellene éreznem.
    Egyébként külső tanú szerint is igen bántó az anyám, a férjemmel minden látogatása után kielemezzük az öt legsértőbb megjegyzést, és jókat nevetgélünk. Nem haragszom én őrá, de egyszerűen nem jó, nem kellemes vele lenni. Aztán néha kiborít, akkor kiborulok. Folyamatos téma nálunk ez a probléma.

    Mit csináljak? Szakítsam meg vele a kapcsolatot, fosszam meg az unokáitól? Nem is értené. Szeretnék én vele jóban lenni, meg öreg is, de nem megy.

    Írjatok valami okosat, mert hamarosan megyünk közösen nyaralni.

    • Nem tudok okosat.Én anno azt csináltam,hogy elmondtam,mi bajom vele és nem mentem egy évig.Rengeteget fejlődtünk az idő alatt,utána sokkal jobb lett a kapcsolatunk.
      Közös nyaralás??? Jáájjj!Akarod te ezt?

    • Jajj. Ismerős. Hát a közös nyaralás nálunk hardcore lenne…
      Unokáktól megfosztani, azt szerintem ne, mert az nagyon durva, ahhoz azért nagyon kéne haragudnod. Nem tudom. Nagyon sokan így vagyunk itt a saját anyukánkkal ilyen, vagy olyan okokból kifolyólag. Egy másik kommentben Gyöngyi írta, hogy meg kell húzni a határt. Én is így gondolom. Nehéz jól belőni, hol. De valahol kell. Egy barátnőm pl ott húzta meg, hogy az unokákat odaviszi, ezt meg nem tagadja, de ő maga maximum 1 órát tölt ott havonta. Nincs miről beszélni, annyi a bántás, őszinteség sincs, nincs kinek mondani, nem érti. Keveset és ritkán. Mindenki jót akar, a falra lehet tőle mászni. Na de ha nem jó és mondja az ember…. Akkor miért nem látják, hogy abba kéne hagyni? A teljes kapcsolatmegszakításhoz szerintem sok kell, legalább is nekem az kéne. Én is vívódom, sokat, nagyon nehéz. Ha a gyerekek szeretik és jó nekik együtt, akkor ők legyenek együtt, te meg csak jelen. Esetleg. Okosabbat nem tudok, mert nincs gyerekem.

      • Engem kilenv évig tiltottak a nagyszüleimtől, amíg fel nem nőttem, és el nem mentem magam a nagyanyámhoz… nem neki volt a rosszabb, hanem nekem… ne csináld azt a gyermekeiddel, joguk van a nagyszüleik szeretetéhez, ami köztetek van, az rátok és csakis rátok tartozik, ők nem tehetnek róla… ha ők sem akarnak menni, mert nekik is rossz, az egészen más.

        • MIből gondoljátok, hogy ha a gyerekét bántalmazza verbálisan, akkor az unokáit nem fogja? Bringásahegyen, a helyedben én nagyon komolyan elbeszélgetnék az anyámmal és egy darabig csak felügyelet mellett hagynám vele a gyerekeimet, ha te nem akarsz vele lenni, akkor legyen ott a férjed. Ennek fele sem tréfa, és ha feldolgoznivalód van az anyád viselkedésével kapcsolatban, akkor keress erre lehetőséget minél előbb.

          • Ezért írtam, hogy ha a gyerekek szeretik a nagymamát és jó nekik együtt lenni, akkor legyenek együtt, Bringasahegyen pedig legyen jelen mindeközben.

          • az én nagyszüleim például teljesen máshogy viszonyultak hozzám, mint anyámhoz. Őt tönkretették, de velem máshogy viselkedtek. Öregebbek is voltak, nem volt akkora felelősség, és én teljesen más vagyok, mint anyám. Nagyszülőkként sokkal elviselhetőbbek voltak, mint szülőként. Én is kaptam tőlük sok rosszat, de messze sokkal többet köszönhetek nekik. Szóval nem biztos, hogy ugyanazt adják az unokáknak.

  27. Nehéz téma ez, na. Van egy ember az életemben, akivel a kapcsolat megszakítása után egyszer sem találkoztam, de fogalmam sincs, hogy mit mondanék neki most, ha összefutnánk. Nem bocsátottam meg neki, de nem is haragudtam rá, megpróbáltam egyszerűen csak kisöpörni. De a férfiakkal való kapcsolatomra rányomta a bélyegét. Nem is annyira megbocsátani kellett volna, hanem valahogy feldolgozni azt a sok kárt, amit okozott. És ott már tényleg nem az ő személye a fontos, hanem én, hogy én hogy tudok gyógyulni ebből. Mert ha nincs kapcsolat, nincs kiújuló harag, akkor tényleg csak az marad, amit belém vágott. Alkoholista nevelőapám, 10 évig éltünk vele együtt. Direkt, nyíltan nem bántalmazott, de megalázott, fikázott, basztatott, amikor csak tudott. Lehet, hogy ez is bántalmazás. Mindenesetre inkább anyámra haragudtam, hogy nem lépett hamarabb. Vele viszont van kapcsolatom, ezerszer végigbeszéltük, és értem őt. Megbocsátottam, de nem felejtek. Nem azért, mert nem akarok, hanem azért, mert a traumákat nem lehet elfelejteni, csak feldolgozni.

  28. huh, ez egy nagyon nagyon aktuális téma nálam.
    ma van tizensok éve hogy az apám hagyta hogy szörnyethaljon, és én évekig tunkoltam magamba az “éljünk békében az emlékével” ingyombingyom életérzést.
    szép emlékek után kutatni, régi sérelmek kuka, koncentrálni a jóra, etc.etc. azúrazénpásztorom.
    nagyon jól jött ez a bejegyzés mert kezdek ráébredni hogy nem és nem.
    nem tudok megbocsájtani a traumatizált gyerekkorom miatt, hogy hagyta, hogy elszakadjon a valóságtól, tönkremenjen, leépüljön és meghaljon.
    a fél ország piál, de nekem a fél családom tette.
    emiatt évekig zsigeri dolog volt mások helyett szégyellnem magam, önként, dalolva sorolni be magam alájuk, és hagyni, hogy leraboljanak.
    mindenemet vitték mert vihették, ingyen adtam.
    az időm, a lehetőségeim, a testem, a tehetségem, a bizalmam. nem akartam észrevenni soha.
    nem és nem tudom ezt megbocsájtani és ugyanilyen dühösen rázom le a mi lett volna ha? c kérdéssort.
    jogos dühös vagyok.

      • Ez az, amit én is képtelen vagyok elvégezni. Mostanában volt 39 éve, hogy az apám vízbe fulladt, mert a szeretőjével ment strandolni (nagyon jól úszott, csak hát rosszul lett közben, és túl messzire beúsztak a Balatonba, ott már mély a víz, meg az alja hideg ám, még kánikulában is), holott megbeszéltük reggel, hogy velem jön. Ha mi ketten megyünk, a rosszullét nem a mély vízben éri, mert én nem szeretek úszni, velem csak labdáznia kellet volna, esetleg szaltóztatni a max. mellig érő vízben, és elég nagy meg fizikailag erős voltam a 17 évemmel, hogy megtartsam a víz fölött a fejét, amíg jön segítség.

        Ó, persze azt, hogy a szeretőjével volt, később tudtam csak meg, mintegy hivatalból, és ezt, hogy egyáltalán VOLT neki, hatalmas pofonként éltem meg, mivel addig amolyan erkölcsi etalon szerepre tartott igényt, és így is nevelt.., Onnantól megváltozott az életem teljesen, ami a férfiakhoz való viszonyulásomat illeti.

        Korábban sem díjaztam a “vén kujonokat” meg a nős embereket, de nem is törődtem velük, viszont attól kezdve undorral fogadtam a legkonvencionálisabb közeledést is részükről.

        Egyébként a víz pont ott dobta ki őt a 4. napon, ahol a nyári szünetben dolgoztam (egy üdülőben), anyu is ott dolgozott, és rettentően felháborodtam, miért a rendőrök nem engedték megnézni. Így sokáig a temetés után sem igazán hittem el, hogy meghalt, kellett volna a látvány, bármennyire is randa egy vízihulla. Végül anyu azonosította, de neki is csak a hátát engedték megnézni.

        Fel is boncolták, hivatalból, és a jegyzőkönyv alapján hatalmas mák, hogy így történt, mert az a rosszullét, ami elkapta (elhízott és láncdohányos lévén), bármikor bekövetkezhetett volna, és akkor ott van a nyakunkon egy magatehetetlen ember. Én persze fel voltam háborodva, hogyan mondhat ilyent az orvos, pedig csak realista volt, utólag beláttam, főleg a későbbi dolgok hatására. Ugyanis a szeretője beperelt engem, mint örököst, hogy apám tartozott neki a havi fizetése 10*-sével kb (miközben haza nem adott egy fillért sem). És meg is nyerte, el kellett adnunk a telket, hogy ki tudjuk fizetni.

        Ezzel szűnt meg a számomra apámnak lenni. Nem a pénz miatt, az semmit nem jelentett nekem, hanem maga a világba vetett hitem rendült meg alapjaiban. Számtalanszor elképzeltem az eltelt évtizedek során, hogy egyszer csak bekopog és helyet kér. Én meg elküldöm, “Nem ismerlek, nem vagy senkim, menj oda, ahonnan jöttél” szöveggel. Az eltelt 15 évben kb. addig jutottam el, hogy a gyűlölet elenyészett, maradt a közömbösség.

          • Nem, semmit. Ugyan hol volt akkoriban Magyarországon pszichoterápia?

            A következmény amúgy az volt, hogy kishíján megbuktam félévkor 4-ben a gimiben, jól időzítve az érettségi előtt…
            Egyszerűen nem voltam ott az órákon (csak fizikailag), ha felszólítottak felelni, felálltam és néztem a tanárra, mint aki még sosem látott olyant. Érdekes módon a leckéket megírtam, jól, meg a dolgozatokat is, csak a kommunikáció és a beszédre koncentrálás sült be teljesen. Mivel szinte mindenki ismert mindenkit, tudták, hogy baj van, nagyjából biztosan azt is, hogy mi, ezért békén hagytak egy idő után. És az idő, meg a békén hagyás meghozta a gyümölcsét, év végére magamhoz tértem, ha nem is teljesen, mert pl. a negyedikes tananyagból alig emlékszem valamire (az iskolai eseményekből meg egyáltalán semmire, a első emlékem arra vonatkozik, hogy a töritanár külön megkérdezte tőlem, nem akarnék-e mégis töriből is érettségizni, akkor is kísérleteztek ám az oktatásban, és pont nem volt kötelező), az előző évekére meg még ma is, ha nem is teljes frissességében.

            Bizonyára az igazi gyászmunka elmaradása miatt nem tudok megbocsátani sem. Hát, most már mindegy, ez van.

            Egyébként ez a trauma befolyásolta a gyereknevelésemet (jaj, csak ne legyen olyan gerinctelen, mint a nagyapja), meg a párválasztásomat is (nekem “úrifiú” nem kell, inkább legyen egyszerű származású – nb. cigány- , mint egy gerinctelen féreg, mintha a műveltség, magas kultúra egyben valami jellemszennyező dolog volna…, de hát fiatal korában az ember mindenféle hülye elgondolásokra tesz szert), és nagyban hozzájárult, hogy olyan sokáig elviseltem az össze nem illőségünket, mivel minden, számomra problémás dolgot igyekeztem kimenteni, megmagyarázni – ebben nagyon jó vagyok -, nehogy eljussunk a cérnaszakadásig, mert nem lesz visszaút.

            De legalább – úgy tűnik – a gyereknevelés sikerült 🙂
            Az extől is megszabadultam pár éve, szóval csupa jóság az élet (majdnem) 🙂

            • Most, hogy belegondoltam, megint teljes élességében felmerült az emlék, ahogy anyu váratlanul korán hazajön a munkából, jön be a hallba, ahol olvastam (ott jó hűvös volt), mondja, üljek le (félt, hogy rosszul leszek a hírtől), és utána mondja, hogy apám belefulladt a Balatonba.
              Én meg nézek rá hitetlenkedve, hirtelen teljesen bedugult füllel, hogy mit beszél??
              Dehát ott voltam a strandon, ahol találkoznunk kellett volna! De nem jött, ezért hazamentem fürdés nélkül, mert az amúgy nem az én kedvenc helyem volt, csak a sulihoz az esett közel, ahol dolgozott. Tényleg, de furcsa, hogy a munkahelyére nem néztem be, valószínűleg mivel meg voltam sértve…

              Hát, azt hiszem, itt és most próbálkozom a feldolgozással, és remélem, van is még 20-30 évem 🙂

        • Ezt olvasni is borzasztó volt. Az én apám és a halála nem ennyire borzasztó, de még így is haragszom érte.
          Nagyon sajnálom! Én is is azt akartam kérdezni, mint Gyöngyi, hogy csináltál-e valamit, ami segítette a feldolgozást? Nekem kellett, őrült dühös voltam.
          Azt soha nem fogom megérteni egyébként, hogy miért nem lehet megnézni a halottad. A te hozzátartozód, a te döntésed…. Baromi fontos része az elengedésnek és a gyászmunkának. Nekem sem hagyták, a mai napig ki vagyok miatta. Most felnőttként már nem tudna megállítani és megakadályozni ebben senki.

          • Köszönöm. Gyöngyinek is, az együttérzést, meg mindenki másnak is.
            Hát, szerintem csak védeni akartak a sokktól.
            De én nem egy átlagos 17 éves voltam, hanem nagyon öntörvényű és kemény mindig is. Biztosan undorító lehetett, felpuffadva, a halak is kikezdték, egy nyári 4 napos vízihulla nagyon nem PC.
            Én annak is örülök – ha egyáltalán ilyesmi mondható – , hogy édesanyám itthon, gyakorlatilag a kezeim között halt meg, miközben próbáltam életben tartani, a mentők már nem tudtak segíteni rajta, pedig hamar kiértek. Valahogy sokkal könnyebb volt így elengedni, mintha kórházból jött volna az értesítés. Mielőtt elvitte a temetkezési vállalkozó, még bementem a szobába és megsimogattam az arcát, kezét, számomra EZ volt a búcsú, nem a temetés.

        • Vica, ez gyomros… ismerős minden sorod sajnos, és nagyon plasztikussá vált az emlék nálam is. Viszont talán jobb, hogy nem láttad.
          Egyetértek a gyászmunka résszel, és amit írtok, hogy fontos az elengedésben, de senkinek sem kívánom azt amit láttam, soha.
          Nem sikerült valami fényesen a halotthűtés úgyhogy horror.
          A boncolás nyomait pedig nem lehet minden esetben eltüntetni.

          Olvastam egyszer hogy az agy, ha veszélyt érez egy régi emlék, sérelem kapcsán, kilöki, hogy ne tudjon sokkolni, vagy kívül helyez benne…
          … nem tudom nekem váratlan és abszurd helyzetekben és kontextusokban tört elő az a látvány, túl vizuális alkat is vagyok, és annyira felzaklatott hogy megmozdulni is nehéz volt tőle.

          Ha valaki aki mellett ott ülsz, amikor kihűl, kisimul, és vele vagy és voltál mert azt szerette volna, az más, az kell és kellene. Bírni, túlélni.
          De aki erőszakos halált hal, azt nem hiszem hogy minden esetben látni kell.

          • Teljesen igazad van, erre nem gondoltam. Más egy betegség után megnézni, mint egy baleset után. Köszönöm, hogy leírtad! Ölellek!

          • Ó, de durva, hogy veled is hasonló történt…
            Sajnálom.

            Ahogy írtam, megtapasztaltam a normális halált is, akkor jó volt, hogy ott voltam.

            Igen, végeredményben lehet, hogy jobb volt apámat nem látnom, de ezt már sosem fogjuk megtudni…

    • Szia. Annyira átérzem, amit írsz. És az a baj, hogy én már évekkel ezelőtt rájöttem, hogy önként adok mindent, időt, energiát (a munkahelyen, ahol egy percig nem becsültek, és jól kihasználtak, majd seggberúgtak), pénzt (az élhetetlen bátyámnak, azelőtt anyámnak, amíg élt), a feleségemet (az új szeretőjének, mert majdnem önként vonultam ki, hogy ő a helyemre léphessen), a házam rám eső részét (a volt feleségemnek), a gyermekeimet (akikért nem voltak képes harcolni. Tegnap óta (sírva) csak ezen gondolkodom, amit írtál. S mindez azért, mert kilencéves koromban ottkaptam az apámat útban az ég felé a debarénkban. És annyi mindent kipróbáltam már, százféle terápiát, s minden, mégis ugyanazok a viselkedésminták, sakkterápián is megállapították, hogy a sakkban önként áldoztam fel a vezéremet, megmagyarázhatatlan módon, és nem jutok tovább. Te mit csináltál, ha meg szabad kérdeznem… Hogyan léptél tovább? Vagy te sem léptél tovább? Annyi a különbség, hogy én valamiért nem haragszom az apámra, inkább csak sajnálom, és fáj, ha arra gondolok, nagyon fáj.

      • talán azzal, hogy elmondtam, elmondom, kimondom vagy leírom, akár itt akár szóban. azelőtt egyedül kellett lenni a nyomorommal, titkolni, szépíteni és látszatot tartani, az kirekesztett.

        • Nekem mostanában segít, hogy leírom. szépítés nélkül, mert ha kigördülnek a szavak, máris emészthetőbb. naplót kellett volna írni, de tönkretették. Most kezdek megint belejönni.

          • Valószínűleg én is ezért ragadtam itt.
            Segít, ha leírom, még sosem írtam le ennyi mindent az életemről, sehol.

            De milyen rémes, hogy mennyi-mennyi sérülést hordozunk magunkkal.
            És mennyien vannak, akik el sem jutnak ilyen fórumokig, ahol kibeszélhetik magukat, és még sokkal szörnyűbb az életük. Ismerek ilyeneket is.

      • Én csak elnyomtam magamban, mert senki nem mondta, mondhatta, hogy másként is lehetne, kellene.
        Életemben először (és sokáig utoljára) az exnek próbáltam elmondani (közel 10 évvel később), de ő egyáltalán nem értette a problémát, egyetlen szeletét sem. ennek persze az volt az oka, hogy neki nem volt meghitt kapcsolata semelyik szülőjével sem, meg akkor még a halállal sem találkozott (na, most is magyarázom, mentegetem…).
        Na igen, ha okosabb vagyok, ebből is tudhattam volna, nem passzolunk, de úgy voltam vele, neki is megvannak a maga sérülései, meg nekem is, együtt jobban elviseljük őket.
        Azóta azt hiszem, ez a 2. vagy 3 eset, hogy beszélek erről. Arra nem emlékszem, hogy a barátnőimnek meséltem-e legalább részleteket, az viszont eléggé bizonyos, hogy a nálam lakott pszichológus hallgató unokahúgnak igen, már csak azért is, hogy legyenek ilyen tapasztalatai is (egy kvázi páciens révén 🙂 )

        • Azért ez őrület,hogy a közvetlen környezetünkben nincs senki,akivel bizonyos dolgokról beszélni lehetne.Hány olyat olvastam itt és magam is így vagyok ezzel,hogy ez a blog az egyetlen hely,ahol lehet és ahol értik,válaszolnak,törődnek vele…

          • Igen, őrület.
            Köszönet a blog gazdájának, hogy lehetőséget ad erre nekünk (és ha már itt tartunk, még D-nek is, mert felhívta a figyelmem a blogra a kirohanásával :P).

            Vajon tudta-e, milyen mélységes hiányt pótol vele?

          • Máshol kérdezted, hogy miért járok pszichológushoz. Részben ezért. (Szerintem egy blog nem erre való, de ez az én magánvéleményem. Ha a megértő füleket helyettesíti, az már felér egy terápiával.)

  29. Volt egy kapcsolatom,úgy 15 éve.Nagyon odavoltam a paliért,a kutyája voltam…úgy is bánt velem.Amikor pl. kiállt az autójával az udvaráról,nekem,meg a kutyáinak a kiskapunál kellett sorban állnunk szépen,jól nevelten.A kutyáihoz egyébként nem szólhattam,nem nyúlhattam,”nem ölebek azok”.
    Ha autóval mentünk valahová,én csakis előre nézhettem,mert ne bámuljam a pasikat.
    Ha a rádióban a kedvenc számom ment,amit utált,akkor biztos én intéztem,hogy őt bosszantsam.
    Egyszer elcibált a nőgyógyászhoz,hogy az vizsgáljon meg,aznap megdugott-e valaki.
    Rám ragasztott valami nemi nyavalyát,hónapokig kezeltek,jó darabig félre,mire kigyógyultam,végig basztatott miatta,dolgoztatott(épp nem volt munkám),pedig majd’ megdöglöttem,olyan fájdalmaim voltak,de biztos én szereztem valami pasitól,mert félrekefélek.
    A rabszolgája voltam,a lába kapcája,bármit megtettem neki,kivéve azt az egyet,ami “szerelmünk csúcsa” lett volna,hogy ő nézze,ahogy én egy másik nővel…
    Csak egyszer ütött meg,amikor épp megint órák óta kínzott,hogy kivel csalom és mért hazudok,és már órák óta csak zokogtam és bizonygattam,hogy nemnem és egyszer csak elég volt és azt mondtam neki,a kurva anyját kínozza,na,akkor durr egy visszakezes.Jó sokáig volt lila a fél szemem.Véletlenül nekimentem az ablaknak,ugye.Persze,bocsánatot kért,még sírt is néha,ő is tudta,hogy nem komplett szerintem,szenvedett saját magától.
    Válogatottam tudott kínozni,szinte megállás nélkül,sose felejtem el.Az anyjával ugyanezt csinálta,egy rémült kis nyuszi volt a nő a közelében.

    A gyerekem akkor volt 15,azt kellett néznie,hogy állandóan bőgök.A többit szerencsére nem látta.
    Nagyon nehezen szakadtam el tőle,többször szakítottam az egy év alatt,de mindig visszakönyörögtem magam(!).
    Sohasoha nem bocsátok meg neki.
    És magamnak sem.
    B.Imre,te rohadék,ott dögölj meg,ahol vagy!Találkozunk a pokolban.

  30. Sziasztok, már egy ideje csendes megfigyelőként olvasgatok itt, de csak most vettem rá magam arra, hogy írjak is. A bántásról. Hogy nem csak tettekkel lehet. És hogy mindenhogyan fáj.
    Mikor még óvodás voltam, a legjobb barátnőmnél agydaganatot diagnosztizáltak. Voltunk úgy 6 évesek, és a kemó miatt kihullott a haja. Rengeteget bántottam azzal, hogy nem álltam mellette, amikor a többiek kopasznak csúfolták. 9 évesek voltunk, mikor meghalt. De ezt én saját magamnak talán sosem fogom megbocsátani. Aztán úgy alakult, hogy az ő anyukája és az én apukám összeköltöztek. Kamaszkor, sok-sok ellenállás, veszekedések. Az újdonsült mostohaanyám – akinek valószínűleg nagy trauma lehetett egy olyan idős gyereket nevelnie, mint a lánya, aki meghalt -, rengeteget bántott. Szavakkal és tettekkel is. Egyszer majdnem kilökött az ablakon, de volt, hogy a fürdőbe jött be, mikor épp törölköztem – teljesen védtelenül. Akkor védekezésből felemeltem a kezem, amit később apunak úgy mesélt, hogy én akartam megütni őt.
    Borzasztó nagy erő kellett ahhoz, hogy elköltözzek onnan, mert valamilyen szentimentális oknál fogva féltettem apukámat. És idő kellett, hogy kamasz fejjel rájöjjek, hát hiszen ő akarta ezt magának. Amikor viszont elhatároztam magam, már minden sokkal könnyebb volt.
    Most már nagyon ritkán találkozom apukámmal, és sikerült elérnem, hogy a feleségét még kevesebbet lássam. Ő persze úgy viselkedik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, csupa mosoly meg kedvesség. És tudom, hogy neki sem könnyű, hiszen a saját gyerekét eltemetni sosem az, és emiatt talán kicsit könnyebben dolgozom fel az egészet.
    De a trauma, az trauma, és a lenyomata mindig bennem marad, bárhova megyek, bármit csinálok.
    Ez szerintem nem olyan dolog, amit csak úgy elfelejthet, vagy szőnyeg alá söpörhet az ember. Mert ha meg is próbálja, akkor a szőnyeg gyűrődésében jól hasra esik. Nem elfelejteni kell, meg nem megbocsátani, hanem elfogadni, hogy ez a múltam, és enélkül ma valószínűleg teljesen más ember lennék, nem az, aki most vagyok.

  31. “Szeretem” a haragot a lázhoz hasonlítani. Mindkettőre szükség van – és mindkettő okozhat bajt, ha túl sok van belőle, vagy túl sokáig tart. Azt gondolom, hogy ha megéljük a haragot, akkor egy idő után már nagyon hasznos, és megkönnyebbülés, ha meg tudunk tőle szabadulni. De azt mondani, hogy tedd már le, ne hurcold kb. olyan, mint azt mondani, miért vagy még mindig lázas.

    • Ó, de jó! Jaj de pipa vagyok az ilyen önjelölt ezo-izékre és hasonlókra, halvány lila segédfogalmuk sincs róla, hogy működik az emberi lélek, mégis olyan határozottan nyilatkoznak róla. Borzasztó nagy károkat okoznak, mivel olyan sokan ki vannak éhezve egy kis figyelemre, és az effajta buta tanácsokat összetévesztik vele.

  32. Visszajelzés: de már túlvagy rajta, nem? | csak az olvassa — én szóltam

  33. Az én anyámra gyerekként istenként tekintettem. Minden megtett, megvett nekem, amit akartam. Azt hittem nekem van a legszeretőbb anyám. Rengeteget dolgozott. Később 19 évesen először lefeküdtem egy fiúval, akivel amúgy nem is jártam. Tagadtam előtte, de megsejtette, és még a barátnőmékhez is elment, hogy mondja meg az igazat, hogy tényleg úgy volt-e. Ő döbbenetében nem tudott tagadni. Na akkor aztán minden voltam, csak jó nem. Akkoriban tetszettem meg a későbbi férjemnek, aki sose lett volna a férjem, mert nem tetszett, sőt viszolyogtam tőle. Anyám annyira erőltette ezt a kapcsolatot, arra hivatkozva, hogy én már nem fogok kelleni senkinek, miután „odaadtam magam” valakinek, örüljek, hogy van akinek kellenék. Én ellenálltam sokáig, a fiú meg szorgalmasan járt hozzánk. Anyám még a legjobb, gyerekkori barátnőmhöz is elment a tudtom nélkül, hogy ne jöjjön hozzánk többet, mert azt gyanította, hogy ő beszél le a fiúról. Apámat is meggyőzte, hogy az a fiú az én utolsó mentsváram, meg, hogy annyira rendes, de apám idővel aztán csak megelégelte, és véget vetett ennek az udvarlásnak, hogy mégse kényszeríthetnek valakivel össze, akit én nem akarok. Anyám viszont mikor kettesben voltunk, csak győzködött, hogy ne szalasszam el, stb…, meg, hogy látta az utcán, és mennyire megváltozott, milyen csinos lett. Én annyira magányos voltam akkoriban, hogy bármilyen hihetetlen szinte beleszerettem és végül elkezdtünk járni. Voltak már jelei, hogy nem becsületes. Hozzámentem, és később kiderült, hogy a legnagyobb gazember. A fizetését magának megtartotta, amikor terhes voltam a bankbetétünket elverte, majdnem megvert, de sorolhatnám oldalakon át. Mivel jött a gyerek, lebeszéltek a válásról azzal, hogy majd megváltozik. Csak 7 év múlva váltam el. Súlyos depressziós lettem, de anyám hibáit akkor sem láttam. A pszichiáter vezetett rá, hogy az önértékelési zavaraim miatt vagyok depressziós, mert anyám nem engedett önállósodni, kritizált mindenben, a külsőmet, kontroll alatt tartott, a leveleimet felbontotta, stb. Nem engedte a saját háztartásom vezetését, amikor dolgoztam, mindent megcsinált helyettem. Azért is úgy kellett kűzdeni, hogy főzhessek. A véleményem nem számított neki semmiben. Mindent ő akart eldönteni. Azt tanácsolta a pszichiáter, szakítsam meg vele a kapcsolatot, de nem tettem, mert sajnáltam, maradt minden a régiben. Nem tudtam jó anya sem lenni, annyira semmire tartottam magam. A fiam 19 évesen öngyilkosságot kísérelt meg egy lány miatt, az anyós tudott a mérgezésről, de nem telefonált senkinek, pedig akkor még időben lett volna. Öt éve ápolom a fiamat, mert teljesen magatehetetlen, anyám járt hozzánk csak, viszont olyan vigasztalásai voltak, hogy mit sajnálom a fiamat, mi örömem volt benne. Utólag jöttem rá, hogy féltékeny volt a kapcsolatunkra. Rengeteget bántottam a múltért, és hogy ezalatt az öt év alatt is dominálni akart, nem változott csak az utóbbi pár hónapban, de ez rengeteg veszekedésbe került. Tegnapelőtt váratlanul meghalt egy rutin érfestésbe. Az utóbbi egy hónapban egész jóban voltunk. Most aztán mégis hiányzik és bűntudatom van, amiért nem töltöttem elég időt a kórházban vele és mennyit vádoltam. Valószínűleg nem tehetett róla, hogy annyira uralkodó természete volt.

      • Csak legalább lenne erőm, hogy öngyilkos legyek, de bármennyire szenvedek nincs, legalábbis egyelőre. Teljesen egyedül vagyok a fiammal, senkihez sincs szólni, ő nem tud kommunikálni. Egyáltalán van olyan ember, akinek az égvilágon senkije nincs és bírja?

        • Onkormanyzaton, csaladsegiton vagy helyi vallasi kozossegeken keresztul nem lehetne igenyelni segitot/gondozot heti 2-3 alkalommal par oraban? Mindket szulom rokkant nyugdijas, eleg rossz fizikai es psziches allapotban (bar el tudjak meg latni magukat alapszinten) es rank nem szamithatnak a mindennapi dolgokkal, en kulfoldon elek, a tesom meg az orszag masik vegeben. Anyam szerencsere talalt olyan kozosseget (punkosdistak talan?), akik segitenek allando gondozokkal, mondjuk a napi teendok vagy befizetesek intezesenel, illetve anyam eseteben a kedelyjavitas is fontos, hogy ne legyen elszigetelt, legyen kivel valtania par szot (o sulyos depresszios, visszaeso). Mivel ok meg kulon is elnek, ez jelenleg a legjobb megoldas, a gondozok pedig megbizhatoak, szimpatikusak (civilek egyebkent, nem szakkepzettek vagy ilyesmi). SzSzB megyerol beszelek, nem tudom nalatok milyen lehetosegek vannak, ha vannak, vagy probalkoztal-e mar valamivel.

          • Köszönöm. Mi Budapesten lakunk, hozzánk is jár egy szolgálat, heti 3×1 órát, hogy vigyázzanak a fiamra, amíg elmegyek vásárolni,, pár percet tudok beszélgetni velük. Még kutyát sem tarthatok, mert nem tudnám sétáltatni, nem hagyhatom egyedül a fiamat. Elnézést azoktól, akiket netalán zavarna, hogy belezavartam a blogba, mintegy lelkisegély szolgálatnak használva.

        • Szia Drea!

          Hogy mennyire bírja, azt nem tudom. De azt igen, hogy van olyan, hogy valakinek senkije sincs… Igen, van olyan hogy olyan egyedül vagy, hogy akár meztelenül, lógó takonnyal is mászkálhatnál az utcán, senki sem emelné föl a fejét, még egy rosszalló pillantásra sem. És te sem látnál egy emberben sem annyit, hogy akár ráemeld a tekinteted, hisz minek..?

          A barátnőm egyedül van a kisfiával, mint az ujjam, én egy másik országban, ő odahaza egy zsarnok anyával a szomszéd utcában, aki még a holmiját is átkutatja, mikor elmegy a gyerekért.
          Most tervezi, hogy kilép az anyja árnyékából, de sajnos, ez nemcsak belső, hanem külső munka is, anyagi feltételei vannak.

          Sajnálom, hogy ennyire nehéz helyzetben vagy. De itt nem vagy egyedül!

          • Köszönöm. Nagyon rendesek vagytok, sokat jelent az együttérzésetek.
            Pikareszk: Vannak tanácsok a nárcisztikus anyákkal való kapcsolat tartásra vagy nem tartásra, leginkább angolul.

          • Van millió, már nem emlékszem melyikeket találtam legtalálóbbnak.
            Ezek elég jól leírják:
            http://www.daughtersofnarcissisticmothers.com
            http://www.willieverbegoodenough.com/narcissistic-mother/
            http://parrishmiller.com/narcissists.html
            De ha beírod a keresőbe, hogy narcissistic mother, kiad rengeteg oldalt.
            Vannak enyhébb és egészen súlyos esetei. Az enyém az ún. “engulfing” mother. Fizikailag viszont sosem bántott, és mindent megadott, sőt nem fogadott el semmit, ami nem esett jól. Ajándékot nem lehetett venni neki, még egy csomag kávéért is úgy leszidott minket, hogy csak. Muszáj volt úgy érezze, mindent ő finanszíroz, és nélküle éhen halnánk, pedig mindig dolgoztam. De olyan rossz kritizálni most már, hogy meghalt. Most már kezdem a rossz tulajdonságait egészen más fényben látni.
            A fiam története annyira tragikus, hogy most arról nem tudok írni.

  34. Nekem ez jó, mert itt nálad, veletek minden nap katarzis és megerősítés. Most azért, mert évek óta mossák a fejem “de meg kell bocsátanod”, miközben én suttogom, mondom, ordítom, hogy de nem megy, mert ld. a megbocsátás elég komoly feltételei hiányoznak. Szóval: nekem is a családom. És most megint jönnek a könnyeim az egésztől, de most másképp …

    • Neked is a családod? Nekem is a családom…

      És nem, nem fogok megbocsájtani apám családjának, amiért akkora nagy traumákat okoztak, amikor még egészen kicsi gyerek voltam (ezeket a dolgokat a válási meg rendőrségi aktákból olvastam, hát mit mondjak, baromi jó érzés volt), mert az embernek egy gyermekkora van.

      Ezeken emésztettem magamat. Aztán jött egy betegség, és rájöttem, hogy nem ér az egész annyit, hogy folyamatosan nyomasszanak ezek a dolgok. Nem azt mondom, hogy megbocsájtottam, inkább azt érzem, nem a régi szemétségekre kell állandóan koncentrálni, fontosabb az egészségem, és az a rendkívül jó érzés, hogy én alakítom az életemet.

      És apámmal sem fogom tartani a kapcsolatot, jókislányos elvárások miatt. Nem akarok bölcs lenni. Ha netán megkeresem, akkor azért fogom megkeresni, mert NEKEM hiányzik a tök kattant humora, ami bennem is megvan, és jókat lehetett vele nevetni.

      Féltesómmal más a helyzet- őt bármikor szívesen látom 🙂

  35. Lehet, hogy definíciós eltérések vannak (ez itt a kommentelős estém, bocsánat – fejcsóválásaim alkalmával nem szoktam hozzászólni). Amiről írsz, azt én (mint a megbocsátás-kórus egyik szólama) úgy hívom, hogy kiengesztelődés. És az tényleg interaktív, és kipipálandó hozzá az összes kategóriád. A megbocsátás ebben a paradigmában viszont tényleg magányos tett, évek kellenek hozzá, magunkban feldolgozott fájdalom kell hozzá, és nyugodtan lehet az a vége, hogy nem folytatjuk a kapcsolatot, de valamiféle belső béke a végeredménye, ami képessé tesz például arra is, hogy indulatok vagy keserűség vagy bosszúvágy vagy viszolygás vagy ilyesmi nélkül tudjunk az illetőre gondolni amikor épp eszünkbe jut. A “meg kellene bocsátanod” nem ugyanaz, mint a “ki kellene békülnöd vele”.
    Fogalmam sincs, hogy az “imaházba hurcolásod” az melyik vallás, és ég őrizzen hogy belemásszak valamibe amibe nem kéne, de mindenesetre engem egy csomó jezsuita tanított a saját útjaimon,, és a “megjárta Birkenaut és Recsket, mégsem haragszik” kategória egyik kiemeltje nagyon sokat magyarázott a fenti különbségről, egy könyv egyik fejezetét is ennek a problémának szentelte (Jálics Ferenc SJ: Szemlélődő lelkigyakorlat). Az én számomra ez a különbség rengeteg mindent helyretett.

    • Baptista imaházba. Amerikai mintájú, majdnem fundamentalista közösségbe, akik a református anyámat nem tekintették kereszténynek.

      “Valamiféle belső béke a végeredménye, ami képessé tesz például arra is, hogy indulatok vagy keserűség vagy bosszúvágy vagy viszolygás vagy ilyesmi nélkül tudjunk az illetőre gondolni amikor épp eszünkbe jut. A “meg kellene bocsátanod” nem ugyanaz, mint a “ki kellene békülnöd vele”.”

      Pedig ekként kérik számon. Ekként akarja kicsikarni a bántalmazóis, mert élő személyről is szó lehet, és így akar magának a további bántalmazáshoz, amelyből neki lélektani előnye származik, de legalábbis nem kell felülvizsgálnia a döntéseit, zöld utat, kapcsolatot. ÉS nekem a kiengesztelődéssel is bajom van, az, hogy elvárják, belém magyarázzák, kötelezővé teszik azzal a felkiáltással, hogy azzal csak nekem lesz jobb. Elvitatják tőlem a harag Nem, a harag nem romboló, a hazugság a romboló. Én azóta vagyok felszabadult, amióta egészen nyugodtan ki tudom mondani, hogy semmilyen formában nem akarok az apámmal érintkezni. Vagy hogy feljelentem az asztrológus párt. Ettől vagyok nyugodt. A részletek, a múlt nem érdekel, de ha apám közelébe megyek, szorongás viszolygás fog el. Erre lehet azt mondani, hogy feldolgozatlan érzelmek, de jobb nekem így, mint úgy amikor a nyomásnak engedve velük karácsonyoztam. Meg persze az ezzel járó rengeteg, szakemberrel vagy belül elvégzett munkát is elvárják. Én nem törődöm apámmal, de ha rágondolok, vagy kérdeznek róla, nem tagadhatom, amit tett. És ez érzelmeket vélt ki belőlem, mert egy apának nagyon másnak kellene lennie. Azt nem bírom, hogy a teljesen jogos, logikus emberi érzelmeket mintha szégyellni kellene. És hogy olyanok intenek örökké a kiengesztelődés vagy akármi fontosságára, akik azt sem tudják, és meg sem kérdezik, mi történt. Csak olyan gyorsan, békésen rávágják a maguk megoldását (kontroll! fölényhelyzet), nehogy szembe kelljen nézni azzal, hogy mi történt. Ők utat akarnak mutatni. És mert szülőre haragudni a legnagyobb tabu. És mindenki, aki maga is szülő, fél, hogy majd rá is így haragszanak. Ennek a félelemnek a leplezésére kell a szöveg, hogy “csak neked lesz jobb így”. Hát engem ne pátyolgassanak olyanok, akiket nem is érdekel, mi történt, és egyáltalán: akik nincsenek a bőrömben. Sok-sok hazugságot gyanítok itt. Én nem akarok meggyógyulni. Nem vagyok beteg. Nekem ez a végállapot. Nincs bennem feszültség attól, hogy nem tagadom, ami történt.

      És cseppet sem neked/rólad írom ezt.

  36. Visszajelzés: Én nem haragszom | Nőszintén

  37. Nagyon dühös vagyok, mert kitettem a falamra ezt a remek írást és egyszerűen nem értik, hogy miről szól. Jönnek a nirvánával, meg a nem kell törődni semmivel, ha magunkkal jóban vagyunk. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Tényleg ennyire nem értik?

    • Ne legyél dühös. Akkor sem, ha a legjobb barátnőd sem ért, és titulál téged szélsőségesnek, frusztráltnak. Aki még alszik, azt nem lehet mesterségesen felébreszteni. Sokan ragadnak bele a rendszerbe, főleg nőknek nehéz ez, akik nem nagyon látnak előttük jó példát, avagy még nem mertek kitekinteni a házuk táján kívülre. Én sem értettem még pár éve, mert a húsomba volt billogozva a megbocsájtás szelleme, mint női jellemvonás, Olyan szinten mérgezi a vérünket a megfelelni vágyás, amit anyáink belénk neveltek, hogy abból nehéz kitekinteni. Kevesen bátrak még ehhez, de épp elegen ahhoz, hogy a bizonytalankodókat megérintse. Maradj velünk 🙂

      • Elmulasztottam a visszajelzés kérését, ergo írok még.
        A saját életemben már nem biztos, hogy nagy horderejű dolgokat bírok véghezvinni, de a a lányom már nem a rendszer szolgája, nekem ez mindennél többet ér. Kismamaszként 4 évente váltotta valóra intelmeimet. Mára ez lerövidült pár hónapra. 25 éves a lelkem,és szerintem nagyon hálás, hogy legalább én nem nyomorgatom a lelkét az unoka elvárásával például, sőt, inkább arra ösztönzöm, hogy tanuljon, amíg megteheti, hogy ne legyen soha hátrányban, mindig szuverén maradhasson. Üdítő hallani, amikor beszélgetünk szkájpon, és mondja a kedvesének, aki rajta keres valamit, hogy te tetted el, keresd meg, avagy nem érek rá, oldd meg.
        És működik, láss csodát.

  38. Senki nem említette ezt a könyvet, pedig ide kapcsolódik, és nekem nagyon hasznos volt, úgyhogy megteszem én: Susan Forward: Mérgező szülők (Toxic Parents).
    Egyébként a könyv egyetért a bejegyzéssel, a düh nem csak hogy nem baj, de elengedhetetlen hozzá, hogy rendbe hozd magad, de mivel pszichológus a szerző, és rengeteg ilyen esettel találkozott, ennél sokkal többet tud mondani. Leírja, hogy milyen hatása lehet ennek a jelenedre (sok mindenről nem is gondolná az ember, hogy emiatt van), hogy hogyan irtsd ki a fejedből a szüleid által beültetett negatív énképet (“én úgyse viszem semmire”, “én úgyse kellek senkinek”, stb), hogy hogyan célszerű konfrontálódni a bántalmazóval ha/amikor ezt szeretnéd, és hogy ha addig is akarsz/kénytelen vagy még találkozni vele, akkor mit tudsz változtatni a viselkedéseden, reakcióidon, hogy megborítsd a fennálló hatalmi viszonyokat.

    És hogy ha már mindenki írt magáról, akkor én se csak egy könyvajánlót dobjak be: Egy-két hónappal ezelőttig fel se merült bennem, hogy engem bárki valaha is bántalmazott volna. A szüleim szerettek, nem vertek, nem molesztáltak, amire szükségem volt, azt megkaptam, törődtek velem eleget. Mégis, kb 16 éves korom óta látni sem akarom őket. Nem gyűlölet vagy düh ez, csak olyan, mint amikor összeismerkedsz valakivel egy társaságban, elbeszélgettek, nem nagyon ellenszenves, de tökéletesen érdektelen, és magadtól biztos nem ülnél még egyszer pont őmellé. És mindenki azt várja, hogy beszélgess velük az életedről és ha ez ellen fellázadsz, akkor annak komoly gyomorgörcs és lelkiismeret-furdalás a következménye, hiszen szeretnek, nem vertek, hát mi bajod van? Nagyrészt megszakítottam velük a kapcsolatot, hírzárlat van, nem tudják hol élek, kivel, de minden decembert végiggyötrődök: elmenjek nagymamámhoz a családi karácsonyi ebédre? Őt valahogy kevésbé van képem megbántani, mindig elmegyek, előtte pár nap masszív gyomorgörcs, és nem érzem jól magam, bár nem is olyan rossz, mint amilyenre számítok. Idén karácsony előtt rákerestem, hátha az internet tudja, mi lehet az ellenállásom oka. Ez az első találatok között volt: http://www.psychologytoday.com/blog/disturbed/201311/you-don-t-have-ruin-your-holidays-make-abuser-happy és itt gondolkodtam el először, hogy lehet, hogy engem valahogy mégis bántalmaztak? Teljesen véletlenül tudtam, hogy a Mérgező szülőkben van egy teszt, ami segít eldönteni, hogy bántalmazott vagy-e (itt fenn van az a részlet, 13-14. oldal: http://www.hatterkiado.hu/sites/default/files/olvass-bele/mergezo-szulok-4-kiadas.pdf), kitöltöttem, nagyon közel voltam a határhoz, de nem értem el. De fura volt a válaszaim elrendeződése, meg kíváncsi is voltam, úgyhogy nekiestem a könyvnek. És teljesen ledöbbentem, amikor a szóbeli bántalmazás egyik esetleírásában magamra ismertem. Nem szó szerint abban, amivel bántalmazták, hanem ahogy felnőttként viselkedett. Hogy maximalista, ezért fél, hogy nem teljesít elég jól, ezért halogat, aztán annyi minden gyűlik fel, hogy megbénul a súlya alatt és retteg. A családommal kapcsolatos problémáimra kerestem a választ, és megtaláltam a másik nagy problémám gyökerét. És így, hogy már tudtam, mit keresek, eszembe jutott, hogy apám hányszor nevezett lustának, hányszor gúnyolódott, hogy “fekveolvasásból nem lehet megélni édeslányom”, és hányszor vágta a fejemhez, hogy “olyan leszel, mint anyád” (igen, ez nálunk sértés, azt jelenti, hogy “te se viszed majd semmire”. nem, azóta se váltak el. igen, állatorvosi ló lehetnének az egyenlőtlenség formái sorozathoz). Bennem gyerekkoromban sose merült fel, hogy ez bántalmazás, ez hosszútávú kárt tehet. Még most is kicsit nehéz elhinni, hiszen soha egyetlen lila foltom nem volt.

  39. Pontról pontra megfogalmaztad az érzéseimet. Ugyanezt élem át a megbocsájtással kapcsolatban. A futást tavasszal tervezem, lehet hogy egy jó szelep lesz az egész életemen át cipelt terhekhez. Eddig még semmi nem vált be.
    Súlyos esetekben soha nem az áldozat mellé állnak, még azok sem, akik egyébként a te oldaladon vannak, indirekt módon a jó tanácsaikkal mindig az elkövető mellé. Meg kell bocsájtani, el kell felejteni, nem szabad ezzel napi szinten foglalkozni. Persze innentől megkérdőjelezhető, hogy tényleg számíthatsz e rájuk és bizalmas lehetsz e velük. Az elkövető csak tagadást és hallgatást kér. Nagyon könnyű teljesíteni, főleg azoknak, akiknek közük nem volt az egészhez. Tőled is elvárják ugyanezt. Nem, nem megy, nem tudok megbocsájtani sem, felejteni sem. Van, amit nem lehet. Ami az egész életemet megpecsételi. Minden reggelemet, nappalomat és éjszakámat, még akkor is amikor úgymond nem gondolok rá és jó napom volt. Benne van a reakcióimban, lelkiállapotomban, a viszonyomban önmagam felé.
    Anyukám meghalt három éves koromban. Bántalmazott gyerek voltam. Fizikailag és lelkileg is. Nem kaptam enni. Külvilág felé el kellett játszani a tökéletes családot. Közben zajlott a pokol. Apám cserben hagyott, esetenként ő is ellenem fordult. Amikor pl az iskolában próbáltak segíteni, mert voltak látható jelek a testemen. Akkor ő is megvert, miért beszélek hülyeségeket az iskolában. Ő biztos nem így emlékszik, már a férjemnek is mondta egyszer, hogy nem kell nekem mindent elhinni, nem úgy volt az ahogy én mondom. Nem volt kiút. Egyik azért vert hogy ne egyek a másik azért hogy egyek. Nagyon lassan ment az idő. Minden perc éhesen és megaláztatásban telt. Kórházba is kerültem. Még ott is bántott. Amikor apám kiment, megtiltotta hogy bármit is megegyek abból az ételből amit hoztak nekem. Nem volt gyerekkorom. Rettegés és szomorúság volt. Anyámat is alázta.
    Pedig még tengerparton is voltunk, ők erre emlékeznek és leszólják a szomszédokat, hogy nevelik a gyerekeiket.
    Most meg elvárják, hogy látogatóba menjünk és ők a tökéletes nagyszülők, akik pénzt adnak az unokájuknak karácsonyra. Még a fényképünk is ki van téve. Nevetgélnek, mosolyognak, sütivel kínálnak. Ilyenkor én még mindig nem merek venni a sütiből, persze magabiztosan veszek. Ha körbe nézek abban a lakásban, az jut eszembe hogy a véremet mosom le a falról, közben az új kanapét csodálom. Amikor a gödör legmélyén jártam, többször életem folyamán, próbáltam beszélni apámmal, hogy üljünk le, tisztázzuk a történteket, nem tudom tovább játszani a színdarabot. Kiabált velem, hogy ne akarjam tönkretenni a házasságát. Aztán sírt és érzelmileg zsarolt. Minden maradt a régiben. Mindenki az elkövető kedvéért hallgat és játssza a tökéletes életet.
    Elolvastam a Mérgező szülőket meg a Trauma és gyógyulást, mindkettőt nagyon jó könyvnek tartom és ott van benne a megoldás. Csak bátorságom nincs hozzá, hogy meglépjem amit meg kellene. Egy biztos, a fiamnak nem fogok a kedvükért hazudni. Már többször szóba került. Amikor kérdez valamit, hogy én szerettem e ezt vagy azt gyerekkoromban. Csak annyit mondok neki, hogy nekem nem volt jó gyerekkorom. Nem megyek részletekbe, majd esetleg ha nagyobb lesz. Nem tudok neki mesélni jó emlékekről. Ekkora hazugságot már senki se várhat el tőlem.

    • “Apám cserben hagyott, esetenként ő is ellenem fordult.”
      Ez fájt. Talán azért, mert apám is egy nárcista érzelmi idióta. Tagadásban él és sajnos anyám jól kiegészíti. Mindketten saját sebeiket nyalogatják.
      Képtelenek kimozdulni megszokott kényelmes sémáikból – fájna a szembesülés.

      Ami jó: már látom milyen beteg dinamikák mozgatják/mozgatták családunkat generációkra visszamenőleg.
      A konklúzió: az egyéni boldogságunk a legfontosabb, ha lesz valaha gyerekem, az lesz az első szempont, hogy boldog legyen. Saját elképzeléseimmel, elvárásaimmal, nehezteléssel nem terhelem.

      • Tetszik a konklúziód. Én is tudatosan kirekesztettem mindent, amiben részem volt, nehogy beszivárogjon valami ebből az életünkbe a reakcióimon keresztül. Persze ez nagyon nehéz, sok depressziós év van mögöttünk. A férjem már szinte kiabált velem, hogy ez nem lehet az életem része napi szinten, mert akkor ott állnak mellettem mind a ketten nap mint nap és saját magamat teszem tönkre. A múltat hagyni kell és el kell felejteni (ez a leggyakoribb és egyben legabszurdabb, amit meghallgatok). Nehéz ezt irányítani. Figyeltem az értékes embereket, ők hogyan csinálják, hogyan szeretnek, sokat olvastam és amennyire újdonság volt a szeretet számomra, annyira vezetett a gyerek, minden önmagától értetődővé vállt.

    • félreolvastam: nem tudom tovább játszani a kíndarabot. Mennyivel pontosabb így. Ismerem a történeted, hasonlót éltem át, még mindig én szégyellem magam az egészért. Baromság a megbocsátás és felejtés. Az egész életemet meghatározza.

      • Amivel én sem tudok mit kezdeni: rettenetesen elérzékenyülök a gyerekeken, ha van valami gyerek műsor, vagy el kell menni rendezvényre oviban, iskolában, mindig végig bőgök mindent és egyáltalán nem tudom kordában tartani az érzéseimet. Már elmagyaráztam a fiamnak, hogy én ilyenkor boldog vagyok, ne ijedjen meg. De mindig ilyen “Ha én felnőtt volnék” dolgokkal jönnek, meg szív facsaró versekkel. A szalagavatómat is végig bőgtem (anyának címzett vers volt), meg simán az órák alatt is a suliban elérzékenyültem. Nem értem, hogy ez honnan tör fel ekkora intenzitással és mi ez az egész. A többi szülő fapofával unatkozva üli végig.

  40. “Talán a legbátrabb része az interjúnak az, amikor Takáts egyértelműen kimondja: nem bocsájtott meg. Az áldozatoktól ugyanis gyakran elvárja a környezetük a megbocsájtást, sőt, a meg nem bocsájtást valamiféle pszichológiai betegségként, gyengeségként kezelik. Pedig ez teljesen jogos reakció, hiszen nem jár az elkövetőnek semmi, megbocsájtás sem, főleg akkor nem, ha nem is kéri. De ha kéri, akkor is joga van az áldozatnak nemet mondani, ha már a nemi erőszakkor ezt a lehetőséget elvették tőle. Takáts saját magának, és a többi áldozatnak is kiharcolta most a meg nem bocsájtás jogát, ami rettenetesen sok nőnek adhat erőt.”
    http://kettosmerce.blog.hu/2016/05/08/_nekem_nem_20_honapomba_tellett_mint_a_kiss_urnak_takats_zsuzsanna_kiharcolta_a_meg_nem_bocsajtas_jo

  41. jaj, ezt a 4 évet végigolvasni, elgondolni… Én is bántalmazott voltam? – Bizonyos értelemben igen. Én is bántalmazó lettem? – Bizonyos értelemben igen. (A “bizonyos értelemben” inkább csak eufemizmus.) Hogy tudnám megbocsátani magamnak, amilyen egy életszakaszban voltam?

  42. Visszajelzés: légy nagyvonalú | csak az olvassa — én szóltam

  43. Visszajelzés: a túljóság veszélye | csak az olvassa — én szóltam

  44. Visszajelzés: de hát már öreg ember | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s