Tapsolni többféleképpen lehet.

Nagyfiam apja (szűk szemű színikritikus): egyáltalán nem, kivéve, ha diplomáciailag kénytelen egy bizonyos színésznő miatt. Jól külön lehet ezzel állni, a nemtaps egyéniséggé avat, meg aztán jót tesz az ínhüvelynek is. De rossz volt ez mindig.

János (méltóságteli néző): szuverén módon és adekvátan tapsolt, könnyen nem hevülve, vastapsot szándékosan zilálva, katarzisát vagy — leginkább — annak hiányát kifejezően. A néző, amint triumfál, a taps az ő ideje. (Utoljára a Nemzetiben, 2012. május 13-án, igen hosszasan. Az én harminchatodik születésnapom, egyébiránt.)

Magányos vagyok mindenképp. Én: mindig nagyon. Nyílt színen is, ritkán, amikor senki sem, s aztán mégis mindenki — ellenállhatatlan. Állva: utolsó Kripli! Utolsó Mephisto! Faust Nagyszebenben! Édes istenem. Lassan megyek bele, mintha nászéjszaka: függönynek, sötétnek sosem. Hallom, ahogy indul, hallom a többiekét, az orgánumát kereső csattanászáport, tétova jégesőt, amely még nem tudja, mivé lesz. Várok ilyenkor tíz vagy tizenöt másodpercet, megtörténik bennem az egész előadás, én sem tudom még, mivé tett — a legjobb pillanatok ezek. A függönytaps a színészt hívja, s ha meglátom őt, a fényben elkezdem én is. Feladatként fogom fel. Sóhajtok: Mohácsi csoportos tapsrendet rendez, nem szeretem. Ahogy a színész is bejön másnaposan, menstruálva, rosszkedvűen, gyűlölt partnerrel, gyenge darabra, és ahogy végigcsinálja a hetvenkettedik előadást is, már ha profi, úgy tapsolok én. Megbízhatóan. Nem vagyok kritikus, nincs meg bennem a kötelező távolságtartás és ellenszenv, meg aztán könnyen izzó és egzaltált is vagyok, lényem képlékeny részeit érinti az előadás.

(A rossz előadás is. Pusztán az, hogy kimegy a színész a színpadra. Kész vagyok tőle, végem van. Én becsülöm azt a sok rossz előadást, amelyet az elmúlt tizenöt évben láttam, s az nem száz és nem is ötszáz volt — ezek tanítottak meg látni. Abból, ami nem elég jó, érti meg az ember a lényeget. S ha regényemben színészfigura lesz, az nem színészfejedelem lesz, hanem — mondjuk — Kocsó Gábor-szerű. Az sors, kérem szépen.)

Mert én nem majdnem-szakmánbelüli, nem reprezentáló értelmiségi díszpáholy szőrmegalléros blézerben, nem is érdeklődő meg szórakozni vágyó polgár: én hivatásos néző vagyok. Nem állt sorba senki annyit visszahozott meg állójegyért, mint én. Nekem ez nem szórakozás. Szakad rólam a víz, úgy figyelek. Hogy megértsem a függöny porát. Fegyelmezett vagyok. Becsülöm és kímélem a színészt, csodálom, ha bőröm alá hatol, ha meg valami ásító szörnyűségbe vitte bele színháza -vonala vagy a rendező koncepciója, hát annál nehezebb neki. Én tudom, hogy a színész sérülékeny, én nem bántom őt. Amikor az energiák szorozzák össze egymást, olyankor remekelni, úszni a mézízű sodrásban? Az szabadesés, nem nagy ügy. A rossz előadást végigcsinálni, abban helytállni, az a valami. Ez a lényege és többsége a színészlétnek, és így állok helyt én is.

Megbízhatóan és álnokul tapsolok. Az én tapsomból nem tudja meg a színész, mit gondolok. Pedig gondolok, ó, de még mennyire. Nem azért tapsolok mindig, mert egyetemlegesen rajongok, hanem mert magánügynek tartom, amit az előadásról gondolok, a tapsom annak szól, hogy amit láttunk, ab ovo teljesítmény, ahogy az építőmesterek ilyen-olyan házai állnak. És nem is mindig tudom még ekkor, mit gondolok. Csak a katarzist tudom, az meg igen ritka jószág.

*

Szombaton újabb Mohácsit láttam. Már leírtam a Liliomfi után, mi is az, hogy Mohácsi:

A Mohácsi-testvérek, István és János újabban végigtarolják a hazai színházakat. Alkotásaik közös jellemzője, hogy

• hatalmas közönségsikerek, és többnyire szakmaiak is,
• a szöveg klasszikus, de
• teljesen felfrissítik, szövevényes poénokkal és aktualitásokkal pakolják tele,
• az abszurdig fokozzák, érthetetlenül pergő, fejkapkodós, bonyolult,
• nagyon vicces,
• a próbafolyamat nagy kavalkád, tele színészi ötlettel, százhúsz tollat használ el a rendezőasszisztens,
• a színészek zenélnek amatőrként, nem okvetlen hangszeren, és ezen kívül zenélnek zenészek is, Kovács Mártonék.

Most meg azt mondom, hogy a Mohácsiakért valósággal sorban állnak a pesti színházak, mert valahogy be kell csábítani az ikszfaktorra szokott nézőt, és lehet tudni, hogy tuti a közönségsiker, viszont vállalható, nem kínos-bajszos operett a vidámkodás.

Tapsoltam, rutinos-izmos bal tenyerembe csaptam bi-, tri- és alkarcepszemmel a jobb kezem, most pedig megírom, csökkentett kímélettel, mit gondolok. Mitől féljek már.

A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet a második Mohácsi-rendezés a Radnótiban. A Bolhában nem voltak zenészek. A csillagos ég pedig az az előadás, amelyben a zene, a színpadon játszott zene, a színészek által is szolgáltatott zene és tánc nem jelentett semmit az égvilágon, rá volt aggatva csak mint kötelező stíluselem. És ez nagyon komoly hiba. Mi tudott a zene lenni az Egyszer élünk…-ben (az volt az utolsó János-taps)!

Az a Lázár Zsigmond hegedült most, és egyébként milyen jól, aki a Nádasdy-esten, mert Kovács Márton aznap épp a Liliomfiben.

Ez a szöveg nem klasszikus mű átdolgozása, hanem erre a színpadra, sőt: ezen a színpadon írták. Így aztán lehetett volna akármi is, a csillagos ég volt a határ. Ehhez képest mesterkélt és kiszámítható volt a cselekmény, a nagyon bamba nézők a nyolcszázezer dollárnál eszméltek, hogy ez így nem lesz jó, mi a Malajzia szó második betűjénél. S amikor várunk valamit, lehet az randevú, csattanó, születésnapi torta, akkor mindig csalódás, amit kapunk. Az Egyszer élünk…-ben ez volt a döbbenet: hogy nem lehetett tudni, mi lesz ebből. De egyáltalán nem. Itt meg a rezignáltan várt vég mellett volt sok motiválatlan elem és gyenge, akart poén. Amit a Mohácsiakban a színészek csinálnak, az nehéz, sőt, virtuóz, és az ember ilyenkor csak jobban bánja, hogy nem elég jót, hanem eleve, koncepciójában keveset, kéz közül kipergőt.

Ez volt az az előadás ugyanakkor, amelyik példátlan gesztusként témájává tette magát a színházat, amely előadta. Persze, szórakoztató azt karikírozni, hogy valahol valakik hiú, üres és dologtalan ripacsok, rendezőjük öncélúan művészkedik, az igazgatójuk pedig egy hajbókoló, jópofáskodó majom, de a legröhejesebb persze mindannyiunk ellensége, a vécére menésről is jegyzőkönyvet vezettető mindenkori bürokrácia. Igazi tétje, dramaturgiai kockázata viszont annak van, lenne, ha mindez itt ők maguk. És ki vagyok én, hogy ne úgy értsem? Az általában vett színészek sztereotipikus hisztériáján, önjelöltségén, megúszós hajlamán, elkurvulásán és híg viszonyulásain túl azt is bemutatja az előadás, hogy a Radnóti nem olyan már, mint Valló erős korszaka, a Gothár-rendezések, a nagy Csehovok, A kripli és a IV. Henrik, Kulka, Schell Judit, az egészen ifjú Csányi Sándor idején. Nem kell kommentelni, tudjuk, hogy nem tetszik nektek ő, de én láttam a pályakezdését, Lukáts Andor Liliomát, és Csányi Sándor vakító fiatal színész volt csíkos trikóban. Ha volna még! mint egykor!

Az előadás be merte mutatni — s ha nem merte, akkor sem úszható meg a szembenézés, hogy annyira, amennyire, szerintem eléggé –: ki vagyunk égve, mi, színészek és mi, nézők, s hogy 2016-ban mi jön, végképp nem tudjuk. (“A pályázati kiírás a színház vezetőjétől elvárja, hogy a műhelymunkát tovább folytassa, a kialakult közönségrétegét szélesítse és bemutatóival nyisson a fiatal értelmiség felé.”) Erre jöttem én rá az itteni első, 2012-es Mohácsi, a Bolha a fülbe után, amelyen oly hálás volt a közönség, nekem meg valami kő lett a gyomromban tőle. És ezért nem voltam másfél évig benne, egész pontosan a blogom indulása óta.

Ami fáj nekem, mert akiket másfél éve nem láttam, most hirtelen lettek másfél évvel öregebbek. Ti voltatok az ifjúság, Nagymező u-i fák. De annyira, hogy Jánossal tiltakoztunk a mélygarázsépítés és platánkivágás ellen is, sikerrel.

Az előadás a színházról magáról izgalmas gesztus, és csakis önironikus lehet. Megértjük belőle, hogyan tekint a kőszínház a már nem is alternatívoknak nevezett függetlenekre. Megértjük a bebetonozott hierarchiát, az évtizedes identitást, a komolyan nem vett és a lényegi munkában részt nem vevő igazgatóhoz való viszonyt. A színházi lét leplezetlen motivációit, amelyek karikírozva vannak ugyan, de annyira nem, hogy ne legyen belőle felismerhető a — írjunk hát közhelyeket — színes pokol. Valamint: bizony, nem kérdeztünk mi butaságot a kolozsvári színészbüfében, csak tabut: a kulisszák mögött, de még előttük is szerepet kap olykor-olykor az alkohol, de a néző ezt ne vegye észre. Nos, én észre szoktam.

A színészt játszó színészek sokszor önmagukat játsszák, s nem csak azzal, hogy el-elejtenek a személyes életükről megjegyzéseket. És akkor jók, amikor rájuk vonatkozik, amit csinálnak, mégpedig úgy, hogy az nem belterjes célozgatás, hanem átélhetővé teszi nekünk is a szereposztás, a sikervágy, a társulati lét, a politikai igazodás és a többi mizériáját. Az Egyszer élünk… bele mert menni azon a hosszú színpadon az itt és mostba, a magyar történelmi önreflexió borzalmas mélységeibe, ez az előadás azonban nem ment úgy bele a színházba, hanem megmaradt bolondozásnak. Annak viszont nem volt annyira féktelen, mint a szintén erre szánt A nyaralás.

Adorjáni Bálint szerepe, de még inkább az, ahogy a többiek hozzá viszonyulnak, hogy írjam ezt?, néven nevezi a maga társulaton belüli helyét. Ő lett Bánk bán, de mindenki tudja, hogy… Nagyon fess fiú egyébként, de én már azt sem látom, öt előadás után feladtam. Egy komplett OKJ-s vizsga az egész ember.

Kováts Adél: fejedelemnő, itt érdemes művész, valójában az egyetlen Kossuth-díjas a színpadon, és virtuóz a kettős szerepben. 1993 óta a Radnótiban. Nagy idők tanúja, itteni döbbeneteim első számú oka, katarzisügyi megbízott, bármit eljátszik és mindent megérdemel. Máshol talán még több lehetne, de itt is valószerűtlenül sok, állócsillag nemze honi színművészetünk borús egén.

Gazsó Györgyöt nem tudom, én csak a négyeshatoson találkoztam vele, de nem lehetetlen, hogy sajátja az — indokolt — önérzet: ő nem fog nímandok előtt felesküdni meg vizsgaképpen szavalni. Elképesztően pontos komikus, mintha teljesen más eszközei lennének, mint a többieknek, és karaktereinek igaza is szokott lenni erkölcsileg.

Szervét Tibor: címszerepből kiírt Ványa! (Megjegyzem, de csak mert szeretek okoskodni: a Ványában, akárcsak A kopasz énekesnőben, nem a címszereplő a főszereplő.) (Persze attól függ.) (Elfogult lettem még májusban.) (A Tótékban például postásként tette őt főszereplővé Gothár.) Neki ne mondja meg senki, mert ő mindent tud, és tényleg. Mindent tud és kíméletlenül szuverén: övé a kanapé és a pult alja is. Mindig külön, avagy részegen, fura rezonőr, látszólag nem érdekli az egész, de élesebben látja bárkinél. Négykézlábas Tiborc: pengetni lehet a pillantását, amikor a mindig készséges, soha jókor meg nem szólaló Eszterre (Móga Piroska) néz, aki a kezdők buzgalmával épp elmagyarázta volna neki a rendezői intenciót. (Hogy kell vajon így nézni? Volt a főiskolán Nézéstan I-IV. és szigorlat is? Vannak-e a nézésnek leírható elemei, vagy attól olyan erős, hogy ismerem jól, ezerszer láttam ezt a nézést? Esetleg attól, hogy tudom, mi jön dramaturgiailag?) Valamint amit ő tud, az annyira megtartja, hogy csak később döbbenek rá: valami történt vele, valami elfogyott, kiszürkült belőle. Éles és hideg.

Először látom Pál Andrást a Radnótiban — nekem ő mindig az lesz, akinek a testvére itt volt nálunk azon a december 4-én –, s már ő az igazgató! Igyekvő, többféle, drukk van benne, és a komikumán átsüt az inkább tragikus alkat. Meg vagyok győződve, tépelődő fajta, nincs elszállva önszínészetétől, elég, ha mi leszünk, most vagy egyszer majd. De az biztos, hogy az ilyen színésznek nehezebb. Meglepően fiatalabb, mint igazgatószerepéből hinnénk, és nekem posztmodern Hamlet. S hogy akkor jó az előadás, amikor és amennyiben ők azok: nos, Bálint András nem ilyen, ha én Mohácsiaknak volnék, eljátszattam volna Bálint Andrással az igazgató szerepét.

És először látom Móga Piroskát (e. h.) is színpadon, már leszámítva a saját rendezésemet (kikiáltó volt a Hóhérok havában), és másodszor színésznek, mert már Csíkszeredában is a filmfesztiválon. Nehéz szerepet kapott, s hogy ebben van híven elveszve, vagy amúgy is ebben a társulatban, ki tudja. Szeretném, ha beletalálna, megérezné, radioaktív lenne, és van is, hogy kiegyenesedem a pótszékemen. Mit mondjak, nem mindenkin látszik az elején, tanuljunk Nyinától, a negyedik felvonásbeli nagymonológjából, aki — szerintem — igenis nagy színésznő.

Andrusko Marcella elvégezte iskoláját, és most icipici színésznőjébe nagy dilemma szorul — egy karakterszínészt látunk, bár ez a szó nem azt jelenti, mint ahogy használják, sőt, ez történt a bombasztikussal is, egyáltalán nem tudok mit írni róla, elfér a társulatban, kedves is, majd megnézem még más szerepeiben.

Szávai Viktória hálás szerepet kap, sok nagy pillanata van, de nem egyre elmélyültebb, mint ahogy a másik blog kritikájában írtam, hanem van neki arca, hangja, személyisége, fegyelme és rutinja, szeretem ezeket benne mind egyébként, de valahogy ezekből nem áll össze nekem egy vérbeli színésznő.

Petrik Andrea píárosa ezen a nem hibátlan alakításon is átsüt, és ez a lényeg, hogy legyen, ami átsüt. Lehet, hogy elhittük őt Gyarmaky Rózának, Stellának, Elizának, megrendültünk 1. érzékiségétől, 2. sértődöttségétől, ami, talán jobb szó: pimaszul ifjú dac, kekec életöröm, diadalmas “leszarom”, nagymező u-i fák alá illő? Elhittük őt, és onnantól már lendületből halad bennünk? El vagyok találva, mert ő úgy nő, ahogy én sosem voltam. A lelepleződés nagy, szerintem rosszul megírt (nem elég vicces és nem elég következetes, ellenben didaktikus) jelenete az ő egyedisége nélkül gyenge lenne, így meg, ha nem is erős, nem gyenge, hanem vicces és abszurd, szóval valami lesz azzal is, ami nincs rendesen megírva vagy végiggondolva, ha átsütős színész csinálja, és ez megint olyasmi, amiért annyira tapsolunk.

Jó lenne egy mondat Schneider Zoltánról is, de még egyszer meg kellene néznem, hogy őt megfejtsem. Amikor rohadék pályázó igazgató, akkor zseniálisan dől belőle a gőg. És igen jelentős két perc, nevezhetem színháztörténetinek is e késői órán, a közhatalmat jelképező nemzetiszín szalagért folyó küzdelem, valamint ahogy a vesztes Szervét elviselhetetlen szervilizmussal leporolja Pongrácz öltönyét. Nem először bitang páros ők. (A Raplód, az persze Rablódnak hangzik, nem is értem, miért.)

Ügyelő (Rétfalvi Tamás) és súgó is van (Martin Márta), szinte néma szerepek, néha díszletek, néha meg jókor mondanak mégis valami igazán vicceset.

És vagyunk mi, az Ezerfejű. Negyed hétkor a miniszterelnöki páholyba kérünk jegyet, mert hirtelen felindulásból jöttünk, és mert Balázs most úgy van, hogy idáig tud eljönni. Jól tudjuk, és megint elmondjuk, hogy kétszázötven emberből mindig van néhány, aki megfázik, elfelejtette, elcsúszott a zuhanyfülkében, összevész hitvesileg, dugóba szorul, ékszíjszakad, és ezt persze a jegyínség mértékének függvényében kvázi kívánjuk is, nagy sajnálkozás közepette (tudjátok, a gengszterfilmek sunyi fenyegetése: akárkit érhet baleset, megcsúszhat a lépcsőn). És amikor így teátrálisan, egy másik ember!ként újra kegyeskedünk belépni a Radnótiba, amellyel utolsó kapcsolatunk egy enyhe pályinkázás az Aglaja vetítése után Csíkban, ránk is köszön az egyébiránt isztambuli olvasó, mire valóságos celebként húzzuk ki magunkat, és rögtön meghitten kultúrbennfenteskedünk kávé és egy Martini mellett négyesben a Két Szerecsenben. Kicsi a világ, de talán inkább a blogom nagy.

Mi, az Ezerfejű átéljük, hogy igazán sosem érthetjük őket, hiába mondtunk már verset kerületi szavalóversenyen és mentünk más poklok mélyére, nem tudhatjuk, nekünk, ha meg nem mutatják így kifordítva, ám nem elég bátran, az egészből a csillám és a deklamáció jut, valamint mosolygós képek őszi napfényben a nőklapjában, a színész családja körében. Meglepően különböző pillanatokban nevetünk föl, ki tapsolja, eggyel többször hívja vissza, mint amennyire ez jó volt, ki meg kisurran pisilni már.

Mohácsi István–Mohácsi János: A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet, rendezte Mohácsi János, november 2.