tapsművészet

Tapsolni többféleképpen lehet.

Nagyfiam apja (szűk szemű színikritikus): egyáltalán nem, kivéve, ha diplomáciailag kénytelen egy bizonyos színésznő miatt. Jól külön lehet ezzel állni, a nemtaps egyéniséggé avat, meg aztán jót tesz az ínhüvelynek is. De rossz volt ez mindig.

János (méltóságteli néző): szuverén módon és adekvátan tapsolt, könnyen nem hevülve, vastapsot szándékosan zilálva, katarzisát vagy — leginkább — annak hiányát kifejezően. A néző, amint triumfál, a taps az ő ideje. (Utoljára a Nemzetiben, 2012. május 13-án, igen hosszasan. Az én harminchatodik születésnapom, egyébiránt.)

Magányos vagyok mindenképp. Én: mindig nagyon. Nyílt színen is, ritkán, amikor senki sem, s aztán mégis mindenki — ellenállhatatlan. Állva: utolsó Kripli! Utolsó Mephisto! Faust Nagyszebenben! Édes istenem. Lassan megyek bele, mintha nászéjszaka: függönynek, sötétnek sosem. Hallom, ahogy indul, hallom a többiekét, az orgánumát kereső csattanászáport, tétova jégesőt, amely még nem tudja, mivé lesz. Várok ilyenkor tíz vagy tizenöt másodpercet, megtörténik bennem az egész előadás, én sem tudom még, mivé tett — a legjobb pillanatok ezek. A függönytaps a színészt hívja, s ha meglátom őt, a fényben elkezdem én is. Feladatként fogom fel. Sóhajtok: Mohácsi csoportos tapsrendet rendez, nem szeretem. Ahogy a színész is bejön másnaposan, menstruálva, rosszkedvűen, gyűlölt partnerrel, gyenge darabra, és ahogy végigcsinálja a hetvenkettedik előadást is, már ha profi, úgy tapsolok én. Megbízhatóan. Nem vagyok kritikus, nincs meg bennem a kötelező távolságtartás és ellenszenv, meg aztán könnyen izzó és egzaltált is vagyok, lényem képlékeny részeit érinti az előadás.

(A rossz előadás is. Pusztán az, hogy kimegy a színész a színpadra. Kész vagyok tőle, végem van. Én becsülöm azt a sok rossz előadást, amelyet az elmúlt tizenöt évben láttam, s az nem száz és nem is ötszáz volt — ezek tanítottak meg látni. Abból, ami nem elég jó, érti meg az ember a lényeget. S ha regényemben színészfigura lesz, az nem színészfejedelem lesz, hanem — mondjuk — Kocsó Gábor-szerű. Az sors, kérem szépen.)

Mert én nem majdnem-szakmánbelüli, nem reprezentáló értelmiségi díszpáholy szőrmegalléros blézerben, nem is érdeklődő meg szórakozni vágyó polgár: én hivatásos néző vagyok. Nem állt sorba senki annyit visszahozott meg állójegyért, mint én. Nekem ez nem szórakozás. Szakad rólam a víz, úgy figyelek. Hogy megértsem a függöny porát. Fegyelmezett vagyok. Becsülöm és kímélem a színészt, csodálom, ha bőröm alá hatol, ha meg valami ásító szörnyűségbe vitte bele színháza -vonala vagy a rendező koncepciója, hát annál nehezebb neki. Én tudom, hogy a színész sérülékeny, én nem bántom őt. Amikor az energiák szorozzák össze egymást, olyankor remekelni, úszni a mézízű sodrásban? Az szabadesés, nem nagy ügy. A rossz előadást végigcsinálni, abban helytállni, az a valami. Ez a lényege és többsége a színészlétnek, és így állok helyt én is.

Megbízhatóan és álnokul tapsolok. Az én tapsomból nem tudja meg a színész, mit gondolok. Pedig gondolok, ó, de még mennyire. Nem azért tapsolok mindig, mert egyetemlegesen rajongok, hanem mert magánügynek tartom, amit az előadásról gondolok, a tapsom annak szól, hogy amit láttunk, ab ovo teljesítmény, ahogy az építőmesterek ilyen-olyan házai állnak. És nem is mindig tudom még ekkor, mit gondolok. Csak a katarzist tudom, az meg igen ritka jószág.

*

Szombaton újabb Mohácsit láttam. Már leírtam a Liliomfi után, mi is az, hogy Mohácsi:

A Mohácsi-testvérek, István és János újabban végigtarolják a hazai színházakat. Alkotásaik közös jellemzője, hogy

  • hatalmas közönségsikerek, és többnyire szakmaiak is,
  • a szöveg klasszikus, de
  • teljesen felfrissítik, szövevényes poénokkal és aktualitásokkal pakolják tele,
  • az abszurdig fokozzák, érthetetlenül pergő, fejkapkodós, bonyolult,
  • nagyon vicces,
  • a próbafolyamat nagy kavalkád, tele színészi ötlettel, százhúsz tollat használ el a rendezőasszisztens,
  • a színészek zenélnek amatőrként, nem okvetlen hangszeren, és ezen kívül zenélnek zenészek is, Kovács Mártonék.

Most meg azt mondom, hogy a Mohácsiakért valósággal sorban állnak a pesti színházak, mert valahogy be kell csábítani az ikszfaktorra szokott nézőt, és lehet tudni, hogy tuti a közönségsiker, viszont vállalható, nem kínos-bajszos operett a vidámkodás.

Tapsoltam, rutinos-izmos bal tenyerembe csaptam bi-, tri- és alkarcepszemmel a jobb kezem, most pedig megírom, csökkentett kímélettel, mit gondolok. Mitől féljek már.

A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet a második Mohácsi-rendezés a Radnótiban. A Bolhában nem voltak zenészek. A csillagos ég pedig az az előadás, amelyben a zene, a színpadon játszott zene, a színészek által is szolgáltatott zene és tánc nem jelentett semmit az égvilágon, rá volt aggatva csak mint kötelező stíluselem. És ez nagyon komoly hiba. Mi tudott a zene lenni az Egyszer élünk…-ben (az volt az utolsó János-taps)!

Az a Lázár Zsigmond hegedült most, és egyébként milyen jól, aki a Nádasdy-esten, mert Kovács Márton aznap épp a Liliomfiben.

Ez a szöveg nem klasszikus mű átdolgozása, hanem erre a színpadra, sőt: ezen a színpadon írták. Így aztán lehetett volna akármi is, a csillagos ég volt a határ. Ehhez képest mesterkélt és kiszámítható volt a cselekmény, a nagyon bamba nézők a nyolcszázezer dollárnál eszméltek, hogy ez így nem lesz jó, mi a Malajzia szó második betűjénél. S amikor várunk valamit, lehet az randevú, csattanó, születésnapi torta, akkor mindig csalódás, amit kapunk. Az Egyszer élünk…-ben ez volt a döbbenet: hogy nem lehetett tudni, mi lesz ebből. De egyáltalán nem. Itt meg a rezignáltan várt vég mellett volt sok motiválatlan elem és gyenge, akart poén. Amit a Mohácsiakban a színészek csinálnak, az nehéz, sőt, virtuóz, és az ember ilyenkor csak jobban bánja, hogy nem elég jót, hanem eleve, koncepciójában keveset, kéz közül kipergőt.

Ez volt az az előadás ugyanakkor, amelyik példátlan gesztusként témájává tette magát a színházat, amely előadta. Persze, szórakoztató azt karikírozni, hogy valahol valakik hiú, üres és dologtalan ripacsok, rendezőjük öncélúan művészkedik, az igazgatójuk pedig egy hajbókoló, jópofáskodó majom, de a legröhejesebb persze mindannyiunk ellensége, a vécére menésről is jegyzőkönyvet vezettető mindenkori bürokrácia. Igazi tétje, dramaturgiai kockázata viszont annak van, lenne, ha mindez itt ők maguk. És ki vagyok én, hogy ne úgy értsem? Az általában vett színészek sztereotipikus hisztériáján, önjelöltségén, megúszós hajlamán, elkurvulásán és híg viszonyulásain túl azt is bemutatja az előadás, hogy a Radnóti nem olyan már, mint Valló erős korszaka, a Gothár-rendezések, a nagy Csehovok, A kripli és a IV. Henrik, Kulka, Schell Judit, az egészen ifjú Csányi Sándor idején. Nem kell kommentelni, tudjuk, hogy nem tetszik nektek ő, de én láttam a pályakezdését, Lukáts Andor Liliomát, és Csányi Sándor vakító fiatal színész volt csíkos trikóban. Ha volna még! mint egykor!

Az előadás be merte mutatni — s ha nem merte, akkor sem úszható meg a szembenézés, hogy annyira, amennyire, szerintem eléggé –: ki vagyunk égve, mi, színészek és mi, nézők, s hogy 2016-ban mi jön, végképp nem tudjuk. (“A pályázati kiírás a színház vezetőjétől elvárja, hogy a műhelymunkát tovább folytassa, a kialakult közönségrétegét szélesítse és bemutatóival nyisson a fiatal értelmiség felé.”) Erre jöttem én rá az itteni első, 2012-es Mohácsi, a Bolha a fülbe után, amelyen oly hálás volt a közönség, nekem meg valami kő lett a gyomromban tőle. És ezért nem voltam másfél évig benne, egész pontosan a blogom indulása óta.

Ami fáj nekem, mert akiket másfél éve nem láttam, most hirtelen lettek másfél évvel öregebbek. Ti voltatok az ifjúság, Nagymező u-i fák. De annyira, hogy Jánossal tiltakoztunk a mélygarázsépítés és platánkivágás ellen is, sikerrel.

cropped-transzcendens-juli.jpgAz előadás a színházról magáról izgalmas gesztus, és csakis önironikus lehet. Megértjük belőle, hogyan tekint a kőszínház a már nem is alternatívoknak nevezett függetlenekre. Megértjük a bebetonozott hierarchiát, az évtizedes identitást, a komolyan nem vett és a lényegi munkában részt nem vevő igazgatóhoz való viszonyt. A színházi lét leplezetlen motivációit, amelyek karikírozva vannak ugyan, de annyira nem, hogy ne legyen belőle felismerhető a — írjunk hát közhelyeket — színes pokol. Valamint: bizony, nem kérdeztünk mi butaságot a kolozsvári színészbüfében, csak tabut: a kulisszák mögött, de még előttük is szerepet kap olykor-olykor az alkohol, de a néző ezt ne vegye észre. Nos, én észre szoktam.

A színészt játszó színészek sokszor önmagukat játsszák, s nem csak azzal, hogy el-elejtenek a személyes életükről megjegyzéseket. És akkor jók, amikor rájuk vonatkozik, amit csinálnak, mégpedig úgy, hogy az nem belterjes célozgatás, hanem átélhetővé teszi nekünk is a szereposztás, a sikervágy, a társulati lét, a politikai igazodás és a többi mizériáját. Az Egyszer élünk… bele mert menni azon a hosszú színpadon az itt és mostba, a magyar történelmi önreflexió borzalmas mélységeibe, ez az előadás azonban nem ment úgy bele a színházba, hanem megmaradt bolondozásnak. Annak viszont nem volt annyira féktelen, mint a szintén erre szánt A nyaralás.

Adorjáni Bálint szerepe, de még inkább az, ahogy a többiek hozzá viszonyulnak, hogy írjam ezt?, néven nevezi a maga társulaton belüli helyét. Ő lett Bánk bán, de mindenki tudja, hogy… Nagyon fess fiú egyébként, de én már azt sem látom, öt előadás után feladtam. Egy komplett OKJ-s vizsga az egész ember.

Kováts Adél: fejedelemnő, itt érdemes művész, valójában az egyetlen Kossuth-díjas a színpadon, és virtuóz a kettős szerepben. 1993 óta a Radnótiban. Nagy idők tanúja, itteni döbbeneteim első számú oka, katarzisügyi megbízott, bármit eljátszik és mindent megérdemel. Máshol talán még több lehetne, de itt is valószerűtlenül sok, állócsillag nemze honi színművészetünk borús egén.

Gazsó Györgyöt nem tudom, én csak a négyeshatoson találkoztam vele, de nem lehetetlen, hogy sajátja az — indokolt — önérzet: ő nem fog nímandok előtt felesküdni meg vizsgaképpen szavalni. Elképesztően pontos komikus, mintha teljesen más eszközei lennének, mint a többieknek, és karaktereinek igaza is szokott lenni erkölcsileg.

Szervét Tibor: címszerepből kiírt Ványa! (Megjegyzem, de csak mert szeretek okoskodni: a Ványában, akárcsak A kopasz énekesnőben, nem a címszereplő a főszereplő.) (Persze attól függ.) (Elfogult lettem még májusban.) (A Tótékban például postásként tette őt főszereplővé Gothár.) Neki ne mondja meg senki, mert ő mindent tud, és tényleg. Mindent tud és kíméletlenül szuverén: övé a kanapé és a pult alja is. Mindig külön, avagy részegen, fura rezonőr, látszólag nem érdekli az egész, de élesebben látja bárkinél. Négykézlábas Tiborc: pengetni lehet a pillantását, amikor a mindig készséges, soha jókor meg nem szólaló Eszterre (Móga Piroska) néz, aki a kezdők buzgalmával épp elmagyarázta volna neki a rendezői intenciót. (Hogy kell vajon így nézni? Volt a főiskolán Nézéstan I-IV. és szigorlat is? Vannak-e a nézésnek leírható elemei, vagy attól olyan erős, hogy ismerem jól, ezerszer láttam ezt a nézést? Esetleg attól, hogy tudom, mi jön dramaturgiailag?) Valamint amit ő tud, az annyira megtartja, hogy csak később döbbenek rá: valami történt vele, valami elfogyott, kiszürkült belőle. Éles és hideg.

Először látom Pál Andrást a Radnótiban — nekem ő mindig az lesz, akinek a testvére itt volt nálunk azon a december 4-én –, s már ő az igazgató! Igyekvő, többféle, drukk van benne, és a komikumán átsüt az inkább tragikus alkat. Meg vagyok győződve, tépelődő fajta, nincs elszállva önszínészetétől, elég, ha mi leszünk, most vagy egyszer majd. De az biztos, hogy az ilyen színésznek nehezebb. Meglepően fiatalabb, mint igazgatószerepéből hinnénk, és nekem posztmodern Hamlet. S hogy akkor jó az előadás, amikor és amennyiben ők azok: nos, Bálint András nem ilyen, ha én Mohácsiaknak volnék, eljátszattam volna Bálint Andrással az igazgató szerepét.

És először látom Móga Piroskát (e. h.) is színpadon, már leszámítva a saját rendezésemet (kikiáltó volt a Hóhérok havában), és másodszor színésznek, mert már Csíkszeredában is a filmfesztiválon. Nehéz szerepet kapott, s hogy ebben van híven elveszve, vagy amúgy is ebben a társulatban, ki tudja. Szeretném, ha beletalálna, megérezné, radioaktív lenne, és van is, hogy kiegyenesedem a pótszékemen. Mit mondjak, nem mindenkin látszik az elején, tanuljunk Nyinától, a negyedik felvonásbeli nagymonológjából, aki — szerintem — igenis nagy színésznő.

Andrusko Marcella elvégezte iskoláját, és most icipici színésznőjébe nagy dilemma szorul — egy karakterszínészt látunk, bár ez a szó nem azt jelenti, mint ahogy használják, sőt, ez történt a bombasztikussal is, egyáltalán nem tudok mit írni róla, elfér a társulatban, kedves is, majd megnézem még más szerepeiben.

Szávai Viktória hálás szerepet kap, sok nagy pillanata van, de nem egyre elmélyültebb, mint ahogy a másik blog kritikájában írtam, hanem van neki arca, hangja, személyisége, fegyelme és rutinja, szeretem ezeket benne mind egyébként, de valahogy ezekből nem áll össze nekem egy vérbeli színésznő.

Petrik Andrea píárosa ezen a nem hibátlan alakításon is átsüt, és ez a lényeg, hogy legyen, ami átsüt. Lehet, hogy elhittük őt Gyarmaky Rózának, Stellának, Elizának, megrendültünk 1. érzékiségétől, 2. sértődöttségétől, ami, talán jobb szó: pimaszul ifjú dac, kekec életöröm, diadalmas “leszarom”, nagymező u-i fák alá illő? Elhittük őt, és onnantól már lendületből halad bennünk? El vagyok találva, mert ő úgy nő, ahogy én sosem voltam. A lelepleződés nagy, szerintem rosszul megírt (nem elég vicces és nem elég következetes, ellenben didaktikus) jelenete az ő egyedisége nélkül gyenge lenne, így meg, ha nem is erős, nem gyenge, hanem vicces és abszurd, szóval valami lesz azzal is, ami nincs rendesen megírva vagy végiggondolva, ha átsütős színész csinálja, és ez megint olyasmi, amiért annyira tapsolunk.

Jó lenne egy mondat Schneider Zoltánról is, de még egyszer meg kellene néznem, hogy őt megfejtsem. Amikor rohadék pályázó igazgató, akkor zseniálisan dől belőle a gőg. És igen jelentős két perc, nevezhetem színháztörténetinek is e késői órán, a közhatalmat jelképező nemzetiszín szalagért folyó küzdelem, valamint ahogy a vesztes Szervét elviselhetetlen szervilizmussal leporolja Pongrácz öltönyét. Nem először bitang páros ők. (A Raplód, az persze Rablódnak hangzik, nem is értem, miért.)

Ügyelő (Rétfalvi Tamás) és súgó is van (Martin Márta), szinte néma szerepek, néha díszletek, néha meg jókor mondanak mégis valami igazán vicceset.

És vagyunk mi, az Ezerfejű. Negyed hétkor a miniszterelnöki páholyba kérünk jegyet, mert hirtelen felindulásból jöttünk, és mert Balázs most úgy van, hogy idáig tud eljönni. Jól tudjuk, és megint elmondjuk, hogy kétszázötven emberből mindig van néhány, aki megfázik, elfelejtette, elcsúszott a zuhanyfülkében, összevész hitvesileg, dugóba szorul, ékszíjszakad, és ezt persze a jegyínség mértékének függvényében kvázi kívánjuk is, nagy sajnálkozás közepette (tudjátok, a gengszterfilmek sunyi fenyegetése: akárkit érhet baleset, megcsúszhat a lépcsőn). És amikor így teátrálisan, egy másik ember!ként újra kegyeskedünk belépni a Radnótiba, amellyel utolsó kapcsolatunk egy enyhe pályinkázás az Aglaja vetítése után Csíkban, ránk is köszön az egyébiránt isztambuli olvasó, mire valóságos celebként húzzuk ki magunkat, és rögtön meghitten kultúrbennfenteskedünk kávé és egy Martini mellett négyesben a Két Szerecsenben. Kicsi a világ, de talán inkább a blogom nagy.

Mi, az Ezerfejű átéljük, hogy igazán sosem érthetjük őket, hiába mondtunk már verset kerületi szavalóversenyen és mentünk más poklok mélyére, nem tudhatjuk, nekünk, ha meg nem mutatják így kifordítva, ám nem elég bátran, az egészből a csillám és a deklamáció jut, valamint mosolygós képek őszi napfényben a nőklapjában, a színész családja körében. Meglepően különböző pillanatokban nevetünk föl, ki tapsolja, eggyel többször hívja vissza, mint amennyire ez jó volt, ki meg kisurran pisilni már.

Mohácsi István–Mohácsi János: A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet, rendezte Mohácsi János, november 2.

28 thoughts on “tapsművészet

  1. Úgy érted, a színikritikus sose tapsolt? És nem gondoltál arra, hogy aki ilyen látványosan szembemegy a konvenciókkal, az másra is képes?

    • Nem. Lenyűgözött az egyénisége, nem bírtam az egyformákat. Okosságért és látványos megnyilvánulásokért sok mindent megbocsátok én. Meg aztán az ember megértő is, nem tud még semmit, nincs mihez képest. Ma már a fél világom Jánoshoz képest való, és onnan elég silánynak tűnik a mezőny.

  2. nekem rém ellenszenves ez a soha nem tapsolás. nevetségesen pökhendi.
    tegnap láttam a nyaralást a katonában. a költőnőkön annyira röhögtem, hogy az összes szemfestéket lesírtam, kendőbe temetett arccal vinnyogtam halkan perceken át. tényleg éva, nem is mondtad még, hogy neked mi a legnehezebb az írásban…
    a következő kiszemeltem a meggyeskert, ami nyilván nem lesz annyira vicces, de azt muszáj mégis.
    kováts adél előtt pedig a vágyvillamos óta leborulok.
    és akkor most nézzem meg ezt a darabot a radnótiban vagy sem? az egyszer élünk, a liliomfi és a nyaralás új dimenziókat nyitott meg és ezt nagyon élvezem.

  3. ““A pályázati kiírás a színház vezetőjétől elvárja, hogy a műhelymunkát tovább folytassa, a kialakult közönségrétegét szélesítse és bemutatóival nyisson a fiatal értelmiség felé.””
    Éva, te hogy látod a fiatal értelmiség jelenlétét a színházban? kik számítanak ide? a huszonévesek? a harmincasok? mi az ami érdekli őket a színház kapcsán? mennyire vannak jelen a nézőtéren? hogy van ez? merre megy a színháztörténelem ma Magyarországon? tökre érdekel.

    • Ez az idézet ennek a színháznak, tehát a Radnótinak a 2010-es, 2011–2016-ra kiírt igazgatói pályázati felhívásából van. Ami azt jelenti, más színháznak más a feladata. Ez erős célzás arra, hogy el van öregedve a közönség (avagy ki vagyok én, hogy ne úgy értsem?).

      Na, miért, hova járna a fiatal értelmiség Budapesten, meg Egerben, Kaposvárott, Miskolcon a város krémje, értelmiség, politka és vállalkozók? Pofavizit is. És ki járna bele, ha nem az értelmiség? Nem értem a kérdést, csak sejtem, hogy ez tőletek, ahol nekiestek a földnek két kézzel meg közösséget formáltok, nem látszik. Mert nekem az értelmiség definíciója nem végzettség, szakma vagy műveltség, hanem a kultúra iránti életmódszerű igény és a közügyek aktív alakításának szándéka, és ez nagyon is a színházakban csoportosul, akik az előadásaikkal, például Schilling Árpád, például Alföldi és Mohácsi a rendezéseivel is alakítja a közéletet, tematizál fontos problémákat. Igen, jelen vannak. Ha nem operett, nem mjuzikel és nem anyósnak vett bérlet, a fiatal, még inkább a harmincas-negyvenes értelmiség jár a jobb színházakba, egy-egy divatos helyre meg napbarnított szerencselovagok is. Miért, ki járna? Premierre reprezentálni egy csomó közszereplő, újságíró, színész, építész, zenész, irodalmár, belterjes pesti kör, mindenki tudja, ki rákos, ki kit csalt meg — ez lett az én vesztem is, noha én senkit, meg a saját gyerekes hülyeségem, szóval rám már mindig úgy néznek, pedig alig ismerek valakit, inkább látásból.

      Aki nem értelmiség vagy nem jómódú színházkedvelő, az nem ad 2-3 ezret egy színházjegyért, hanem zenéket tölt le és otthon tévézik.

      Mi érdekli a színházba járókat? Divatos rendezők, mint Ascher, Mohácsi, Alföldi. Színészek, legendák és újak, most van egy erős pályakezdő-+5 év generáció. Politika, rengeteg az áthallásos vagy nyíltan célozgató, rendszerváltás-hangulatot idéző, de sokkal direktebb, téttelenebb, pótcselekvésszerű előadás. Társadalmi problémák, például a cigányságot sikerült megfogalmazni, meg a családon belüli erőszakot és a pedofíliát is. Jár még a diákság, Alföldi egyetemisták százait tette törzsnézővé, máshol lelkes irodalomtanárok szervezik a jegyeket, drámatagozatos meg mindenféle osztályoknak. Nem ritka az én-Balázs fajta néző sem. Olvassuk a napi- és hetilapok kritikáit, mérlegelünk, jelen vagyunk, jókat beszélgetünk. Színház, mozi, kiállítás, koncert, könyv, internetesés nyomtatott újság, csipegetve, mmm, Balázs mindent tud, ki melyik filmben játszott, magánélet, színészfejedelmek a trolin, portréműsorok, interjúk. Utána fokhagymakrémleves, rozé vagy martini, szóval ilyen életmód is ez. Az igazán minőségtudatosokat a régi Krétakör, a Trafó előadásai, HoppArt, Pintér Béla, Zsámbék (nem tudom, nem járok eleget) érdekli. Meg mondjuk Kolozsvár.

      • köszi a választ! arra vagyok kíváncsi, hogy generációsan milyen változások látszanak a színházba járók között, merre felé változnak az igények? vagy hogy változik-e egyáltalán? akár pl. az internet árnyékában. ez ilyen tök laikus kérdés. meg értem is amiket írsz.

        meg az is érdekel, hogy ha ilyen sok fiatalról mondják, hogy elmegy az országból, akkor ez meglátszik-e a színházba járók között?

        csak érdeklődöm, hogy te ezeket hogyan észleled, mik láthatók? téged ismerlek egyedül akitől ilyet meg tudok kérdezni.

        meg ha esetleg az belefér, akkor ajánlanál ilyen társadalmi problémákkal kapcsolatos színdarabokat amiket laikusnak is érdemes megnézni? én szívesen mennék néha színházba, de nem tudom mit nézzünk meg, rossz darabra nem utaznánk meg költenénk, a te ajánlásod segítene.

        • Én lényegileg nem járok színházba 2012 májusa óta, júniusban lett beteg János. Azóta Nemzetiben, a Katonában és az Örkényben voltam párszor, kétszer Kolozsváron és egyszer Nagyszebenben, ősszel egy Liliomfi és most A csillagos ég volt, ebből nem lesz átfogó kép, a kritikaolvasás meg magyarnarancsra szűkült. De ha visszatérek, referálok. Vannak viszont intenzív színházba járók itt, élesszük fel a Ti írjátok: színházat!

          Schilling Árpád csinált egy trilógiát, a Krízist, azt nagyon élveztétek volna. Meg volt egy előítéletről, cigányok megítéléséről szóló, nem tudom, és Mundruczó csinált érdekeseket.

          Nézzétek meg a Krétakör Feketeországát, nagyon erős és nagyon jó kezdő darabnak, most még mókásabb, mint 2004-ben, mert legrosszabb sejtéseink beváltak azóta. Fent van jutyúbon.

          A nép ellenségét is Kulkával a Katonában. Nekem terv a Danton halála és Mephisto a Vígben. A nyaraláson és a Liliomfin meg jól mulatnátok.

          Az fontos változás, hogy a kritikaírás lett interaktív a sok blog miatt, amatőrök mondják el nagyon következetesen, mit gondolnak és alakítják a színházi életet. És a Radnóti is hasonlókat csinál, mint amire én gondoltam, hogy nyitni kéne. Blog, facebook, Ráhangoló, színházbejárás, vetélkedő, plakátpályázat… próbálják trendivé és szexivé tenni a színházba járást. Az a mobil, nagyon fiatal réteg, aki most Londonban mosogat és fejleszt szoftvert, szerintem alig járt színházba, de persze mit tudom én.

          Nekem az változott, hogy már nem premierre járok, és ez nagyon más, az előadások letisztultabbak, a közönség meg jobban zsizseg, kevesebb a pofavizit és a bennfentes nevetés, több a kiöltöztetett kamaszlány béna blúzban, meg a szünetben elmenő.

          Majd gondolkodom még.

  4. Schilling nem akármilyen fenegyerek ám:

    1997. Legjobb alternatív előadás (Kicsi) – Kritikusok Díja, Magyarország
    1999. Legígéretesebb pályakezdő – Kritikusok Díja, Magyarország
    2002. Legjobb alternatív előadás (Woyzeck) – Kritikusok Díja, Magyarország – nem fogadta el
    2003. a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje – nem fogadta el
    2004. Legjobb előadás (Siráj) – Pécsi Országos Színházi Találkozó, Magyarország
    2004. Legjobb előadás (Siráj) – Kritikusok Díja, Magyarország
    2004. Gundel művészeti díj: Legjobb rendező (Sirály) – Magyarország
    2004. Vámos László díj – Magyarország
    2005. Legjobb előadás (Siráj) – Nemzetközi Stúdiószínházi Fesztivál, Rijeka
    2005. Legjobb rendező (Siráj) – Nemzetközi Stúdiószínházi fesztivál, Rijeka
    2005. Legjobb külföldi előadás (Woyzeck) – Kanada
    2005. Nagydíj (Határontúl) – Angers-i Filmfesztivál, Franciaország
    2005. Jászai Mari-díj – Magyarország
    2005. Sztanyiszlavszkij díj – Oroszország
    2006. Nagydíj (Siráj) – BITEF, Szerbia
    2006. Hevesi Sándor díj – Magyarország
    2008. Chevalier de L’Ordre des Arts et des Lettres – Franciaország
    2009. New Theatrical Realities – Európai Bizottság
    2013. Magyar Művészetért-díj

    • nekem woyzeck és siráj, többször is. meg a peer gynt.
      én a debreceni csokonai színház rettenetes előadásain nevelkedtem és fogalmam sincs, honnan tudtam, amikor pestre kerültem 19 évesen, hogy hova kell járni színházba. de szinte rögtön kikötöttem a katonában, néha a vígben, pestiben, radnótiban. micsoda különbség, te jó ég! azóta is mindig csodának élek meg egy-egy jó előadást. nemrég összeszámoltam, hogy hány darabot láttam itt pesten: 136-ig jutottam. biztos kimaradt néhány, sokat persze többször is megnéztem és a háromgyerekes korszak elején évek is kimaradtak. és persze senki sem szponzorálta a színház-mániámat, de ez az a dolog, amire soha nem sajnálom a pénzt. éljen a színház!

  5. A blogon ( http://radnoti.postr.hu/ ) tréfás gifek, és rendületlenül nulla komment. Hogy a régi vendégkönyvbe és a Fórumra nemigen írnak a népek, az mutatja a közönség digitális mobilitását. A menedzser-típusú, social mediában jártas igazgató, vagy az Oravecz Nóra-típusú píáros eléggé döntő lehet abban, ki jár a színházba, milyen életkorúak, és főleg hogy hány új néző jön be.

  6. Én soha nem értettem, hogy egy közepesen művelt (zeneileg inkább) fiatalember, Ex, anno, ha nagyritkán beül a nézőtérre,ahol lenyomnak neki egy általa választott produkciót, akkor miért tartja azt fontosnak, hogy ott üljön és NE tapsoljon. És miért tartottam én is fontosnak, hogy én se. Ma már nem érdekel, ha előadtak nekem valamit, sok munkával, gyakorlással, amire én soha nem lennék képes, akkor tapsolok.

    • Egy kritikustól még el is tudom fogadni, ha nem tapsol, viszont másoknál nem értem. Én tapsolós alkat vagyok, pont azért, amit te is írtál.
      A tapsról két élmény jut eszembe. Egyszer egy vidéki színház kitalálta, hogy a város különféle külvárosi pontjain is fognak előadásokat tartani. Az egyik középiskolába is volt egy előadás, s úgy alakult, hogy mi mentünk kb. 10-én, rajtunk kívül még egy pár volt közönségként. Na, ott nagyon fontosnak éreztük, hogy vastaps legyen. Nagyon sokszor visszatapsoltuk őket, lenyűgöző volt, hogy 12 embernek is előadták a darabot, és nagyon jól játszottak.
      A másik: a gimnáziumi bérletes előadásaink. Kiderült, hogy a színészek nagyon szerettek minket, mi voltunk a legjobb, leglelkesebb közönségük akkoriban, tőlünk kapták a legnagyobb tapsot. Mi tényleg értékeltük őket, de a tapsunkban benne volt az is, hogy egymást szórakoztattuk a többi diákkal. A vicc tárgya az volt, hogy ki tudja “vezetni a ritmust”, osztályonként összefogva váltottunk.

  7. azt nem nagyon értem, hogy miért olyan kevés a felnőttszínházak által játszott gyerekdarab. az utóbbi években láttunk néhány nagyon színvonalas előadást nagyon hálás közönség előtt, de több kellene.

  8. Nagyon szeretem, amikor színházról írsz. Olyan távoli az én élményeimtől, mégis olyan közeli érzéseket ébreszt. Nekem tökéletesen hiányzik a fővárosi színház világ. Ha párhuzamot akarnék vonni, akkor a bukaresti kéne az alap legyen, de a román színház-csinálás annyiban különbözik a magyartól, hogy fölösleges lenne. Az erdélyi pedig egyrészt nem fővárosi, másrészt mindkettőtől különbözik. Abban legalább szerencsés vagyok, hogy évekig éltem azokban a városokban, ahol a romániai magyar színjátszás a saját csúcsait dön(tö)geti (egyre kevesebbszer sajnos és összesen két ilyen város van), és még egy alternatívabb (nem független, nagyon is függő, de nyelvezetében nagyon nem kőszínházi) színház életébe is folytonosan bepillantást nyerek. Érdekes ez a celeb világ része is a dolognak, itt akármekkora sztár is legyen egy magyar színész, a nap végén ugyanabban a kocsmában iszik, mint a nézője, és nagyon sokat beszélgettünk erről barátokkal, hogy ez a hozzáférhetőség szimpatikus-e vagy sem nekünk, nézőknek. És minderre még rájön az is, hogy én színész feleség vagyok, bár nem celeb feleség, el sem tudom képzelni a férjemet ilyen sztereotípiásan hírességnek, mint ahogy az egyik színészt sem az itteni kőszínházból, aki szerintem korosztályának (és plusz-minusz 10 év) a legragyogóbb tehetsége, akit valaha színpadon láttam, miatta akármit megnézek, van amikor csak őt, aztán összefutunk a piacon, ugyanannál az árusnál veszi a zöldséget és én még azt is érdeklődéssel hallgatom, ahogy petrezselymet kér. Közben meg nem vagyok biztos benne, hogy a sorban állók tudják, ki ő. Szóval, erre izgulok én, a szerény zsenikre, ha létezik egyáltalán ez a fogalom, mert pl. a férjemet is zseninek tartom, viszont sok év kellett, amíg rájöttem, hogy cseppet sem szerény, és akkora kikezdhetetlen egója van, amit még filmben is ritkán látok. És miközben ezt írom, épp a gyermekkel töltik meg a mosógépet, miközben idétlen popdalokat dúdolgat neki és lélekben az esti meccsre készülődik.
    Tulajdonképpen, semmi mondanivalóm nincs, csak így elméláztam ezeken a dolgokon és leírtam 🙂

  9. Visszajelzés: hájlájc | csak az olvassa — én szóltam

  10. Visszajelzés: én minden filmnek tetszem | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s