a nyolcvankilós nőkről

 

A férfihang immár regisztrációhoz kötött csetjén írja valaki:

Sok nőnél tapasztaltam, hogy kiépítettek maguknak egy fordított logikájú, fiktív univerzumot: a való élet túl rideg, ezért elrugaszkodva tőle valahol benn a fejemben/lelkemben megteremtek magamnak egy olyan nem létező világot, ahol én szép vagyok, okos, tehetséges, és természetesen mindenki engem csodál.
Mivel ez a kiindulási alap, amit igazságként, tényként kell kezelni, ezért minden más állítás, ami ettől eltérő eredményt mutat, értelemszerűen hamis.(És mindenki, aki ilyen állítást mond, az bánt engem, tehát ellenség, de ez most egy másik mellékszál.)
Ezzel egészen addig nincs gond, amíg ez a hamis rózsaszín világ nem kerül valamilyen fronton ütközésbe a valósággal. Általában az ilyen összeütközésekről megpróbálnak tudomást nem venni, viszont az összeütközés következményeit menthetetlenül megérzik, aminek következtében értetlenül és elkeseredve próbálják az eredmény miatt a világot – mi mást – hibáztatni.

Amikor ilyen általad leírt értelmetlen chat-háborúcskába keveredek egy ilyennel, azt szoktam mondani, hogy:
“Nézd, vitatkozhatunk arról, hogy hol vagy. Te mondhatod, hogy egy virágos réten szaladgálsz rózsaszín pónik és szivárványos pillangók közt, én meg hiába mondom, hogy valójában egy robogó vonaton vagy, aminek épp az ablakán hajolsz ki. Mivel ezek csak szavak, puszta tagadással patthelyzetet csinálhatsz a vitából. És ez egészen addig meddő szócséplés marad, amíg fel nem tűnik a távolban a vonatsínek mellett közeledő villanyoszlop.”

80 kilós nők definiálják át az emberi testalkatot leíró szavakat a saját javukra, és így lesz a normális nőből csontkollekció, a dagadtból nőiesen gömbölyded, a dagadt szó meg megy a kukába. Ebben a példában az álomviláguk arról szól, hogy dagadt nők a szépek, a normális nők szánalmasan néznek ki, a villanyoszlop pedig abban manifesztálódik, hogy ezek az érthetetlen férfiak juszt sem állnak szóba velük annak ellenére, hogy milyen gyönyörűen nőiesek az új nézeteik szerint.

Ez érdekes, nem?

Nem rólam van szó, mégis szeretnék írni erről, mert sok fontos összefüggésre világít rá ez a felvetés, az attitűdje, hangneme és tartalma is.

Itt most nem az a dolog veleje, hogy én vagy akárki vajon valóban nőiesnek tartja-e a nyolcvan kilós testet, de persze nem kerülhetem ki ezt sem: inkább az olvasóimnak tisztázom most, hogy én — aki, ha újra és továbbra is kétnaponta futok a végretavaszban, nemsokára elérem az egyáltalán nem annyit, semmi táblázatba nem foglalhatót, és akkor nagyon jól fogom érezni magam (bár már most is, különösen ha a testzsírszázalékom is a régi), de mindezt szigorúan magánügynek tartom, nem állok a társadalmi szabvány ellenőrzése alatt — soha nem állítottam, hogy a kövérség vagy a túlsúly nőies vagy akár csak elfogadható, és nem tartom a vékony vagy átlagos testalkatú nőket csontkollekciónak, csak az önostorozást, az örökös aggódást meg időigényes, görcsös szépülő projekteket tartom nagyon is aggasztónak, belső helyett külső vezérlésnek.

De nem ez itt a lényeg.

Itt egyszerűen arról van szó, hogy

1. ez a pillangós nő nem tetszik a csetelőnek, nem tartja szépnek, okosnak, tehetségesnek (illetve megvonná tőle azt a jogot, hogy ő így érezze magát);

2. valamiért azt hiszi, neki feladata és kompetenciája helyrerakni a nőt.

De mi dolga vele? És általában is: miért akarják kijavítani piros tollal mások valóságát? De komolyan, társadalmilag. Ha valaki szerez egy mainstreammel szemben álló öntudatot, biztonságérzetet, az miért fáj ennyire másoknak?

Ugyan, honnan veszi ezt az axiómának tűnő pozíciót a csetelő, amelyet ilyen magától értetődően foglal el, hogy ő az, aki tisztán látja a villanyoszlopokat, ő tudja a valóságot? (Tudom, persze, a férfiak és a nők közötti alapvető különbség miatt, mert utóbbiak érzelemvezéreltek, képzelődnek mindenfélét, előbbiek viszont racionálisak, és mégis csak az az igazi, az a valóság, ők tervezik a hidakat és szárnyashajókat — csak egy kis színnek, hangulatnak kell ebbe a gyönyörűen derékszögű világba a nő. Akit leérzelmeseznek, lehisztiseznek, soha nem cserélnének vele, és mégsem tudnak nélküle élni.) Miközben a viszony teljesen egyoldalú, tehát az ő esetleges illúziói vagy testalkata nem téma. Honnan veszi a bátorságot ez a csetelő, hogy ő mondja meg, ki dagadt, ki normális, kinek hamis az önképe vagy a közérzete (!), és hogy feltételezze: az ilyen nőnek, aki, tegyük fel, a dagadtat nevezi szépnek, az a feltétlen álma, hogy valamelyik (vagy sok) férfi észrevegye, hiszen mindegyiknek ez az álma? (Ha nem, beteg, frigid, leszbikus.)
És megint Dézsa szavaival: miért köztulajdon a női test, miért áll a közösség ellenőrzése alatt? Ugyan, miért nem bízzuk “a piacra” az összefüggések működtetését, úgy értem, ha nekünk olyan rossz, hogy a nyolcvan kilónk vagy a szőrös lábunk, esetleg a rusnya természetünk miatt nem áll velünk szóba senki, és nektek sem kell az ilyen nő, akkor ez a dolog önműködő, jól megkaptuk. Miért nem bíztok ebben mint garanciában, miért kell még plusz ószövetségi hangvételű ítéleteket megfogalmazni arról, milyennek kellene lenniük a nőknek a kedvetekért? A feleségetekről beszéltek? Nem hinném.

Lehet, hogy a kiindulópont nem igaz? Lehet, hogy sok nőnek nem is büntetés az, ha nem áll szóba vele egyetlen férfi sem, lehet, hogy csak néhány efféle kinyilatkoztató hajlamú férfi szeretné, ha ez büntetés lenne, miközben a nő egyéni preferenciája például az, hogy inkább jól érzi magát, nem kell neki ezen az áron, az örökös megfelelési kényszer árán sem flört, sem párkapcsolat? Vagy hogy éppen ilyen mindent jobban tudó és uniformizáló hajlamú férfi nem kell. Lehet, hogy ti ettől lesztek ennyire agresszívek, hogy nem kelletek, vagy hogy egyre több olyan nőt láttok, akit nem lehet a férfiaknak való tetszés drótján rángatni? Ez valóban fenyegető. A csetidézetben ott a válasz: ez az az attitűd, ami nem kell, ezért nem kell, és ez, hogy nem kell, egyáltalán nem villanyoszlop.

Nem csodálkoznék rajta, ha így állna a dolog, és azon sem, hogy titeket ez dühít, ezért jöttök azonnal a degradáló szövegekkel, amelyekkel az ilyen nőket kirekesztitek a valamirevalók köréből, és sarokban senyvedőnek láttatjátok őket.

És, de ez már a beláthatatlanul valószerűtlen eshetőségek körébe tartozik, még az is lehet, hogy a nyolcvankilósok és szőrös lábúak is tetszenek valakinek (és nem, nem is csak azoknak, akik szerint a külső másodlagos)?

Lehet, uramisten, lehet, hogy az emberek különbözőek?

Ami engem illet, a női szépségről ezt meg ezt gondolom. Már megírtam, hogy tünetnek tartom a vigaszevést, és hogy mi magunk nem adhatjuk annál alább, mint hogy szívesen nézzünk a tükörbe, csak éppen ezt én például nem az átszexualizált kontroll alatt, magamat a fröccsöntött (de még a sorja is megkarcol) nőkhöz viszonyítva szeretném elérni. Az is felvetődik itt, hogy akikre a fiúk a cerkákat rántják, a fehérneműmodell-alkatok meg a fitneszlédik nagyon durván egészségtelen, önkárosító módon érik el és tartják fent azt a testalkatot, és az egész életüket ennek szentelik. Nekem azonban, és a nőtársak kilencvenkilenc százalék feletti zömének, akiknek nem munkaeszköz a teste, nemhogy ez a vékonyság, de a tágan vett jólkinézés sem állhat életünk középpontjában. S ha jól nézek is ki, egészen biztosan nem vadidegen férfiak, vagy általában “a férfiak” kedvéért csillogok — mi dolgom velük? Ezek az “a férfiak” nem is léteznek, csak egyes férfiak léteznek. Ami ilyen tömbszerűen létezik, az a hatalom, az ítélet, a betonfal, amitől épphogy szürke lesz az arc és görnyedt a hát. Hát megőrültem én, én provokáljam a tekinteteket a soha véget nem érő szépítkezős feladatsorban araszolgatva, hogy na, ugye, jó vagyok már így NEKTEK, és szenvedjek a választól, avagy rám csöppenjen a nyálatok? Én vegyem bóknak a megjegyzéseket és próbálkozásokat, avagy forgolódjak álmatlanul, mert nektek nem tetszem? Nem veszem, nem teszem, nyugodtan szeretnék létezni, nem ebben a függésben és reménykedésben, és különösen ha megnézem, kik tetszenek nektek, mondjuk internetes szavazásokon vagy jónő-fotóoldalakon, ezt a csücsörítő, kényelmetlen, műszálas, csak nektek kényelmes víziót, a Jó Nőét — nem, nem szeretnék olyan lenni.

Bennem nincs ilyen görcs, és nem is volt, nekem a futás is öröm, meg az evés is, és ha véletlenül jól nézek ki, az sem úgy általában a férfinem tetszésére van. Ez a helyzet.

Láthatólag megingathatatlan ez a képzet, hogy “a nőnek”, akit ők definiálnak, “a férfira”, akit szintén ők definiálnak, van szüksége. De amíg így állnak hozzám, addig én inkább elvagyok egyedül, vagy a ritka kivételekkel, mert nekem ez nem jó, nekem ez a viszony nem tetszik, és gyanítom, hogy másoknak is inkább eltűrt kényszer. A szerelem megtörténik úgyis, a többiek meg hagyjanak békén, a társadalomnak annyi az illetékessége az én testemmel kapcsolatban, hogy nem rohad a fogam, nem szaglok és le tudok ülni bőven egy darab buszülésre. A többi magánügy, ilyen egyszerű. Ó, nem, ez a gyönyörű társasjáték, ez nem életöröm, ez nem incselkedés, nem az élet sava-borsa, nem természetes meg evolúciós, hanem teher és korlát. Nem kérem. Erre a nyomásra válasz, hogy nem kérünk belőletek, hát nem értitek? Nem akarom, hogy beszólogassanak, hogy a teljesítményem helyett a mellemről beszéljenek, hogy a hatalmát úgy érzékeltesse az igazgató úr, hogy  csinosnak nevez, miközben én ezt nem tehetem vele, s hogy attól érezzem magam rosszul, ha már négy napja nem mondta ezt nekem senki. Hogy félismerősök meg netes kukkolók vizslatják, fotóimat feltúrva, amikor vitázunk, hogy akarnának-e engem, megfelelek-e nekik, és mindezt az érveimre válaszul, tökéletesen irrelevánsan, ahogy tették karácsonykor Török Monika blogján (már nincs fent) (azt mondja, érvként: “nem állnék le veled. Más a szépségről alkotott fogalmam”).

A racionális, lényeglátó férfiérvelés, úgy van.

Nem az a dolgunk, hogy jól nézzünk ki, ez mint korlátozó elvárás nagyon is hatalomszagú, és nagyon nagy kőbunkó ezzel jönni folyton a nőknek, hogy neked azért nincs igazad, mert csúnya vagy és szánalmas, és biztos csak önigazolsz, meg hogy te nem érezheted jól magad, az csak rózsaszín lét, én megmondom neked, mi a valóság. Hogy mi a valóság, azt egyedül az tudja, akié, és ha az illető, tegyük fel, hazug illúziókban ringatja magát, avagy paranoid, annak a következményeit is ő viseli. Senki sem magyarázhatja el neki, hogy az ő valósága nem az, senki nincs ilyen metavalóság birtokában, nem létezik olyan “objektív” változat, amelyre férfiként van szem, de az a szegény csacsi nő nem látja. Noha gazdag hagyománya van annak, hogy a férfiak birtokolják az igazi valóságot, és akkor ezzel szemben létezik egy irracionális, zavaró női ellenvalóság, az igazi valóság birtokosai pedig nyomják a nőkre a magukét, és a nők is interiorizálják ezt — na, ezt lenne már jó felhagyni, az aszimmetrián kívül még azért is, mert nem is annyira társadalmi csoportoknak van közös valóságuk, mint inkább egyéneknek.

De a leginkább azért, hogy ne kacagjanak ki benneteket.

Ugye, jó lenne, ha csak a csetelőnek tetsző, vékony nők éreznék jól magukat — amellett, hogy szóba is állnának tömegesen vele –, az ilyen pillangós, hazudós nők meg sírnának egy sarokban, munkaképtelenek lennének a bánattól, antidepresszánst szednének? Milyen szép, kerek világ volna az. Megkapnák a büntetésüket azért, mert nem olyanok, mint amilyennek ti, férfiak előírjátok őket. Társadalmi igazságszolgáltatás a rátok ruházott hatalomnál fogva. Az általános szépségen és nőiségen kívül ne merészkedjen senki, a nő legyen ilyen, olyan meg amolyan, mert tinektek az a kényelmes, az emilyen nők meg húzzák le magukat a klotyón, minden más, mint ami nektek jól jön, hiba, hiszti, irracionális, és a hibákat, mint azt Borisz mondja, ki kell javítani. Ne tartsa senki más se szépnek őket, és főleg ők ne önmagukat, hát hová jut a világ. Egy a norma, egy az Isten.

Azt mondja Deansdale:

Sok ember (…) nem látja a határvonalat aközött, hogy meg akarsz változtatni valakit mert határozott elképzelésed van arról, hogy neked hogy lenne kényelmesebb az ő személyisége, vagy hogy segítő kezet nyújtasz a saját fejlődésében. A feltétel nélküli elfogadás nem igazán pozitív dolog, mert valójában nem árt az ha az ember noszogatva van a személyiségfejlődés terén, és ha időnként segít neki valaki felismerni azokat a saját hibáit, amit esetleg “belülről” nem lát. Én felelősséget érzek a szeretteim irányában arra, hogy időnként szembesítsem őket azzal amiket a hibáiknak látok 🙂 Ha nem tenném, velük tolnék ki, mert lehet hogy évekig fognak még attól a hibától szenvedni amit a segítségemmel 5 perc alatt megoldhattak volna. Persze ehhez arra van szükség, hogy kordában tartsam az egómat és ne a saját elképzeléseimet akarjam rájuk erőltetni, hanem a saját problémáikra találjak rájuk szabott megoldást.

Élmény lehet ilyen karakterű családtaggal élni. Nyaralni, gyereket vállalni, anyóshoz menni ebédre, olykor összezuhanni, mást akarni, mint ő, mert ő mindig ott lesz, hogy megmondja, mi a hiba mibennünk. Tehát még csak nem is azt mondja, hogy mondjuk “drágám, nekem kellemetlen, ha ennyire horkolsz”, hanem azzal jön, hogy “csak a te érdekedben, mert én tudom, mi a jó neked”. Itt tépelődöm, de tényleg órák óta, hogy vajon neki is rámutatnak-e ekképpen a hibáira, vagy olyankor kiderül, hogy de hiszen ő a racionális, ő tudja jobban a másikat is és önmagát is. Nos, ez pontosan az, ami miatt elmenekültünk a szüleinktől, és ebből nem kérünk, úgyhogy talán jobb is, ha nem kellünk “a férfiaknak”, meg aztán valahogy mindig akad másvalaki, aki viszont minekünk kell.

Hopp, a racionalitásról de jó idézet Dézsánál, pont ma:

“Ha egy nő látni akarja egy férfi igazi természetét, csak nemet kell neki mondania.”  Bev Jo

És akkor majd meglátod, hogy valójában a férfiak az irracionálisak és hiper-érzelmesek…

És hogy vajon cseten hogyan derül ki ez a nyolcvan kiló???

A lényeg az egész eredeti állításban nem a tartalom, tehát hogy az a valóban nő szép és tehetséges-e (ki szerint?), hanem hogy miért gondolja ő, hogy ezt megítélheti. Hogy más jó érzését miért kell mindig megkérdőjelezni, körüljárkálni.

Ja és a másik, mert ezt például sokan mondják nekem gúnyosan, hogy okos, tehetséges vagyok, és természetesen mindenki engem csodál, a többieket meg ellenségnek tekintem. Ez máskor is felmerült, benne lesz a készülő GYIK-ben is, hogy aki nem tapsol nekem, azt én elüldözöm. Érdekes, komolyan. Hát miért nem pofonokért szaladgálok, miért nem akarok tőlük tanulni, velük vitázni, akik megvetnek és nem látják meg bennem a jót! Hiszen olyan értően, érzékenyen közelítettek, jó, hát egy kicsit nem bírják elviselni, hogy jól érzem magam és sikerem van meg terveim, és móresre tanítanának, de hát nem bírom elviselni a Valóságot, azt a vonatosat? Minimális lélektani logikával vajon mi lehet a teljesen természetes emberi reakció ebben a helyzetben, mint hogy ha főmunkaidőben írok, ha ez jó nekem, és hiszek benne és rengetegen olvasnak, akkor örülök, és elhiszem azoknak, akik mondják, hogy ez jó. Próbáljátok ki, felszabadító érzés! Azért csinálom ezt az egészet, hogy valakinek jó legyen, aki magára ismer benne, akit elszórakoztat, akinek jelent valamit. És nem annak hiszek (hát őrület), aki eleve rosszindulatúan, irigyen, az ellentétesnek vélt ideológiáját ideerőltetni jött, meg az én szememet felnyitni, miközben egy összetett mondatot nem tud leírni. Érthetetlen.

Na, megyek, meghúzom a húrokat.

96 thoughts on “a nyolcvankilós nőkről

  1. Ha el is olvassák azok, akiknek szól, gyanítom, nem igazán fogják megérteni. Túl árnyalt, túl cizellált, túl egyéni a valóság. Alulról a 3. bekezdés: “A lényeg….” szerintem is tényleg a lényeg;-).

  2. 80kgos vagyok (nem az általános, nem az ideális, de jól van ez most), a férjem a hétvégén azt mondta, neki van a legszebb felesége a világon. nem érdekből,nem helyzetben, csak úgy – egyébként nagyon szigorított körülmények között. Ez már a villanyoszlop volt, vagy ő is ugyanazon a vonaton utazik? ja, és még egy- a múlt héten a lábborotválást végigasszisztálta a 4 éves fiam, kérdeztem,h na, szép lett? erre azt válaszolta, hogy neki előtte is nagyon tetszett! vigyem orvoshoz?

  3. Annyira igaz, amit írtál! Világ életemben utáltam, hogy folyton a külsőmmel jöttek a férfiak. Utáltam ill. utálom, hogy azért, mert csinos vagyok, hülyének néznek. Ha pedig kinyitom a szám, akkor erőszakos vagyok. Utálom, hogy ott, ahol most dolgozom állandóan beszólogat a főnököm, mert csinos ruhát veszek fel, mert szőke a hajam. Közben pedig butának tart ellentétben a kevésbé csinos munkatársnőmmel. A legmenőbb, persze, a férfi munkatársunk. Amit az mond, az kb. szentírás. És utálom a saját reakcióimat is erre a helyzetre: azt, hogy elkezdtem inkább “szakadtan” öltözni, azt, hogy mososlygok (mert nevetni nem tudok) a szőkeségemre vonatkozó viccein, azt, hogy az önbizalmam a béka kicsiny popsija alá süllyedt és állandó megfelelési kényszerem van. A múltkor erősen elgondolkoztam, hogy a remek viccére (kevés nő, különösen szőke nő ért a statisztikához) beszóljak, hogy ezt nevezem én szexista viccnek, de inkább visszafogtam magam.
    Én soha sem a férfiak miatt öltöztem csinosan. Sohasem azért, hogy megbámuljanak. Egyszerűen szeretem magam annyira, hogy ne hanyagoljam el magam. Sajnos, a férfiak többsége ezt mindig félre értette. Még a saját Apám is! Szerinte ui. úgy kéne öltöznöm, olyan hajat kéne viselnem, amilyen a férjemnek tetszik. Erre én mindig azt válaszolom, hogy én önmagamnak szeretnék tetszeni, mert az a legfontosabb.
    Egyébként október óta olvasom a blogodat. Nagyon szeretem. Ez a kisérője a reggeli kávémnak. 🙂

  4. Voltam hatvankilós és most kilencven vagyok, rendszeresen tornázok, szóval izmos kilencven, de azért van rajtam háj is bőven. A férjem megismerkedésünkkor száz, most százhúsz kiló. Sose piszkál, sőt szeret, és a tenyerén hordoz.

    Őszintén: magamra ismertem, amikor azt írtad, hogy talán nem is szeretnék a nagydarab nők, hogy “rám csöppenjen a nyáluk”. Undorítónak tartottam, ahogy lihegtek utánam, amikor még hatvankilós voltam, és borzalmasan zavart, hogy sosem engem láttak, ha érted, amire gondolok. Egyáltalán nem hiányzik, erősíteni is azért járok el, hogy fel tudjak szaladni a lépcsőn a harmadikra lihegés nélkül, és nem azért, hogy újra fütyögjenek utánam az utcán.

    És hogy ne legyen igaza a “férfiaknak”: 80 G-s melltartóm van, és még így közel kilencvenkilósan is előfordul, hogy nem az arcomat nézi a férfi beszélgetőtársam… A fentiek alapján tippeld meg, hogy hízelgőnek vagy szánalmasnak tartom!

  5. Nekem az a fura, hogy a nő definíciója kilóhoz kötött, meg külsőhöz… és nem mozdulatokhoz, bájos mosolyhoz, vicces megszólalásokhoz, szemben csillogó tűzhöz, kedvességhez, álmokhoz, munkához való hozzáálláshoz, valami egészhez, ami megfog, és amitől ember az ember.Persze ebbe beletartozik, hogy van egy lénye, ami tetszik kívülről is…
    ehhez képest A Férfi nem kilencvenalatti izmos állat, hanem tulajdonságai lehetnek…

  6. 65 kilós vagyok. Csinos és ápolt. Ma már “jól tartom magam”. Soha nincs vége, soha nem lehetsz elég jó, ha passzol minden, akkor egyszer majd eljutsz oda, hogy egyszerűen az öregség miatt kell szarul érezned magad. Csak akkor lehetsz jól, ha mindezt le tudod rakni. A kilót, a ráncokat, a narancsbőrt.

    • Én is,én is le szeretném rakni.Ha krumplis zsák lenne már rég letettem volna,de így csak keresgélem a módját,tapogatózva,próbálkozva,nehogy minden rám dőljön,mert akkora szuflát még nem tudok venni,hogy egy remek huszárvágással csak úgy…..

      • Én már azt is leraktam, hogy le tudom- e rakni. Nem. Nagy lenyomásból nem születik nagy szabadság. De valamekkora igen. Hát legyen ez a legkevesebb, ami marad a rácsokból 🙂

  7. “a többiek meg hagyjanak békén, a társadalomnak annyi az illetékessége az én testemmel kapcsolatban, hogy nem rohad a fogam, nem szaglok és le tudok ülni bőven egy darab buszülésre.”
    ez olyan szép! 😀 ROTFL 😀
    78 kg

  8. én olyan vagyok, mint egy hegyi patak, csillogó és sodró, meglepő, a szememben huncut (nem kacér) villanással, éles elmével, tele szellemességgel. ha deansdale találkozna velem, száz százalék, hogy nem érdekelné a kilóim száma (nem nyolcvan), elvarázsolódna és/vagy a melleimet nézné.

    már amikor.

    amíg be nem kapcsol a külső kontroll és el nem kezdem méricskélni magam, címlaplányokhoz stb. hasonlítgatni a külsőm, a hajam, görcsbe feszülő kötözött sonkát csinálni magamból testileg és lelkileg a szorongásaim által. hogy miért van ez, arról szól nagyjából ez a blog is. ilyenkor kb. annyira vagyok vonzó, mint egy zsák krumpli. kb. annyira is érzem magam vonzónak.

    • de az ezzel kapcsolatos gondjaimat szép lassan megoldom én magamnak, szakmai segítséggel. viszont a önreflexióra képtelen, kényszeres énjobbantudomnáladazéletedet kórból ki fogja kikezelni ezeket a fickókat?

    • De nem érted, hogy nem számít, hogy milyen vagy, mert Deansdale eleve eldöntötte, hogy semmi sem jó?

      Csajok, miért bizonygatja itt mindenki, hogy hány kiló, de azért jó nő? Mi ez a reflex bennünk? Mindegy, hány kiló vagy, nem te vagy a lényeg, nem a kiló, hanem a méricskélés joga, az ítélet pozíciója és a rangsornak magának a léte!

      Ha holnaptól varázsütésre mindenki ötvenöt kiló lenne, azt holnapután levinnék harmincnyolcra, mert a lényeg, hogy ne lehessen elérni! A lényeg a nyomás, hogy a nőket lekösse a megfelelés, és véletlenül se legyen másra idejük, folyamatosan rosszul érezzék magát, rengeteg pénzt elköltsenek, és a helyükön maradjanak.

      Tegnap tavaszi ruhában voltam, semmi különös, rajta hosszú ujjú kardigán, ÚGY bámultak… én nem tudom, tavaly ez nem volt, kínos volt végigmenni a csapat férfi között. Hát még ha valódi bombázó lennék, nem csak ilyen átlagcsinos… uramisten, azoknak a nőknek az egész élete ezzel telik, hogy ez ellen védekeznek, hárítják. Mennyi idő, energia, bosszankodás. És ő tehet róla, persze, hát miért csinos, hát ez természetes hívószó EGY FÉRFINAK.

      Miközben a ronda nőket meg nagyon durván megbüntetik.

      Fejkendőt kellene hordani, hogy jelezzük, már elkeltünk. ezt írta a férfihang. Nekünk jó lenne, divatozhatnánk, a viselet mindenkinek jelezné, hogy nem vagyunk szabad préda, mert már valaki lestoppolt. A férfiak sem próbálkoznának hiába, biztosra mennének. Ez csak az el nem köteleződő, beteg lelkű nőknek nem lenne jó. Ezt írták.

      • Ja, és én ezerszer végignéztem, ahogy a helyes-dundi vagy nem túl arányos alkatú lánnyal kedvesek a fiúk, semmit nem éreztetnek velük, és akkor a hátuk mögött olyanokat mondanak… Meg amikor végigmegy a magát jól tartó, festett ötvenes szőke, és mereven bámulják, és megfordul, vagy közelebb kerül, kiderül, mennyi idős, és azokat a reakciókat, hogy mégse fiatal, nekik való nő… soha nem felejtem el ezeket. Természetes, ugyebár. Valamint gyönyörű társasjáték.

      • A fejkendős résznél ijedtemben ráköhögtem a teát a laptopra.
        Megdöbbentő és egyben ellenállhatatlanul vicces.
        De legalább csak kendő. Kérhetnék a kisujjak levágását is, az egyértelműség kedvéért.

      • en is elmelaztam miert az elso reakciom hogy kozlom hany kg vagyok, es rajottem hogy azert, mert szivesen megmondom, nem titok, es melle teszem azt is hogy nekem tulajdonkeppen tok mindegy hogy 60 vagy 70, szep vagyok en mindenhogy es meg jol is erzem magam. erre varrjon gombot.

      • “Fejkendőt kellene hordani, hogy jelezzük, már elkeltünk.” A karikagyűrűt erre találták ki! Az miért nem jó? “A férfiak sem próbálkoznának” – atyaúristen, ezek tényleg ennyire naivak vagy csak úgy tesznek? Hogyan hihetnek ennyire a “férfiszolidarítás” illúziójában? Márpedig komolyan hisznek! Egyszer a férjem fejtegette, milyenek már a nők, hogy kikezdenek más férjével , mert ezt szerinte a férfiak nem csinálják! Emlékszem a döbbent ábrázatára, mikor felsoroltam neki (pontosan név szerint) hány haverja és üzletfele, meg szomszédja tett nekem ajánlatot a háta mögött. Pedig ők pontosan tudták, hogy én nem csak, hogy foglalt vagyok, de azt is kinek a felesége, ráadásul gyerekekkel a háttérben! Egy cseppet sem akadályozza őket állíthatom, sőt szerintem a haver/munkatárs/ismerős feleségének meghódítása, még nagyobb diadalnak számít köreikben! Egy csöppet sem gondolkodnak el rajta, vajon a csador mellé miért kell még kijárási tilalom is a nőknek? Fogják már fel végre, nem véd meg semmilyen öltözék a férfiak tolakodása ellen!

          • Az az apróság nem érdekli őket, hogy a férfiak pont leszarják ki foglalt és ki nem? Vagy bevezetik a nyilvános megkövezést is ha esetleg mégsem hatna a kendő?

            • Ó, hát pontosan tudják, hogy ki a foglalt. Aki foglalt, azzal lehet “szórakozni”, de jó eséllyel nem akar tőlük majd semmi többet, komolyabbat. Nekem ez (volt) a tapasztalatom. Megváltozott a próbálkozók köre. Aki párkapcsolatot szeretne, nem közeledik, aki ungabungát, annak meg direkt jó egy amúgy lekötött nő.

              • Egy csajozós oldalon külön ajánlották egymásnak a férfiak, hogy kizárólag férjezett nőkkel kezdjenek, mert akkor csak a kellemes részét kapják egy kapcsolatból, nyűgös dolgok nélkül! Nem kell elszámolni az idővel, nincs veszekedés a széthajigált holmin, meg ilyenek. Amennyiben mégis komolyra fordul a dolog és beleszeretnek a nőbe, akkor egy férjtől el is lehet válni… Ezt nem én mondom, “okos” férfiak osztották ezeket az intelmeket egymásnak! “Foglaltaknak kendő, ami megvéd a bepróbálkozóktól” 🙂 és még mi élünk alternatív valóságban b+! Istenem de röhejesek ezek 😀

                • Meg még azt sem értem, ha netán egy beszélgetésben kiderül, hogy partnere/férje van a nőnek, akkor miért nem elég akkor szégyenkezve hátraarcot csinálni. Talán mert akkor nem is bámulná ismeretlenül, ha kendőt hordana. Muhaha. És persze zárjuk be a strandokat meg a szórakozóhelyeket. Huszonegyedik század, globalizálódó világ, negyedévente változó trendek (tupírozott haj, szalmakalap, fejtetőn konty, bézbólsapka), és akkor KÖTELEZŐ viselet, amit úgy akarnának minden kulturális előzmény nélkül ránk erőltetni. Fasza.

                  De ú, milyen hülye vagyok, én is belesétálok a csapdába, mint amikor azt elemeztük, hány kilók vagyunk. Nem ez a kérdés. Mindegy, van-e férje, a lényeg, hogy viszonozza-e a közeledést, neki is kedvére való-e a másik. Tehát a legfőbb kérdésem, hogy miért a státusz, a tulajdonjog dönti el, ki a szabad célpont, miért nem a kölcsönös egyeztetés. Miért nyomnának ilyen erőkkel (menekülés a molesztálásból) a megbecsült házasságba még többeket, amikor a maiak is elhibázták, súlyosan, és vajon miért tiszteletre méltóbbak a házasságban élő nők, miért nem a kölcsönös szimpátia számít két akármilyen fél között, illetve a hangos NEM, ha nincs ínyére a dolog.

                  És ugyan, miért vetne oda az ötlet bámulásnak, molesztálásnak, potenciális erőszaknak fiatal nőket? A saját tizenhat éves lányukat, mondjuk? A nőket egész huszonéveikben?

                  A szöveg megideologizálja az iszlám becsületgyilkosságokat, hát te is felháborodnál, ha a gonddal nevelkedett lányod elmenne pornósztárnak, és odahagyná a becsületet! A fejkendő+férfihang keresőkifejezésekre kijön a nagyívű eszmefuttatás.

                • Aha, értem 😉 Tegyük fel tollas a hátam és el is hiszem ezt nekik. Viszont ez még mindig nem magyarázat arra a zsigeri vágyukra, hogy a kendő miként óvja meg a feleségüket a tulajdonlásukban nem jogosult férfiak vágyaitól? Nem értem aki ennyire nem bízik abban, hogy a felesége (aki ismer) tud nemet mondani egy bepróbálkozó férfinak, hogyan bízhat ennyire a többi (általa nem ismert) férfi erkölcseiben? Logikus tényleg, akit hidegen hagy a karikagyűrű a kiszemelt nő kezén, az majd riadtan visszahőköl egy kendőtől. Mennyire életszerű!
                  Egyébként költői kérdések ezek, nagyon jól tudom, hogy a kendővel a férjezett nő elcsúfítása a cél amikor kilép a lakásból. Azért akarnak kényszeresen az öltözködésükbe is beleszólni. Minden ami szerintük túl csinos, az számítson illetlennek egy férjes asszony számára.

                • “riadtan visszahőköl egy kendőtől” – ezt most elképzeltem, és nagyon mulatságosnak találom! : DD

            • Az iszlámban elvileg úgy van, hogy ha “erkölcsös viselkedésű”, azaz előírásos módon fedett testű nőt támad meg férfi, az esetben a férfit ítélik el súlyosabban. Viszont épp az ilyen súlyosan elnyomó társadalmakban nem ér semmit egy nő szava, élete, akarata, ahol ő elsősorban szülőgép, szexobjektum és vagyontárgy, nem pedig egyenrangú polgár és házastárs. Nem kell Szaúd-Arábiáig menni, egy Európában élő, dolgozó török vagy arab lány is ezzel kell, hogy éljen. A muszlim férfiak, ha úgy tartja kedvük, úgy játsszák ki a maguk által hozott törvényt, ahogy nem szégyellik. Pontosan a szexuális erőszak fenyegetésével tartják megfélemlítve helyükön a talpig csadorba burkolózott muszlim nőket. Komolyan azt hiszi valaki, a kendős nők biztonságban érzik magukat?

              • “a férfit ítélik el súlyosabban.” Igen, ha sikerül a nőnek 4, azaz négy(!) tanúval bizonyítani, hogy neki van igaza. Nők vagy külföldiek szava csak felet ér, hogy ne legyen olyan könnyű dolga ám!

      • megint egy újabb teljesítendő feladat, hogy nekik könnyebb legyen. hogy nekik kevesebbet kelljen beletenniük (mondjuk tényleg nagyon durva és energiát felemésztő a kérdés: van férjed? van barátod? szabad vagy? – ez tényleg nem elvárható)
        megnéztem (újra, valamikor láttam már, de nagyon nem emlékeztem belőle a rácsos ablakokon kívül semmire) az “egy apáca szerelmé-t”. HÚ! ott is mit meg nem tett nino a csajért. egészen háromszor kopogtatott az ablaka zsanérján. kemény dolgok ezek!

  9. még nem olvastam végig,csak az első bekezdést deansdle-ről /mot iszom a kávét, na jó, te nem neveznéd annak, szóval, a neszt:)/, ellenben kénytelen vagyok megjegyezni, hogy az ökölvívásban nincs mélyütés /más néven: övön aluli ütés/.
    🙂

  10. Hatvankilós nő vagyok, szeretem a piilangóimat, és 200 wattos mosoly van a fejemen ez után a poszt után. Felvillanyoztak a benne álló igazságok, amiket ilyen gyönyörűen megfogalmaztál a balalajkádon.

  11. en jol erzem magam 60 es 70 kilosan is. most epp a ketto kozott vagyok, nyar vegere 60 leszek megint, mert akkor konnyebben mozgok es sokat szeretnek rohangalni a lanyaimmal es akkor feszesebb a testem, amit szinten szeretek. Es epp tegnap nem ertette a ferjem sem, hogy ha felveszek mini szoknyat es piros polot, akkor miert a kenyelmes csizmamat veszem fel hozza es miert nem a tusarkut, hiszen ugy tobben megneznenek. hiaba magyarazom hogy nekem ez nem erv, nem szempont, eszembe sem jutott a ruha valasztasomnal hogy hanyan fognak megnezni.

  12. Szep labak, nem tul izmos, nem tul husos, fenek, telt csipo, jelenleg boven tenyerbe illo has, 60-68 kilo kot ingazo kilok.
    Telen es vizsgaidoszakban 68, nyaron es nyugalmi idoszakban 60. (ha 58, akkor mar elajulok magamtol! :D)Allitolag nagyon egeszsegtelen a testsulyingadozas, pedig en csak a korulmenyekhez valo alkalmazkodasnak elem meg, eletmodom kovetkezmenyenek.
    Probalok egeszsegesen taplalkozni, meg mozogni, nem sanyargatok.
    Ha tobb van rajtam, elonyben reszesitem a lenge, mutatos ruhakat, ha kevesebb meg nem habozom felvenni a feszulos cuccaim.
    En mondjuk igen, jajj de szeretem ha neznek es csorog a nyaluk!!! 68 kilosan is es alatta meg plane. Nem illegetem magam feltetlen elismero bokokra varva, mert tudom magamrol amugy is, amit tudni erdemes, de rettento elgondolkodtato, hogy ha akarnam, kb ez eleg is lenne a legtobb ferfinel, hogy megkapjam tole, amit akarok.
    Tapasztalat, hogy a nagyobb fenekkel aranyosan no az intelligens, normalisan gondolkodo ferfiak bevonzasanak valoszinusege.

  13. Íme: http://tasztal.index.hu/Article/showArticle?t=9078386
    Itt aztán vannak nemhogy 80 kilós, hanem 100+ nők. (Megjegyzem, többségük szerintem már kívül esik azon a kategórián, amelyet esztétikusan teltnek/molettnek/ducinak lehet nevezni, de nem az én dolgom meghatározni, ők hogyan éljék az életüket.) És ez egy nyálcsorgatótopik, nem pedig a én-a-vékonyakat-szeretem-csak-nem-jut sirámok gyűjtőhelye.
    Attól szép a világ, hogy nem vagyunk egyformák, nem igaz?
    Megjegyzem, nem mindegy, hogy a 80 kg 155 vagy 180 cm-es magassággal párosul. Előbbi esetében egészségügyi szempontból túlsúlyról beszélünk, utóbbi viszont lehet egészséges (sőt, ha sportos-izmos illetőről beszélünk).
    Az ember saját magának tartozik elszámolással a testsúlyát és életmódját illetően. A “majd én megmondom, miért vagy te undorító/túlsúlyos/lúzer, csak a te érdekedben” álságos jóindulat, valójában bezzegelés.

    • na ez motoszkált itt bennem is, hogy a 80 kiló hány centire, mert nagyon nem mindegy, meg még olyasmik is vannak, hogy csontozat, izom meg háj, mármint ezeknek súlya, aránya. Egyetlen ilyen adat(80 kg) semmit nem mond el a külsőről. (disznóknál releváns csak, szó szerint sertéseknél)

      • Egy 179 cm-es nő még orvosi értelemben is (tehát nem csak a saját “fordított logikájú, fiktív világában”) a normál súlykategóriában van 80 kilóval, mivel 25-ös testtömeg index alá esik. De teljesen mindegy, gondolom akit ők dagadtnak minősítenek az dagadt és kész.

    • Erre a nemmindegyre szoktam azt mondani, hogy “nyolcvan kiló mi?”. Tudniillik, ha annak a nagyja háj, akkor az se nem szép, se nem egészséges (egyéni szocprob, nem vagyok az olyannak se a mamája, de arra már én is azt mondom, hogy húzzon már edzeni). Ha viszont egy része izom, akkor mindjárt nem egy rossz tartású, nehézkes figura képzik meg előttem, hanem egy tök normális valaki, aki viszont nem egy nádszál. Mert miért lenne az?
      Amúgy pont a másik eset vagyok – nulla fogyókúraparával vagyok 178/60, és azért edzek, hogy legalább jó kondiban legyek és ne legyek olyan, mint egy bot. Nagyszüleim is ilyenek voltak, úgyhogy meg se lepődöm. Anyukám egynyolcvan magas.
      Én meg szintén rettentően utálom a testalkattal való basztatást, illetve az abból való kiindulást és abba visszatérést. Nem mert belsőértékek ígyamúgy, hanem mert ebben a formájában hülyeség és hatalmaskodás az egész.

  14. Hungarista és hitvédő…….. a fütyizörejjel
    Csodás, köszönöm, megint bearanyoztad a tavaszi napot a költői képekkel
    Térdemet csapkodva kellett nevetnem az erkélyen, hogy átnéztek a szomszédok -mi van velem?

  15. “És megint Dézsa szavaival: miért köztulajdon a női test, miért áll a közösség ellenőrzése alatt?”
    Na, valami ilyesmi jutott nekem is eszembe, mikor is hétvégén eljutottunk az Állatkertbe, ahová anyukám is velünk tartott. Mi néztük az állatkákat, anyám meg a többi nőt ekézte állandóan. Megjegyzem férfiakat soha, mindig csak a nőket. A férfiak teste tényleg nem áll ennyire közösségi ellenőrzés alatt. Csak úgy röpködtek a “nézd már, hogy néz ki a nagy feneke abban a miniszoknyában”, “de ízléstelen ebben a kivágott pólóban, ekkora mellekkel” stb. Komolyan a blog és Dézsa olvasása előtt talán fel sem tűnt volna mennyire gáz ez a folytonos méricskélése másoknak, pedig én azelőtt sem csináltam, anyukám meg mindig ellenállhatatlan kényszert érez erre a mai napig. Most már őrületesen zavart, rá is szóltam mindig, efféléket “miért nem mindegy neked más miben érzi jól magát?” vagy “nem ítélkezhetünk más teste felett, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem a miénk, ergo semmi közünk hozzá!”. Van egy kép az emberekben az ideális nőről, kg/cm, öltözködés, hajviselet, smink vagy annak hiánya, viselkedés (csakis halk, szerény, visszafogott). Na már most aki ennek nem felel meg az majd jól kap a fejére. Hogy mer úgy kinézni, ami nekünk nem tetszik? A legdühítőbb ha láthatóan jól is érzi magát a bőrében. Na, majd mi jól helyre rakjuk! Nem tudom ki ez a Deansdale, de az idézet alapján valamiféle önjelölt “megmondóember” lehet, aki kötelességének érzi, hogy felvilágosítson mindenkit, hogyan és miről KELL pontosan azt gondolni, úgy kinézni, amit ő jónak tart, mert csak és kizárólag az a tuti!
    “Én felelősséget érzek a szeretteim irányában arra, hogy időnként szembesítsem őket azzal amiket a hibáiknak látok 🙂 Ha nem tenném, velük tolnék ki, mert lehet hogy évekig fognak még attól a hibától szenvedni amit a segítségemmel 5 perc alatt megoldhattak volna.”
    Hű, de kellemes lehet egy ilyen messiástudatú emberrel az élet, őszintén sajnálom a “szeretteit”!

    • A nők kegyetlenül szétszednek más nőket mindenféle témában, míg a férfiak összezárnak.Ezért lehet ez, mert akkora a megfelelési vágy, hogy már akkor alámennek a pasiknak, mikor azok még nem is kérik. Ismered a női attitűdöt: Én sokkal jobban vagyok a pasikkal, mint a nőkkel. A nők hülyék, fecsegők, agyalósak, és olyan sötétek, hogy jaaaaaj… Mi? Elnyomás? Én azt nem ismerem. Én nagyon jól kijövök velük.
      Szóval nekem is van olyan rokonom, aki imádja a nőket fikázni külsőleg, belsőleg, gondolva, hogy ezzel ő egy megfelelőbb kategóriába sorolódik.

      • pontosabban remélve ,,, pedig dehogy ,,, sőt.
        De nem véletlen ez sem,
        az elnyomottak sosem tudnak olyan hatékonyan összefogni, mint az elnyomók.
        És ennek nem pusztán anyagi okai vannak, de nyílván az is.
        A nők esetében meg azért is nehéz ez, mert teljesen be vannak tagozódva a családok által a férfiak közé, ráadásul az általuk szeretett vagy legalábbis hozzájuk közelálló férfiak közé,
        hát innen elég nehéz összefogni.
        A munkásosztály a peremkerületekben eléggé szegregáltan létezett a sajátjai között, helyileg és családilag egyaránt jól elkülönülve a kizsákmányolóitól,
        ezért vívhatott eredményes összefogással viszonylagosan eredményes harcot helyzete ellen.
        A nőt ugyanúgy elnyomják a gazdag mint a szegény családokban, de ők nem találkoznak,
        és egy nő közelebb állónak érezheti ezért magához a saját társadalmi osztálya férfijait mint a másik osztály nőit,
        ráadásul a tipikus női munkáknak nem voltak közösségi fórumai,
        mint a férfiak esetében az volt a közélet, munka, klub, ahol megtanultak szolidárisak lenni egymásal és antiszolidárisak lenni a nőkkel.

        Most nem is kicsit változik a helyzet, itt vannak például ezek a fórumok, ahol az otthonokba szigetelt nők is egymásra találhatnak és felismerhetik közös sorsukat, problémáikat, és erősíthetik egymást már csak a tudattal is, hogy jééé, ez nem csak nekem probléma ?

        Gondolom, ezért is dübörögnek a trollok oly szorgalmasan a lomtárban 🙂

        • Ajjj, de szépen megírtad! Hétvégén volt ezzel rémületes élményem és UFO feeling. Majd jön az is ide. Önámítás, képzelgés, és annak megy neki, aki annak áll ellen, amibe ő belerokkan. Szomorú vagyok tőle, és dühös is.

  16. A szinglizés dettó ugyanez;
    – Jaj, szegény, de rossz lehet neked, hogy nincs, akihez hozzábújj esténként!
    – Én jól érzem magam szingliként.
    – Ugyan, nem érezheted magad jól! Szinglinek lenni szégyenletes és rossz dolog, minden normális nő egy erős férfira vágyik.
    – Én jól érzem magam szingliként.
    – Ugyan, csak bebeszéled magadnak, igazából te is egy erős férfire vágysz, csak letagadod, mert így könnyebb elviselned a szánalmas életedet.
    – Én jól érzem magam szingliként.
    – Szőrös lábú, baszatlan leszbikus picsa!

    • Sajnos a csordaszellem azért jól el tud bizonytalanítani, plusz ha valamit sokszor ismételgetnek, valósággá válik.
      A fütyihang mantrája mögött ott a társadalmi konszenzus, ezért gondolják magától értetődőnek a saját valóságukat.

      • “A fütyihang mantrája mögött ott a társadalmi konszenzus, ezért gondolják magától értetődőnek a saját valóságukat.” Nagyon találó, ha ezek a kommentelők, mondjuk az afrikai Mauritániába születnek férfiként, most azt bizonygatnák, mennyire köztudott, hogy 100 kiló alatt semmi szép nincs egy nőben és nem létezik, hogy valaki 50-60 kilós kóróként jól érzi magát a bőrében, hiszen így egy valamire való férfinak sem fog tetszeni. A lényeg, hogy így vagy úgy de el legyen véve a nőktől a kontroll a saját testük felett.

    • Jaj, engem a munkámról igyekszik a civilizált világ 95%-a ily módon lebeszélni, mert nem lehet hülyére keresni vele magam, legalábbis nem gyorsan, mert árral szemben úszom, mert tényleg, igazán szeretem, mert nem azzal telik az időm, hogy várom a pénteket, meg a két hét nyaralást, mert idealista vagyok, mert nem munka, hanem azonosság, mert sokat kell dolgozni a két kezemmel (a kedvencem: ezért tanultál ennyit?), ja, és a legfőbb, mert FÉRFIMUNKA, mert, mert, mert. És komolyan, néha rossz pillanataimban észre veszem, hogy basszus, sikerül nekik elültetni a fejemben ezeket a magocskákat.

        • engem is kíváncsivá tettél, mert nekem is ilyesmim van. illetve nem az “ezért tanultál”, hanem a “miért nem tanultál, ide jutottál”, pedig tanultam én, csak mást. mélységes közösséget érzek 🙂 bár a két hét nyaralást azért várom, ha rosszabb a hangulatom, a pénteket is 🙂

  17. “A feltétel nélküli elfogadás nem igazán pozitív dolog, mert valójában nem árt az ha az ember noszogatva van a személyiségfejlődés terén, és ha időnként segít neki valaki felismerni azokat a saját hibáit, amit esetleg “belülről” nem lát. Én felelősséget érzek a szeretteim irányában arra, hogy időnként szembesítsem őket azzal amiket a hibáiknak látok Ha nem tenném, velük tolnék ki, mert lehet hogy évekig fognak még attól a hibától szenvedni amit a segítségemmel 5 perc alatt megoldhattak volna.”
    Ilyen a felesége is? (megmondja, hogy oktondi pocok vagy, mert X dologról Y-t gondolsz, de csak hogy megoldja öt perc alatt az elhajlásodat.)
    Ha nem, miért nem? (költői a kérdés persze)

    • Ez jutott nekem is eszembe. Vajon mi alapján ítéli meg adott személyiség kívánatos/fejlesztendő jellemvonásait. Van erre valami függvénytáblázat?

  18. Idevág egy friss tapasztalatom. Férjemmel hétvégén egy érdekes szakmai fórumon vettünk részt. Megállapítottunk, hogy egyszerűen nem lehet beszélgetni, még olyanokkal sem, akik egy szakmában, hasonló területen, közös célokat igyekeznek elérni, közös érdekek mentén (és még csak nem is egymás konkurensei, tehát versengésnek, titkolózásnak semmi értelme a közegben). Senki nem kíváncsi a másik mondanivalójára, az emberek egyre szajkózzák a maguk gondolatait, nem hallgatnak meg, hanem lábukkal az asztal alatt idegesen dobolva várják, hogy a másik végre befejezze a pofázást. Még csak megfontolás tárgyává sem hajlandók tenni, hogy a másiknak lehet eseteleg olyan gondolata, véleménye, tapasztalata, ötlete, ami akár számukra is hasznos lehet. Még ennyi sem megy, és hol vagyunk akkor attól, hogy intelligensen vitatkozzunk egymással! Olyan elkeserítő ez, olyan nehéz így élni, emberek között lenni, hogy még annyira sem tiszteljük egymást, hogy egyáltalán figyeljünk egy kicsit rá. Még egy tőmondat erejéig sem.
    Lehet, hogy ez nem passzol ide annyira, de most nagyon friss az élmény.
    Amúgy teljesen egyetértek a poszttal. Minden mondatával. Bárcsak lenne rá esély, hogy abból a biz. ellentáborból valaki megértsen legalább egyetlen mondatot belőle. De le merem fogadni, hogy egy sincs, aki ne előre elhatározott ítélettel olvasná el. Ha mégis, az visszaadná az emberiségbe vetett hitem egy részét 🙂 és én kérnék elnézést.

  19. De hát, basszus, Éva, Te szép vagy, okos és tehetséges. Iszonyú nyomasztó lehet elviselni annak, aki meg nem, bár, ahogy mondani szoktad, akkor talán nekiállhatna dolgozni magán. Sikeres ember egy esetben szokott irigy lenni, ha nem hiszi el magáról, hogy ő szép, okos és tehetséges. Aki elhiszi, annak nem fáj, ha más is az.
    Egyébként nehéz is az antifeministának mit kezdeni a teljesen bármilyen feministával, a sikeres-okossal meg aztán végképp, hát sehol nem talál fogást rajta.
    Nekem mondjuk már valahol szórakoztató, amikor jönnek a szőröslábú-kiszáradtkarójú-sikertelen-megélhetési feministákkal, mert én egy ilyet se ismerek, pedig ismerek párat. És nem azért, mert a belső világában mindenki oly okos és szép (ez is milyen szép vetítés, bagolyka mondja verébnek, hogy nagyfejű).

  20. Még valami: én a blogod hatására ezennel leszoktatom magam arról, hogy bármilyen módon referáljak mások vagy a saját külsőmre netes vagy más vitákban. Mert azt látom, hogy ez megint oda vezet, mintha a feministák magyaráznák a bizit (80 kilósan szeret a férjem). B verzió: nem szoktatom le magam, de akkor állandóan meg fogom említeni az antifeministák méreteit is (bár azokról nem tudok semmit: ők vajon mit tudhatnak másokéról, akikről, mit te is írod, Éva, nem is tudnak-látnak semmit?). Ebből a diskurzusból ki kell lépni vagy nagyon “pinámkivan” módon kell nyomatni ugyanazt visszafelé. Majd váltogatom.

    • Szerintem nem, én nem kedvelem a kompenzálást. A pinámkivan sem visszavágás, hanem görbe tükör (pont ezt róják fel neki, hogy nem vicces — nem, viszont nagyon megalázó, és megmutatja világosan, nekünk mennyire gázos elvárások között kell élnünk). Egyszerűen teljesen irreleváns, hogy nézünk ki, mi sem azt firtatjuk, nem firtatunk semmit, én soha ilyet le nem írtam, hogy ők rondák, impotensek, kispöcsűek, csak azt, hogy a soraikon átsüt, hogy nő kéne, de nagyon — olyan nő meg, aki nekik megfelel, kevés maradt, mert ilyen gondolkodással nem képesek az embereket a maguk változatosságában látni, hanem mindenben ilyen előírók lesznek, ki milyen legyen, vannak helyesen meg helytelenül élők, kinézők, gondolkodók, és ó, a régi kor, amikor még minden rendben volt. Ez nevetséges.

      Nem, a testem nem áll a közösség ellenőrzése alatt, nem képezi nyilvános vita tárgyát, senkinek semmi dolga vele, nem testként vagyok jelen. (Az érveim igen, tessék, de ezek a második mondatban elkezdik, hogy látták a fenekemről a fotót.) Mégis, meg kell jegyeznem, hogy van néhány arc, találkozás már az olvasókkal, és bizony meglepődnének az antifeministák, olyan csajok vannak közöttük. De ha rusnyák volnánk, akkor nem lehetnénk a magunk módján, örömére rusnyák? Aztán meg annyira görénység folyton huszonéves fotómodellek megalapozta elvárásokkal jönni a nemfotómodell harmincas-negyvenes, esetenként többgyerekes anyáknak.

  21. Belehallgattam ebbe a fütyizörejbe. Csak egyetlen dolog jutott róla eszembe: rég rossz és ultra ciki, ha egy csoport egy másik csoport ellenében képes csak definiálni magát. Ők nem egy férfiakért kiálló csoport, hanem antifeministák. Na tessék, a windows helyesírás ellenőrzője sem szereti 🙂

    • Igen, én is ilyenkor érzek valami nagy bizonytalanságot, vagy nem is tudom, mit, hogy akkor most azok szerint, akik szerint ez nem számít, azok szerint igazából mégis számít, vagy mi van???
      Emlékszem, hogy volt egyszer jó pár éve egy plakátkiállítás, ahol 3 fiatal lány pont ennek a jelenségnek (nőkre nehezedő elvárás, szépségkultusz, anorexia) szentelt egy plakátot, az volt a lényege, hogy mennyire gáz. Volt velük egy interjú, ahol a riporter (férfi) megkönnyebülve(?), de mindenképp megkönnyebbült hangon mondta, hogy “na, most hogy így látlak is titeket, csinos, szép lányok vagytok, nem lehet azt mondani, hogy ezt az egészet azért csináltátok, mert savanyú a szőlő”.

  22. Elsőrangú!! “Nem veszem, nem teszem, nyugodtan szeretnék létezni, nem ebben a függésben és reménykedésben, és különösen ha megnézem, kik tetszenek nektek, mondjuk internetes szavazásokon vagy jónő-fotóoldalakon, ezt a csücsörítő, kényelmetlen, műszálas, csak nektek kényelmes víziót, a Jó Nőét — nem, nem szeretnék olyan lenni.” Pont azok a szavak, amelyek kellenek.

  23. True story.
    És még azt bírom, mikor ezek a főlogikusék a maguk extrém racionalitásában azokat a nőket ekézik, akik viszont meg akarnak felelni az elvárásoknak.
    Akiknek megvannak a “szükséges” paramétereik, csücsörítenek és pucsítanak istenesen, na ők meg kapják a cifra osztást arról, hogy buták, ribik, és így tovább. Kép alapján, természetesen.
    És nagyon sokan még úgy is gondolkodnak a maguk extrém racionalitásában, hogy “mindenki milyen birka, aki megy a tömeg után”, “én legalább gondolkodom”….aham 🙂
    Az első mást mint a tömeg ezek kövezik meg a leghamarabb.
    De annyira különleges egyedek ők pedig.

    Ilyenek:
    https://www.google.hu/search?hl=hu&q=n%C3%A9zd+ezeket+az+embereket+%C3%A9n+vagyok+az+egye&bav=on.2,or.r_qf.&biw=1024&bih=475&um=1&ie=UTF-8&tbm=isch&source=og&sa=N&tab=wi&ei=vf1sUeCAKIWD4ATEooHoCw#um=1&hl=hu&tbm=isch&sa=1&q=look+at+these+people+&oq=look+at+these+people+&gs_l=img.3..0i24.53106.62291.0.69191.29.17.4.7.9.0.208.1900.7j9j1.17.0…0.0…1c.1.9.img.uBPWFOHPZcE&bav=on.2,or.r_qf.&bvm=bv.45175338,d.Yms&fp=ced2812a88296415&biw=1024&bih=475&imgrc=dar5e4Z7NlM9-M%3A%3B9DQE-R0MJVfJlM%3Bhttp%253A%252F%252F2.bp.blogspot.com%252F-Rz6UdTHHWCY%252FUQQjxg719nI%252FAAAAAAAAdlc%252FErPq-oDCFms%252Fs1600%252FLook%252Bat%252Bthese%252Bpeople%252B.%252BGlassy-eyed%252Bautomatons%252Bgoing%252Babout%252Btheir%252Bdaily%252Blives.jpg%3Bhttp%253A%252F%252Fwww.anonymousartofrevolution.com%252F2013%252F01%252Flook-at-these-people-glassy-eyed.html%3B376%3B401

  24. honnan tudják az okosak vajon, mi a természet és a világ rendje (amit úgy féltenek)…ezerféle, amit eddig láttunk és egyetlen tényező van, ami viszonylag állandó – a változás.

  25. Érdekes ellentmondást találtam ezen a remek csajozós oldalon:
    http://www.csajozasitanacsok.hu/Ahogyan_a_nok_Teged_is_tesztelnek
    Először is:
    “A legcsinosabb nők ösztönösen tesztelik a férfiakat, és biztos lehetsz benne, hogy amikor megpróbáltál összehozni egy randit, vagy akár csak beszélgetést kezdeményezni egy jó nővel, ő azonnal tesztelni kezdett téged… és te elbuktál az egyik teszten!” Tehát itt csak a legcsinosabb nőkről van ám szó – kérdés, hogy definiáljuk ezt, a fejlécben két blikkcímlaplány van, de nem akarok különleges hópihe lenni többé.
    Szóval, ezeknek a nőknek az alfahím kell, mert ő “az a hímnemű egyed az élővilágban, amelyik a legerősebb, legéletrevalóbb, akitől a legjobb utódok várhatóak. A nőnemű egyedek mindig az alfa hímmel akarnak párosodni, hiszen ez szolgálja legjobban a fajfennmaradást. Az embereknél sincsen ez másképpen, csak talán nem ennyire egyértelműen, és tudatosan történik mindez.” Tehát az állatok tudatosak (ezt csak azért hagytam az idézet végén, mert annyira röhejes önmagában is). A lényeg viszont az, hogy a hím ez alapján vagy alfa, vagy nem. Ha alfa, akkor eleve az, genetikailag, brit tudósok megállapították – és ha ez nincs másképp az embernél sem, akkor ezt nem lehet megtanulni, mert a gének adottak. Tehát aki nem alfahím, hiába tanul meg úgy viselkedni, a jónők nem vele fognak elmenni, mert ők ösztönösen érzik a géneket, na! Ezen az alapon vissza lehet perelni a befizetett tanfolyami díjakat.

  26. Gondolkodtam ezen a témán még. Én nagyon nem támogatom azt a viselkedést, ami valóban öncsalás, tehát hogy az illetőről senki sem mondja, hogy szép, jó, ügyes, de ő kétségbeesve, csakazértis mantrázza, elképesztő magabiztossággal, afféle vigaszként, hogy neki pont így tetszik a hasa. Ilyen önbizalom szerintem nincs, úgy értem, nem valódi, mert társas lények vagyunk, örökké viszonyítunk, és muszáj, hogy valahol valaki jelezze vissza, hogy ami mi vagyunk, az jó. Tehát ha nagyon megkérdeznek, szerintem is van öncsalás, szükségszerűen, mert nem lehet mindenki szép és okos, a világ pedig rendkívül ellenséges. Hogy az ilyen ember mit érez valójában, azt válsághelyzeteiben árulja el, meg ahogy másokra néz, ahogy utánozza őket, vagy irigyli, és közben a párnájába sír. Szóval a jelenség létezik, bár szerintem nem ugyanazokra mondanánk, illetve ki tudja, kinek az önértékelése hamis, főleg csetről. Csak a kompetencia a kérdés itt, az, hogy ki és milyen jogon ül az ítélőszékben. Én épp nem gondolom, hogy nekem kell őt helyreraknom, hogy az én cinikus, normatív, lesajnáló álláspontom kell, hogy őt felrázza. Ez csak az én fölényeskedésem volna. Mert az említett csetelők nagyon úgy tűnnek nekem, mint akik az egész világban mindenféle női jóérzést, büszkeséget, erőt gyanakodva figyelnek és le szeretnének leplezni. A nő akkor jó, ha “nőies”, kellően szép, szelíd, és függ tőlük. Ha önálló, ha nem kér a devalvált férfi-női viszonyokból, ha elege van, akkor nem lehet jó. Akkor kitalálják róla, hogy rusnya, ha szép, akkor meg kurvás, leszbikus, beteg lelkű. Legyenek jó nők, de csak nekik, az ő viszonylatukban, és minden más változatot így üldöznek, ilyen summás, ideologikus gyűlölködéssel.

  27. Friss élményemet szeretném megosztani: ma edzésen odajött hozzám az egyik fickó, akivel eddig csak kb. két mondatot váltottunk, de mindketten gmailesek vagyunk, és rajta az edzéssel kapcsolatos, közös levlistán. Mint kiderült, megnézte a picassa felületem képeit: nincs sok, de pont vagy egy sorozat egy 2010-es utazás képeiből, mert azt anno megosztottam ezen a felületen az egyik ismerősömmel, és ott maradt. Tehát odajött ma hozzám, és megkérdezte, én vagyok-e az a hosszú hajú lány azokon a képeken (most rövid a hajam). Mivel néhány képen rajta vagyok, mondtam, igen. Mert hogy teljesen másképp nézek ott ki, rám se lehet ismerni, hány kilót fogytam, kérdezte elismerő hangon. Na, ekkor nagyon néztem, mert kb. ugyanúgy néztem ki akkor, mint most, csak a hajam volt más. Esetleg arra gondoltam, talán az edzés miatt megváltozott az alkatom, izmosabb lettem, mit tudom én. Egy túrót: most megnéztem a képeket, és rájöttem, hogy az illető a barátnőmről gondolta azt, hogy én vagyok. Ő molettebb, de az arca egészen más. Kicsit zavar, hogy miért böngészi a felületeimet és nézegeti így a képeket. A legviccesebb, hogy ez a testalkat-para úgy be van nyomva még az én tudatos fejembe is, hogy elbizonytalanodtam, és eszembe jutott, 2011-ben azért kezdtem el edzeni, mert akkor tényleg lett egy kis úszógumim, de a “hány kilót fogytál” kérdés még sosem volt releváns az életemben. Max. a jövőben lesz az, a fiatalon csinos, idősebb korukra túlsúlyos szüleimből kiindulva.

  28. Visszajelzés: otthon lenni egymás testében | csak az olvassa

  29. Visszajelzés: deansdale | csak az olvassa

  30. Visszajelzés: a kövér nők önfelmentése | csak az olvassa

  31. olyan nap amikor epp _nem_faj_semmim_ )

    ((persze ennel van tobb is, pl. a szemoldokom epp egy hete szedettem, de aki a fentieknek a zarolelek elott eleget tett azt szerintem mar kotelezo elemi udvariassaggal kezelni.
    nem elemi udvariassag pl. az ha a kolleganomet a folyoson minnel nagyobb ivben kerulom, es nem erdekel ki latja, mert sose furdik es ugyannabban a bluzban jon ba napokig. nem, nem anyagi gondjai vannak, csak igenytelen))

  32. Visszajelzés: most akkor én mit tolok | csak az olvassa — én szóltam

  33. Visszajelzés: miről beszélek, amikor testről beszélek? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s